Part 8

Így számítgattak: a nehéz vádakkal terhelt nő meg fog rettenni; előtte áll a nagy szabad világ, mögötte a sötét Tower, feje fölött a bárd; – el fog futni a világba, megelégszik azzal, hogy boldog nő legyen, boldogtalan királynő helyett, s hogy fejét megmentse, el fogja ejteni a koronát.

Akkor aztán in contumaciam elitélhetik a férj ágyától, asztalától és trónjától, IV. György más nőt fog vehetni, a kit a mostani politikai constellatiók jobban ajánlanak. Hiszen csak ez volt a czél, a miért a másikat, az útban levőt fel kelle áldozni.

Oh mi rosszúl ismerték a női sziveket.

Karolina királyné e vádak hirére rögtön elbocsátá minden kiséretét s egyedül indult neki, hogy visszatérjen – Angliába.

Francziaországban St. Omerbe jutva, egy londoni barátja, Wood alderman várt reá, ki megtudva a királyné szándokát, le akarta őt beszélni az Angliába visszatérésről, a nagyhirű Brougham, a királyné ügynöke, tudósítá őt, hogy a király évenkint fél millió jövedelmet biztosit számára, ha Angliába vissza nem tér, s a koronáról lemond.

A koronáról? talán; de jó hiréről? Hogy egy nő, egy királyné mondjon le jó hirnevéről, engedje magát három országon keresztül gúnyra emlegetni; tehetné-e azt évenkint fél millióért?

– Vissza fogok térni! felelt azoknak, a kik pénzzel kecsegteték.

Aztán fenyegették VIII. Henrik nejeinek véres emlékével.

– Vissza fogok térni.

A hogy nők szokták, – a kik, mellesleg mondva, nagy hadvezéri adományokkal szoktak birni, a királyné sokkal hamarább, mint várták tőle, határozta magát egy merész lépésre.

Egy reggelen a doveri őrtoronyban Calaisból jövő gályát pillantának meg, melynek árboczaira a királyi lobogók voltak felvonva. A királyné volt e gályán, ő volt oly merész, hogy a királyi lobogót felvonatta. És a doveri kormányzó, elég tudatlanul, a királyi családot illető üdvözlésekkel fogadta az érkezőt. Szegényt rögtön nyugalomba is helyezték, e menthető, de helyre nem hozható tévedés miatt.

Az első lábnyom, melyet Karolina Albion partjára kilépve a földön hagyott, igazolta, hogy a nő sejtelmei voltak erősebbek, mint a férfiak bölcs mindentudása.

Ez első lépésre felébredt az a szörny, az a mob, az a megnevezhetetlen úr, a kit a nagyok nem szeretnek ismerni.

Magát a doveri kikötő partját roppant néptömeg lepte el, mely kitörő riadallal fogadta a partraszállt királynét. Innen a Bleakheathen át Londonig egész útja egy diadalmenet volt. A városokból száz meg száz kocsikkal jöttek eléje, az ablakokból ünnepies lobogók, szőnyegek csüngtek alá s az útak melletti fákra ujjongó nép kapaszkodott fel, a hol végig vonult. London közelében egy dandár lovas ifjuság nyargalt ki eléje, benn a városban a boltokat bezárták, az ablakokat kivilágíták, s midőn a királyné hintaja a Citybe ért, ott kifogták előle a lovakat, maga a nép vitte azt végig a királyi palota és a miniszterek ablakai előtt; hallhatták odabenn az országrendítő kiáltást, mely a míg «éljen»-t rivallt a «politikai martyrnak» – «pereat»-ul hangzott a kormányra nézve.

Azon cselszövényben, melylyel a kormány «egy szabad angol nőt» körülhálózott, az egész büszke angol nemzet érezte magát megsértve s boszút állt e sérelemért.

Ugyanabban az órában, melyben a királyné hintaja London sorompóin behajtatott, késő este lord Liverpool, a király minisztere letevé a peerek asztalára a rejtelmes «zöld erszényt», melyben a királynét vádló titkos irományok voltak lepecsételve s felolvastatott a királyi üzenet az alsó- és felsőházban a királyné perbefogása végett.

