Part 7

A kormányférfiaknak nem esett kedvökre az, hogy ez ügy nyilvánosság elé került. Míg csak titokban terjengett a rágalom, szivesen susogták maguk is, hanem a mint kitörésre jött, kénytelenek voltak azon lenni, hogy elfojtsák – nehogy e mende-monda az «öröklési rendet» megzavarja. A királynénak leánya volt, e leány végett kellett az anyát megmenteni.

A törvényes vizsgálatból kitünt, hogy a királyné által felfogadott fiúcska neve Austin; apja és anyja Éxeterben élő szegény ács-család s hogy a királyné személyéhez a vádnak még csak árnyéka sem férhet.

E vereség után más tervet kelle kigondolni.

Az idő nem volt VIII. Henrik kora többé, a midőn egy angol király megunt feleségét kedve szerint elűzheté, elitélheté, s vérpadról lecsorgó vérében új nászkoszorút festhetett pirosra. A «jogok századában» az angol fejedelem «a törvények legmagasabb alattvalója». Az angol törvények szerint pedig a király el nem űzheté nejét, ha csak tőle törvényesen el nem vált. Ugyanazon kérlelhetlen törvények szerint egy férj csak akkor válhatik el nejétől házasságtörési bűn miatt, ha saját maga hasonló bűntől egészen tiszta, a mit bebizonyítani IV. Györgyre nézve nagyon terhes feladat lett volna. A rettenetes angol törvény pedig nem ismer különbséget e tárgyban király és napszámos között.

A kérdést más regiókba kellett átvezetni, a magánügyet diplomatiai fontosságra emelni. Be kelle bizonyítani, hogy a királyné nem érdemes Ó-Anglia trónjára.

A királynénak álbarátai azon tanácsot adák, hogy idők változtáig hagyja el Anglia földét, hol csak megaláztatás és szenvedés fogadta első partralépése óta, s tegyen egy utat keletre, a szent sírhoz; ott imádkozva, talán több malaszttal térend vissza, férje szivét magához hódítani.

Útiköltsége fejedelmi bőkezűséggel volt utalványozva, az útjába eső udvaroknál lakó diplomatiai testületek utasítva a fejedelemnő díszes fogadtatása iránt, az egész útvonal rózsákkal hintve számára – és kémekkel beültetve.

Genuában kiszálltakor egy fiatal lovag ajánlotta magát a királyné szolgálatába, egy szép arczú, kellemes modorú férfi, kit a királyné felfogadott és mindenütt magával hordott, a merre járt; és a merre csak járt, tengeren és szárazon, az úttalan pusztán, s a háborgó tengeren, az olasz hegyszakadékok s a kábító karneváli csoportozatok között, minden ember, a ki csak vele érintkezésbe jött, az első napon érezé királyi jótékonyságát az elűzött nőnek s a második napon már a kormány kéme volt s küldte a tudósításokat felőle a csatornán túl és mindezen kémek vezére, feje, igazgatója volt – maga a kitüntetett lovag, Bartolomeo Bergami.

* * *

IV. György király különben eleget igyekezett azon, hogy népszerűvé tegye magát. Eljárt a kis csapszékekbe, hol az akkori kor gavallérjai, a «six botlemans» a csőcselék mulatságait oszták, s a rendőrség daczára, a fulladásig zsúfolt lebujokban, rekedtté ordítozták magukat.

Legkedveltebb gyűlhely volt akkoriban (a Napoleonra következett szépséges szent béke éveiben) az «Arany kókuszdió» csapszék. Master Sam, a korcsmáros, a leggorombább ficzkó, a kit jó pénzért kapni lehete a három királyság területén s ezért a gavallérvilág kegyencze. E kitüntetés meg is látszott nemcsak master Sam erszényén, mely leginkább tömve volt – fizetetlen árjegyzékekkel, hanem testének minden részén, mely egész kis emlékalbum volt hirhedett férfiaktól kapott ütlegek foltjaiból és sebhelyeiből; köztük ő felségének is egy pár autographonja.

