Part 5

Konrád mester nagy szolgálatkészségesen utána akart világítani, nehogy megüsse lábát a sötét folyosón s még majd őt vádolja az utókor, hogy miatta «sánta» az ördög: azonban alig vette fel a mécsest az asztalról, midőn az alvilági excellentia olyan tüzet fújt a szájából, hogy Konrád mester hanyatt esett ijedtében, s mire föl mert tápászkodni, sötétség lett körülötte és rejtelmes kénkő-illat, melyben ő azután virradtig elbujva is maradt a kemenczesut biztos menedékei közt.

Mai világban persze hogy az ilyen csodákat egy szájbavett tülökkel, a miből puskaport fújnak a gyertyán keresztül, minden falusi komédiás tudja már utánozni, a mi kétszáz év előtt az alvilági urak csodatettei közé tartozott.

Csak napfeljötte után mertek Konrád mester és Czirinka életjelt adni maguk felől, a midőn is az asztalra szórt aranypénz kellőleg meggyőzé őket a felől, hogy a mi az éjjel történt velük, az nem volt álom.

Most hirtelen eldugva a sok pénzt, míg a visszatéregető cselédek, ismerősök meg nem látják, eszükbe jutott megnézni, hogy micsoda jel az, a mivel elbélyegzé magának az ördög a gyermeket, s látták, hogy az két egymásra keresztezett háromszeg, vulgo: «boszorkánynyom».

Ez tehát valóságos ördög!

Hanem a dologgal jó volt nem dicsekedni; ha a prépost azt megtudná, soha senki meg nem őrizné mind a kettőjöket a máglyára vettetéstől.

Elég, hogy ketten tudták: ez is sok; e bűntudat Konrád mestert még inkább rabjává tette Czirinkának, mert ha valamiben ellenkezett vele, ez mindjárt azzal fenyegetőzött, hogy megy a paphoz s feladja az ördöggeli czimboráskodást: magát a feladással megmenti, Konrádot pedig belemártja.

Így telt aztán az egyik év a másik után. Az ördög minden évben eljött, elhozta a pénzt. Mindig éjszaka jött, a mikor a cseléd és a gyermek aludt. Megnézte az alvó Asmodeát, kit ugyan a keresztvizen Ágnesnek neveztek el. Meg volt elégedve; adott még több pénzt is a nevelőknek, hogy vegyenek számára czifra ruhákat. A leány már tizennégy esztendős volt és még mindig nem tudott róla semmit, hogy micsoda veszedelmes nagy úr számára van eljegyezve, s hogy a boszorkánynyomot testén viseli; azon egyszerű oknál fogva, minthogy a hátát senki sem láthatja.

Annyi év alatt azonban, daczára a mély hallgatásnak, a mivel Konrád mester és felesége, maguk jóvoltáért, e gonosz titkot őrizni tudták, ki kellett abból egynek-másnak szivárogni a városiak közé.

Feltünt, hogy Konrád mester és felesége mindig oly jól élnek, mindenben duskálkodnak, pedig a mesterséget egészen elhanyagolták már, alig dolgoztatott velük valaki. Honnét ez a sok pénz?

Néha megint úgy meg vannak szorulva, hogy nincs betevő falatjuk, s másnap egyszerre hegyen-völgyön lakodalom.

A legkisebbik leány már 15 esztendős, és azt még sem vitték ez ideig templomba, sem bérmáláshoz, sem gyónáshoz, pedig a többiekkel ezt nem mulasztották el.

Annál kevésbbé engedik meg a városi polgár ifjuságnak, hogy a földet tapossa körülötte, sehova sem viszik, mindig otthon őrzik, pedig a többi leány már ki férjhez ment, kivel más viszontagság történt, de otthon egy sem maradt, a fiukat is ideje korán mesterségre adták, még pedig jó messze eső városokba, hogy minduntalan haza ne járjanak.

Többen azt is meglesték, mikor egy fekete úr, fekete lovon, éjfélkor Konrád mester háza előtt megállt, a paripának soha egy lábdobbanása sem hallatszott; a fekete úr háromszor koczintott az ajtón, arra azt kinyitották, ő belépett, a lovát senki sem fogta, mégis ott maradt; egy órakor éjfél után a fekete úr visszajött, ismét lovára ült, s olyan nesztelenül ellovagolt, mintha selyempapucs volna a lova lábán.

