Part 9

1564-ben borzasztóan leégett, még pedig két izben; másodizben a híres Szent András temploma is elhamvadt, mely nem rég cserélte fel a keresztet a kakassal; nagy emphasissal jegyezvén meg felőle a krónika: hogy a «kakas, mely sok év óta hőségben, hidegben, szelek dühöngési között álomtalanúl, nappal úgy, mint éjjel, éhgyomorral, mindenfelé vigyázva, a tűz lángjait tovább nem állhatván, akaratlanúl lerepülni, leszállani, megszokott helyet elhagyni hényszerűlt, ennyi vészen elbúsulva, végtelen fájdalomtól elnémúlva, a torony hegyérőli leugrása közben, kitört nyakkal esvén a földre, nem kedvezvén saját életének, hű lelkét kiadta, stb.» (Latin szerkezetből fordítva.)

Ugyanekkor órák és harangok is elpusztultak.

Csak 1628-ban épült fel újra teljesen az elhamvadt Szent András-templom, melynek nevét ekkorig a kálvinista világ is megtartotta, s nov. 26-án pro æterna memoria följegyezteték, hogy Bochio János bírósága alatt az egész város örvendezései között Kassa, Tarczal, Ecsed, Zilah, Bátor, Nánás s több máshonnan jött lelkipásztorok jelenlétében versek, éneklések, szent beszédek, imádságok közben, úri szent vacsora kiosztása után – elhagyatván régi nevezete – a «mindenható Istennek» ajánltatván, felszenteltetett.

Egy poros, hetivásáros napon szokás szerint ki volt tűzve a debreczeni városház kapuja fölé a pallost viselő kéz, annak hírmondójáúl, hogy a nemes tanács e napon törvényt tart elevenek és halottak fölött.

Erős napok járnak! A külső tanács jónak látta a végrehajtó hatalmat egészen bíró uramra ruházni, jegyzőkönyvbe iktatván, hogy «mivel az úr Isten a hadakat rajtunk hozta, szabadságunkkal úgy, a mint kellene, nem élhetünk, minthogy mintegy táborban, sőt ugyanabban vagyunk; a mi előadja magát, tegyen törvényt felőle bíró uram».

Első bíró uram, nemes Bachio János, ezen megtiszteltetésre mindjárt megbetegedett, s mint a kenő asszony jövendölé, aligha szándékozik az idők jobbra fordultáig elhagyni a házat; az egész nagy teher nemzetes Keresztszegi Illés, második bíró uramra maradt.

Még ez fiatal, harminczon alul lévő ember volt; második bírónak azért választatott meg, hogy a hol zűrzavaros provincia akad, oda ő küldessék; sok volt benne a tűz, még nem törte meg az élet, épen ilyen viszontagságos időkbe való ember volt.

De féltek is tőle és tisztelték nagyon; a tanácsban is, ha csak rá nézett valakire, annak elmúlt a beszélő kedve; künn a piaczon pedig csak úgy oszlott előtte a vásár, s a szegény halandó, a ki szeme elé kerűlt, azt se tudta, melyik lábára álljon, ha megszólítá.

A piacz tele van adó-vevő néppel, mert azért, hogy a tanácsházban az ország sorsát döntik, az embernek csak jól esik a fonatos, meg a szaladós; s hogy az idők viszontagságai a város étvágyát le nem hangolták, arról tanúskodik az a hosszú sor szalonnás sátor, a melyben délig egy fia kolbász nem fog maradni.

Egy pár kofa szokás szerint összenyelvel, tanodai diákok interveniálnak, egy kis csete-paté, egy pár bevert orr támad; mindezt kedélyesen nézik a kapúból a darabontok, gondolván, hogy nincs olyan veszekedés, a mely magától el nem múlnék.

A tisztelt publikumot az érdekli legerősebben az egész ülésből, hogy lesz-e akasztás?

A porkoláb meghitt ismerőseinek kitalálta vakkantani, hogy «Lengyel»-ért küldtek. Az a Lengyel a bakó. Vajjon égetni, seprüzni, vagy karóba húzni visznek-e valakit?

Még bizalmasabb emberei előtt azt is kimondta a porkoláb, hogy Igyártó uramat a Csapó-utczából vasraverve zárták el a «kettős ajtajú» tömlöczbe.