Halottak estéjén, mikor az utczákon minden harmadik ember koszorút czipel a karján, s gyalog és omnibuszon, bérkocsin és úri fogaton a temetőket látogatni siet, egy lármás csoport nyit be az «Arany kókuszdió» ajtaján, melynek üvegtáblái nagyon nem superflua cautela miatt sűrű vasrácscsal is be vannak vonva, még pedig mind kívül, mind belül.

A vidám csoport (mert gyászolónak épen nincs okunk nevezni) mintegy tizenöt fashionable gentlemanból áll, kik közül négyen vagy öten egy-egy herczegasszonyt vezetnek karjaikon, abból a herczegnői osztályból tudniillik, melynek mindene megvan, a mi egy herczegnőnek, csupán csak neve nincs hozzá. Ez pedig csekélység.

Az a fehér nyakkendős, kásztorkalapos dandy, a ki szörnyen gyűrődött ingfodrai között három mogyorónyi brilliantot visel, kezében pedig hatalmas tüskés botot forgat, az – a király. – Az a delnő pedig, ki az akkori idők divatja szerint térden alól érő selyem viganót, szélein rózsafűzérekkel, könyökig érő keztyűket, s felhőtakaró kalapot paradicsommadártollal visel, s kit IV. György karjára fűzve vezet: – az – az a királyné; igen: – «pillangó-királyné»: «Queen Butterfly», a hogy őt az orgiákban nevezik.

Az «Arany kókuszdió»-ban le van terítve a tekeasztal; halottak napján Angliában nem szokás tekézni. Nagyobb biztosság kedveért maga master Sam is felfeküdt rá, s ad hominem tudatja mindenkivel, a ki kétkednék felőle, hogy ott ma golyókat lökdösni nem lehet.

IV. György, a mint az ajtón belépve, szemeit a kétes lámpavilághoz s a szellőzetlen dohányfüsthöz acclimatizálta, fél szemüvegét aranyos fogantyúval szeme elé dugva, a legtökéletesebb orrhangon, a milyen csak a fash világban divatozik, kiálta:

– Sam! Hol vagy Sam? Hol vagy te országos gazember?

A megtisztelt házi gazda, a nélkül, hogy tenyerébe fektetett arczán változtatna, vagy a tekeasztalról felemelkednék, morogva viszonz:

– Itt van Sam. S szeretné tudni, hogy miért volna ő országos gazember?

György int felemelt tüskés botjával, mire követői körüle csoportosulnak; ő pedig egy háromszegletű papirt von elő oldalzsebéből, mely alakját akként nyerhette, hogy valaki egy ív papir szegletét szakítá le s arra írt levelet.

– Látják mylordok ezt a szép kis darab papirost; körül sincs nyírva, a szélei sincsenek ugyan megaranyozva: de legalább a parfümtől illatos, ha ugyan a grógot is parfümnek lehet elfogadni. Ez egy levél, a mit master Sam írt IV. György királyhoz.

– Ha királyi correspondentia s országos ügy, a «kék könyvbe» vele, szól erre egyik dandy a csoportból, talán épen maga Sheridán, mert ő is rendes czimbora volt ott.

– Oh nem; ez gyöngéd magán ügy. Ide hallgassatok.

– Lámpát közelébb.

– Szükségtelen; olyan goromba az írás, hogy sötétben is olvashatni. – Tehát:

«Mester Sámuel köszönteti IV. Györgyöt! – Master Sam köszöntet engem! s a gazember még a maga nevét írja elől! – Ezerháromszáznyolczvanöt font és négy shilling, a mivel fölséged nekem tartozik. A conto mindennap nagyobb, s nekem a pénz kell. Fölséged tud pénzt csinálni, de én nem tudok. Az ördög vigyen el engem, ha holnap egy ital sherryt adok, a míg a pénzemet meg nem kapom. Fölségednek «még most» hűséges alattvalója Sámuel.»

Az egész társaság hahotája kisérte a furcsa okirat végszavait.

– Te írtad-e ezt, te besózott kilenczszem? kérdé a király, újra eldugva a becses okmányt.

– Én hát, szólt master Sam, de fel is ült aztán, még pedig úgy, hogy a tekeasztal közte és a király közt maradjon. Úgy lovagolt rajta, félig lelógó lábbal, mint egy lovon ülő mylady.

