Part 5

– Hja, az én apám nagy selyma volt. Furfanggal dolgozott, ahol az egyenes út nem használt. Valamit én is örököltem ebből a furfangból. De az nem az igazi. Ami egyébiránt úgy is mindegy. Egy nábob lakott Zemplénben, egy nagyon gazdag gróf, aki amellett nagy szamár volt. Azaz, hogy csak jó szívű ember volt, szívesen okozott másoknak örömet. Hát ’iszen éppen azért volt nagy szamár. Az apám borokat szokott vásárolni tőle s ha jó vásárt csináltak, mindig megkinálta ebből a nektárból egy liliputi pohárkával. Mint szenvedélyes borkereskedő, természetes, hogy egyre molesztálta a grófot, adjon el belőle vagy két akót, de az hallani se akart róla: «Ferencz császárnak sincs annyi pénze, hogy azt megvehesse.» Hát egyszer, amint éppen ily áldomást innának a lebensretterből, csak elkezd az én megboldogultam sopánkodni: «Oh, de felséges nedv, oh, de remek jószág, jaj ha a szegény beteg feleségem ebből ihatna naponként, ha csak egy gyűszűnyivel vagy két hétig, tudom, helyre jönne.» Mire elérzékenyült a nemes gróf és legott hivatta a pinczemesterét, parancsolván: «Töltesse meg a Gregorics úr kulacsát a «lebensretter» hordóból.» Rá néhány napra vendégei jöttek a grófnak, csinos úri dámák, meg akarta őket kinálni a konty alá való tündéritalból, jelenti azonban a pinczemester: «Nincs már abból egy csöpp se.» – Hát hova tette? – riadt fel a gróf csodálkozva. «Mind bele ment a Gregorics kulacsába, még elég se volt.» Az öregem ugyanis egy három akós kulacsot csináltatott itthon a Pivák kádárnál (az öreg Pivák még ma is él és emlékszik rá), azt vitte el külön béresszekéren Zemplénbe, hogy ezen az úton jusson a borhoz. Hanem igaz-e, hogy nagyon jó? No igyék még az útra Sztolarik úr egy kupiczával.

Amint a közjegyző elment, behítta a Matykó inast.

– Eredj el rögtön a kolompárhoz és végy meg nála egy üstöt. Aztán keress nekem akármi pénzért két kőművest. De el ne mondd senkinek a világon, hogy miben jársz.

Hej pedig éppen ez volt a Matykó gyenge oldala. Csak legalább meg ne tiltották volna. Akkor még talán lehetséges volna hallgatni.

– Gyorsan járj, gyorsan végezz! Itt legyen az egyik lábad.

Gyertyagyujtás előtt ott voltak a kőművesek is, az üst is.

Gregorics Pál behítta a két mesterembert a legbelsőbb szobájába és gondosan becsukta az ajtókat.

– Tudnak-e kendtek hallgatni?

A kőművesek összenéztek, gondolkoztak, végre felelte az idősebbik:

– Hát hallgatni csak tud az ember, hiszen mindjárt azon kezdi, mikor a világra kerül.

– És addig nem is nehéz, amíg beszélni meg nem tanul.

– Azután is meg lehet vele próbálkozni, – mondá a fiatalabb kőműves, – ha érdemes.

– Hát érdemes. Ötven-ötven forintot kapnak, ha ma éjjel egy olyan nyílást építenek a közfalba, amiben egy üst elfér és azt úgy elcsinálják, hogy nem lehet ráösmerni.

– Csak ennyi?

– Csakis ennyi. S azontúl minden esztendőben ötven-ötven forint jár ki a ház gazdájától, amíg hallgatnak a dolog felől.

A kőművesek újra összenéztek és felelte az idősebbik:

– Megcsináljuk. Hol kell a munkát végezni?

– Majd elvezetem.

Gregorics egy rozsdás kulcsot akasztott le a szögről, aztán elől eresztvén a munkásokat, kiment velük az udvarra, pedig terhére esett a járás.

– Jőjjenek utánam.

Végig ment a kerten. A kert háta mögött állt a «Libanon», egy kis kő házikó két holdas telekkel, mely tele volt ültetve almafákkal. Fölséges zamatú almák termettek itt. Ezeknek a kedvéért vette meg Gregorics az özvegy papnétól és a kis Gyurinak ajándékozta, mindjárt a nevére is írták. Míg itthon volt Gyuri, ő tanyázott benne Kupeczkyvel, azóta lakatlan, elhagyatott.