Igyártó uram pedig tekintélyes polgár, a külső tanács elnöke, s a városi fegyveres felkelőknek hivatalával együttjárólag vezetője, ki csak nem rég jött haza Székelyhida alól. Vajjon mit véthetett szegény? Másodbíró uram egyenes parancsára záratott be.

Ebből majd nagy lárma lesz! A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott ül már tizenegy tanácsos, a tizenkettedik helye üres; az a fogságra vetteté.

A hosszú tanácsterem boltozatáról égő lámpa függ le, inkább ősi szokásból, mint világosság terjesztésért, mert hiszen délelőtt az idő. A falakon a város kegyes patronusainak arczképei vannak sorba felaggatva; legelől Enyingi Török Bálint, mellette János fia, azután Mélius Péter, a kedvencz lelkipásztor, kinek sírhalmán a legnagyobb kő emeltetett, a mi Debreczenben megkapható; a daliás Báthory Gábor, a kinek festett képe is oly szép, hogy mikor asszony személyt kell törvényben esketni, mindig szólongatni kell, hogy ne bámúljon arra a képre; azután a dicső Bethlen Gábor arczképe, kire nem lehet könnyes szem nélkül tekinteni. A legújabb kép pedig Rákóczi Györgyöt és nejét Lorántfi Susánnát ábrázolja, kik mindketten nagy jóltevői a városnak és szent ekklézsiának.

Nem kevésbé érdemteljes személyek azok, a kik eleven alakban az asztalnál ülnek: Ferenczy János, Guthi József, Fodor Jónás, Komáromi Péter, Hadházi László és a többi, a kiknek a nevei nem fognak olyan gyakorta előfordúlni, de a kik azért mind érdemes, vótummal és consultatióval bíró tanácsosok, tehát a kiket azért nem szükség megvetnünk.

A mint a városház tornyában az óra a kilenczet elütötte, abban a perczben megnyilt a mellékterem tölgyfa ajtaja s belépett rajta nemzetes Keresztszegi Illés uram; saját maga hozva hóna alatt a szükséges irományokat, s a mint az elnöki székhez ért, a mint az irományokat letette az asztalra, mindnyájan felkelének, de nem azért, hogy neki jó reggelt kivánjanak, hanem hogy vele együtt rázendítsék a szent éneket, mely nélkül tanácsülést meg nem kezdtek akkor:

«Jővel szent Lélek úr Isten! Töltsd bé lelkeinket épen Mennyei szent ajándékkal, Szívbeli jó tudománynyal.»

Az ének alatt ráérünk Keresztszegi arczát és termetét megitélni. Szokottnál magasabb, erőteljes férfi, kinek mutatóújja alatt behorpadt a jegyzőkönyv táblája. Hosszú fekete haja, csigákba csavarintva, lepi el széles vállait, magas, domború homlokáról ezüst körfésűvel lévén hátrafelé simítva; homlokán egyetlen redő sincs még, de a két vastag fekete szemöldök mégis haragos tekintetet ad annak, a mit a halavány, simára borotvált arcz sem szelidít, s a szokatlan hosszú, kétfelé elnyuló bajusz pedig épen félelmessé teszen. Nagy része van e kifejezésben a kétfelé váló csontos állnak, s a kemény, égető tekintetű fekete szemeknek, melyek még a Veni Sancte alatt is oly hatást gyakorolnak a jelenlevőkre, hogy némelyiknek torkán akad a hang.

Az ének után biró uram erős, mély hangon e szókat mondja:

«A mi segedelmünk jőjön az Úrtól.»

S azzal int, hogy üljenek le.

Mindnyájan leülnek; csak Guthi József tanácsos marad állva, a legbecsületesebb férfiak egyike Debreczenben, mindennemű erények birtokosa, a mikbe csak a vitézség nincsen befoglalva. Pedig ha az ember így ránéz, azt hinné, hogy ő az a híres Csukat Pál, a ki a török bajvívót saját öklével megpofozta – már tudniillik a török öklével; – oly szörnyű termete, vállai, széles melle, három sor ezüstgombbal, s kövér, piros orczája, kifordult tokával sima állán alul; két bajuszvége hegyesen felfelé kenve, a századot látszik híni sorompóba – és mégis valahányszor a biró szemeire tekint, mindannyiszor elfelejti oratiója elejét, s csakis az által sikerül szóhoz jutnia, hogy elvégre tekintetét nagytiszteletű Mélius uram rámában álló képéhez emeli, mintha azt interpellálná e szavakkal:

– Nemzetes másodbiró uram, előttünk itt egy üres szék vagyon.