– S tudod-e, hogy ez «felonie»?

– Nem tudom, hanem azt tudom, hogy a rossz adóst, a ki nem fizet, mindenütt szabad üldözni a hitelezőnek Ó-Angliában.

– Akkor apámat, III. Györgyöt nagyon üldözhetnék a hitelezők, mert ő annyi adóságot csinált, hogy ha tallérban együtt volna, körül lehetne vele rakni a birodalmat.

– Igen, csak hogy III. György király nem arra csinálta az adósságot, hogy kakasviadalon pazarolja el a pénzt, hanem arra, hogy egy Napoleont veszítsen el.

– Egy Napoleont? Te háládatlan tengeri pók! Hát nem ezer Napoleont vesztettem én el tegnap is itt ezen az asztalon? (Értsd: Napoleon aranyat.)

A gentlemenek olyan jónak találták ezt az élczet, hogy nevettek rajta. Nagy urak élczei mindig fényesek!

– Nos, hát te görbére egyengetett kútágas, van-e bátorságod a te uradnak azt mondani, hogy nem hitelezel többet?

– Van bizony. Ha valamelyik matróz nem akar fizetni, elmegyek a kapitányához s bepanaszlom, megveszem rajta; de ha az «én uram» nem akar megfizetni, ki az ördöghöz menjek ellene panaszra?

– Hát azon az asztalon mi van leterítve?

– Egy bowle punch, egy pár sült fogoly, meg egy szőlővel töltött plumpudding.

– S te vakmerő, azt hiszed, hogy én azt nem merem elfoglalni tőled?

– Nem az enyim. Egy derék gentleman rendelte meg, a ki előre szokta mindennek fizetni az árát. Azt pedig tudom jól, hogy Ó-Anglia törvényei szerint a király sem teheti senki tulajdonára a kezét annak személyes engedelme nélkül.

A gentlemenek hallatlanul jól mulattak azon, hogy a «kókuszdió» korcsmárosa olyan szépen prælegál a Magna Chartaból.

– S ki az a te derék gentlemaned, Sammy, a kinek a vagyonához nyúlnunk oly égrekiáltó alkotmánysértés fog lenni?

– Az a derék, készfizető gentleman, senki sem más, mint a ki ott jön be az ajtón, a nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire, ő kegyelmessége.

A nagyon tiszteletreméltó Brommel Eduard Simson esquire nagyon ismerős lovag volt a király előtt; első divathős, kinek minden kifogás fölötti nyakkendőállását mindenki irigylé az udvarnál, de ki e nyakkendőkötés titkát még királya kérelmére, biztatásaira sem árulta el soha, a mi erős characterre és szabadelvű nézetekre mutat.

Sir Brommel csak egy hét előtt is még kegyencze volt IV. Györgynek, hanem egy napon el találta felejteni magát s a Westminsterben is hanyattveté magát a pamlagon a király előtt; azt hitte, ott is az «Arany kókuszdió»-nál vannak. A király aztán ezért kilökette a lovagot inasaival az ajtón. E miatt viszont Brommel fente a fogát, hogy visszaadja a tromfot Györgynek, majd ha összekerülnek megint a «Kókuszdió»-nál.

A nagyon tiszteletreméltó gentleman inasa kiséretében jött, ki mindenütt sarkában követte. Divat volt akkor a közellátást affectálni, melynek következtében sir Brommel úgy nézett szüntelen, mintha minden embernek a feje tetejét akarná meglátni.

A mint IV. Györgyhöz ért, még magasabbra emelte fejét, még jobban összehúzta szempilláit, nyitva tartott szájjal bámulva rá szörnyű ismeretlenül s azzal visszafordulva inasához, nyafogó hangon kérdezé tőle:

– «Who is that fellow» (ki ez a ficzkó) ezzel a gyűrött nyakravalóval itt?

A király szemébe azt mondani, hogy «that fellow» s még az inastól kérdezni, hogy ki ez? s e fölött a nyakravalóval boszantani, a mi csakugyan nem állt oly szépen, mint Brommelé!