A miniszteri párt titkos bizottmány előtt kivánta a királynét elitéltetni. Az urak háza könnyen beleegyezett: de az alsóházban kemény harcz kezdődött s egy nehéz szó hangzott el, melynek neve: árulás a nemzet jogain.

A nemes Wilberforce azt ajánlá az elkeserült feleknek, hogy békitsék ki a királyt a királynéval és az egész rettegéssel teljes pert semmisítsék meg.

A királyné volt az, a ki ez ajánlatot legelőször visszautasítá.

«Nekem itélet kell, nyilvános itélet, mely fölment, ha ártatlan vagyok, boszút áll rajtam, ha bűnösnek talál. Tartozom ezzel magamnak, a trónnak és a mélyen sértett angol nemzetnek.»

És ezzel megkezdődött a per a királyné ellen – a nyilvánosság sorompói előtt.

A legszomorúbb per, a mely valaha megnehezíté a bírák lelkiismeretét s felzavarta a köznyugalmat.

Brougham e pernek köszöni híre jobb részét, melyben a királyné védője volt, s Canning népszerűségét az emelte még magasabbra, hogy a pör miatt kilépett a miniszteriumból.

Minő természetű lehetett e nevezetes per? azt jó hallgatással mellőznünk. Hat hétig, míg a tanúvallatások folytak – angol nő nem vehetett kezébe hirlapot.

Hanem azért a részvét óriásilag nőtt a királyné iránt; a három királyság minden részéből özönlöttek hozzá a bizalom és részvétteljes feliratok, aláirva a nép ezrei és ezrei által, csupán egy adressenek tizenötezer férjes nő volt aláirva. Másutt anyák vitték felnőtt fiaikat a nyilvánosan kitett felirathoz, hogy neveiket oda jegyezzék: «mikor a királynét meg akarják gyalázni, akkor minden angol anyát meggyaláznak».

Ilyen ár ellen kelle küzdeni a királynak és kormányának.

Anglia legnagyobb capacitásai elismerék és ki merték mondani, hogy ez a per a legnagyobb szerencsétlenség, a mi az országot érheté.

IV. György sokkal gonoszabb munkát kezde meg, midőn nejét erkölcsileg akarta megölni, mint egyik szerelmes előde, ki nejeinek egyszerüen leütteté fejeiket.

Az angol közérzület ellen intézett támadás volt ez, s nagy szerencse annak, a ki érti, nagy szerencsétlenség annak a ki nem, hogy Angliában ez a trónnak az alapja.

A mely napon a királynénak az ország legfelsőbb törvényszéke, a parlament előtt meg kelle jelenni, Sidmouth lord parancsára az egész városhatóság, békebirák, a londoni és middlesexi constablerek az utczákra voltak rendelve; a bowstreeti gyalog és lovas militia már korán reggel elfoglalá az utczákat, mik a főrendi házhoz vezetnek. A constabler-testület ezer emberrel szaporíttatott s a tűzoltó-test gyülhelyeire rendelve, várakozott, mint valami nagy égés idején.

A felső tábla épülete erős korláttal vétetett körül, melyen csak egyesével bocsáták be a kocsikat és gyalog jövőket; e sorompón belüli tért a királyi testőrség foglalta el, minden szögletbe, mely az országházra néz, erős hadcsapatok voltak elhelyezve, sőt a zárt kapukon belől kartácsra töltött ágyúk is voltak felállítva, miket éjjel szállítottak oda a woolwichi fegyvertárból.

A királyné a St. James Squareben lakott, bérlett házban. Kilencz órakor megérkezett érte az udvari diszszekér, hat lovas fogattal. A királyné gyászba öltözve, hátravetett fehér fátyollal fején jött le lakásából, aldermann Wood s lady Hamilton kiséretében.

A nép, mely lakását szüntelen őrzé, dörgő riadalban tört ki láttára, s ezentúl egész a parlament-épületig lépésről-lépésre egy diadalmenet volt átvonulása London utczáin; a nép ujjongott, az ablakokból kendőkkel lobogtattak felé üdvözletet s végig hangzott előtte, utána: «éljen a királyné!»