– Én is úgy látom, felelt rá lakonice a biró.

– Miért vagyon e szék üresen?

– Miért nem tetszett ráülni?

E humoristikus válasz annyira kivette a kerékvágásból Guthi József uramat, hogy e mondásra – re infecta – leült a helyére.

Azonban helyette felpattant az üres szék mellett ülő tanácsos, nemes Fekete István uram, s öklével maga elé ütvén, kissé borizű hangon egyenesen a dolog velejére indult, mondván:

– Miért nem ül közöttünk Igyártó Mihály uram? Miért fogatta el kegyelmed? Miért záratta a kettős ajtajú tömlöczbe?

A biró igen csendes, nyugodt hangon válaszolt.

– Nemes tanács! Igenis, én zárattam be Igyártó uramat; hanem ez olyan ügy, a mivel nem szabad kezdenünk a tanácskozást. Először azért nem, mert extra seriem esik; másodszor azért nem, mert ha mi e kérdés felett egymás közt összezördülünk, akkor hogy itélhessünk majd higgadt lélekkel a közönséget érdeklő ügyekben. Első a közönség, aztán a tanács. A legutolsó koldus dolgát is elébb kell elintéznünk, míg a tanácsbeliek ügyeire kerülne a sor. Tessék odáig türelemmel lenni.

E szavakra az egész tanács szépen elcsendesült. Biró uramnak ime igaza van. Az elfogott tanácsos ügye marad az ülés végére.

Biró uram, az elcsendesülés után, kibontá magával hozott aktáit; az irásban foglalt tudósításokat felolvasá a tanács előtt.

Primo. A felséges fejedelemtől megérkeztek egynémely czéhek «okos levelei»; azok jegyzőkönyvbe tétetnek.

Secundo. Erdélyi országgyülésre két követet küld a város, azok már elutaztak, járjanak szerencsével.

Tertio. Németországi akadémiákra kiküldött hittanuló ifjak után pénzt kell küldeni. Istennek tetsző dolog. Küldessék a pénz aranyakban, tallérokban és polturákban.

Quarto. A budai nagyvezér két kocsislegényt kér, a kik az ő ostoba kocsisait magyarosan hajtani tanítsák. Küldessék neki. Tanuljanak valamit a magyartól.

Quinto. A mátai elhagyott puszta, melyet Mustafa bég, mostan Teffter Tihaja magáénak tartott, a török biró, szolnoki kadi által, Keresztszegi uram sürgetéseire hatvan tanú vallatása után Debreczen városának visszaitéltetett. Szép a töröktől, hogy ilyen kétséges pörben a magyarnak adott igazat, nem a hite és nemzetbeliének. De a biró uram is dicséretet érdemel, a miért ezt kieszközölte.

Mind a kadi, mind a nagyvezér itéletei e pörben a város levéltárába tétetnek, s a másodbiró iránti elismerés jegyzőkönyvbe tétetik ugyanazon Fekete István uram által, a ki az utolsó ügyben legkeserűbben fog ellene harczolni.

Ezek után, rendre következvén, a város syndicusa, nemzetes Tóth Jónás uram előadá, miszerint Aranyos Márton uram feleségét és hajadon leányát mult vasárnap istenitisztelet alkalmával olyan ruhában látták a szentegyházban palam et publice megjelenni, melynek dereka elől ki volt vágva, úgy hogy mindkettőjüknek vállaik kilátszának belőle.

Ez előadásra az összes tanács nemes indignatiója tört ki:

– Hivassék elő Aranyos Márton! szólt biró uram, mire a legifjabb tanácsos fölkelt, s két darabant kiséretében beállíttatá a vádlottat, ki közönséges viseletű polgár ember volt, tisztességesen kékbe öltözve. Nagyon szégyenlette magát a jámbor a tanács előtt.

