Part 6

Midőn e vésztörvényszék összeült, az első napokban, a midőn még mindenki azt hitte, hogy ennek feladata csupán a zilált birtokviszonyokat helyrehozni, s a tusa alatt lábrakapott rablókalandoknak véget vetni: Lambertus volt az elsők között, kik siettek panasztételükkel előkerülni.

Most már valószinű volt, hogy a győzelmes Caraffa nem fogja kimélni a nagysárosi várkapitányt, ki a kuruczok embere; mint kimélte őt Tököli vezére, sőt kapni fog az alkalmon, hogy törvényesen elitélheti őt s megfelelő ereje is leend a kalandoron saját várában foganatosíttatni az itéletet.

Mindenekelőtt azonban tudomást akart magának szerezni a felől, hogy kik névszerint a vésztörvényszék birái? Nagy megütődéssel tudá meg, hogy azok közt maga Rode gróf is ott ül.

Éjjel Czirinka felzörgeté álmából Lambertust s miután az bebocsátá, sietve szólt:

– Az ördögnek is van ám esze. Mind a két felén van húrozva a hegedűje. Míg Tököli itt volt, azzal tartott, most meg a labanczok mellé állt. Nehogy kegyelmed bevádolhassa őt a törvényszéknél, ő vádolta be kegyelmedet, mint Tököli czimboráját. Siessen a városból, mert még ez éjjel megfogják.

Lambertus használta ez intést s éjjel álruhában kimenekült, Czirinka által vezetve egy mellék sikátoron keresztül, s jó volt sietnie, mert jókor hajnalban már jöttek érte a drabantok, hogy tömlöczre vessék.

Rode gróf diadalmaskodott.

Kezében volt a leány, ki által a sárosi uradalom birtokosává leendett; Caraffa barátságát megnyeré az által, hogy egykori bajtársait a legkegyetlenebbül kiszolgáltatá neki s azt lehetne róla mondani, hogy jobb keze lett annak az embernek, ha nem volna róla tudva, hogy az az ember maga volt egy bal kéz.

A ki ellene felszólalhatott volna, az mind kezei közt volt, s a mely kéz ellene fölemelkedett, azt módjában volt levágatni.

A sárosi várban foglyul tartott nők kényre-kedvre voltak nála hagyva; jó szerencse, ha a leány egy igen szavával megmentheté öreg anyja életét.

Midőn Lambertust a válaszúton elhagyá Czirinka, a lelkész szomorú csüggedéssel mondá: «és igy ez átkozott ember megmenekült Isten és ember boszujától».

– De még az ördögétől nem! szólt Czirinka vészes szemvillanással. Még hátra van az a rettenetes úr, a kinek álarcza alatt ő eljegyzé menyasszonyát. Az ördöggel nem tréfál senki hiába. Esküszöm arra a fekete országra, a hol nem lakik semmi jó, hogy az, a kinek a nevében az eljegyzés történt, a lakodalmon személyesen is ott lesz.

Azzal elvált és ment a maga útján: Lambertus jobbra, ő balra; amaz imádkozva az éghez ártatlanok védelmeért, bűnösök megtérítéseért, emez égő boszút forralva pokol hő tűzénél, melynek mindegy öröm, ha együtt vész el az igaz a gonoszszal, a szenvedő az üldözővel, az áldozat a gyilkossal és ő maga velük együtt.

Czirinka farkastejet szedett a mezőn; annak mérges nedvével ránczokat csinált arczára, homlokára, a méreg fölette arczbőrét, s mikor a sebgyulladások elmultak, kész vénasszony arcza volt a nőnek, senki sem ismert volna rá, annyira el volt éktelenülve.

Akkor egy háti kosarat véve, felballagott a sárosi várba. Az őrtálló katonának azt mondá, hogy a várnagygyal akar szólani; odavezették.

– Mit akarsz tőlem, vén boszorkány? kérdé a várnagy.

– Boszorkányságot akarok csinálni. Mit akarnék egyebet? Azt hallom, sok patkány van a várban, a méltóságos uraság nem alhatik tőlük éjjel; még a csizmatalpat is megrágják a katonák lábain, mikor alusznak: hát én azokat egy nap alatt kivesztem.

