Part 21

Hantosy csak elámult, elmeredt, mint a ki egy rettenetes álomból ébredt fel. Azután pedig egyszerre felkapta az ölébe a kis leányt, összecsókolta, agyon meg agyonölelte; s úgy kaczagott hozzá, hogy a ki nem látta, csak hallotta, azt hihette volna, hogy zokogva sír.

«Három meg három nem kilencz, hanem hat!»

Hogy azt egy iskolás kis leánytól kell megtudni annak a nagy okos embernek, a ki a számok tömkelegében olyan jártas, mint a hajós a tengeren.

Itt van a hiányzó háromezer forint!

És ő tízszer keresztül ment ezen a két számon és tízszer elhibázta, sokszorozva a kettőt egymással.

Ha ez valóban feljegyzésre méltó megtörtént dolog nem volna, a legbolondabb képtelenségnek lehetne nevezni.

És a kis leány úgy nevetett hozzá! Azt hitte, hogy ez csak egy kis tréfa volt! De milyen rettenetes tréfa. Majd az apjának az életébe került.

Hantosy, a mint letörülte a könyeit, bezárta a vasládákat, becsapta a könyvet; mintha a pokol kapuját csapta volna be azzal együtt. Valamennyi agyarkodó ördögnek a farkát, valamennyi kisértetnek a lepedőjét odacsapta vele együtt, a kik annyit rémítették, puszta temetőkön, csontházakon keresztül kergették, temető árkában sírját megvetették. Egy gyermeknek, egy angyalnak a szavára, hogy eltűntek a limbusba.

– Hahaha! hahaha! Hát te már tudod azt, hogy mennyi három meg három? Én csak ma tanúltam meg!

Azzal az ölébe vette a kis leányt, betakargatta a köpönyege gallérjába; úgy vitte hazáig; folyvást kérdezgette tőle, hogy mit tud még abból a nagy tudományból, a mire az apját megtanította ma?

És aztán útközben feldörömbözte a görög boltost, a ki már bezárta a boltját; össze-vissza vásárolt nála tokaji bort, piskótát, czvibakot; egész füzér fügét, narancsot, czukros mandulát, a mi csak kapható volt. A mai Sylvester-estét vígan meg kell ülni! A szolgálónak dolog volt azt mind haza czipelni! – De a mi a sok édesség közt a legédesebb volt, az az apának a széles jó kedve volt. Olyan nagy beszéddel jött végig a folyosón, mintha valami ütközetet nyert volna meg s annak a hírével jönne. Felesége, vendégei mind kiszaladtak eléje; ő pedig mindenkit sorba csókolt s bocsánatot kért mindenkitől, még a keze után ugráló kutyától is az elmaradásért: «szegény Bodri; te is megkoplaltál!»

– Tedd le már azt a gyermeket az öledből! mondá neki a felesége, mikor a szobában voltak s köpönyegét, téli sipkáját leszedték róla.

Dehogy tette le, még jobban két karjára vette.

– Tudjátok azt, hogy ez a gyermek mit csinált ma? Az apja életét mentette meg. A számadásaimban háromezer forint hiányzat volt. Két hete már, hogy vesződöm vele; nem akadtam a hibára. Láthattátok az arczomon, hogy mi járt velem? S ez a gyermek oda jön, s az első pillanatra megtalálja a nagy hibát, a mit az én nagy bölcs eszem elkövetett, hogy 3 meg 3 nem 9, hanem csak hat. Még most is az őrűlés környékez, ha visszagondolok rá.

És aztán elbeszélte az egész történetet a rokoni körnek. Rémséges tréfa volt az. A hallgatóknak a hátán futott végig a borsódzás. A kis leány bámulva hallgatott s utoljára elaludt az apja ölében, a kezébe adott piskótával, azt is elfeledte megenni. Vacsora sem kellett már neki.

A feleségének aztán mindent meggyónt Hantosy, még azt a pisztolycsővel való kaczérkodását is és azt, hogy mi volt az, a mi a kezét visszarántotta.

Egy évtized elmúlt, s az még a mi kis városunkban is hagyott maga után nyomot. Gőzhajó is járt már s rendesen kikötött a város közelében. Egy fűszerszámos kereskedőnek mellékkeresetet és aranyzsinóros sapkát jövedelmezett a hajóügynökség. De a mi még annál is több: casino is alakúlt a városban, a hol a vármegyei nemes uraknak és a városi polgároknak volt találkozásuk, a mi a társas életre igen jótékony befolyással szokott lenni.