– Hát kegyelmed nem átallja magát olyan bolonddá tenni, szólt hozzá atyai feddő hangon biró uram, hogy feleségéből és leányából maskarát csináljon, s még őket a templomba küldje, Isten csudájára?

– Feddjenek meg, érdemes tanács uraimék, szólt töredelmes hangon a pirongatott, én vagyok a hibás. A Mitri görög Bécsbe utazván, minthogy az asszonycseléd nagyon tribulált már rajtam, hogy hozatnék nekik valami olyast, a mi még e városban senkinek sincsen, rábíztam, hogy hozzon hát nekik valami szép nevezetes ruhát, a miben megnézzék őket. Hozott is a lélekáldotta; azt mondta, hogy Bécsben ezt széltére viselik; tetszik tudni, én szabó nem vagyok, nem értek a ruhaviseléshez, de csak mégis huzódoztam biz én, mikor a fehérnép felvevé előttem azokat a kantusokat, s láttam, hogy milyen nagy hiányosság van rajtuk onnét felül! Váltig is protestáltam, hogy lehetetlen, miképen e helyett még valami tarka kendő ne takartassék a vállakra, de Mitri görög mind azt állítá, hogy csak azon módon puczéron hordják azt a bécsi dámák is mind, még a herczegasszonyok is; a hajukat pedig behányják liszttel hozzá; de ez már mégis el nem hivődött. Így menének ki az utczára az én asszonycselédeim; a mit én nekik előre megmondék, hogy az lesz belőle, botránykozás lesz belőle, biróság lesz belőle. Már most büntessenek kegyelmetek tetszésük szerint, hibás vagyok; csak az asszonycselédet kiméljék.

– Kegyelmed nagy ostobaságot követett el, szólt biró uram szigorúan; a nemzet megtartója a tiszta erkölcs és az ősi szokás; kegyelmed vétett mind a kettő ellen, mert viseletet hozott a városba, mely a szeméremmel ellenkezik s idegen bőrt ád ránk tulajdon hazánkban. A mi asszonyaink keblének fehérségét nem azért teremté Isten, hogy azzal kérkedjenek, hanem hogy az alatt virtusaikat őrizgessék. Van mi nekünk becsületes viseletünk, a kinek módja van hozzá, kifűzheti gyöngysorokkal; himet varrhat rá kófiummal, megrakhatja arany, ezüst sujtással két oldalra; úri hölgyek, fejedelemnők viselik azt; nézze meg bár kegyelmed ő nagysága Lorántfy Susánna fejedelemasszony képét a rámában, nem találja-e, hogy ősi viseletünk fejedelmi tekintetet ád neki? micsoda ördög sugallja azt az asszonynépnek, hogy idegen után kapkodjon? Nem kegyelmed bűnös, hanem az asszonyok. Ismerem ezt a nácziót. Mindig az idegenen kapnak s új erkölcsöket igyekeznek hozni a közönségbe. De tapasztalni fogják, hogy mi ez igyekezetet meg fogjuk tudni törni. Kegyelmed e bolondságért fizet a városi betegek házának tizenkét magyar forintot birságul; leánya, minthogy még hajadon, nehogy a büntetésben becsületének kárát vallja, arra itéltetik, hogy egy esztendeig a szülői házat elhagynia ne legyen szabad. Felesége azonban három vasárnap egymás után a templomajtóban ekklézsiát fog követni azon botránykozásért, melyet ime okozott. Fizethet kegyelmed s azzal menjen Istennek szent hirével.

Aranyos uram, mint ki attól félt, hogy a fejét levágják, könnyebbült szívvel vonta elő erszényét, lefizetvén belőle a tizenkét forintot, a többiekre nézve azt mondá, hogy ők keresték, jól esett nékiek. Nyilván jól esett neki, hogy leányán semmi nyilvánvaló kiczégérezés ezért nem történt, ámbár annak nagy büntetés lesz, ha egy esztendeig nem szomszédolhat.

Ez itélet is a tanács határozatai közé tétetett, jövendő szabályképen.