Lambertus prépost egyszer maga elé idézteté Konrád mestert s kérdőre fogta e kósza hirek miatt s különösen azért, mi okon nem küldi Ágnes leányát a szentegyházba?

Konrád mester térdre esett és azt mondá, hogy meg akar vallani mindent igazán.

És azután hazudott ilyenformát:

Ágnes nem az ő leánya, hanem egy gazdag protestans úré, ki nős lévén, házasságon kívül született gyermekét itt rejtegeti s egyenesen azt kivánja, hogy azt protestans hitben neveljék. A főúr nevét nem mondhatja meg, mert azt maga sem tudja. Innen jön a költő pénz, s azért őrzik úgy a leányt a városi fiatalságtól. A főúr el fogja azt vinni, ha felserdül, s kiházasítja maga.

Ez elég valószinű mese volt, s hogy «mentség»-nek megjárta, annak magyarázata ottan keresendő, hogy ez idő szerint Tököli Imre volt a felföld ura, ki Kassát ostrommal elfoglalván, a jezsuitákat kiűzte, a protestansok templomait, iskoláit visszaadta; annak egy ezredes kapitánya, Madách Péter, kormányzott a Szepességben, ki maga is nagy mértékben protestans lévén, ha perpatvarra kerül a dolog, aligha Konrád mesternek nem adott volna igazat.

A főtisztelendő úrnak tehát el kellett fogadni a mentséget.

Nem ilyen könnyen engedé magát kielégíttetni az előljáróság. A polgármester okvetetlen akarta tudni, ki fia az a titkos éji látogató s e végett a tudvalevő napon minden kapuhoz erős őrséget állított, hogy akárki azokon éjfél után ki akar menni, gyalog vagy lóháton, azt fogják meg és kötözve vessék a tömlöczbe, ha ellentállna; – ha pedig szépen megadja magát, tudják meg, kicsoda? s parolájára ereszszék el. Hogy pedig semmiképen el ne szalaszszák, még azonfelül a Konrád mester házánál átellenes épület kapuja alá is őrt rejtének el, az erős Lénárd alakjában, ki nappal hentesmester, éjjel pedig a közbátorságra vigyázó alabárdos volt; félelmes ura a későn hazavergődőknek, nemkülönben hatalmas eloszlatója minden kocsmai verekedésnek.

A várt éjjelen tehát ott leskelődött az erős Lénárd, alabárdjával kezében, s várta a fekete urat.

Az éjféli órakonduláskor nesztelenül, mint szokott jönni, megérkezett a lovag, megállt a ház előtt, leszállt a lováról s bement Konrád mesterhez.

Az erős Lénárd most is elfoghatta volna már, de gondolá, hogy jobb lesz akkor rárohanni, mikor a világosról a sötétre kijön, akkor nem lát oly jól. Mintha ez az ördögnek nem mindegy volna?

Odalopózott tehát szépen az ajtóhoz s alabárdját marokra szorítva, várta, mikor fog a lovag visszajönni? Az ablakon nem lehetett benézni, mert a vastáblák be voltak téve, de a leszámlált pénz csengését jól hallhatá.

Végre a toronyból hangzott az egy óra, az ajtó ujra megnyilt: a lovag kilépett. Az erős Lénárd csak arra várt, míg egyik lábát a kengyelbe teszi; akkor neki rontott, s teli torokkal ráordíta: «ki vagy? megállj?»

A lovagnak felvetni magát a nyeregbe, a mellének szegzett alabárdot kicsavarni az erős Lénárd kezéből, az erős Lénárdot magát vastag kámzsájánál fogva megragadni, épen egyszerre való munka volt. A másik perczben sarkantyúba kapta a lovát s Lénárdot folyvást gallérjánál fogva rántván maga után, kényszeríté hanyatt-homlok rohanni paripája mellett, az pedig nyavalyás kiáltani sem mert, szentül azt hivén, hogy már viszik a pokolba, míg aztán egyszer a kőhídhoz érve, onnan a fekete lovag belehajítá Lénárdot, az erőst, a nyakig érő sárba, ki abból reggelig nem is mert előbujni.