– Hazudsz most, úgy-e?

– Magam is patkánynyá legyek, ha igazat nem mondok.

– Rájuk tudsz olvasni, attól mennek el.

– Rájuk is olvasok, az is használ, de meg bogyókat adok nekik, a miktől megvadulnak s mind elmennek az erdőre.

A várnagy igen tréfás ember volt, kinek voltak mulatságos ötletei, ha kedve támadt.

– No boszorkány, próbáld meg a mesterséged. Ha elűzöd a várból a patkányokat, száz tallér üti a markodat, de ha tréfálni akartál, azzal ugyancsak megjártad. Látod itt az udvaron ezt a ketreczet a falban, eddig medvéket tartottunk benne, de hogy asszony kerül a házhoz, rájuk találna csudálni, megöltük őket, ebbe csukatlak be. Ha megtudtad ölni a patkányokat reggelig, reggel kibocsáttatlak; ha nem tudtad megölni, reggelre itt ebben a ketreczben azok megesznek téged. A medvék is egész éjjel verekedtek velük.

Czirinka szeme közé vigyorgott a tréfás várnagynak.

– Hát ifjasszony jön a házhoz?

– Az hát, te szemetrevaló! holnap innen a ketreczből megláthatod, mikor az egész fényes násznép megy a kápolnába. Jó mulatságod lesz. Még egyebet is fogsz látni, a másik vőlegényt, ki urunk menyasszonyával el akart szökni, ugyanakkor viszik a tömlöczből a hátulsó udvarba akasztani; a reggeli harangszó egyiknek menyegzőre, másiknak akasztásra kondul. S mind a kettőt előtted fogják elvinni; innen nézheted, mint valami úri erkélyből.

– No az nagyon szép lesz, nevetett Czirinka, fehér fogsorait kimutatva, és gondolva magában: «egy nyakatok van mindnyájatoknak és az az én fogam között, és azt én leharapom».

– Vezessétek a boszorkányt szét a várban, hadd babonázzon kedve szerint; vigyázzatok rá, hogy el ne szökjék, s azután zárjátok a ketreczbe.

Czirinka leginkább a földalatti üregekbe vezetteté el magát; s hol patkánylyukakat talált, oda leguggolt, czigánymondatokat mormogott, s apró szürke labdacsokat hintett el a lyukak körül, miket háti kosarában hozott magával.

Az őrök mondák neki, hogy csak ne kimélje a varázsszót a lőporos torony körül, mert az különösen tele van patkánynyal, minthogy a gabonatár mellett fekszik.

Czirinka elvégezte dolgát.

A labdacsok mérge, miket elszórt a pinczékben, villó (phosphor) volt, melyből ha kis adagot használnak, a patkányok elvesznek kár nélkül; de ha igen nagy adagban találják vegyíteni a csalétek közé, a kínzott állatok, mik vergődés közben előjönnek üregeikből, kihányják azt, s olyankor a villó gyújt. És a lőportorony tele van patkánynyal!

Czirinkát a babonatétel után bezárták a medverekesztékbe.

A várban egész éjjel, mintha kisértetek jártak volna, olyan nyögés, nyavalygás hangzott, hogy az alvók kikeltek ágyaikból s az őrjáró katonák a falon arról gondolkoztak, hogy leugorjanak a nyolczöles mélységbe. Maga Rode gróf egész éjjel nem tudta lehunyni szemeit e rémletes hangoktól, mik a falakból tetszettek kijönni s lelke altatására Ágnest kényszeríté egész éjjel a hárfát verni és énekelni hozzá s egyszer sem merte őt úgy nevezni, hogy «Asmodea», sőt kérte nagyon, hogy takarja el fehér vállát, nem akarta azon látni a pirosan vonalzott boszorkányjegyet.