– A mi pedig Mitri görögöt illeti, erre nézve az határoztassék, hogy a mint a városba bévett tizenkét görög közül egy deficiál, annak helye más göröggel be ne ültettessék; inkább veszítse a város azt a pénzt, a mit ők a lakási engedelemért fizetni szoktak.

Ez is kegyetlenül a törvénybe iktattassék.

E közben sarkantyús lépések s kardcsörtetés hangzának a tanácsterem ajtója előtt, s midőn az felnyittatott, egy sugár, délczeg fiatal lovag lépett be azon, a hajduvezérek akkori egyenruhájában, világoskék aranyzsinoros dolmányban, melyre kurta pánczéling volt felöltve, aranycsillagocskákkal; halhátú sisakját nagy kerecsentollal kezében tartá, valamint másik kezében lehúzott vaskeztyűit.

Fiatal, szabályos arcz volt; erdélyi viselet szerint üstöke homlokára csavarintva, s fürtös haja, mely szőke volt, mint selyem, gazdagon omlott vállaira. Egész viseletéből meglátszott az úr, az előkelő körök ifja, ki fejedelmi udvaroknál tanulta meg, hogyan kell a fejét magasan hordani – közrendű emberek előtt.

Keresztszegi uram felállt előtte s fele útjáig eléje ment; ott az úrias hátratartással eléje nyujtott kezet férfiasan megszorítá, s a jövevényt e szavakkal mutatá be az érdemes tanácsnak:

– Ő nagyságának alvezére, Albisi Zólyomi Dávid uram ő kegyelme!

Mire a tanács tiszteletteljesen felállt és meghajtá magát.

Hanem azután, mikor biró uram kézen fogva a lovagot, az üresen álló székhez vezeté, a honnan Igyártó uram hiányzik s oda, nyájasan kinálkozva, leültette maga mellé, már akkor Káva János uram türelmének csakugyan vége szakadt.

Káva János uram város fürmendére volt, s ilyenformán megilletőnek vélte, hogy ő intézze ezen kérdést biró uramhoz:

– Avagy és valjontén nem volnának-e nekünk olyan statutumaink, melyek megtiltják katonarendbelinek a tanács üléseiben résztvehetni és székkel bírni?

A most érkezett lovag ezen nagyon nem nyájas észrevételre kezdett feszengeni helyén, mint a ki szeretné mindjárt Brennust játszani a kivont karddal; hanem biró uram megnyugtatá őt, csendesítőleg intve fél kezével, s egyszersmind megfelelve syndicus uramnak:

– Bölcsen tudom, mi vagyon a statutumokban; hanem tessék csak felütni a jegyzőkönyvet, de dato trigesima prima Augusti, anno Domini 1606-ról, ott majd meg tetszik találni a tanácsnak azon decretumát, hogy a midőn katonai ügyekről forog fenn kérdés, öt vagy hat hadnagy köztünk lehessen «törvényben».

Ez volt az, a mitől legjobban fáztak a körültekintő urak. Ketten-hárman süvegeik után kezdének nyúlni; ősi szokás lévén, hogy ha a tanácskozás vagy zajossá talált lenni, vagy oda nem tartozó idegen elemek vegyültek a terembe, vagy ha a leszavazott kisebbség fel akarta forgatni a többség határozatát, olyankor a tanácstagok föltették fejükre a süveget, e szóval: «most már nem tanácsház, hanem kocsma», s a mi azontúl történt, az megszünt hivatalos színnel bírni.

– A ki süvegét felteszi, votumát veszti! szólt szárazon Keresztszegi uram, ki nagyon is bizonyos volt arról, hogy nézetei többséggel birnak a tanácsban. Most már, ha kivánják kegyelmetek, elővehetjük Igyártó Mihály uram ügyét.

– Most már! dohogott süvege mellől Káva uram; minekutána a fejedelem hadnagya itt ül közöttünk, a kit kénytelenek vagyunk respectálni. Az pedig még elébb bebizonyítandó volna, hogy vajjon katonai ügy-e Igyártó uram dolga, vagy sem?

– A ki fegyverrel ment a táborba, s onnan fegyverrel megszökött, sőt még a többi bandéristákat is hazajövetelre izgatta.