Akkoriban hozták be az eszmecserének egy új nemét, a mit ez az egy szó fejez ki: «paskevics». Nagy betűvel írva, így «Paskievics» (mint a Conversationslexicon-ból kikereshető) jelent az egy hajdan híres, de most már egészen feledékenységbe ment muszka hadvezért és államférfiút; kis betűvel írva azonban örök életre hivatott s most is népszerű eszme az; jelentvén a legelmésebb tarokkjátékot, a minek a gyakorlásához okvetlenül négy ember szükséges, a hiányzót nem lehetvén szalmabábbal helyettesíteni, mint a whisztnél. Egy tagnak a jelen nem léte képes a gyűlést határozatképtelenné tenni. Annálfogva az ilyen négy összeszokott paskevicsjátszóra nézve valóságos sorscsapás az, ha egynek közűlök megfájdúl a foga, kénytelen otthon maradni, nem mehet fel a casinóba. Hogyan fogjanak egy negyediket? Paskevics nélkül pedig nem volna a nap tökéletesen befejezve.

A «három árva» minden ujonérkezőt, a ki az ajtón belép, még a kabátját sem akasztotta fel a fogasra, már karon fogják: «jön-e negyediknek?» – Fájdalom! Máshová van angazsérozva. Milyen kár! Vagy nem tudja a paskevicsot? – «Megtanítjuk mi öt percz alatt.» Ritka embernek van bátorsága megmondani azt, hogy nincsen elkártyázni való pénze. Hát akkor minek jár a casinóba?

Megint nyílik az ajtó, megint új csalódás. A «szekuráncs» érkezett meg. Ez minden este eljön ide a clienseivel találkozni. Olyan dolgai vannak, a miket itt lehet legkönnyebben elintézni. Aztán ő vágja fel az újságot, a mit még más a kezébe sem vett.

– Ez nem jön negyediknek.

– Pedig tud kártyázni; de csak minden esztendőben egyszer, Sylvester estéjén.

– No, uramöcsém! kiálta rá a vén levéltárnok, üljön le velünk! Fél krajczárban játszuk százát.

– Köszönöm. Nincs elvesztegetni való időm.

– Ennek meg már elvesztegetni való ideje nincsen.

(Mintha az ujságolvasás nem nagyobb idővesztegetés volna.)

Megint új érkező! Ah, ez már beválik. Fiatal gavallér, most jött Pestről, ott végezte a cursust, most censurázott.

– Mintha csak hívásra jöttél volna, kedves öcsém. Itt az üres szék; tedd le magad, te kezded az osztást!

Ezzel a szóval rohanja meg a türelmetlen táblabíró a fiatal casinó-tagot; mire az sajnálkozva adja elő a mentséget:

– Kedves urambátyám! Bizony nem értem ezt a mesterséget.

– Micsoda? Nem értenéd a paskevicset? Hát ti pesti gavallérok csak a harminczhármas tarokkot játszátok?

– De egyáltalában nem tudom, hogy melyik kártya üti el a másikat.

– Hallatlan eset Magyarországon! S te a personális mellett voltál jurátus? Hát mit tanultál akkor, ha még kártyázni sem tanultál meg? Hát mindig csak ittál?

– Azt meg épen nem próbáltam.

– Hát mi a kű? Az egész napot elpipáztad?

– Az sem volt a számban soha.

– Per deos immortales! Se nem iszik, se nem pipázik, se nem kártyázik! Hát hogy tudtál felnőni ilyen barommódra?

Ezen az erős tréfán aztán mindenki kaczag.

– Pedig édes apád ugyan jól tud ám kártyázni!

– Hát hisz épen azért nem tudok én. Felelé rá a magas, nyulánk ifjú, kinek halavány, nyúlt arcza valami mélyen lappangó búskomorságot árul el.

– Hát mit tudsz?

– Sakkozni.

– No akkor épen összeillesz a pénztárnok urammal, az sem él mással, csakhogy nem kap hozzá társat. Hej, szekuráncs öcsém. Bújj ki abbul az ujságbul! Itt van egy csodagyerek, a ki nem tud semmit, csak sakkozni. Lesz már pártnered!

A fiatal ügyvéd eléje sietett az olvasó szobából kilépő Hantosynak.

– Kedves urambátyám, rám sem ismer már. Én vagyok az a rossz gyerek, a ki annyiszor betörtem az ablakát a labdával, mikor a mama odavitt magával.