A kis házikóba vezette Gregorics a kőműveseket, kijelölvén a helyet a kőfalban, ahová a fülkét vájják, meghagyván nekik, hogy ha készen lesznek, jőjjenek el érte, hogy akkor elvihessék a katlant – annak a befalazásánál jelen akar lenni ő maga egész végig.

Éjfélre készen volt a lyuk. A kőművesek eljöttek és megkopogtatták az ablakot. Gregorics beeresztette őket. Már akkor a szoba közepén állt a katlan. Nem látszott a tetején semmi, csak fürészpor, de azért szörnyű nehéz volt, alig bírta vinni két erős kőműves. Belül volt, ami volt.

Gregorics mindenütt a nyomukban ment. Aztán el nem mozdult addig, míg csak be nem építették, míg csak be nem malterozták.

– Ha holnap bemeszelteti az úr, az ördög se találna rá holnapután.

– Meg vagyok elégedve – mondá Gregorics Pál és kifizette nekik az igért összegeket.

– Most már elmehetnek.

Az öregebb kőműves csodálkozni látszott, hogy ilyen könnyen eleresztik.

– Azelőtt máskép ment az efféle, – mondá némi fitymálással. – Olvastam is, hallottam is ilyen dolgokról. Azelőtt rendesen kiszuratták ilyen alkalmakkor a kőművesek szemeit, hogy ők se találhassanak többé oda, de az is igaz, hogy nem ötven forintot adtak érte, százszor annyit.

– Az még a régi jó világban volt! – sóhajtott fel a másik.

De Gregorics Pál nem állott velök többé szóba, bezárta a házikó erős tölgyfaajtaját és haza ment, lefeküdni.

Reggelre megint fölléptek a gyomorgörcsök, ordított, sokat szenvedett fájdalmában. A borostyáncsöppek és a hasára rakott mustárpapir csak pillanatnyira csillapították. Rettenetes bágyadt lett és a szeme karikáiban valami tompa, kisérteties homály jelent meg. Nyögött, sziszegett és csak egyszer-egyszer mutatott érdeklődést a külső világ iránt.

– Jó ebédet készíts Ancsura, jó ebédet. Mákos csík is legyen, mert a fiú megjön délre.

Egy fél óra mulva újra odaszólt Ancsurának:

– Mézzel legyen a mákos csík Ancsura, mert a fiú úgy szereti.

Maga számára savanyú vizet kért, folyton ivott, egyszerre felhajtott egy egész üveg savanyú vizet, nagyon jól esett neki, rettenetes belső forrósága lehetett.

Déltájban még erősebbek lettek a görcsök s vért kezdett hányni. Ancsura megijedt, sírásra fakadt. Kérdezte, ne küldjön-e orvosért, vagy papért?

Gregorics a fejét rázta.

– Nem, nem. Én már kész vagyok. Mindenem rendben van. Csak még a fiút várom. Hány óra most?

Éppen a déli harang kondult meg a székes templomban.

– Ilyenkor jön meg a postakocsi az utasokkal Eredj, mondd meg Matykónak, álljon ki a kapu elé, várja be Gyurit, hogy behozza a táskáját.

Ancsura a kezeit tördelte kétségbeesésében. Bevallja-e, hogy a sürgönyt nem küldte el a fiúnak? Istenem, milyen nehezen várja.

Nem merte bevallani, inkább csak folytatta az alakoskodást, hogy jól van, kiküldi Matyit.

De a beteg egyre türelmetlenebb lett:

– Vidd ki Matyinak a tülköt Ancsura. (Egy óriási szarv lógott zöld zsinóron felakasztva a falon.) Fújjon bele, mikor a fiú megérkezik, hogy azzal is elébb tudjam.

Hát biz’ a szarvat is le kellett venni és kivinni, de Ancsura mostan még kevésbbé merte megvallani a mulasztását.

A beteg elcsendesedett ezután, nem nyögött, nem szuszogott, hanem figyelt, föl-fölemelve a fejét a párnákról és a fejéhez támasztott kopott esernyő nyelét megsimogatva a kezével, mintha enyhülést szerezne neki.