A kapukon várakozó őrök pedig senkit sem fogtak el ez éjjel, s a kérdéses lovagot sem ki, sem bemenni nem látták, de még csak neszét sem hallották, a miből világosan megérthető az, hogy az ördög a föld alatt, meg a levegőben is tud utazni – ha akar – vagy pedig az, hogy az ördög maga is a városban lakik, nem kell neki hazáig messze kerülgetni.

Ekkor egy véletlen eset egyszerre földeríté az egész eseményt.

Egy este, későn, haldoklóhoz hivták Lambertust.

A lelkiatyát a város legvégére vezették; ott a legrongyosabb viskó ajtaját nyiták fel előtte, s abban a viskóban, a ministranshozta lámpa mellett, rongyos hárságyon fekve a legrongyosabb czigányasszonyt lehete látni, ki valaha kártyavetésből annyira vitte a dolgát, hogy ilyen kidűlt-bedűlt sárpalotát építtessen.

A kártyavetőné utolsó kártyájánál volt már, ugyanannál, a melyikre a csontember van festve azzal a nagy kaszával.

Sok gyónni valója volt; a késő éjszakáig tartott, a míg elvégezé, Lambertus akkor tért vissza a viskóból. Öt percz mulva a lélekharang jelenté, hogy egy megtérő lélekért imádkozni idején van.

Mi volt e gyónás tartalma: azt nekünk a végtitok szentségénél fogva tudnunk nem szabad.

Annyi bizonyos, hogy e titok sok álmatlan éjszakát szerzett Lambertusnak. Azt, a mit megtudott, felfedezni eskü és szentség tiltja; fel nem fedezése pedig nagy romlás. De ha elmondaná sem használna most vele semmit. «Ellenséges az idő.»

Legelső volt mindenesetre Konrád mestert elővenni keményen, hogy bizonyítsa be, miszerint az idegennek vallott leány protestansnak keresztelteték. Ezt ő nem tudta sehogy kimutatni. Ellenben kiderült, hogy Ágnest a szent Miklós parochialis templomban keresztelék meg.

Lambertus e miatt panaszt tett Madách Péter ezredesnél, s kérte, hogy ily erőszakot ne engedjen azon egyházon tenni, mely harcz idején is békén megfért más hitvallást követő feleivel.

Madách elég igazságos volt azt itélni, hogy a leány neveltessék azon vallásban, a melyben kereszteltetett, s ellenkező esetben felhatalmazást adott Lambertusnak, Ágnest elvenni úgynevezett apjától s kolostorba zárni.

Konrád mester, midőn e határozatot közlék vele, nagyon megrettent: «mit mond majd erre az ördög?»

Ellenkezni nem lehetett; Ágnes a bérmálást felvette, naponkint oktatásra járt és templomban ült és a mellett az ördögnek volt eljegyezve.

Ha ezt az ördög megtudja?

Az pedig hamar megtud mindent.

Egy napon maga a kurucz ezredes keresé fel Lambertust.

– Főtisztelendő úr, baj van: – a leány valódi atyja jelent meg s gyermekét visszaköveteli.

– Személyesen jelent meg? kérdé a prépost nyomatékkal.

– Nem, hanem levélben jelenté magát, a mit én hitelesnek tartozom elismerni.

– Kegyelmes úr, a leány valódi atyja nem jelentkezhetett, mert az tizennégy éve már, hogy a földben fekszik; hanem jelentkezhetett az, kinek parancsára a leányt, mint csecsemőt, születése éjjelén bölcsőjéből elrabolták; a baj pedig ott van, hogy e férfiu igen hatalmas nagy úr, a kivel kegyelmességednek minden igazságszeretete mellett összetűzni bajos.

– Ismerné talán főtisztelendőséged, a kiről szó van?

– Mind személyéről, mind hiréről. Ő Rode dán gróf, a nagysárosi fellegvár ura.

– De csak a fellegváré, Nagy-Sáros nem az övé.

– Útban van, hogy az övé legyen.

