Part 1

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

SZENT PÉTER ESERNYŐJE

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

HARMADIK KÖTET

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.

SZENT PÉTER ESERNYŐJE

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

MINDEN JOG FENNTARTVA

Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.

ELSŐ RÉSZ. A LEGENDA.

VISZIK A KIS VERONKÁT.

Özvegy tanítóné halt meg Halápon.

Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy két éves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve korán halt meg, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az úristen, mikor a szegény urát. (Istenem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap mulva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.

Jó, becsületes asszony volt – de mire való volt már neki ez a vakarcs? Könnyebben ment volna a másvilágra, ha magával vihette volna a terhet, mintsem hogy itt hagyja.

Aztán meg nem is illett, Isten bűneül ne vegye.

Hiszen uramfia, egy nagy káplán fiuk volt már a tanítóéknak. Az bizony jó fiú, kár, hogy nem segíthette még anyját, mert maga is csak káplán volt eddig valami igen-igen szegény plébánosnál, messze Tótországban, hanem most, vagy két hete, úgy verik a hírek, önálló plébános lett egy Glogova nevű falucskában, valahol a selmeczbányai és beszterczei hegyek között. Van is olyan eleven ember a faluban, Kapiczány János uram, aki ökörhajcsár korában megfordult ott egyszer, hogy azt mondja, utálatos egy fészek.

Ím’ most, mikor már egy kicsit talán segíthette volna a pap fia, kellett meghalnia a kántornénak.

De hát biz azt föl nem támasztjuk többé semmiféle lamentáczióval, ennélfogva csak azt akarom elmondani (becsületére legyen nemes Haláp községének), hogy tisztességesen temették el a jó lelket. Elég pénz ugyan be nem gyűlt a temetési költségre, még a kecskét is el kellett adni, hogy kiteljen, hanem a lúd megmaradt, de minthogy kukoricza nem maradt hozzá, tehát lesoványodék, lassú pihegése helyett visszatért rendes lélekzetvétele, lomha járását a nagy hasa miatt fölcserélte hajdani fürgeségével, szóval, menekedék a közeli halál elől, éppen egy másik lénynek a bekövetkezett halála által. Isten bölcs végzése mikor életet olt is, életet menthet, mert higyjétek meg nekem, hogy a mennyei jegyzőkönyvekben éppen úgy be vannak jegyezve az oktalan állatok, mint az okos állatok s gond vagyon ezekre talán épp úgy, mint a királyokra és herczegekre.

Isten ő szent felsége mindenesetre jó, bölcs és hatalmas – de biró uram se csekélység. Elrendelte legott a temetés után, hogy a csöpp leányzó (Veronka a keresztneve) soros legyen a falusi gazdáknál s a tizedes vigye mindennap más-más portára, hol is illendő ellátásban részesítendő.

– És meddig fog ez így tartani, biró uram? – kérdék a tanácsbeliek aggódva.

– Míg nem méltóztatom máskép intézkedni, – felelte Nagy Mihály kurtán.

Így is volt a dolog vagy tiz napig, amikor aztán egyszerre híre ment, hogy Billeghi Máthé és Koczka Ferencz uraimék Beszterczebányára viszik eladni a buzájukat (mert hogy azt mondják, arrafelé még nem oly okosak a zsidók, mint minálunk).

Kapott a jó alkalmon Nagy Mihály.

– No, ha oda viszik a gabonájukat, akkor hadd vigyék el a gyereket is, a pap bátyjának Glogovára. Arra esik valahol az a Glogova.

– Dehogy esik arra, dehogy – ellenveték ezek.

– Arra kell esnie, punktum, – döntötte el a biró.