– Nyisd ki az ablakot, Ancsura, hogy meghalljam a Matykó tülkölését.

A kinyitott ablakon beözönlött a napsugár s a lengedező szél mámorító akáczillatot hajtott maga előtt. Gregorics beszítta és a lelkének egy réges-régen eltompult érzékét még egyszer fölbirizgálta a napsugár és akáczillat.

– Simogasd meg a homlokomat, Ancsura, a tenyereddel, – lihegte alig hallhatóan – hadd érezzek még egyszer asszonyi kezet a testemen.

Behúnyta a szemét, míg Ancsura rajta tartotta kezét a halántékain, úgy látszott, mintha jól esne neki, hogy a feje pántok között van. Egy csepp forróság se mutatkozott a homlokán, még inkább hideg volt és száraz, nem volt meg a bőrnek a rendes nedvessége, szinte porzott, hámlott.

A beteg sóhajtott:

– Nem elég sima a kezed, nem elég… El van durvulva a kezed, Ancsura!

Azután hozzátette:

– Hanem a fiúcskáé, az olyan puha és olyan meleg…

Mosolygott bágyadtan és újra kinyitotta a szemeit:

– Semmit se hallottál?… Pszt! Mintha tülkölne a Matykó…

– Nem gondolom, semmit se hallok.

Gregorics ingerülten mutogatott kezeivel a másik szobába:

– Az a kutya óra zörög ott, az zavar, az bosszant. Állítsd meg Ancsura hamar, hamar…

Egy ősi óra ketyegett a szomszéd szobában a szekrény tetején. Szép óra volt, még a Gregorics apja vette, mikor egy Szentiványit liczitáltak Gömörben. Ébenfa előcsarnokot ábrázolt két alabástrom oszloppal, aranyos lépcsősorompókkal s az előcsarnokban egy nagy karikájú inga lóbálódzott az egyik faltól a másikhoz, tompa, recsegős ketyegéssel.

Ancsura egy székre állott, felágaskodván, megállította az ingát.

Ebben a pillanatban egy hörgő kiáltás hallatszott a beállott csendben, egy idétlen, érthetetlen hang, mintha azt kiáltaná fuldokolva: «Hallom a tülköt, hallom», aztán újra egy hörgés és egy zuhanás.

Ancsura leugrott és a hálószobába rohant. Már akkor minden csöndes volt, az ágy el volt öntve vérrel s Gregorics ott feküdt meghalva, fehéren, nyitott, merev szemekkel. Egyik keze lelógott és az esernyőt tartotta görcsösen.

Így ért véget a szegény Gregorics Pál. A rokonok és szomszédok közt gyorsan hire futott a halálának. A városi orvos gyomorfekélyből származottnak mondotta a halálát. Valami olyat kotyogott latin szavakkal megtarkítva, hogy a gyomorfal átlyukadt, innen a vérömlés s ha előbb hivatták volna, segíthetett volna a dolgon. Boldizsár testvér csakhamar ott termett, valamint Gáspár is az összes gyerekeivel. Ellenben Panyókiné (szül. Gregorics Eszmeralda), a megboldogultnak legidősebb féltestvére, ki nyáron falun lakott és csak estefelé értesült a szomorú esetről, kétségbeesetten ordított fel:

– Milyen csapás, milyen csapás, hogy nyáron kellett meghalnia! Mindig imádkoztam, hogy télen haljon meg és ne nyáron s íme mégis most halt meg. Hát érdemes a mai világban imádkozni? Istenem, milyen csapás! Az a két tolvaj mindent ellop azalatt én előlem.

Rögtön befogatott, nagy lóhalálában ment, csak éjjel ért oda, mikor már Boldizsár és Gáspár átkutattak, összeturkáltak mindent, átvéve teljesen az uralkodást, még Ancsurát is kikergették. Hiába ellenkezett a jámbor lélek, hogy övé a ház, az ő nevére van írva, itt ő az úr.

– Csak a négy fal a magáé – feleselt vele Gáspár úr. – Azt majd megkapja. Minden egyéb a mienk. Nincs itt semmi keresete egy tisztátalan életü személynek! Takarodjék innen!