Csak Czirinka aludt nyugodtan a szalmán. Mint a ki bevégzett nagy munkára hajtja le fejét. A reggeli harangszó ébreszté fel álmából. A patkányok nem háborgatták egész éjjel. Az udvaron nagy sürgés-mozgás volt már; egy csapat vasinges katona, fekete sisakokkal, öblös muskétákkal, meredt sorba állítva a börtönajtó előtt; rekedt dob pörgött, rozsdás vasajtó nyikorgott, láncz csörömpölt s Czirinka látta fiát, Ambrust, lánczok alatt görnyedve végig haladni az udvaron. A hurok már nyakára volt vetve s a kötél végét a hóhér fogta, a veres palástos komédiás; még csipőjére tette a balkezét, mintha kevély akarna lenni.

Az tetszett mégis Czirinkának, hogy fia nem sírt, hanem inkább dühvel nézett fel a vár ablakára, a honnan Rode gróf tekinte le rá.

Czirinka felkaczagott, midőn elvonult előtte a gyászmenet.

Következett utána a másik: a nász.

Most már nem dobok, hanem trombiták és sípok szóltak; nem fegyveres, hanem tarka ruhás bohóczok nyiták meg a menetet; nyoszolyószűzeknek öltözött bérleányok vezették a menyasszonyt, ki sápadtan, akaratlanul engedé magát vitetni, mint egy járó szobor, míg az öreg Sárossynét erővel hurczolák, hogy jelen legyen unokája esküvőjén. A vőlegény csupa arany és bibor volt, palástja drága gyöngyökkel rakott, kalpagja forgóján csak úgy szikrázott a sok karbunkulus!

Czirinka még jobban kaczagott.

A ketrecznél őrtálló alabárdos kegyesen magyarázta előtte a történendőket.

– Látod, a harangszó a toronyból addig tart, a míg az egyik menet a vesztőhelyre, a másik a kápolnába ér. Akkor az első ágyúlövés azt fogja jelenteni, hogy a pár az oltár előtt áll, az a másik pedig a lajtorja fokán. A második lövés tudatja azt, hogy a pap rátette kezét az esküvők fejére, s a hóhér a magáét az elitélt fejére. A harmadik lövésnél aztán vége mind a két czeremoniának. Egyik is, másik is – kötve lesz már.

Czirinka azzal az ádáz dühvel, melynek ereje van azt a rombolást megtenni, a mit oly nagyon óhajt, húzta magát a ketrecz szegletébe s várta a lövéseket.

Az első ágyúdördülés hangzott. A nap keresztül sütött a kápolna ablakain s idáig láttatá annak tarka enkausztikus képeit. A toronyból intettek a zászlóval.

– No most állnak az oltár és a bitó előtt, szólt nevetve az őr.

A zászlóval másodszor is intettek a toronyból; a második ágyúlövés is eldördült.

– Ahán! Jó kézben vannak már a fejeik!

Most mindjárt jön a harmadik lövés. Czirinka irtózattal, gyülölettel, átokkal nézett a zászlós torony felé. A zászló aztán harmadszor is intett, és arra következett egy dördülés, melyre a föld tetszett szétomlani és az eget elborítani romjaival.

Czirinka azon perczben, hogy a zászló harmadszor is intett, irtózva hunyta be szemét. Mikor nyitotta azt ismét fel? Egy percz mulva? egy óra mulva? vagy talán napok is elmultak a közben. Midőn újra felnyitá szemeit, már nem volt előtte sem az őr, sem a kápolna fényes ablakaival, sem a zászlós torony, sem a várkastély, sem a fényes kiséret, sem az ágyús bástyák; hanem csak egy roppant kő- és gerenda-halom, melynek itt-amott üszkei füstölögtek.

A ketrecz előfala is kidűlt, a rostély a mint lezuhant az őrre, ugyanannyi koczkára vágta azt szét nyomorultul.

Czirinka előjött odujából, melynek vastag bolthajtását az iszonyú robbanás le nem szakíthatá s valahány eléktelenült hullát talált a kövek és szálfák között, mindegyikre nagyot kaczagott. Egyszer aztán egy testétől elszakított fej akadt lábai alá. Reáismert abban fia fejére; ráismert a kötélről, mely még akkor is rajta csüggött. Azt felvevé, megsimítá a portól, megcsókolá s elrejté öltönyébe.

Azután iparkodott a várból kijutni. Könnyű volt már, őrök nem álltak a kapun; maguk a kőszobrok is le voltak vetve talapjaikról.