– Lehetetlen. Sáros birtokosa nő, gyermeke is leány. Árvák és özvegyasszonyok vagyonát senki el nem foglalhatja, még a mai zavaros időkben sem. Példa rá Bacsó Tamás. Férfi sincs a családban, hogy «nota» szerint kobozhassák el a birtokot s adhassák másnak. Azt sem hallani, hogy Rode gróf a Sárossy-család egyetlen leányutódát nőül vehesse, miután azok Pozsonyba mentek lakni, ott pedig Rode grófnak nem igen volna tanácsos megjelenni.

– Vannak titkok, kegyelmes uram, a miken az ember rajtuk jár, még sem látja. Rode gróf egy szál karddal jött be az országba, midőn egy csapat svéd, dán és lengyel harczossal Bocskaynak felajánlá szolgálatát. Egy szerencsés rablókaland Bakabánya ellen hírt szerzett neki. Azt mondják, onnan tömérdek pénzt hozott el, nyers érczben és kivert alakban. E kaland jutalmául nyerte a nagysárosi fellegvár parancsnokságát.

– Az igen erős hely.

– Különösen a körülfekvő vidék elpusztítására nagyon alkalmas. Ki merne arra gondolni, hogy egy bűnöst, ki magát a sárosi hegyvárba befészkelte, perbe fogjon? Ki hajtaná rajta végre az itéletet? Én nem vádolhatom be őt kegyelmességed előtt, mert a mostani hadjárat forrójában embereken túli követelés volna azt kivánnom a fejedelem egyik vezérétől, hogy egy barátságos lábon álló várparancsnokából csináljon magának ellenséget, s egy erősségnek homlokkal rohanjon, a minek eddig jól esett hátát megvethetni és mind ezt egy veszendő lélek megmenthetése végett; hanem egyedül arra kérem kegyelmességedet, hogy semmi kényszerítést ne engedjen Ágnes hajadon irányában. Egy titok van kettőnk között, a mit most el nem árulhatunk. Hadd folytassam én e harczot ész és lélek segítségével.

– De ha Rode gróf a leány kiadatását követeli?

– Akkor tessék őt a «lelki törvényszék» elé utasítani. Ha lesz bátorsága megjelenni ott, igen jó; akkor én is ott leszek. És akkor bizton hiszem, hogy ő nem megy többet a nagysárosi várba. De a hogy ismerem, előre tudom, hogy oda nem fog eljönni.

Ebben az ezredes is megnyugodott, s levélben tudatá Rode gróffal, hogy ha követelése van, jőjjön azt személyesen érvényesíteni a lelki törvényszék előtt.

Erre aztán kapott a nagysárosi parancsnoktól egy fenyegetésekkel teljes szemrehányó levelet, a miből meggyőződhetett, hogy a prépostnak alapos gyanui vannak, Rode nem igaz járatbeli ember s törvényszék előtt helyt állni nincsen kedve.

Özvegy Kapuváryné, mint fiusított leány, a sárosi uradalom birtokosa, egyetlen leánya születése óta Pozsonyban lakott és azóta egyszer sem látogatta meg nagysárosi kastélyát, mely később leghiresebb fejedelmünknek volt kedvencz mulató lakhelye.

A pozsonyi urak körében nem volt titok, mi okozá az úrhölgy eltávozását. A sárosi várparancsnok üldözése elől kellett menekülnie.

Rode gróf ott is rossz hirben állt. Beszéltek róla, hogy mind a két félnek szolgálatokat tesz, a császáriaknak és a fejedelmieknek, s azt akarja, hogy azt is szolgálatnak vegyék, ha a közellevő falvakat kizsákmányolja s majd az egyik, majd a másik hadipénztárát zsákmányul ejti. Azt is hitték felőle, hogy a hamis pénzverésben is van tudománya, a mit ha tett, elég fölösleges fáradtság volt tőle, miután igazi pénzt is tudott kiverni – az emberekből. Azzal is vádolták különösen bizonyos vallásos osztályokban, hogy az ördöggel czimborázik, a mit mai világban már csak metaphorában fogadunk el.

Pénze, ágyuja, fegyverese, lőpora és rossz hire volt már Rode grófnak elég, de az ő nagyravágyása ezekben nem lelte végczélját. Ő valódi úr akart lenni Magyarországon: az pedig csak földesúr lehet.