Gáspár fiskális volt és bőbeszédű ember, dehogy bírt volna vele Ancsura. Csak sírt, sírt, aztán vette a kendőjét, ládáját, batyuit és áthurczolkodott a Matykó anyjához, de előbb még a holmiját is átmotozták az istentelen Gregoricsok, nem visz-e közte kincseket, takarékpénztári könyveket s más effélét.

Harmadnap eltemették Gregorics Pált. Sovány, szegényes temetés volt, senki se sírt, csak a szegény Ancsura, aki közel se mert menni a koporsóhoz a gonosz rokonság miatt, hanem csak úgy hátul ódalgott valahol. A fiú nem jött meg Szegedről. (Jobb is, hogy elkésett, mert talán még az udvarból is kilökdösték volna.) De ha hátul volt is Ancsura, mégis csak őt nézték, szembetűnt mindenkinek; a nagy, urias Gregorics-ház, mely ő rája maradt, még sokkalta jobban s amint véletlenül elejtette a könnyáztatott zsebkendőjét, a gyászgyülekezet valamennyi özvegy embere (köztük egy tanácsbeli is) rohant azt felemelni.

A leesett kendő volt a mértéke annak, hogy ő mennyit emelkedett az emberi véleményekben a mai nappal.

Harmadnap összegyült az egész rokonság Sztolarik közjegyzőnél, ahol a végrendeletet felbontották. Hát biz’ ez egy kicsit furcsa volt.

A magyar tudós akadémiának hagyott az öreg kétezer forintot.

Hagyott továbbá mindazon nőszemélyeknek, akiket jobban ismert, vagy akikhez eljárogatott valamikor, vagy akiknek udvarolt, egyenként két-két ezer forintot. S ilyen asszonyságot névszerint kilenczet sorolt fel, a hagyományozott összeget pedig, húszezer forintot o. é.-ben odacsatolta készpénzben a végrendelethez, Sztolarik közjegyzőt bízva meg annak kiosztásával.

A rokonok lélegzetelfojtva hallgattak idáig s Boldizsár testvér, vagy néha Gáspár testvér, az egyes tételeknél kifejezték megnyugvásukat egy fejbólintással, esetleg valamely ilyenforma közbeszólással:

– Hát ez is helyes.

– Méltányos.

– Isten neki.

– Jól tette.

Csak Panyókiné vigyorgott gúnyosan, mikor a kilencz asszony neve elhangzott.

– Ah no! De különös… de különös!

Boldizsár testvér, aki azt tartotta, hogy nem érdemes a kicsinységeken fennakadni (hiszen teljes életében bolond volt a megboldogult Pali), nagylelkűségét fitogtatva kiáltott fel:

– Tessék tovább olvasni közjegyző úr!

A közjegyző kurtán felelte:

– Nincs tovább.

A csodálkozás felszisszenése hangzott. Egyszerre a végrendelethez rohantak.

– Az lehetetlen.

A közjegyző vállat vont:

– Pedig egy betű sincs több.

– De hát a többi vagyona? A csehországi uradalom?

– Arról nem végrendelkezik. Én csak annyit olvashatok, amennyi írva vagyon. Ezt az egyet beláthatják az urak.

– Megfoghatatlan! – hörögte Gregorics Gáspár.

– Az egészben az a különös, – vélte Boldizsár, – hogy a szakácsnéjáról és annak a porontyáról nem emlékezik meg, pedig az egész világ belát a szita alá.

– Igen, igen, – bizonyítá Gáspár – ebben valami turpisság van.

A közjegyző sietett őket megnyugtatni:

– Az végre is mindegy az uraknak. Ami vagyontöbblet van, az mindenesetre a testvéreké.

– Igen, igen, – jegyzé meg Gáspár – ami az ingatlant illeti. De hol a készpénz? Mert sok, igen sok készpénzének kellett lennie. Félek, hogy ezzel valami suskus történt.

Panyókiné gyanakodva nézett a testvéreire.

A KAPZSI GREGORICSOK.

A végrendelet tartalma csakhamar kiszivárgott az előkelő helyi körökbe és roppant megbotránkozást keltett az egyszerű patriarkális szalónokban, hol az öreg cseresznyefa zongora felett «Zrinyi Miklós kirohanása» van felakasztva, ahol a slingelt fehér kendővel beborított kis asztalkán üres belsejű ezüst gyertyatartók állnak fényességnek, köztük egy Pöstyénből hozott óriás pohár a pöstyéni fürdőépületek képeivel s ebben a pohárban orgonavirág illatozik.