A kocsinak Carlton-house előtt kellett elhaladni: a király palotája előtt. A palotaőrség künn állt fegyverben, midőn a menet közelgett, mindenki rettegett tőle, hogy ez véres összeütközés helye lehet.

Egy csoport némber, nekihevült arczczal, jött a kocsi előtt; a csoport között, szilaj taglejtései által kitünve, a Queen Butterfly.

A mint a katonaság elé értek, a némbercsoport az őrség elé tódult, s a mint a Queen Butterfly leszakítva szétbomlott hajáról a veres szalagot, azt megcsóválta a levegőben, százszoros kiáltással zendült meg: «éljen a királyné!»

A királyi palota helyőrsége e szavakra felemelé fegyverét és – tiszteletteljesen üdvözlé az elhaladó királynét; a másik perczben aztán minden katona nyakában volt három-négy asszony, kik őket csókokkal elhalmozák. És ez a király palotája előtt történt.

Mentül jobban közeledett a menet a parlamenthez, annál sűrűbb lett a népcsoport, a pairek és miniszterek hintói végig álltak az utczán, sorára várva; a nép utat kezde verni közöttük a királyné hintaja számára s kényszeríté a miniszteri hintók bakján ülő kocsisokat, hogy kalapjaikat levegyék a királyné előtt.

Egy lovag jött szemközt; szikár, sovány arczú férfi: «Le a kalappal!» kiálta rá ezer torok; «ott a királyné!»

A katona büszkén tekinte szét a néptömegen s megbillentve kalapját, tovább lovagolt. Annak köszönheté, hogy valaki elkiáltá magát: «ez lord Wellington!» mert azon a helyen nagyon olcsó volt a káposztatorzsa.

Egy fényes hintón a királyi egyenruhába öltözött inasok ültek.

«Le a kalapokkal!» rikácsolt rájuk a Queen Butterfly.

«E kocsiban a királyi herczegnők ülnek!» kiálták.

«Annál inkább!»

S azoknak is süvegelniök kellett.

A parlament-épület előtt is üdvözlé a királynét a testőrség; kocsijánál a ház hivatalnokai fogadták; Thyrwitt Tamás és Brougham Henrik nyujták neki kezeiket kiszálláskor, úgy vezették fel az országházba.

A gyülésteremben pompás elefántcsont karszék volt a királyné számára készítve, biborral bevonva; ebbe ült le a legmagasabb vádlott, ki az ország törvényszéke előtt megjelent, hogy itéletet kérjen.

Megjelenésekor a lordok mind felálltak és üdvözölték; a királyné nyugodt, elfogulatlan tekintettel nézett végig biráin, kiket névszerint hívtak fel egymás után.

Azzal felolvasák a vádlevelet.

Rút, megbélyegző, szégyenteljes irat az. Erős hidegvér kellett hozzá, hogy hasonló titkokat ily rettentően nyilvánosságra hozzanak. A király tanácsosai nagyon jól véltek eleget tenni kötelességüknek, midőn a királynét így eltemették, de legalább ne temették volna sárba!

A szegény asszony végig hallgatta azt.

Ha volt bűne – és azt csak Isten itéli meg – úgy e bűneért ez óra alatt kiszenvedett. Nem látta senki könyezni; arcza fájdalomtól lett halvány, nem a szégyentől piros. «Mennyi ármány, menynyi hazugság!» suttogá a felolvasott okirat végén lady Hamiltonnak.

Hanem mindezt be kell még elébb bizonyítani. Hol a tanúk? Ki esküszik meg oly történt dolgokra, miket csak a puszta csillagai, meg a beteg ágyánál pislogó éjjeli mécs látott? Ki mondhatja azt: én ott voltam?

Már az is egy sérelem volt, hogy a vádlottal előre nem közölték a terhelő tanúk neveit; pedig azt követelhette volna, azért ha királyné volt is.