A nagyon tisztelt gentleman minden más alkalommal azt koczkáztatta volna, hogy ő felsége sajátkezűleg egy hatalmas pofonnal üti őt még egyszer akkora lovaggá, mint a mekkorának már született és felnőtt; hanem ezúttal jó lett volna ránézve, ha ily tréfás büntetéssel megszabadulhatott volna. Terhelte bűnét az a körülmény, hogy a bowle punchot előre kifizette!

– Megállj! kiáltá útját állva IV. György. Hűtelen! Te a király személyét sértéd meg.

– Oh, ezer pardon. Nem ismertem meg felségedet.

– Hogy ez a tévedés többet meg ne történjék rajtad, ez órától fogva száműzünk birodalmunkból, s ha mától 24 órán túl itt találtatol, a Towerbe záratunk, s megindítjuk a pert ellened felségsértés miatt. El szemeink elől!

A szegény lovag megzavarodva hátrált ki az ajtón: György arcza úgy lángolt a harag miatt, hogy mindenki félrehúzódott tőle; a gentlemenek látták, hogy ez több a tréfánál.

– Mylord cancellár! kiálta György, miután Brommel eltávozott. Gondja legyen rá, hogy parancsunk végrehajtassék. A száműzött fölségsértő vagyonaival mi történik?

– Azok a koronára szállnak, felelt a cancellár, kinek persze itt is György oldalán kelle lenni.

– No úgy hát ez a bowle punch és ez a plumpudding a mienk! szólt kaczagva IV. György; üljünk hozzá, urak; ide mellém Queen Butterfly! Ma confiskált punchot iszunk!

E szóra ismét kigyulladt az elfult jókedv; a király szeszélyes ötlete új fordulatot adott a drámának; a vidám társaság ismét a víg czimborát találta benne s az anecdoták világában e partie a király részére volt megnyerve. Mint tudjuk, a világ mindig annak pártjára áll, a ki ellenesét kijátsza, nem azéra, a ki ellenesét leverte. Halottá tenni könnyű, de csúffá tenni nehéz.

Hanem a szegény Brommel ezért csakugyan komolyan száműzve maradt goromba tréfájáért; s mint száműzött halt meg Frankfurtban, csak halála után hagyva végrendeletében hazájára azon megbecsülhetlen titkot, miszerint nyakkendőjének fölülmulhatlan jóállása az által eszközöltetett, hogy ki volt keményítve! S ily lángésznek külföldön kelle elmulni egy meggondolatlan szó miatt, holott szép talentuma mellett még valamelyik európai udvarnál követségi állomást is tölthetett volna be!

IV. Györgyöt nagyon utolérte e szent napon a jókedv. Máskor is állandó útitársa volt az, de különösen hozzá szegődött olyankor, midőn valakit erősen letromfolhatott. Már, hogy az a marokkói bey volt-e, vagy egy nyeregből kiütött gavallér, vagy egy megdöngetett lovászlegény, az rá nézve mindegy volt.

– Sam! ide hallgass Sammy; ne duzzogj; eredj, küldj zenészekért nekem. Ma vígan akarok lenni.

– Ma pedig nem fog sem hegedű, sem furulya szólni az «Arany kókuszdióban», felelt rá vissza Sam röviden.

– Ennek a ficzkónak még egy pár fogát ki kellene ütni; nagyon keményen pattog a szájában a szó! kiálta egy, minden szolgálatra kész udvaroncz.

– Ne bántsátok! szólt bele György. Én becsülöm az alattvalói őszinteséget. Tehát kérlek édes barátom, Sámuel, légy olyan szives, világosíts fel indokaid felől, a mik arra kényszerítenek, hogy fejedelmi óhajtásunk teljesítése ellen nehézségeket támaszsz; hogy ha netalán az alkotmány ellen vétettünk volna tudtunkon kivül, azt jóvátehessük. Tudod, hogy a mi szivünk jó, de gonoszindulatú államtanácsosaink eltitkolják előlünk a nép óhajtását.

Az államférfiak, kik maguk is jelen voltak a mulatságon, igen jónak találták e legkegyelmesebb tréfát.