Szabódtak, okoskodtak ő kelmeik, hogy így-úgy, nagy kitérő és nagy alkalmatlanság az úton, de meg kellett lenni. Ami parancs, parancs. Egy szerdai napon föltettek a zsákok tetejére a Billeghi uram szekerén egy kosarat és abba a Veronkát, meg a libát, mert az mint örökség vele jár. A felsővég fehérnépei pogácsát, marczifánkot sütöttek az árva kis jószágnak az útra a borzasztó idegen világba és tele raktak egy szeredást aszalt-körtével, szilvával és mikor a nehéz szekér megindult, még meg is siratták a parányi gyereket, aki nem tudta, hova viszik, miért viszik, csak azt látta, nagy mosolygással, hogy a czoczók megindulnak és ő nem mozdúl egy zsák tetejéről, a kosárból, de a házak, kertek, mezők és fák idébb jönnek.

GLOGOVA RÉGEN.

Glogovát nem csak Kapiczány uram látta, e sorok írója maga is járt benne. Sovány, kietlen vidék az, kopár hegyek között fekszik egy szűk völgyben meglapulva a falucska.

Messze, messze innen sehol sincs még jóravaló országút sem, nem hogy vasút lenne. Most ujabban úgy tetszik, jár valami kávémasina Besztercze és Selmeczbánya között, de az se érinti Glogovát. Ötszáz esztendő kell ahhoz, hogy Glogova ott legyen, ahol a czivilizált vonalba eső falvak vannak.

A talaj agyagos, terméketlen és makacs. Azt mondja, hogy ő csak bizonyos növényeket hajlandó táplálni, például zabot, krumplit, a többire nem vállalkozik, – de ezeket is úgy kell kicsalni az anyaföldtől úgyszólván erőszakkal.

De nem is anya ez a föld, inkább _anyós_. Tele van a belseje kövekkel s csúnya repedések, árkok hasogatják meg, amiknek a szélein fehér fű (árvalányhaj) leng, mint az elaggott anyóka állán ősz szőrszálak.

Túlságosan öreg-e a föld? De hiszen nem lehet öregebb, mint a többi. Csak hamarább kiélte magát. Lent az aranykalászos rónaság csak fűszálakat növesztett sok ezer év óta, itt pedig óriási tölgyek és cserfák nőttek. Nem csoda, hogy előbb fáradt ki.

Szegénység, nyomor van itt és mégis valami báj, valami édes poézis. A csúnya viskókat megszépítik a hatalmas sziklák, amelyek rájok néznek. Szinte nem illenék e szép sziklákat elrontani czikornyás kastélyokkal, melyeknek tornyai eltakarnák őket.

Boróka- és bodza-illat tölti meg a levegőt. Egyéb virág nincs itt. Legfeljebb egy mályvarózsa virít némely kertecskében, ki fehéren, ki veresen. Mezítlábos kenderhajú tót leány öntözgeti egy köcsögből.

Szinte még most is előttem van a kis tót falu az 1873-ik év óta (amikor benne megfordultam), látom házikóit, a kerteket bevetve luczernával, beültetve kukoriczával, közbül egy-egy szilvafa, alátámasztva rudakkal. Mert a gyümölcsfák megteszik a magokét. Mintha összebeszélnének: «Tápláljuk a szegény tótocskákat.»

Mikor ott voltam, éppen a pap halt meg, annak a hagyatékát vettük fel a szolgabiróval. Nem volt valami sok dolgunk; kopott bútorok és rossz reverendák maradtak utána.

A falubeliek megsiratták az öreg papot.

– Jó ember volt, mondák, de nem tudott gazdálkodni. Az igaz, hogy nem is igen volt miből.

– Hát miért nem fizetik jobban a papjukat? – hányta szemükre a princzipálisom.

Egy nagy varkocsos tót felelt, hetykén feljebb tolva hasán a tüszőt:

– Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a maga szolgáját.

A hagyaték fölvétele után, míg a kocsis befog, átmentünk egy perczre az iskolát megnézni, – mert a szolgabirám előszeretettel játszotta magát tanférfiúra.

Alacsony, ütött-kopott házacska volt az iskola, természetesen zsuppal fevde – zsindelyig csak maga az Isten vitte fel Glogován; de az ő háza is csak szerény volt, torony már nem jutott rá; azt egy harangláb helyettesítette ide lent.

A tanitó az udvaron várt bennünket. Ha jól emlékszem, Majzik Györgynek hítták. Robusztus erős ember volt, java férfikorban, értelmes, okos arczú, egyenes, igaz beszédű. Egyszerre rokonszenvet költött az emberben.