Nem is lehetett azt szebben kigondolni, mint hogy a ki a sárosi várnak ura, az ura legyen az egész uradalomnak; egyik a másiknak kiegészítő része; egy kis herczegség, fővárossal és erős várral, hozzájárulhatatlan hegy tetején; mély ivókúttal az udvaron, nyolcz öles falakkal bekerítve, ellátva merész őrséggel, élelemmel és pénzzel az embernek csak akarnia kellene, hogy egy Giskra fényes szerepét játszhassa e forgalmas időkben.

A szándékhoz az alkalom is jó volt; az öreg Sárossynak fiusított leánya, Katalin egy kézodanyujtással birtokába juttathatá a kalandornak az áhított kis királyságot.

Hanem az a nagy baj, hogy a női szivek nem engednek nyugodt fejlődést a legszebb combinatióknak. Midőn Rode gróf a sárosi kastélyban mint kérő megjelent, az öreg Sárossy által e szavakkal utasíttaték el:

– Későn jön lovag úr, leányom már el van jegyezve Kapuváry Lőrinczczel.

Rode grófnak alacsony homloka volt, haja csaknem szemöldéig lenőtt; mikor mosolygott, sem volt szép. Pedig olyankor szokott leginkább mosolyogni, midőn belül düh emészté.

– Jó, szólt Sárossynak mosolyogva, tehát várni fogok, míg Kapuváry meghal, s a menyasszony özvegy leend.

És Kapuváry csakugyan házassága első éve után meghalt; vadászaton véletlenül elsült fegyver miatt. Halálában gyanus volt maga a gróf, ki szintén jelen volt e hajtóvadászaton. Nem első eset volt az ilyen halál Zrínyi halála óta.

Az özvegyen maradt nő egy leánykát szült, mint sírutódot (posthumus) s azt harmadnapra megkeresztelék Máriának.

A keresztelő után egy hétre ujra megjelent a kastélyban Rode, s felkérte az özvegy kezét.

Sárossy ekkor azt felelte, hogy nem lehet menyegzőről beszélni, a míg a gyász tart.

– Jó, tehát várni fogok, míg elszakad a gyászruha, szólt Rode mindig mosolyogva.

Egy év mulva ujra előjött sürgető kérésével Rode, ekkor Sárossy kereken kimondá neki, hogy leánya nem akar másodszor férjhez menni.

Rode gróf most már kaczagott.

– Jó, nagyuram, tehát ha kegyelmed sehogy sem akarja hozzám adni a leányát, várni fogok, míg megnő az unokája, elveszem azt.

Rode gróf nem szokott hiába fenyegetőzni. A Sárossy-család egy napon nagy titokban cselédestől kocsira ült s elment nagy messze földre; Pozsonyban telepedvén le, ottani házában és rokonai körében. Ott azután egész biztosságban érezheté magát; Mária felnőtt, szép lett, kezdett már a hajadoni korba válni; délczeg nemes ifjak nőttek fel mellette, méltó társak hozzá. Rode gróf cselszövényei, erőszakos keze odáig el nem értek; semmi ok sem lehetett többé attól félni, hogy a mivel tizenöt év előtt gúnyosan fenyegetőzött, azt most végrehajthassa.

Egy fiatal Vezekényi, régi ősnemes család fia, volt kiszemelve Máriának vőlegényül, s el volt határozva, hogy mihelyt a leány tizenhat éves lesz, férjhez adják, s akkor aztán minden fenyegetéstől bizton, visszatér a család ismét sárosi kastélyába.

Egy napon az uradalom ispánja, ki évenkint a számadásokkal fel szokott járni s a kasznároktól betakarított pénzeket felhozta, egy levelet adott át Kapuváryné anyjának, ki időközben az öreg Sárossy halálával szintén özvegyen maradt.

A levelet az ispánnak egy fiatal közkatona adta át, ki valami eperjesi polgárnak a fia, s jelenleg a sárosi várban szolgál.

A levélben az volt irva:

«Nagyasszonyom!