– Hát bizony itt ma nem lesz muzsika; és másutt sem lesz egész London városában, sőt a hármas királyságban sem lesz, azon egyszerü oknál fogva, hogy most halottak napja van s Ó-Anglia törvényei mindenkinek parancsolnak, még a…

– … Még a hegedüknek is! Tökéletes igazad van, Sammy. Ó-Anglia törvényei nagyon jól tették, hogy gondoskodtak a szegény halottakról, hogy egy napján az esztendőnek legalább nyugton alhassanak a concertek miatt. Hanem azt remélem nem tiltották meg, hogy a halottak emlékére egyet ihassanak Anglia polgárai, már tudniillik a kiknek van mit, mint például nekünk. Mylordok és myladyk, emeljünk hát poharat az én halottam emlékére: «éljen a megholt királyné, Karolina!»

E bizarr toasztra összecsördültek a poharak. Kaczagni való volt az! «éljen a megholt!» Egy víg czimbora kiváncsi volt e kérdést feltenni:

– Tehát csakugyan megholt volna?

– Valóban megholt, erősíté György. Sőt már el is van temetve. Ha nem hiszitek, ime lássátok: az orvosi bizonyítványok, a mik haláleseteiről tanuskodnak.

– Haláleseteiről? vágott közbe egy kétkedő. Tehát hányszor halt meg?

– Oh, háromszor, négyszer; igen sokszor. Nem minden ember teheti azt, az csak egy királynénak van módjában. Ide figyeljetek.

IV. György tárczáját kivéve, abból három levelet keresett ki, mind a három egészen egyforma borítékba volt téve, s egy kéz irása.

A király olvasá fel egyenkint a leveleket:

«Sire!

E levelet a nubiai puszták közepéről irom. Mellékelve van hozzá a chansonette, mit a királyné írt hozzám, s én dalt csináltam reá. Hogy a dal hozzám iratott s hogy ez valóban szerelmi dal, azt bizonyítja az arab kalauz, ki tanuja volt együttlétünknek a forrásnál, melyet a királyné «boldog szeretők forrásának» neveztetett el s rózsákkal körülültetésére alapítványt is tett. Az arabot, kinek neve Maruf, idecsatolva küldöm a levéllel együtt, ő hitelesen fog bizonyítani. Fölségednek legalázatosabb szolgája Bartolomeo Bergami.»

A király odaveté a dalt, a dallammal együtt a Queen Butterflynak, ki utczai énekesnő lévén, azt «à vista» tudta rögtön énekelni, s nemsokára az egész társaság énekelte utána a refraint: «nappal az ég csillagait, este a nap melegét», a hogy csak kinek-kinek a torkán kifért; mert muzsikálni nem szabad ugyan, de a ki maga torkát fárasztani akarja, az bizony dalolhat magának ünnepnapokon is, a milyen fenhangon csak bir.

– Ez valóban a királyné irása, szólt a komoly lord kanczellár, lámpa elé tartva a papirszeletkét. Ez igen fontos okmány fog lenni.

– Ez volt egy halál, szólt György, visszatéve borítékjába az első levelet, s azzal kibontá a másodikat.

– Hallgassátok: «Sire! Itt küldöm ez aquarellt, melyen a királyné magát és engemet egy lapra festetve, ezáltal legcsalhatatlanabb bizonyítékot adott maga ellen; a festő, ki e képet készitette, szintén rendelkezésére küldetik, s mind ezt, mind egyebeket bizonyítani kész. A királyné valami istenasszonyt ábrázol, én pedig valami pásztort; a nevekre nem emlékezem, mert nagyon különösek. A pictor tudni fogja. Felségednek legalázatosabb szolgája, Bartolomeo Bergami.»

Mindenki kapott a festett kép után: hol van a szerencsés Coridon?

A Queen Butterfly, a mint kezébe kaphatta az aquarellt, szemeit hol arra, hol Györgyre szöktetve, összehasonlítani látszék a két alakot.

– Nos, királyném, melyikünket találod szebbnek: te női Páris, melyikünknek adod az Eris almáját?

A Quen Butterflynek annyi utczai életphilosophiája volt már, hogy a festett képet magas megvetéssel hajítsa az asztalra s keztyűs kezét mosolygó grácziával nyujtsa a királynak.