Ah, egész legio volt a tanuk száma, kik ellene egymás után fölkeltek a tanúk padjáról s kiálltak a sorompók elé.

Mind azok, a kikkel valaha jót tett, kikre kincseit pazarul szórta, a kiknek gyermekeit ápolá; a kiket a porból, az éhhalálból megszabadítni vélt: azok mind fizetett bérenczek voltak, kik esküdtek és bizonyságot tettek ellene, kik arczátlanúl meséltek ellene irtóztató rágalmakat, a miknek egy ezredrésze elég arra, hogy egy nőt megöljön. És a szegény asszony ily nagy adag méregtől sem halt meg.

Végre suttogák, hogy most jön a főtanú. Mindenki figyelemmel, kiváncsian nézett az ajtóra, mely a vádlottak sorompóját a tanácsteremtől elválasztá. Az alabárdosok helyet nyitottak s a parlament elé lépett – pirosan, egészségesen és mosolyogva – Bergami Bertalan!

A mint a «szegény asszony» ez arczot megpillantá, fölsikoltott, fölugrott helyéről, elfelejtkezék arról, hogy királyné, el arról, hogy halálra vádlott; szive mélyéig sebzett nő volt, nem egyéb; futva hagyá el az országtermet, a melybe nem is tért soha többet vissza.

A pör még azután nagyon sokáig elhúzódott, árulás, hazugság, cselszövény, gyalázat annyi nőtt ki belőle, a mennyit a puritán Anglia évkönyvei egy század alatt nem jegyeztek fel.

Messze földről jöttek elő becsületes idegenek, kik azért fáradtak ide, hogy a királyné ellen emelt vádakat megczáfolják.

A királyné ellen halmozott keserűségek jogot adtak a vádlott ügyvédeinek hasonló megtorlást venni a vádlón. IV. Györgynek meg kellett hallania, hogy ő, kinek orgiái egy Tiberius korát idézték elő, nincs jogosítva erkölcsök bírája lenni, hogy az ellenfél ügynökei is képesek hasonló «zöld erszényt» tenni le a ház asztalára.

S miután ennyi szégyent halmoztak a király tanácsosai a szegény asszonyra, miután mindent a világba szórtak ellene, a mi méltatlanná tegye a trónon ülésre, miután 200 ezer font sterlinget kiadtak messze földről összehordatott tanúkra, kik esküt tegyenek a királyné szégyenére: akkor – a parlament – nem itélte el a királynét!

A bill második fölolvasásakor már csaknem egyenlők voltak a szavazatok; a miniszterium nem bocsátá azt a harmadik felolvasásra, hanem jónak látta elejteni. A királyné föl volt mentve.

E nap diadal volt a királyné pártjára nézve; a nép öröme leírhatatlan volt; a városokban kivilágítottak; a királynét özöne fogadta az üdvözlő iratoknak, a magas főrendtől kezdve az utcza népeig.

Hanem a szegény asszonynak e diadal nem használt már.

Mert a szegény asszony néhány nap múlva meghalt.

Holta után nagy tudományos vizsgálaton alapult értekezést adtak ki a kormánylapokban, mely által csalhatatlanul bebizonyíták, hogy a királyné «nem» mérgeztetett meg.

Fölösleges is lett volna! Mintha nem lehetne meghalni fájdalom és szégyen miatt?

A DEBRECZENI KASTÉLY.

Az ezerhatszázas években, ha valaki Nagy-Kállóról Debreczen felé utazott, egy kastélyt látott elmaradni az út mellett, pár ezer lépésnyi távolban, s ha kiváncsi volt megtudakozni fuvarosától: kié az a kastély, bizonyosan azt a választ nyerte rá, hogy «nem tudatik».

S ha kiváncsisága megmaradt a Fejfájató csárdáig, a hol megitattak, s ott újra föltette a kérdést a csaplárnak, attól is azt a választ vette, hogy «nem tudatik».