Ah, ezekben a kedves kis szalónokban valóságosan pezsegtek, forrtak a vélemények.

– Mégis csak rettenetes, amit Gregorics csinált. Mindig tapintatlan volt, de hogy a halála után is így kompromittáljon tisztességes úri asszonyokat, akik ősz hajjal immár unokáikat ringatják (a fele legalább ilyen), az mégis hallatlan dolog.

A kilencz asszonyság erkölcsi pellengérre lett állítva. Az egész város róluk beszélt, egyik szájból a másikba ment át a nevük s ha voltak, akik Gregoricsot szidták, olyan is akadt, aki így szólt:

– Végre is ki tudja, mi volt köztük! Gregorics nagy ördög lehetett fiatalabb korában.

Sőt azok is, akik föltétlenül elitélték Gregoricsot, ilyenformán okoskodtak: valami barátságnak mégis csak kellett lenni, hogy megemlékezett róluk, de az eljárás semmi esetre se gentlemanlike, még akkor se, ha a legrosszabbat veszszük; sőt az esetben még nagyobb tapintatlanság.

– Olyan stikli ez, – mondá a városi aljegyző (Vertány Mihály) – melyért ki kellene a kaszinóból golyózni… azaz ki kellett volna. Azaz ki lehetne golyózni, ha még élne. Istenemre mondom, ha oda lesz írva a sírkövére, hogy nemes ember, a saját peniczilusommal vakarom le.

A főlevéltárnok s egyszersmind a tűzoltóparancsnok, aki becsületbeli ügyekben húsz év óta dolgozott mint szakértő, egészen máskép fogta fel az esetet.

– Egyszerű poltronság az egész. Mit az asszonyok? Az asszonyok csak harminczöt éves korukig számítanak. Ezek pedig mind a kilenczen matrónák. Mit árt ezeknek egy kis indiskréczió, vagy egy kis rágalom? A rozsdás aczélpengén nem hagy már a lehellet semmi foltot. A hernyót is csak olyan fáról szedegetik le, ugy-e, amelyiknek levele, virágja van, vagy még gyümölcse lesz, a kiszáradt fákon ott hagyják. Hanem igen is, a férjeket sértette meg Gregorics, gyávaságot követett el, mivelhogy poltronság, ha olyan ember sérteget, aki nem képes elégtételt adni. Már pedig Gregorics, bátran ki merem mondani, nem képes elégtételre. És ebben az egyben van elhibázva.

Magok a Gregorics-testvérek is jobban meggondolkozva, nagy csúfságot csaptak városszerte a megboldogultnak kilencz Flammejáról, mire mindjárt másnap reggel nagy dérrel-durral beállított a közjegyzőhöz Vozáry István, kinek a felesége szintén közte volt az örökösöknek és kijelentette, hogy miután az ő nejének soha se volt semmi viszonya ama szemtelen Gregoricscsal, a kétezer forint hagyatékot el nem fogadja. Amint ennek a hire is szétszárnyalt, rendre érkezének Sztolarikhoz a többi asszonyságok, hogy ők se fogadják el az örökséget, mert ő nekik se volt semmi viszonyuk Gregoricscsal. Sztolarik úr régen élvezett annyit, mint ezen a napon, mert valóban mulatságos volt e ránczosképű anyókákat látni, amint még egyszer kénytelenek fogatlanul, ősz hajtincsekkel, nagy pironkodva az erényeikről beszélni.

De még mulatságosabb volt a Gregorics-testvéreknek, megmaradván nekik ilyenformán a végrendelethez csatolt husz ezres – már tudniillik kettőt kivéve, mert a tudós akadémia elfogadta az összeget, pedig neki sem volt semminemű viszonya Gregoricscsal. De a tudós akadémia (a tizedik vén nénike) nem olyan szemérmes, mint a többi kilencz volt.