Mária leányasszony nem Kapuváryné ifjasszonyság leánya, hanem Walter várnagynéé, az igazi leányasszonyt születése éjszakáján elcserélték és ellopták. Az ellopott gyermeket kitették Konrád himzőmester ajtajába. Az ördög eljegyezte őt magának s fizet érte Konrádnak minden esztendőben száz aranyat. Ha még egy évig ott marad, elveszi feleségül. Az ördög neve nem Belzebub, hanem Rode gróf; siessen ön segíteni a dolgon, mert esküvő után Rode be tudja bizonyítani irásokkal és tanukkal, hogy az igazi Kapuváry örökösnő az ő birtokában van.»

Özvegy Sárossyné családja előtt mély titokban tartotta e levél tartalmát; rögtön elhatározá magát a sárosmegyei útra, a mi tekintve az akkori háborús világot, nem csekély elszántságot igényelt egy magával is tehetetlen öreg asszonyságtól. Másra pedig nem lehetett azt bízni.

Eperjesig sok viszontagságon keresztül el is jutott; ott meg sem pihent, míg az aranyhimző lakásához el nem vezetteté magát. Szándéka volt azon ürügy alatt, hogy unokája számára menyasszonyi ruhát készíttet, Ágnest elvinni magával Pozsonyba, s öreg létére azt hivé, hogy birni fog annyi lélekjelenléttel, hogy magát el nem árulandja.

Lengyelország felől jött be, a merre biztosabb is volt az út s arra is akart visszamenni, magát lengyel grófnénak adva ki.

A mint azonban Konrád házához betérve, annak műhelyéből Ágnest maga elé lépni látta, elveszté minden lelkét; a leány annyira hasonlított anyjához, hogy Sárossyné azt vélte, leányát látja hajadon korában maga előtt megjelenni s e látás úgy zavarba hozta, hogy odarohant Ágneshez, átölelte, összecsókolta és a bámuló Konrád előtt kimondá, hogy neki okai vannak azt hinni, hogy ez az ő unokája.

Konrád mesterre nézve most szép alkalom kinálkozott a pénzcsináláshoz. Az öreg asszonyság mesés összegeket igért neki, ha e leányt neki átadandja. Tizezer tallért és majortelket, a hol választani akar jószágaiból. Azonkívül az egész családot magával vinni igérkezett Pozsonyba, hogy Rode boszúállásától ne félhessenek.

Konrád mestert csak az ördögtőli félelem tartóztatta még. Mit mond majd ő kegyetlensége, ha megtudja, hogy menyasszonyát másnak szerezték el; nem veszi-e el helyette az őrizőket?

Ez aggodalmaiból végre megváltá Czirinka, felfedezvén előleges ezer tallérért az egész ördöngős esemény összefüggését.

Az ő anyja volt az a czigányasszony, kivel ellopatták születése órájában Kapuváryné kisdedét, a várnagyné kisdedével helyettesítve azt. A várnagyné is be volt avatva a titokba, mert akkora aranyat adtak neki, a mennyit kölcsön adott gyermeke nyomott. De biz annak nem sok hasznát vette, mert még hamarább meghalt, mint Czirinka anyja. A kik e titokba avatva voltak, mind igen csodálatos gyorsan elhaltak egymásután; csak a vén czigányasszony tartotta ki tizenöt évig. Nagyon vigyázott magára. Egyszer ugyan rablók is törtek rá, a kik mindenéből kifosztották, de ő úgy el tudott előlük bújni gunyhója kürtőjében, hogy rá nem találtak. Másszor meg a sötétben főbe is ütötték csákánynyal, de abból mind kiépült.

Czirinka be volt avatva a rejtélybe, de Konrád mester nem. Vele folyvást játszatták az ördög komédiáját.

Az a katona, ki e titkot az utolsó esztendőben fölfedezte a Sárossy-család előtt, Czirinka fia volt, s azt anyja meghagyásából tette.

Miért volt oly vakmerő, vagy oly háládatlan Czirinka? annak megfejtése ez:

Az ördög menyasszonyához nem volt szabad férfinak közelíteni. Arra azonban nem gondolt az ördög, hogy menyasszonyának testvérei is vannak, három ikerfiu, kik közül az elsőszülött, Ambrus tizenötéves korára olyan délczeg, daliás ifjuvá nőtt fel, a milyen csak méltó volt valaha arra, hogy lovon üljön s asszonyok szemébe nézzen.