Mikor a lánczaszakadt felvonó hidra jutott, ott megállt, visszanézett, egy kővitéz szobra feküdt a hidon keresztben, feje letörve. Czirinka feltette bal lábát a szoborra s felvette jobbjába a kőfejet.

Czirinka végig nézett az egész szép munkán: a füstölgő romokon, a tégla- és deszkakeverékeken, a feketére perzselt bástyákon s azzal hangos hahotában törve ki, rikácsolá a visszhangzó üres folyosóknak:

– Megmondtam, hogy az ördög is ott lesz saját lakodalmán!

S a kezébe vett szoborfejet behajítá átkozódva a kapu alá: az csörömpölve ugrált végig a kövezeten s oda gurult a többi romok közé. Czirinka pedig lement a patak mellé, ott megmosta fia arczát, körmeivel, mint egy farkas, gödröt vájt neki s abba eltemette. Akkor aztán leveté magát a földre és sírt naplementig. Konrád mester háza soha sem látta őt többet.

A sárosi vár külső bástyái még most is állanak, a kis toronyalakú köröndöcskék még most is jó menedékei a vércsének; a bástyákon belül egy helyütt bozóttá vált a tengeri szőlő, köszméte és zsálya. Ott valaha kert lehetett.

EGY SZEGÉNY ASSZONY TÖRTÉNETE.

I.

Egy csíkos ponyva van vetve a hajló pálmafára, annak földig omló szárnyai czölöpökhöz feszítve képezik a sátort, szellő és napsugár szabadon jár rajta keresztül.

A sátor mellett két teve fekszik, karcsú nyakát a fűben elnyújtva; két paripa tombol, leszúrt dzsidanyélhez kötve; a hajtsár tevéi mellett fekszik arczczal ég felé fordulva; száz lépés az egész oáz kerülete, melynek közepét egy kőbevágott kút képezi; köröskörül a világ minden sarka felé a végtelen sivatag terül, melynek izzó láthatárán épen most megy le a nap.

Egy kis ritkás pálmaerdő a távolban, melynek magányos árnyai messzire vetődnek az alkonyfényben, néhány meredő veres kőszikla; – azonkívül semmi egyéb sem zavarja a pusztaság méltóságos unalmát.

A nyílt sátor alatt málhából és nyergekből alakított kereveten hever egy hölgy; szőke hajfürtjei, sötétkék szeme, nyúlt arczvonásai távol hideg égalj szülöttének vallják; bár a keleties öltözet, a lenge kaftán, a tollas sipka, a karcsú derékra kötött shawl rejtegetni igyekeznek származását.

Lábainál nagyvirágú szőnyegen pálmabor, kétszersült és egy férfi hever; a mit közönséges nyelven szép embernek neveznek. – Nem tudom, nem vagyok asszony. – A férfi mandolint tart kezében és dalt ver rajta; a hölgy tárczáját tartja kezében s irónnal verseket ír belé; a férfi dallamot rögtönöz hozzájuk és elénekli.

Halljunk egyet e versek közül:

«Lemegy a nap, csillag jő fel; Ah milyen szegény az ég! Ha napja van, csillaga nincs: S ha csillag jő, nap nem ég.

De szemedben mindig látom Az ég mind a két felét: Nappal az ég csillagait Este a nap melegét.»

A vers gyönge, a hozzá rögtönzött dallam keveset ér; a pálmabor kesernyés, a kétszersült kemény, a sátor szellős, a tanya kényelmetlen: hanem azért – a ki boldog, annak minden mindenütt jó.

És a ki boldogságát félti, annak nagyon jó hely a puszta; egy kis oáz a pusztán; – egy kis csergedező patak; egy kis sátor, egy falat száraz kenyér, és egy hű szív; azután fenn a csillagok, a mik látnak, hallanak, de nem beszélnek.

Hát a tevehajtsár?

Szegény mezitlábos ember! van is annak gondja másra, mint arra, hogy tevéi milyen szépen kérőznek. Legfeljebb arról álmodik, hogy ez a szép hölgy, azért mivel boldog, egy dinárral több baksist fog adni elváláskor, mint mások, a kik untokból jártak azon, s azután el fogja őt is felejteni, mint annyi ezer zarándokot, a kit a pusztán átvezetett már.