Bevezetett a gyerekekhez, az iskolás lányok ültek balról, a fiucskák jobbról, szépen megfésülve. Mind felálltak nagy sustorgással és éneklő hangon kiáltották:

– «Vitajtye panyi, vitajtye!» (Legyetek üdvözölve urak!)

A szolgabiró egy-két kérdést intézett a csinos, pufókképű gyerekekhez, akik roppant megbámultak bennünket kerekre nyitott diószínű szemeikkel. Valamennyinek diószín szeme volt. A kérdések persze nem voltak nehezek, hogy hány az Isten, miképen hijják ezt az országot s több ilyenek – a gyermekeknek mégis némi gondot, fejtörést okoztak.

De a princzipális nem volt szigorú ember, barátságosan veregette meg a tanitó vállát:

– Meg vagyok elégedve, amicze.

A tanitó meghajtotta magát és hajadon fővel kisért ki bennünket az udvarra.

– Csinos gyerekek, – mondá ott künn a szolgabiró kedélyesen – de honnan van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek?

A glogovai mester egy kissé zavarba jött, aztán őszinte kedélyesség öntötte el egészséges, piros képét.

– Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai férfinép elszéled le az alvidékre mezei munkákra és ilyenkor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csintalan mosoly jelent meg az ajkai körül.) Méltóztatik érteni?

– És hány éve van itt? – kérdé erre a szolgabiró élénkebben.

– Tizennégy éve, kérem alásan. Látom a kérdésből, hogy méltóztatik érteni.

Ez a kis párbeszéd maradt meg emlékemben egész mai napig Glogováról. A kocsira ülve elismételgettük és mindig nevettünk rajta. A szolgabiró otthon sokáig beszélte a társaságokban, mint valami kedves csemegét.

Rá vagy két hétre híre jött, hogy egy fiatal káplánt kaptak oda papnak a glogovaiak. Valami Bélyi János nevűt. A szolgabiró, jól emlékszem megjegyezte:

– Legalább a mester nem lesz már egyedül nyaranta.

AZ UJ PAP GLOGOVÁN.

Az uj tisztelendő úr beköltözött. Egyetlen fakó szekeren hozták haza papjukat a glogovaiak. A szekér elé két kajlaszarvú tehénke volt befogva. Útközben meg is fejte őket az egyházfi, Szlávik Péter, egy köcsögbe és megkinálta a fiatal papot.

– Nagyon kitünő a tej – mondá, – kivált a Bimbó teje. Az fölséges, mintha valami almázia volna.

Az uj pap holmija kevésből állott, egy festetlen deszkaláda volt az egész, egy csomag ágynemű, továbbá két bot és pipaszárak, összekötve madzaggal.

Útközben a falvakon egyre kötekedtek a glogovaiakkal:

– Hát nem tudtak kendtek külömb fogatot összeállítani a papjuknak?

Mi tűrés-tagadás, a glogovaiak restelték a dolgot s inkább a fiatal pap rovására vágták:

– Ej no! Elég jó az. Ezt a holmit bizony egy üszőbornyú is elhúzná.

De ha nem hozott fölös számú javakat Glogovára tisztelendő Bélyi János, bizony ott se talált egyebet, csak a düledező parókiát – az előbbi pap rokonai minden holmit elvittek, csak egy kutyát hagytak, a néhai plébános kedvenczét, amely csak olyan kutya volt, mint a többi, alakjára, szőrére nézve, de szerencsétlen természete miatt bizonyos népszerűtlen, külön állást kezdett most elfoglalni; ugyanis a pákosztaságából kifolyólag déltájban sorba járta az egész házsort, bepislantván a konyhákba, mivelhogy a megboldogult urának szokása volt, hogy minden napra más-más gazdához invitáltatta magát ebédre és a kutyáját is magával vitte.