– Ah, az «én királyném» meg tudja különböztetni a királyt a lovásztól.

– Az volna az irigylett lovag? kérdék többen.

– Nemes embernek adja ki magát, de nem volt egyéb közönséges futárnál. Én tudom, mert tudtommal lett nápolyi gróffá.

Ez volt tehát a második halotti bizonyitvány!

Most a harmadik levelet bontá fel a király. A czimboraság kiváncsian dugta össze fejét e mindig érdekesebbé váló okmányok olvasása közben; a Queen Butterfly a király vállán keresztül iparkodott a levelet olvasni.

«Sire!

Ma három hete egy alberghoban, hol a királynéval megszálltunk, egy pár nobilival leültem koczkázni. Egy közűlök minden pénzét elvesztve, haragjában a kancsót fejemhez vágta. Én felbuktam eszméletemen kívül. Veszedelmes sebet kaptam fejemen. Midőn felocsudtam, a királynét láttam fekhelyem mellett. Azt mondtam neki, hogy őt rágalmazták előttem s védelmében kaptam e sebet. Egy orvost keresett fel s ahhoz szállíttatott. Az orvost e levélhez mellékelve küldöm. Ő bizonyítani fogja, hogy a királyné egész betegségem alatt egy óráig el nem hagyott, mellettem virrasztott, ápolt és sebemet kötözte, sőt az orvosnak anyjától kapott gyűrűjét is odaadta jutalmul, a miért felgyógyított; a mit van szerencsém ezennel felségeddel legalázatosabban tudatni.» – Aláirás, mint a többin.

A hahota minden hanglépcsőn végig hangzott ez utolsó levélre. A királynő, mint betegápoló!

Csak a Queen Butterfly, csak annak az egynek volt szive magában mormogni: «a háládatlan kutya!»

– Ugy-e bár, hogy meg van halva a királyné? szólt IV. György, és szemei ragyogtak a kérdés mellé. Ugy-e bár, hogy ihatunk az emlékére halottak napján?

– Csak volna mit? – jegyzé meg szárazon a lord kanczellár. A punch elfogyott, s Sammynál nincs az udvarnak több hitele.

– Van nekem! kiálta fel a pillangókirályné. Sam! az én hitelemre hozz bort. Ma én fizetek: én traktálom az udvart.

Azzal néhány szót sugott Sam fülébe, mire a mogorva vendéglős fogta a korsókat és a pinczekulcsot s nemsokára tele korsókkal jelent meg a társaság előtt, mely azután reggelig ivott és dörömbölt, más zene hiányában az asztalt dolgozva ökleivel, s törött palaczkok nyakával.

A Queen Butterfly előljárt az ivásnál s mikor a mylordok és gentlemenek jobbra-balra düledeztek, ki az asztalra, ki az asztal alá, ő még akkor is uralkodott s midőn végre maga György is lehajtotta gondterhelte fejét, a Queen Butterfly akkor is fenn volt s a roskadozó György fejét keblére emelve, poharát ajkaihoz erőlteté.

– Még e poharat a halottakért!

György dadogva mondá: «minden halottért: – az enyimért is». Mit szólsz vén gazember? te Sammy! Mit csinálnak a halottak?

– Azt hiszem, hogy feltámadnak – dörmögé a korcsmáros.

Azzal György is álomnak hajtá fejét; egyedül hagyva a csatatéren «királynéját».

Egy szögletben ült külön asztalnál Gilvay, a geniális torzképfestő, az vázolta albumába e jelenetet, a mi harmadnapra minden műárus útczai tárlatában látható és kapható volt két shillingért: a nagy férfiak elnyúlva az asztal alatt s a király a Queen Butterfly ölében.

IV. György nem haragudott az ilyenekért, hagyta árultatni szabadon e carricaturákat, még csak be sem szedette a boltajtókból.

A mint Gilvay elsompolyodott a teremből, a Queen Butterfly fölállt az asztal mellől; Sam mesternek inte, ujjait ajkára nyomva, mire az a kandallóban fújtatóval felszítá a tüzet; a Queen Butterfly valamit vetett az eleven szén közé, a mi hirtelen lángra lobbant a kandallóban. Azzal eltünt a teremből.