Még jól esik, ha a boldogok egy ily temetvemaradt élő tanuját birhatják örömeiknek, a ki azoknak nem irigye, nem árulója.

– Van-e nőd otthon, Mazrur? szólítja meg a delnő a hajtsárt, ki tenyerébe fektetett arczczal bámul ki a pusztaságba.

– Van.

– Szeret-e?

– Nem tudom, nem kérdeztem még tőle.

– Jó nő-e?

– Jó, ha jól megverem.

– Vannak-e gyermekeid?

– Még sok.

– Szereted őket?

– Csak ne ennének annyit.

– Mazrur; én azt akarom, hogy a kik e napot e forrásnál tölték, azok mind boldogok legyenek. Fogd ez erszényt, tedd magadat és családodat boldoggá vele.

A hajtsár elveszi az erszényt s megáll az esze nála, mert meg sem tudja köszönni.

– Van-e e forrásnak neve? kérdi tőle a hölgy.

– Van ám: «teveitató».

– Mától fogva nevezd azt el «boldogok forrásának», ültesd be környékét jerichoi rózsákkal s minden évfordulóban e napon jőjj ide el és szedj e rózsákról egy füzért; én a föld túlfeléről is elküldök érte s neked ismét egy ily tele erszényt fogok küldeni e rózsákért. El ne felejtsd úgy híni társaid előtt e kútat, hogy «boldogok forrása»; de okát titokban tartsd, mert ez bajt hozna rád.

Mazrur bámult és hallgatott: a pénz nagyon sok volt, az igéret mesés.

A hölgyet álomba ringatta a dal: «nappal az éj csillagait, este a nap melegét».

Mi adhat valakinek édesebb álmot, mint az a tudat, hogy minden lényt, a ki körülötte lehel, boldoggá tudott tenni!

Még a dromedárokkal is megosztotta kétszersültje maradékát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a hölgy – Karolina, Anglia királynéja; – és a férfi? – az pedig nem a király.

* * *

– Ah madonna, könyörüljön rajtam, mert éhen kell elvesznem. Miniatur festő vagyok, a respublica alatt mesterségem kiment a divatból, nem kél az aquarell; pedig úgy festek, mint Guido Reni. Szánjon meg! Két zecchinoért készítek egy arczképet, ha pedig egy lapra parancsolná levétetni magát monsignoréval, a kettőt készíteném három zecchinoért, mert az elefántcsont drága, csupán azért.

Egy magas karcsú hölgy és egy barna szemű férfi, kar kar alá fűzve, a római corsón; előttük levett kalappal s rongyos köpönyeggel egy hosszú hajú, kecskeszakállú férfi, a ki ez indítványt intézi a hölgyhöz.

A hölgy szánalommal néz a sovány, éhenholt alakra.

– Ön talán boldogtalan szerelmes.

– Oh nem, madonna, boldogtalan éhező vagyok.

– Lehetetlen, hogy az ön korában a szívnek vágyai ne lennének. Csak vallja meg. Ideálja van; azért küzd, ő hozzá akar fölemelkedni.

– Igaz, madonna; a porta dell popolo melletti pék leánya.

– Neve?

– Pelinetta.

– És azt nem akarják önhöz adni, mert ön szegény?

– Az apja pedig gazdag.

– Jőjön el két óra mulva a hôtel Riminibe; inasaim felvezetik, várni fogják. A fizetést bízza majd reám.

Két óra mulva Pelinetta imádója megjelenik festékeivel a hôtel Riminiben. Ezüst vállrojtos cselédek vezetik teremről teremre, végre egy kis szobácskába tolják, ott vár reá az úrnő, Daphnisnak öltözve, kezében szalagos pásztorbot; lábainál az említett úr, kit a corsón láttunk, mint Meliboeus.

A festő egy elefántcsontra festi le a párt.

A kép elkészül; a hölgy el van ragadtatva általa; nem valami remek biz az: de hát műismerők-e a boldog emberek?

– Te három zecchinot kértél művedért: im én háromszázat adok érte. Azonkívül ajánlani foglak Murat királynak, ki előtt szavam mindenható. És most siess Pelinettádhoz és légy boldog, – mint én is az vagyok.