– Mi nem küldtük a bandériumot a táborba azért, hogy ellenség elé állítsák, csupán az élelmi szerek őrizete és kisérgetése végett; a mint őket csatára akarták tenni, szabadok voltak a hazajövetellel.

– De ők azt nem tették; Igyártó egyedül jött haza.

– Nem tették, mert féltek a hadi regulától; de Igyártó uram példát adott mindenkinek, hogy mikor a vezérek törvénytelenséget kivánnak, akkor nekik ellent kell mondani.

– No az ugyan szép lenne! kiálta közbe boszus nevetéssel Zólyomi Dávid.

– Meddő vitatkozás ez! szólt kategorikus hangon Keresztszegi. Ellenség előtt állunk, akkor katonatörvény határoz. Köszönjük meg, hogy Igyártó uramat mixta commissio itélheti el; mert bizony mondom, ha hadi törvényszék elé állítják, akkor gonoszabb sorsa lesz. Hozzák fel a rabot.

A porkoláb és négy darabant sietett a vádlottért, kit nehány percz mulva a tanács elé kisértek.

Igyártó uram kisded termetű, szelid felemás képű ember volt; arczán azt a sajátságos bátorság kifejezését viselve, melyet újabb időkben politikai bátorságnak neveznek. Nem a csaták hős elszántsága ez, hanem azzal igen közel testvér, a békehirdetés merészsége háború idején.

A kisded férfi kezei és lábai, nagyobb mutogatás kedveért, még meg is voltak lánczolva; pedig bizony különben sem futott volna ő sehová.

– Igyártó Mihály! szólt hozzá Keresztszegi kemény, szigorú hangon, kegyelmed azzal vádoltatik, hogy a tábort engedetlenül elhagyta, s a bandériumot is hasonló tettre biztatta. Ezért állíttatott elénk, hogy adja elő okait, miért cselekedte ezt; mentse magát, ha tudja; ha nem mentheti, viselje itéletét.

Igyártó végig mosolygott előtte ülő tiszttársain, mintha különösnek tartaná, hogy azok most ő fölötte törvényt tartanak. Azután bátran, szilárdul szemébe nézett az elnöknek, s szólt, mint következik:

– Nemzetes másodbiró uram! tudjuk azt nagyon jól mind a ketten, hogy nem az én vétkemről, vagy a kegyelmed haragjáról van most szó, hanem városunk lételéről, vagy nem lételéről. Nem vagyok én az a csunya gyáva ember, a ki elszalad a csatarendből, mivel hogy a bőrét félti; nem is érdemlem meg, hogy miattam azt mondják városunkról, a mit annyiszor hánynak elénk a délczeg hajdú szomszédok: «Ti debreczeniek nem törődtök az ország bajával, ti nektek csak arra van gondotok, hogy jó nagy hasat neveljetek, ti nem segítitek sem a császárt, sem a fejedelmet; akármelyik győz, az ti nektek mindegy, csak ti jól legyetek lakva; nem is hiszszük, hogy ti is Árpáddal jöttetek volna ki; a tatárok felejtettek itt benneteket; azokból lettetek». Nemde, nem kegyelmed mondott-e ilyeneket szemünkbe, kegyelmes Zólyomi Dávid uram?

– Né! Még ő fog perbe engem! kiálta fel, levett sisakjára ütve a lovag, gúnyosan.