A kutya, névszerint Visztula (no ugyan kár volt olyan messze menni folyamnévért, mikor itt a határon keresztül foly a csillámló Bjela-Voda), keservesen kezdte tapasztalni, hogy a pappal együtt ketten többet értek, – pedig azelőtt kutyafilozófiával azt gondolta, hogy a tisztelendő úr fogyasztja el előle az ennivalót. Úgy ám, de ő adta a tekintélyt és befolyást! Most már kikergették Visztulát a konyhákból, mielőtt valami műveletbe foghatott volna, sőt el is páholták néha napján.

Szóval, nagyon czudar, sovány állapotban volt, mikor az uj pap megérkezett s mikor az egyházfi megmutogatta neki uj otthonát, a négy csupasz falat, a labodával benőtt kertet, az üres istállót és ólakat.

A szegény fiatal pap elmosolyodott.

– És ez mind az enyém?

– Mind, mind, amit itt lát. Még ez a kutya is – mondá Szlávik Péter némi kedélyességgel.

– Miféle kutya ez?

– Ez bizony a megboldogult tisztelendő hagyatéka. Ő utána maradt. Már agyon is akartuk volna ütni a szegény alkalmatlan párát, de senki se meri, mert azt mondják, hogy hátha az égből nézi az öreg tisztelendő s kísérteni jön miatta.

A kutya szelíden, szomorúan, szinte könyörgő szemekkel látszott az új papra nézni. Lehet, hogy a reverenda látása hozta ilyen melankolikus hangulatba.

– Megtartom magamnak – mondá a fiatal pap s lehajolt és megveregette a sovány állat hátát. – Legalább lesz valami eleven teremtmény a közelemben.

– Hát az bizony jó lesz – humorizált az egyházfi. (Mert nagy élvezet parasztnak pappal évelődni.) Az embernek kezdeni kell valahol. Úgy is lehetne, hogy előbb az őrízni valót szerzi meg, azután az őrzőt. De így is jó az, tisztelendő úr.

Mosolygott, olyan rokonszenvesen tudott mosolyogni, mint egy leány. Maga is belátta, hogy az öreg Visztulára nem vár nagy hatáskör, valóságos magánzó lesz a kutyatársadalomban.

Azalatt egyre többen-többen gyülekeztek az udvarra, menyecskék, akik mesziről nézték és azt mondták: «Istenem, milyen fiatal és már pap». A férfiak egészen közel mentek hozzá és kezet fogtak vele:

– Az isten hozta! Itt jó dolga lesz.

Egy öreg anyóka közbe kiáltott:

– Holtig itt lehet nálunk!

Az idősebb asszonyok egyike így szólt:

– Csinos egy ember. Derék egy anya volt, aki szülte.

Egyszóval tetszett az új pap mindenkinek, nyájasan, szépen beszélgetett az idősebb emberekkel egy kicsikét, majd azt mondta, hogy el van fáradva és átment a tanítóhoz, mert a tanítónál volt lakása addig az ideig, míg valami állapotba hozza a plébánialakot s míg a jövedelmek befolynak.

A tanitóhoz már csak a főbb emberek kisérték el, egyházi dolgokban benfentesek, Szlávik Péter, Gongoly Mihály, a glogovai nábob és a molnár, Klincsok György.

Ezektől tudakozta ki azután behatóbban a hívságos földi körülményeket és feljegyezgette a jegyzőkönyvébe, hogy némi számítást csinálhasson.

– Hány lélek van a faluban?

– Nem sok híja van az ötszáznak.

– Mit fizetnek ezek a papnak?

A derék férfiak elsorolták hűségesen, mennyi a párbér, mennyi fa jár, hány véka rozs, mennyi a «zlevka».[1]

A fiatal pap mind szomorúbb és szomorúbb lett…

– Bizony kevés – mondá lehangoltan.

– Hát mennyi a stóla?

– No az bizony elég nagy, – felelte a mindenben versatus Klincsok György – temetés után, az a halottól függ, az esküvő díja pedig olyan, amicsodás az összekötendő pár (mert ilyenkor gavallér az ember), hanem a keresztlevél kivételéért egy pengő forint jár… Az már valami.

– És mennyi esküvés van évenkint?