S ha ekkor még inkább üldözőbe vette a tudnivágy, s elkezdett magában Debreczenben végig vallatni ismerőst, ismeretlent, a kit elől-utól talált: kié az a kastély? végtől végig azt nyerte rá: «nem tudatik, nem tudatik, nem tudatik». Senki még csak abban sem térvén el a másiktól, hogy a szenvedőleges igealak nyelvszépítő «tatik»-ját egy szerényebb «bíz én nem tudom»-mal váltotta volna föl.

El kellett mennie Telegdig, vagy Böszörményig, ha azt akarta, hogy valamit beszéljenek neki a debreczeni kastélyról, a miről a közel környékben senki sem akart tudni. Ott azután hallhatott is annyit, hogy ki nem igazodott belőle, mi az igaz, mi a költemény.

Ha szabolcsvármegyei nemes embert kérdezett meg, az elbeszélte felőle, hogy az a kastély valaha az Ónody úri családé volt, a kik a kuruczokkal tartottak; az utolsó Ónody a labanczokhoz áttért unakaöcscsét kirekesztve, minden vagyonát Debreczen városának hagyományozta. Öcscse azonban egy éjjel a labanczokkal rajta ütött, minden cselédjével együtt legyilkolá, s megizente Debreczen tanácsának, hogy úgy próbáljon valaki beülni az ő kastélyába, hogy mind így fog járni. A debreczeniek már most azt restelik, hogy nem merték azóta elfoglalni a kastélyt; úgy hagyták üresen.

Ha pedig biharvármegyei nemest hallgatott ki a tudnivágyó, ettől azt hallotta, hogy valamikor ecsedi tolvajok ütöttek a kastélyra, azok ölték meg az öreg Ónodyt, mind öcsöstűl együtt, a ki soha sem szolgált a labanczoknál. Azóta is nagyon gyanús hely az egész kastély, s abban a hírben áll, hogy orvok tanyáznak benne; de nem lehet ellenük erélyesen közreműködni, mert a kastély maga határvillongás tárgya a két vármegye között. A debreczeniek azért nem akarnak a kastély felől tudni, nehogy határozott nyilatkozatot adva, vagy az egyik, vagy a másik vármegyét megsértsék.

A böszörményi hajduktól azt a fölvilágosítás nyerhette, hogy az öreg Ónodyt hamis pénzverők fojtották meg az ágyában, s azóta is ott űzik mesterségüket a kastély pinczéiben; de bírák uraimék nem igen üldözik őket, mert bizonyosan osztoznak a nyereségben. Ezért hallgatnak olyan nagyon felőle.

Arra fölfelé az oláhság közt aztán egyre tüneményesebb változatok adtak helyet egymásnak a kastély felől. Tündérek, boszorkányok, mátkaágyban meghalt menyasszonyok tanyája volt az; a miről a vastag nyakú debreczeniek csak azért nem akarnak tudni semmit, mert szégyenlik, hogy kálvinista létükre nem bírnak kifogni a lidérczeken, boszorkányokon.

S ha azután a tudnivágyó utazó, mind ezen mendemondákkal meg nem elégedve, egyszer ismét arra utazván, újra megpillantá a rejtélyes kastély tetejét, mely alig látszott ki a terebély gesztenyefák közül; s itt azt mondta kocsisának, hogy csapja ki addig a lovait a fűre, míg ő a puskával egyet fordul a vidéken: abban a flegmatikus matyó semmi rendkívülit nem talált, mert hiszen szárcsát lehet itten lőni eleget. S engedte magára útitársát.

Elhagyott útaknak az a szokásuk, hogy azokat egyszerre benövi a széles útilapú, mellékeiket pedig a rózsaszín fürtű réti füzény. Az elhagyott útat még ötven év múlva is meg lehet ismerni saját növényzetéről.

Ha az utas követte ez útmutató növényzetet, ez elvezette őt egy pagonyon keresztűl a kastélyárokig, mely egyrészt a védelemre szolgálhatott valaha, másrészt pedig a vadaskert körülzárására szolgált, a mit gyaníttat a korhadt palánk itt-amott összetákolt maradványa; most azonban a vízárok helylyel-közzel kiszakadozva, csak az ingoványt növeli, mely be is van nőve magas, buzogányos fejű náddal; egy zöld sánczforma mutatja, merre lehetett valaha az út az árkon keresztűl, hanem már a fahídnak csak a vízbe vert czölöpjei láthatók, s azon lépkedhet végig a túlsó partra, a ki ért hozzá, s a feje nem szédülős.