Nemsokára jöttek a király pitvarnokai, kik szokva voltak már hasonló esetekhez, felpakolták az urakat, kocsikra rakták és haza vitték.

Csak másnap későn, midőn IV. György keresni kezdé a három levelet, a mit a «Kókuszdiónál» mutogatott, vevé észre, hogy azok hiányzanak. Nem jutott aztán eszébe, hogy eltette-e azokat ismét zsebébe, vagy valamelyik úri czimboránál maradtak, vagy az asztalon feledték azokat?

Keresteté, kérdezteté mindenfelé; de senki sem tudott felőlük. Elvesztek biz azok végkép. Nem nagy veszteség ugyan, mert a tanuk mégis megmaradtak, de különösen az a kettős arczkép sokat bizonyított volna.

Ezúttal egyik királyné a másiknak jött segítségére; az utczahölgy a fejedelemnőnek!

III.

Az udvarnál meg volt már ásva a királyné sírja.

Minden zugában a Carlton-housei királyi palotának beszéltek a magas asszony szégyenéről. Komoly diplomaták a Bathrend redőgazdag köpenyével vállaikon arról értekeztek a titkos tanácsteremben, szőtték-fonták a szemfödelet, a mivel úgy letakarhassák a halottat, hogy annak még orczapirulása se lássék. Az előszobában várakozó udvaronczok élczeket gyártottak a magas hölgyre; tudván, hogy egy sikerült élcz, mely eljut IV. György fülébe, megalapíthatja a szerző szerencséjét. Az udvarhölgyek pipereasztalainál Bartolomeo kalandjait szaporíták végtelen változatokban s szerencsés udvarló volt, ki hölgyek számára egy silhouettejét megszerezhette a hirhedett kalandornak. Vén hivatalnokok keresték a pandektákban az ide vonatkozó törvényczikkeket, a mik szerint a királynét el fogják itélni; bizonyosan a vihánczoló inassereg is e tréfák felett nevet a lépcsőkön, sőt a két borotvált ránczos képű vén hors garde a kapu előtt, az is a királyné sorsáról dörmög s számít a szerencsére, hogy egy nevezetes napon tán épen ő lesz az a választott, ki a feketével bevont szekeret kisérni fogja addig a vörös állványig, a melyről Gray Johanna királyné vére olyan szépen csurgott le köröskörül. S ha egy elkésett kóbor gavallér éjjel az utczán dalolva megy végig, Goddam, ha ez nem úgy végződik: «este a nap melegét».

És senki, senki sem érez részvétet az üldözött hölgy iránt?

Nincs Angliában senki, a ki érezné, hogy ez egy irtóztató, földalatti cselszövény, a mely nagyobb szégyen arra, a ki a tőrt vetette, mint arra, a ki elesett benne; hogy szégyen, gyalázat az, mikor ennyi bölcs, nagyhatalmú úr egy gyönge, senkit nem bántó asszony ellen összeesküszik, mikor a leghatalmasabb nemzet kormányférfiai azt a mindenüvé elható befolyást, mely nekik azért adatott, hogy az angol névnek tiszteletet szerezzenek a kerek földtekén, arra használják fel, hogy egy szegény asszonyt kémeikkel kisértessenek egyik égsarktól a másikig, s mindenütt a hová lép, a királyi udvarok küszöbétől a puszták sátoráig, kisértetet, csábot idézzenek gondtalan szive fölé; mikor a protestans Anglia kormányférfiai túltesznek a spanyol inquisitión!

Nem lázad föl e gondolatra semmi szív a ködök szigetén.

Ah – bah! gondolják a magas urak; a peerek házán túl nincs világ. A nagy szörnyeteg, a nép, a mob, a canaille alszik és talán álmodik is, de nem cselekszik.

De hátha feltalálna ébredni!?

* * *

Legutolsó volt minden angol nő között maga a királyné, ki a rossz hirt, mely elterjedt felőle a hármas királyságban, megtudta.

A mint ezt az udvari cselszövény szerint tudatták vele, gondoskodtak arról is, hogy a királynét roppant pénzösszeg birtokába helyezzék.