– Hja, az a krumpli mennyiségétől függ. Sok krumpli, sok lakodalom. A termés határoz. De négy-öt mégis akad.

– No, az kevés. Hát haláleset mennyi van?

– Hja, az a krumplitermés minőségétől függ. Rossz, beteges krumpli ha terem, sok halál van, jó krumpli mellett nincs halandóság. Senki sem bolond ilyenkor. Nem mondom, egy-kettőt mégis agyonüt évenkint egy-egy lefűrészelt fa az erdőben. Vagy szerencsétlenség történik, valaki felfordul a szekerével egy árokba és szörnyet hal. Jobb esztendőkben azonban nyolczra is tehető a halálesetek száma.

– Csakhogy az nem a papé mind! – mondá a glogovai nábob, megigazítva kevélyen a hátul fésűre szedett czopfját.

– Hogy-hogy? – kérdé a pap megütközve.

– Egy része a lakosságnak nem kerül soha a temetőbe. Fölfalják télen a farkasok, anélkül, hogy bejelentenék a parókián.

– A másik része pedig nyáron idegen országrészekben adja be a kulcsot – tódítá Klincsok György – és csak egy irka-firka jön róluk a biróhoz.

– No ez ugyan rossz kilátás, de hát a parókia földjei? Mennyi földje van a parókiának?

De már erre aztán egyszerre akart beszélni mind a három. Klincsok György hátra húzta az előtérből Szlávik Pétert s maga állott oda az Isten szolgája elé.

– Föld? Hogy mennyi föld van? Amennyit csak parancsol. Ha száz hold kell…

– Mit, száz hold! Ötszáz hold! – kiáltá lelkesülten Klincsok. – Földet csak nem vonunk meg a papunktól!

A pap arczán valami örömféle kezdett derengeni, amit azonban nem tűrhetett sokáig a gonoszlelkű Szlávik.

– Mert tetszik tudni, úgy van az, hogy a glogovai határ még mai napig is tagosítatlan. Rendes telekkönyv nincsen; volt valami összeírás a földekről, de 1823-ban elégett a község ládája és vele az összeírás. Mindenkié annyi hát a határból, amennyinek a megmíveléséhez elég igavonó és kézi ereje van. Ki-ki szántja a magáét s ha évek folytán elromlik, elárkosodik, összehasadozik a földje, keres magának más szántani való területet. A fele határ mindíg gazdátlanul áll, persze a rosszabbik fele, amelyikben nem érdemes babrálni.

– Értem, – sóhajtott fel a pap – ebben a felében van a parókia földje.

Vékony kilátások voltak ezek a jövőre nézve. De csak mégis megnyugodott apránkint, ha aggodalmak szorongatták, leöblítette őket egy imádsággal. Az imádság volt a dominiuma, örökké termő földjével; minden perczben mindent kaszálhat rajta, amire szüksége van: türelmet, reményt, vígasztalást, megelégedést. Lassan hozzálátott a lakása rendbehozásához, hogy végre egyszer a maga ura lehessen. Csak egy káplán tudja, hogy mit jelent az. Szerencsére a szomszéd faluban, Kopanyiczán egy iskolatársát fedezte fel. Urszinyi Tamás volt ez, nagy brontes ember, nyers egyenes szavú, de jószívű, Urszinyi segíté némi kölcsönnel.

– Glogova kutya fészek – mondta Urszinyi, – Hja, biz az nem a nyitrai püspökség, de ki tehet róla? Sovány nyáj, sovány pásztor. Ki kell állani. Dániel még rosszabb helyen volt az oroszlánokkal. Ezek végre is csak birkák.

– Akiken nincsen gyapjú – jegyzé meg a tisztelendő nevetve.

– Még az is van, de neked nincsen hozzá ollód.

Kevés napok alatt bebútorozta magát a kölcsön vett pénzzel és egy szép őszi délutánon beköltözött végre a saját parókiájába. Micsoda boldogság volt az, a saját házában járni-kelni, rakosgatni s milyen édes álom esett tulajdon ágyában – azokon a vánkosokon, amelyeknek tollúját még az édes anyja fosztotta. Úgy elgondolkozott, hosszan elábrándozott ezen; lefekvés előtt megolvasta a gerendákat, hogy el ne felejtse, miről fog álmodni.