A túlpartra érve, egy gyönyörű liget emelkedik ki a lankás lapályból, csupa sötétzöld szelid gesztenyefákból, miknek gyümölcsével ősz tájon terítve az alj; egész vadkan-csordák legelésznek rajta, még nem is igen engedik magukat zavartatni egyes ember közeledése által.

Az út füve itt is tapodatlan; pedig az egyenes fasor középett épen neki visz a kastély kapujának, az egymásra boruló gesztenyelombok eltakarják az épület homlokzatát, s épen csak a kapubejárást engedik láttatni.

Fél szárnya a kapunak még fennáll, másik fele sarkaiból kidűlve, régen a földön heverhet már, mert hasadékain keresztűl nőtt a vadsóska szára s a moh és sárgavirágú szaka egészen otthonossá tették magukat korhadó deszkáin.

Semmi erőszakos pusztítás nincsen a kastélyon; csak úgy magában válik neki a múlandóságnak.

Teteje nincs leégve, hanem csak elrongyolva, csendes korhadással nyitva útat esőnek, szeleknek, ablakai még a déli oldalon tartják magukat ólomkarikáik között, itt nem törhette úgy össze a szél, hanem egészen megvakultak már és szivárványt játszanak a déli verőfényben.

Az udvar fűvel és vadbokrokkal van benőve, egy furcsa, kőből faragott vízi nimfa, egy oldalán sárga rozsdával belepve, hajdani szökőkút csigahéját tartja feje főlé, melyből most víz-sugár helyett folyondár csügg alá; alant a medenczében még van valami víz, mely a kövek közül szivárog elé, hanem a szép arany halacskák tanyáját már elfoglalták a zöld hátú békák, s azok az undok gyíkforma vízi szirének, piros tenyerekkel fejükön, a minőket ezeredik ember látott életében; annyira magánykeresők.

A tompán viszhangzó folyosón vastagon fekszik mindenütt a por, apró egér és patkány lábnyomokkal keresztűl-kasúl futkározva.

Az ajtók mindenütt nyitva, mert küszöbeik leszálltak idővel, s ha valaki egyet kinyitott erővel, be nem tudta aztán tenni.

A szobákban még állnak nyitott és üres szekrények, belső szegleteikbe különös fekete foltok tapadva: alvó denevérek. Halom elavúlt írás végig döntve a pallón, s összerágva tudatlan egerektől. A főteremben, melynek egyedűl van nyitható, csukható ajtaja, még ott áll a hevenyészett deszkaravatal, melyen a meggyilkolt földesúr neje feküdt kiterítve; onnan lehet tudni, hogy ő fekhetett itt, mert a palló körül most is csupa viaszfoltos, a mint a gyertyák lecsepegtek; s tudnivaló, hogy az úrnő katholika hitű volt, az úr református;… őt nem illették meg az égő gyertyák. Egy csoport méh most is bejár a terembe, s szedegeti össze a viaszmorzsákat. Miután a terem ablakai még mind épek, alig lehet kitalálni, honnan jönnek ide a kis döngő bogarkák. Röpteiket követve meglelni a toronyba fölvezető kötelet, mely e szobába csügg alá; hanem a kötelet hiába rángatná a harang szavára kiváncsi ember, miután a méhek azt a harangot választották odújoknak, s azóta telerakták léppel és mézzel; legföljebb egy harapós rajt zudítana fejére onnan fölül.

Ez volt az a csengetyű, mely sok év előtt egy éjfélen fölzavarta a környéket vészkongásával. Mire a segítség ide érkezett, már le voltak gyilkolva: az úrnő ágyában; egy csatlós a kútba fojtva; az úr a csengetyű alatt, keze is levágva, melylyel a kötelet fogta. Még most is csupa fekete a kötél vége. A túlsó falban látszik a golyó nyoma, melylyel elhibázta a rárohanó gyilkost.