Ám a Gregorics-testvérek öröme csakhamar savanyuságra fordult. Sehogy se bírtak ráakadni a csehországi birtokra. Gáspár úr elutazott Prágába és ott nyomozott, de hasztalan. Már itthon is feltünt, hogy sehol semmiféle nyomot nem találtak az iratok közt a cseh uradalomról: adás-vételi okmányt vagy csak valamely gazdasági levelet, amit a gazdatiszt írt volna. Megfoghatatlan volt ez. Boldizsár káromkodott: ilyesmi még elő nem fordult a világon. Sztolarik közjegyző humorizált:

– Az a bolond tenger csinálhatja a konfuziót, amit Shakespeare Csehországba tett; az nyelhette el a Gregorics-birtokokat.

Tájtékoztak a dühtől, toporzékoltak, elzárással fenyegették Matykót és Ancsurát, ha ki nem vallják, hol vannak a cseh birtokok. Végre a hagyatéki tárgyalásnál ki is hallgatták erre a pontra nézve a két cselédet, hiszen a Matykónak tudni kell, együtt járt az urral, mikor a cseh birtokaira utazott.

Matykó aztán vallott is, hogy a megboldogult ura csak idehaza hiresztelte a csehországi utat, de voltaképen Szegedre vagy Kolozsvárra jártak, hol a Gyuri fiú tanult.

Ah, a csalafinta Gregorics Pál! Hogy becsapta a szegény rokonait!

Nem volt most már nehéz kitalálni, miben sántikált a vén gonosztevő (de ki fogja annak a csontjait vetni még a föld is), miért tette alattomban pénzzé az összes fekvőségeit. Világos, hogy annak a fattyúnak akarta juttatni kéz alatt a bécsi ház és a földbirtok árát.

De hát odaadta-e? Azt már csak még se tehette, hogy egy tacskóra százezreket bizzon. Hát akkor hová tette, kinek adta? Ez volt a nagy rejtély, amely után szimatoltak a Gregoricsok. A közjegyző, aki utoljára beszélt a boldogulttal, azt állította, hogy előtte egy betű említést se tett semmi pénzről; Ancsura mennyre-földre esküdözött, hogy egy árva garas pénze nincs s maga is el volt keseredve, a miért üres kézzel hagyta őket. Bizony nem mondhat jót a boldogultról. Szerencsétlenné tette a szegény fiút, bőkezüen költött rá, míg élt s most egyszerre kiapadt a jólét forrása, az úrfiból, akinek mentort tartottak, leczkét adó diák lesz, mert nem bizonyos, hogy a ház jövedelméből képes lesz-e őt az egyetemre küldeni.

– Ejh – vélte Sztolarik – hiszen ha az lett volna a czélja, hogy a fiú kapja meg összes pénzét, nyiltan is neki ajándékozhatta volna, az urak nem tehettek volna ellene semmit. Igaz-e, vagy nem?

Biz’ ez igaz volt, s éppen azért tünt fel megmagyarázhatatlannak, rejtélyesnek az egész dolog. A bécsi házat eladta Gregorics száznyolczvanezerért, a privoreczi birtokot hetvenötezerért, a mi összesen egy negyed millió forint. Uram Isten, hát hova tette volna azt a rengeteg pénzt? Ha aranyra váltja, felolvasztja s kanállal ha eszi azóta, még akkor se bírta volna elpocsékolni, de Gregorics takarékos volt, a pénznek tehát meg kell lennie valahol. De hol? Meg lehetett ennek a találgatásában bolondulni.

Nem látszott ugyan valószinünek, hogy a pénz Ancsuránál legyen, vagy a fiúnál, vagy Sztolariknál, aki Wibra Gyuri gyámja lett, a Gregorics-testvérek még se mondtak le ennek a lehetőségéről s kémeket fogadtak, akik titkon ügyeljenek Ancsurára s elejtett szavait megvigyék, valamint Pesten is találtak egy ügyes ficzkót, aki az időközben jogásznak odakerült Gyurival barátságot kössön és életmódjából és szavaiból leszűrje a dolgok mibenlétét.

Gyuri azonban szegényesen élt, szorgalmasan hallgatta az egyetemi előadásokat, a «Hét bagolyban» lakott s egy kis olcsó vendéglőben étkezett a Képiró-útczában, mely az «Első április» czímet viselte. E kis vendéglő jogászpublikumával egyike volt azoknak a speczialitásoknak, melyeket különös falánksággal nyelt el a modern élet. Étlapján le volt festve egy kövér úriember, aki szóba áll az utczán egy sovány alakkal, s alattuk a következő párbeszéd vala lenyomatva:

_Soványi úr:_ Ugyan hol étkezik bácsi, hogy ilyen pompásan néz ki?