Nem is felejtette, nagyon szépről álmodott. Szülőfaluja rétjein pillangót kergetett, fészket szedett, ürgét öntött, pajkos leány- s fiú-pajtásokkal, össze is kaptak a Szabó Palival, jól el is náspángolta volna a Palit, épen emelte már a vesszőjét, amikor megzörögtette valaki az ablakot kívülről.

A pap fölriadt, összerezzent s kezdte az édes álmot kitörülgetni a szemeiből. Reggel volt már, a nap besütött.

– Mi az? – kiáltá.

– Nyisd ki az ajtót, Jankó!

Jankó! Ki szólítja őt Jankónak, te-nek, magyarul? Mintha a pajtások valamelyike volna, akiktől csak az imént vált meg az álomban.

Kiugrott az ágyból hirtelen és az ablakhoz szaladt:

– Ki van odakünn? Ki szólít?

– Én volnék, a Billeghi Máté uram, otthonról. Gyere ki Jánoskám, azaz hogy tessék egy kicsit kijönni, tisztelendő úr, hoztam valamit.

A pap sietve rángatta fel ruháit. Szíve lázasan dobogott. A rossz hír előszelét talán már megérezte gyöngéd lelke. Kinyitotta belülről a pitvarajtót és kilépett az eresz alá:

– Itt vagyok, Billeghi Máté uram. Mit hozott kegyelmed?

De Billeghi uram már akkor nem volt ott, hanem künn az úton állott, a zsákokkal megrakott szekere mellett s a kosarat kötözgette le, melyben a kis Veronka ült és a lúd. A lovak, a Sármány és a Fecske, bágyadtan eresztették le a fejüket. A Sármány szeretett volna egy kicsit ledőlni, próbálta is, de a kocsirúd miatt nem tehette. Amint féloldalra billent, érezte a hám köteleit a bőrébe vágódni s a lóbecsület nem engedte, hogy addig kényelembe helyezkedjék, míg a hám rajta van. Nagy dolognak kell annak lenni, hogy a fölszerszámozott ló lefeküdjék. A lóban nagy kötelességérzet van.

Billeghi Máté most megfordult és észrevette a papot a küszöbön.

– Hopp, Jankó. Jaj, de megnőttél! Ejnye, de nyurga legény lettél. De elcsodálkozna az anyád, ha élne. Az ördög vigye el ezt a kötelet, ugyancsak erős görcsöt csináltam rajta.

A pap egy-két lépést tett előre a szekér felé, hol Billeghi uram még mindig a kosár leoldozásán fáradozék. A szó «ha anyád élne», egyszerre a homlokára zuhant, mint egy éles kő, feje zúgni kezdett, lábai megtagadták a szolgálatot.

– Anyámról beszél kegyelmed? – dadogta sápadtan. – Anyám meghalt?

– Letette szegény lélek a kanalat. De imhol (kivevén zsebéből a fanyelű bicskát, elnyisszantotta vele a kötelet) a hugocskád, vagy uram bocsáss, mert olyan kurta eszem van, mint a csirkének, mindig elfelejtem, hogy a tisztelendő úrral beszélek… elhoztam a tisztelendő úrnak a húgocskáját. Hová tegyem le?

S ezzel leemelte a kosarat, melyben a gyermek aludt szép csendesen, nyugodtan a liba mellett. A liba úgy vigyázott rá, mintha valami pesztonka lenne, kergetvén el mellőle örökké izgó-mozgó nyakával jobbról-balról a legyeket, amelyek szívesen szálltak a leányka piros szájacskájára, mint a mézre.

Az őszi nap elaggott fénye beragyogta a kosarat és az alvó gyermeket. Máté gazda kérdőn függesztette vízszínű szemeit a papra, várta, hogy az szóljon valamit.

– Meghalt? – kérdé aztán nagysokára. – Lehetetlen az. Nem éreztem meg.