A mi vászon- és selyemféle volt a házban, azt a por és a moly rongygyá ette már; a faneműt összeőrlötte a szú, s a téli nyirok, az északi oldalon csak az ablakok rámái voltak még meg, az üveg és ólom mind kihulladozott, s a nagyobb termek padmalyait meggörbíté a beázott tetőről lecsorgó esővíz. Egy-egy zöld repkényinda benyúlt az ablakon át a szobákba s szétterjedt kúszó ágbogaival a belső farepedéseken.

Sehol semmi nyoma annak, hogy itt emberek tanyáznának. Minden úgy látszik elhagyva lenni, a hogy a birtokos temetése után maradt. A mit akkor, az általános ripsraps alkalmával el nem hordtak, azontúl oly módon ott maradt, s nem látszott, hogy valaki valaha mozdított volna rajta.

Maguk a pinczebejáratok kőhulladékkal félig el voltak már temetve, a beléjök vezető vasajtók erősen berozsdásodva; mesterség lett volna azokat kinyitni.

Az volt a léleknyomasztó kérdés, hogy ez erősen épült, szép helyen fekvő kastélyt miért nem foglalja el senki? Ha Debreczen városáé, miért nem teszi rá a kezét? ha igénylő örökösök vannak hozzá, miért nem szállják meg? Kisértetek járják talán? Hiszen ha ez a híre volna, minden héten vállalkoznék egy-egy tógátus Debreczenből, a ki egy szál jámbor gerundiummal ellátva, idejőne éjszakán át, kipróbálni a kísértet virtusait; a mi a fiatalság által mindig a különösen áhított kalandok közé tartozott.

Ha pedig rablók tanyája volna e kastély, hogy nem látszik sem körüle, sem benne emberi lény közellétének, ittjártának semmi tanujele?

* * *

A XVII. század zavargós éveiben Debreczen városának sajátszerű önálló szerep jutott, melyet csodálatos házi bölcseséggel végig le tudott játszani, a nélkül, hogy csak egyszer is belesűlt volna.

Közepében a kenyértermő Kanahánnak, útjában töröknek és tatárnak, kurucznak és labancznak, nem védve semmitől, csupán egy betöviskelt ároktól, a min nádtetejű sártornyok álltak őrt, meg tudott maradni jó időben, rossz időben, egyedűl saját bölcseségével gázolva ki minden veszedelemből.

Pedig nem mondhatni, hogy a harczvágyó férfiak mind kihaltak volna belőle.

Ép oly tüzes fiatalsága volt, mint bármely felföldi megyének, s a mely öreg ember csimbókra kötötte az üstökét kétfelől, épen olyan kurucz tudott lenni, mint a milyenek koronkint Erdélybe menekűltek.

Török Bálint, kit a debreczeni krónikák «kegyelmes urunknak» neveznek, még a XVI. század első felében az egész várost a reformált hitre vezette át s már e század közepe táján phlegmaticus közönynyel vezették a jegyzőkönyvbe, hogy János deák, Mátyás bíró, kegyelmes urunk Török János (Bálint nagyobbik fia) parancsából eladott a plébániából egy darabot Csintalan Ambrus özvegyének négy forintért; meg hogy a Szent Erzsébet kápolnája körüli elhagyott telek eladatik a bíró s 46 senator által Hatvany Jánosnak, öt évig 100 dénárt köteleztetvén fizetni a kórházi szegényeknek; sőt néhány évvel beljebb a század második felében már a Szent Miklós kápolnájához tartozó pénzek, réz- és ezüst poharak, hasonló ércztálak és keresztek, misemondó ruhákkal együtt, átadattak Litteráti Gergely bírónak, Telegdi Szabó János esküdt és Litteráti Márton főjegyző jelenlétében – a város régiségtárában leendő megőriztetés végett.

Ez idők óta Debreczen a reformátusok Jeruzsáleme lett s a magyarországi tudományosság középpontja.