– A vádat sokszor és régen halljuk már: «Debreczen nem vesz részt a háborúban». Igaz; de nem azért, mintha Debreczen fiainak öklében nem jól állna a kard, hanem azért, mert a hadba elegyedés Debreczen missiójával homlokegyenest ellenkezik. Micsoda Debreczen az országra nézve azon a ponton, a hol áll? Egy olyan szerencsés neutrale terrenum, mely minden hadjáráson kívül esik. Elég messze van Bécstől és Budától, hogy sem a basák, sem a jezsuiták által ne háborgattassék. Ez Istentől megáldott helyzetében kisded köztársaságunk a jólét árnyéka alatt asylumul szolgál a hazai tudományoknak; Rómája, Jeruzsáleme a tisztított hitvallásnak, hol az üldözött menedéket talál, hol a szegény lelki és testi táplálékot nyer, hol az Úr templomának legerősebb kősziklája fekszik. Bölcs elődeink mindenha jól ismerték csekély, de hatalmas köztársaságunk becsét az egész magyar hazára nézve, s megeléglettek azzal a dicsőséggel, hogy a lelkiekben «erős várunk»-nak neveztessék városunk; nem óhajtottak annak harczi nevezetességet szerezni, mint kijutott szegény Kassának és Eperjesnek. De ha akartak volna is ilyesmit, módjukban lehetett-e az? Kegyelmed, Albisi Zólyomi Dávid uram, katona-ember: megitélheti, mit csinálna akkor, ha Debreczent ostromló ellenségtől kellene védelmezni? Egy várost, melynek két mérföld a kerülete, s nincs egyebe a betöviskelt ároknál, s tizenkét sárból és fából épült galambdúcz-forma őrtoronynál, melynek nádfedelű házait a legelső bedobott tüzes galacsin porig égetheti, mely körül mérföldekre nincs egy hegy, nincs egy folyó, a minek a hadsereg neki vethesse a hátát, melyet minden oldalról megkerülhet, elzárhat, körülfoghat az ellenség, melyben negyvenezer lélek lakik, a kiket, ha az utak elzáratnak, két hét alatt ki lehet éheztetni. És ezzel a várossal akarnak kegyelmetek háborút viseltetni? Nem cselekesznek-e kegyelmetek akkor épen ellenkezőt bölcs országnagyjaink kijelentett szándokával? Nem fogják-e fel kegyelmetek dicső emlékű Török Bálint atyánk óhajtását, ki e nagy várost egészben reformálta? Nem látják-e, hogy fejedelmeink ide küldözék alapítványaikat, nem sánczok és várfalak, hanem iskolák és templomok építése végett; nagy hadvezetőink az elfoglalt ágyukból harangokat öntettek, azokat ajándékozák a mi városunknak, s most mi e harangokat újra ágyúknak öntessük-e s arczul verjük, a mit ők bölcsen elintéztek?

Zólyomi Dávid türelmetlenül kezdett zörögni kardjával az asztal alatt.

– Nagyon jól értem kegyelmed haragját, Albisi Zólyomi Dávid uram; s azt is hallottam kegyelmedtől szemrehányásképen, hogy Debreczen két oldalra sántikál; a németnek is ad harácsot, meg a magyarnak is. Igaz, uram, hogy megvan e szomorú helyzetünk, de a mi bajunk az, nem a kegyelmeteké; akármennyi eleséget, szénát, gabonát, marhát, lisztet és szekeret parancsolnak kegyelmetek tőlünk, azt mi mindig bőven kiszolgáltatjuk. Mit aggat kegyelmeteknek az, ha másfelől a szatmári, nagykállói, székelyhidi német generálisok is megsarczolnak bennünket, meg a nagyváradi és szolnoki basákat is keservesen tápláljuk? Kedvesebb lenne kegyelmetekre nézve, ha emezeknek ellenállnánk, le hagynánk perzseltetni városunkat tőből, s akkor aztán kegyelmetek sem találnának nálunk vigasztalást? Nem sokkal bölcsebb volt-e tőlünk mindenha, hogy fegyver és erőszak helyett védtük magunkat szép szóval és keserű fizetéssel?

… Legbölcsebb hadvezetőink nem kivánták soha Debreczent a had furiáinak kitenni s megőrizték az által városunkat kerített falak, pattantyús sánczok nélkül. Városunk ereje látszatos gyengeségében feküdt. Respectálták ezt a németek, megbecsülték a törökök, kóbor kurucz, labancz, tatár pedig nem mert belekapczáskodni. Miért akarja most Debreczen városa eddigi bölcseségét megváltoztatni? miért akar, mint egy hadviselő hatalmasság, neutralitásából kilépni? Azért küldték-e a tudományok megszerzésére szánt fiatalságot városunkba, hogy mi ezt mészárszékre hordjuk? Azért építették-e városunkba a nagy templomokat, kollégiumokat, hogy mi azokat leégettessük? Mivé leszünk, ha a harcz koczkája fordul? A vezérek tanácsában nincs az, hogy Debreczen városát védelmezzék; ők, ha előremennek, ha hátrahuzódnak, bennünket itt hagynak, s akkor ki védelmezi meg a várost?