A homlokához kapott és felkiáltott fájdalmasan:

– Senki, senki sem értesített. Ott se lehettem a temetésen!

– Magam sem voltam ott – mondá Billeghi uram. Talán vigasztalni akarta azzal, hogy ő sem volt ott, aztán hozzátette jóakaratúlag: Isten ő felsége magához vette, az ő trónusához szólította. Nem hagy az itt egyikünket se. Ej ni, ezek a rusnya békák, hogy ráléptem az egyikre!

A paplak labodával, maszlaggal benőtt udvarán vígan ugráltak, czuppogtak a békák, melyek a templom lyukacsos, nedves fundamentumából járnak ki ide sütkérezni.

– Hova tegyem le a gyereket? – ismétlé Billeghi uram, de miután nem nyert választ, szép óvatosan leeresztette a kosarat az eszterhaj alá.

A pap le volt sujtva, érzéketlenül, megzsibbadt lélekkel állt ott, szemeit a földre szegezve. Úgy érezte, mintha szaladna a föld a házakkal, a liczeumkeritésekkel, Billeghi Mátéval, a kosárral együtt és ő csak állna, egyre állna rajta, képtelen mozdulni akár ide, akár oda. A háttérből az Ukricza-erdő fenyvesei zúgtak, mintha valami csodálatos, szívet összefacsaró szózat szövődnék a zúgás közé, az édes anyja hangjához hasonló. Reszketett és figyelt, ezeket a hangokat igyekezett különválasztani s mikor már szinte sikerült egyet-egyet felismerni, megkülönböztetni, egy idegenszerű búgás ketté csapta, magába mosta. Pedig csitt, csitt! Ni, most is az anyai hang szólt ki az erdőből: Neveld a gyermeket Jankó, Jankó!

De míg a túlvilági hangokat kapkodta János pap, Billeghi Máté uram megorrolta a szótlanságát, legalább egy barátgarast mégis csak megérdemelne, ha egyebet nem (barátgarasnak a «köszönöm»-öt híjják arrafelé).

– Ha már így van, így van, – szólt ő kigyelme boszúsan és megsuhintotta az ostorát. – Az Isten áldja meg, tisztelendő úr! Gyí Sármány!

János pap még mindig nem válaszolt, észre sem vette nagy fájdalmában, ami körülötte történik, a lovak már meg is indultak, mellettök gyalog Billeghi uram, mert dombnak megyen az út, lassú haragos mormogással, hogy ez se valami különös ám a világrendben, hogyha a kis csirkéből páva lesz, a csirke-állapotjára nem emlékszik. Fölérvén a dombra, még egyszer visszapillantott s meglátván a még mindig mozdulatlan kántorfiút, hogy mintegy nyugtatványozza magának az elvégzett kötelességét, rákiáltott:

– Aztán átadtam ám, ami átadni való volt!

Felocsúdott a kiáltásra, megrázkódott. Lelke visszatért a szomorú barangolásból. Mert messze barangolt az anyja után. Első dolga volt anyját fölkeresni, vele töltötte azt az időt még egyszer, amit már vele töltött azelőtt és azután vele töltötte képzeletében azt az időt is – amitől a távolság megfosztotta. Ott volt a haldokló ágyánál, térdepelve, imádkozva és amire akkor az anyja gondolt, ami mondani valója volt, utolsó sóhaját a levegő átvette, a szélnek odaadta, szél az erdő által kikiabáltatta: Neveld a gyermeket, Jankó!

Nem szükség a gyermeknek otthon lennie hogy a haldokló szüle utolsó akaratát, vágyát megtudja. Papirosra nem kell azt tenni, nem baj, villamos drót ha el nem viszi, vannak arra külömb erők, nagyobb erők.

Jánosnak az volt az első ösztöne, utána futni Billeghi uramnak, hogy álljon meg, beszéljen el mindent az anyjáról, amit tud, hogy élt utolsó két évében, hogy halt meg, miképen temették el, mindent, mindent, de a halápi szekér már messze járt s e perczben a kosarat pillantotta meg, az lekötötte a figyelmét.