_Kövéri úr:_ Hát itt, az «Első április»-ben.

_Soványi úr:_ Ejnye, akkor én is oda megyek.

Ennek daczára azonban mégis rosszul főztek az Első Áprilisben s talán éppen a _felültető_ párbeszéd által volt indokolt a vendéglő elnevezése «Első április»-nek. Hja, a régi korcsmárosok őszinték voltak; még ha hazudtak is, olyan ártatlanul tették, hogy mindenki értse a csalafintaságot.

A Gyuri napi életéről valóságos bulletinek érkeztek Gáspár úrhoz: egy kávémérésben reggelizik, délelőtt az előadásokon van, délben megebédel az «Első április»-ben, a délutáni órákban egy ügyvédi irodában körmöl, este egy kis szalonnát vagy túrót vacsorázik, amit a szatócstól vesz, azután tanul egész éjfélig. Mindenki szereti, magasztalja, jeles ember lesz belőle.

A ravasz Gregorics Gáspár már szinte azt kezdte óhajtani, hogy bárcsak nála lenne a negyedmillió s bárcsak elvenné idővel az ő lányát, a Minkát, aki most kezdett átformálódni rügyből bimbónak – lehetett vagy tizenegy éves.

Ostoba föltevés volt, – az Ancsuráék kezén nem lehetett a pénz, mert lett volna látszatja egyben-másban legalább a fiúnál. Ancsura bérbe adta az örökölt házat s annak a béréből küldözgetett Sztolarik úr a Gyurinak harmincz forintot havonkint.

A Gregorics-testvérek pedig megosztoztak az asszonyok által visszautasított tizennyolcz ezeren, meg azon a nehány százon, ami a Gregorics Pál butorainak és mindenféle ingó-bingóinak elárverezéséből befolyt, a többi vagyonnak pedig végkép nyoma veszett. Az egész város törte ezen a fejét s különböző ostobaságokat gondoltak ki. Beszélték, hogy az öreg kiküldte a pénzt Klapkának s – egyszer csak meglássátok, visszahozza Klapka szuronyok alakjában. Olyat is locsogtak, hogy Gregorics Pálnak valahol a lopatai erdőségben egy tündérkastélya volt s abban egy szép asszonyt őrzött. S ha ő nem bírta volna evőkanállal se megenni a vagyonát aranyra felolvasztva, bezzeg egy szép asszony kávéskanállal is ki tudja azt szörpölgetni rövid idő alatt.

De a tereferék közül az a valóság ütötte meg a rokonok figyelmét legjobban, ami a kolompárostól jött ki, hogy Gregorics Pál a halála előtti napon egy nagy üstöt vétetett nála és azt ki nem fizette, tehát Gáspár úrnál jelentkezett a számlával.

Gáspár a homlokára ütött.

– Ezer villám, ez az üst nem volt a hagyatékban.

Átnézte az árverési jegyzőkönyvet, hol az eladott tárgyak fel voltak írva, de üst elő nem fordult köztük.

– Nyomon vagyok – vigyorgott Gregorics Gáspár. – Az üstöt nem hiába vétette az én szerelmes öcsémuram. De hát miért vétette? Hogy valamit bele tegyen. S ez a valami az, amit mi keresünk.

Boldizsárral is közölte a gyanuját, Boldizsár ujjongott örömében:

– Az isten ujja, testvér! Most már hiszem, hogy megtaláljuk a kincset. Pali valahová elásta az üstöt, hogy a pénzt elvonja tőlünk és sikerült volna is, ha el nem követi azt a tökfilkóságot, hogy a katlan árával adós marad. De éppen ez a szerencse az ilyen tényeknél, hogy a gonosztevő mindég elhibázza valamiben.

A kolompáros visszaemlékezett, hogy az üstöt Matykó inas választotta ki és vitte el, Gregorics Gáspár tehát meghítta egy nap a Matykót, megvendégelte, etette, itatta, szép szerivel kikérdezgetvén a boldogult utolsó napjait, beleszőtte ravaszul az üstöt, amelynek az árát most kéri a kolompáros.