A festő zsebre dugja a pénzt, kalapjába dobja festékeit s fut ki az utczára; a hölgy pedig fogja az elefántcsontra festett képet s átszellemült arczczal nyújtja azt Meliboeusának.

– Ezt – emlékül te neked.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E hölgy – Karolina, Anglia királynéja: a férfi – az pedig nem a király.

* * *

Fra Capuccio valami nagyon szegény seborvos volt az Abruzzok egyik kis városában, hova idegenek csak a szép kősziklákat bámulni vetődtek, miket a helybenlakók nem találtak annyira bámulni valóknak.

Fra Capuccio háza annyiban nyári laknak nevezhető volt, a mennyiben a szél ott járhatott át rajta, a hol kedve tartotta; de nem csoda az, mert lakostársai ritkán betegesznek meg, akkor is inkább Monna Tessához folyamodnak, a vén boszorkányhoz, a ki babonás szerekkel aztán kikuruzsolja őket – hol a betegségből, hol a szép világból. Bevert fej, lábtörés ugyan eleget fordul elő, de a patiens többnyire brigante, a kitől nem igen él meg a szegény gyógytudós; nem is tudom, hogy öregedhetett volna meg itt, ha csak búcsúkra nem járna szépítő szerekkel és mindent gyógyító panaceákkal, hátán hordozván szekrényét.

Egy este öszvércsengés veré föl a tudós sebészt korán lefektéből, a mire nagyon kényszerítve volt mécsbe való olaj nem léte miatt, s az ajtaján tett dörömbözés kényszeríté lemenni rozzant lépcsőin s bebocsátni a kérezkedőket.

«Bizonyosan valami meglőtt dugárust hoznak már megint.»

Azonban csalódott. Egy szép, délczeg termetű úrnő jött elől, lovagköntösben, fátyola hátravetve, utána egy kisérő nő és azután két lovász, kik egy alélt lovagot hoztak be az orvoshoz.

– Doktor úr, monda a nő indulattól elfojtott hangon, vegye ön elő minden tudományát és segítsen. Szabja bármi árát segélyének én azt megkétszerezem.

Az orvos megörült nagyon, mikor a sebet megtekinté; ez olyan szép és czifra seb, hogy gyógyítása belekerül három hétbe; azalatt a madonna, kit az ég küldött ide, egy örökséget elkölthet gyógyszerekre.

– Szóljon ön: nem fog-e meghalni? kérdé a hölgy, megragadva az orvos kezét, ki e heves szorításból kitalálhatá, hogy a sebesült élete nagyon drága lehet.

– Ha tudományom nem csal, még visszaadható az életnek.

– Lássa ön, az én védelmemben kapta e sebet.

– Ha tudományom nem csal, furcsa egy fegyverrel vágták meg: hasonlít ahhoz, mikor valakinek a fején egy palaczkot törnek össze.

– Az Istenért.

– Legyen nyugodt excellenza (a selyemruhát így czímezik Nápoly körül), én helyreállítom és nyoma sem marad arczán a sebnek.

A lovaggal azonban csakugyan gonoszul elbánhattak valahol: három nap, három éjjel mindig félrebeszélt; azután meg úgy el volt gyengülve Fra Capuccio sűrű érvágásaitól, hogy a szemeit sem birta nyitva tartani. Csakugyan jól számítá ki a tudós férfiú, hogy három hétnél elébb nem fogja elhagyhatni fekhelyét.

A hölgy azalatt éjt és napot ott töltött a beteg körül; nehéz álmaiban kezével hűsíté sebtől égő homlokát, gyógyszerét arany kanálkával maga adta be neki s óráján vigyázta az időt, hogy pontosan vegye a szenvedő a jótékony decoctumot, a mivel más alkalommal Fra Capuccio gyermekágyas asszonyokat szokott gyógyítani. Éjjel ott térdelt imádkozva a madonna képe előtt, örök alapítványt hagyott a helység syndicusánál szegény beteg sebesültek számára, midőn a lovag felüdült.