Ambrus és Ágnes egymással mint játszótársak nőttek fel, mint testvérek szerették egymást. Czirinka arra az ötletre jött, hogy miért ne lehetne belőlük egy napon több, mint testvér. Ha az ördög jónak látja a sárosi uradalom örökösnőjét nőül venni, miért ne lenne egészen orthodox tréfa őt ebben megelőzni, s egy napon felfedezni Ambrus előtt, hogy e szőke, halavány hajadon, ki őt oly gyanútlanul öleli át, neki nem testvére, de lehet több is annál.

Ezért fedezé fel a családi titkot elébb a czigányasszony a lelkész előtt, majd, hogy az nem segített, maga Czirinka, fia által, az özvegy nagyanyának.

Most az a különös kívánsága volt Czirinkának, hogy Sárossyné vigye el őt és fiát Ambrust magával Pozsonyba, s ott adjon saját házánál helyet számukra, mert sem ő, sem a fogadott testvér nem tudnak megválni Ágnestől semmi aranyért, ezüstért.

Sárossyné mindent megajánlott, döntötte a pénzt Konrád asztalára s alig várhatta a holnapot, hogy feltalált unokájával és annak fogadott rokonaival útra kelhessen Lengyelország felé.

Hanem ördög nélkül csinálták a számadást! Rode gróf elébb megtudta menyasszonya elszöktetését, mint azok a határon átjuthattak volna; utána rontott martalóczaival; s beérve őket egy hegyoldali malomban, ott kiséretüket levágta; az öreg asszonyságot, Ágnest és Ambrus fiut élve ragadta el nagysárosi várába. Czirinkát nem találták sehol, pedig őt keresték legjobban; s végül, hogy bárhová rejtőzött, ott megsemmisítsék, leégették az egész malmot.

Az a rablás, gyilkolás alatt, folyvást a malom zsilipcsatornájában feküdt! hagyva a vizet magán keresztül folyni, csak időközönkint emelve ki arczát annyira, hogy lélekzetet vehessen.

Rode gróf azt hitte, hogy ez éj viselt dolgairól egy élő tanút sem hagyott maga után: pedig Czirinka a malom égő üszkei között is élve maradt, a patakzó víz alatt fekve.

Czirinka e gyilkolási éj után a hegyi mellékútakon keresztül Eperjesre menekült vissza.

Első dolga volt Lambertust felkeresni. Lábaihoz veté magát, meggyónta bűnét, s bevádolá a sárosi várkapitányt.

Lambertus most már nyiltan léphetett fel, hivatali titkán kívül élő tanú vallomására hivatkozhatva. Sietett Madáchhoz.

A kuruczvezér részvétteljesen hallgatá végig a prépost panaszát s az egész ügyet az akkor Eperjesen székelő biztosság elé rendelte vizsgálat végett. Hogy e vizsgálat szigorú fog lenni, abból lehetett várni, mivel Sárossy Sebestyén is a biróság tagjai közt volt; egyik rokona az elfogott Sárossynénak.

A biztosság azt tanácslá, hogy ily hatalmas embert most nem kell bolygatni magán ügyek miatt, midőn az ellenfél seregei már Ónod körül járnak.

A legközelebbi napok igazolák e véleményt; Ónodvár elesett, s mielőtt a sárosi grófot megidézhették volna, Schulcz és Veterani Eperjes alatt voltak.

Eperjes kőfalaiból öt hétig csatatér lett; csatatéren hallgatnak az irott perek, ott csak karddal és golyóval vívják ki az igazságot. A sárosi várparancsnokra nehéz lett volna most kisütni, hogy ő az ördög, midőn a szorongatott város minden népe ő tőle várta, hogy szabadító angyalává legyen.

Az ötödik héten vissza is verték az eperjesiek Veterani rohamra indított hadait, s csak azután, hogy Schulcz tábornok maga megérkezett új seregekkel s Rode gróf mindig késett a felszabadítással: akkor adták fel magukat, becsületes vitézekhez illő feltételek mellett.

Tudjuk a történetből, a mi erre nyomban következett: Caraffa vésztörvényszéke, a «laniena Eperjesiensis».