Fra Capuccio minden napért, melyet a beteg hajléka alatt töltött, száz arany scudit kapott; s azonkívül, midőn egy napon hat lovas aranyos hintó jelent meg rozzant viskója előtt s abba a felépült lovagot fehér parókás inasok beemelték az úri hölgy mellé, oda inté magához a hölgy Fra Capucciot.

– Doktor úr. Midőn önhöz jöttem, azt a fogadást tettem a lorettoi szűznek, hogy ez életért, ha nekem visszaadatik, azt adom cserébe, a mi legnagyobb kincsem. A mit önnek adtam, az csak hála volt fáradozásaiért; hátra van fogadásom. Nézze ön e brilliant gyűrűt: értéke ötezer scudi; rám nézve ezerszer annyinál is több. Anyámtól kaptam ezt, mikor haldokolt; anyámnak utolsó áldása van e gyűrűhöz kötve. Most ezt önnek adom. Isten és a madonna védjék önt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a hölgy volt – Karolina, Anglia királynéja, a többször említett férfi pedig Bartolomeo Bergami, lovag, báró, marchese, a szent Karolina-rend vitéze, – és még valami más: – egy fizetett kém a királyné férjének zsoldjában!…

II.

IV. György király nejét, Karolinát, a menyegzőéj után, elűzte magától.

Azt mondják, hogy Sellers grófnő valami hevítő bájitalt adott a menyasszonynak, mely miatt a király megvetette nejét s egy távoleső falusi kastélyába száműzte.

Ott szülte meg leányát; azt elvették tőle s többé látnia nem volt szabad.

És soha férje udvaránál nem mutathatta magát.

Az udvarnál a királynénak hatalmas ellenségei voltak; legelől a király maga, azután az anyakirályné, a lord kanczellár, a kormány főbb tagjai, és azután mind az a hímes-hámos csőcselék, a mi nyal és harap, a hogy hasznosabbnak látja.

A király gyűlölte, mert nem szereté; az anyakirályné és a kormányférfiak üldözék, mert ez összeköttetés a politikai combinatiókat akadályozta; a többi pedig haragudott rá, mert – mert ez az udvarnál divat volt.

Csak két védelmezője volt az angol földön: az egyik a király atyja, az öreg III. György, egy jószívű agg, a kiről azt mondták, hogy elmebeteg. Egy becsületes lélek, de testi erő nélkül; elfordított lap a királyi név fényével; egy halott, a kinek kezét megcsókolják, de ütését nem félik.

Hanem a ki a másik védelmezője volt, oh ez egy rettenetes úr, a ki előtt Ó-Anglia kormányférfiai levett süveggel állnak s haragos tekintete elől mezitláb osonnak el, a ki úr az urak felett, a kinek kincse, hatalma, fegyvere, birodalma van, nagyobb, mint a világ bármelyik hódítójának: ez az úr az angol közvélemény.

Mit? A mób? az utczai csőcselék: a prókátorok, a firkász ujságírók, a népszónokok és a szövőszékek emberei oly hatalom volnának Angliában?!

Valóban oly hatalom az. És az egész udvar nem volt erős megrontani azt a nőt, kit egy beteg királyon s egy egészséges népen kívül senki sem védelmezett.

Cselhez kezdtek folyamodni.

Ki kelle hiresztelni, hogy a királyné nem méltó a király nevét viselni.

Egy napon a királyné társalkodónője száműzött úrnőjét oly helyre vezette a kastély parkjában, hol egy csodaszép kis négy éves fiú koldult a járókelőktől.

A jószívű királyasszony, kitől saját gyermekét elragadták, megszánta a koldus ivadékot s felviteté kastélyába, s ott nevelteté maga körül.

Nemsokára elterjedt a hír az udvarnál, hogy a királynét azért száműzte a király az udvarából, mert egy régi szerelmi viszonyának jött nyomára, melynek tanujelét, egy négy éves gyermeket, titokban most is maga mellett tart a királyné s anyai gyöngédségével halmozza el.

Nagy utat tett a kósza hír, mire a királyné füléig elhatott; a lelkéig sértett nő e bántalomra nyilvános vizsgálatot kért ez ügyben, a mit csak nagy sürgetésre nyerhetett meg.