– Dehogy nem ismerlek, édes Berti öcsém. Azóta sem láttalak, hogy a kis leányom ríva fakasztott egy szavával. Remélem, hogy azóta már elfeledted?

– Dehogy felejtettem. Sőt holtig megemlékezem rá. Az az egy szó volt az életemnek a napfordítója. «Kell is nekem ilyen nagy szamár, a ki még olvasni sem tud!» Akkor szégyenletemben nekifeküdtem a tanulásnak s helyre akartam hozni, a mit kényeztetésből elmulasztattak velem.

– S úgy látszik, hogy helyre is hoztad. Ott voltam, mikor a gyülésben kihirdették az ügyvédi diplomádat: præclárummal.

– Hát majd az ezután tünik ki, hogy megérdemlettem-e? De rajta leszek, ha Isten segít.

– Segít téged más is.

A fiatal ember elértette a gyönge iróniát s büszkén emelte föl fejét.

– De én protectio útján nem akarok előre menni.

– Nem is úgy értettem, magyarázá szavait Hantosy, a kinek nagyon megtetszett ez az önérzetes büszkeség a kezdő fiatalnál. – Nem czéloztam én előkelő urak pártfogolására, hanem csupán arra, hogy egykor azt az állást fogod betölthetni, a mit most édes atyád elfoglal, ha ő belefárad, vagy nyugalomba akar vonulni: a mi független állás.

Herkáli Albert mélyen a szemébe nézett Hantosynak e szavak után, mintha a lelke fenekén maradt gondolatot akarná magtalálni s aztán azt mondá neki: «hát ne próbálkoznánk meg egy sakkpartiera?»

Ez a legjobb mód megszabadulni a hivatlan hallgatóságtól. A sakk unalmas játék, azt senki se nézi az embernek a vállán keresztül.

A játék közben aztán így szólt az ifjú Herkáli a játszótársának:

– Kedves urambátyám, nagyon el lehet foglalva mostanában, úgy-e bár?

– Mint mindig, édes öcsém; miért kérded ezt?

– Csak úgy! – A városi hivatalán s a biztosítási ügynökségén kívül még azzal is foglalkozik, hogy nagy uradalmak számadásait felülvizsgálja a birtokos főurak megbizásából.

– A mikor ráérek.

– Hát hogyan van az, hogy kedves urambátyám épen csak gr. X-nek a megbizását nem ér rá elfogadni, a kinek az apám kezeli a jövedelmeit?

Erre a kérdésre egész a füle hegyéig elvörösödött Hantosy. – Nem lehet erre a fiúnak feleletet adni! Mit? Azt, hogy a régi jó barátja kezelését nem tartja olyannak, a miben az ő szakértő szemei valami olyan hibát ne találjanak, a mi annak végveszedelmét okozhatja?

Úgy tett, mintha csak a játszmára volna gondja.

– Vigyázz! mert a tornyodat elveszem a királynémmal.

– Tessék! Nem szoktam visszahuzni.

Hantosy elvette a tornyot.

– Akkor én egy huzással sakkmattot adok.

– Mesterem vagy! szólt Hantosy, kezét nyujtva az ifjúnak.

Az pedig odahajolt hozzá s azt sugta a fülébe:

– Hát épen abból az okból, a miért ön nem ér rá az én apám számadásait végigvizsgálni, nem igyekezem én azt az állást, a mi az övé, valaha elfoglalni.

Most már mind ketten egymásnak a lelkébe láttak. Hantosy érzé most már igen jól, honnan ered a fiatal embernek az arczán az a gyógyíthatlan búskomorság. Ez sejti azt, tán tudja is jól, hogy az a fény, az a dúskálkodó pazarlás, a mit a szülei háznál lát, honnan ered, és hol fog végződni? Az egész világot egy homályon keresztül látja. S ez a homály az apjának az előre sejtett gyalázata. Ez vet árnyékot ifjúi arczára.

– Látogass meg bennünket odahaza, mondá neki. Nőm igen szivesen fog látni.

– Hát Erzsike?

– Az már nagy leány. Ő viszi a ház gondját.

Nem kellett Bertinek másodszori meghivás: alig várta a másnap délutánt, hogy Hantosyéknál látogatását tegye. (Délelőtt nem szokás, mert olyankor az apa hivatalban van, a kisasszonynak pedig a konyha után kell nézni.)

Mikor belépett hozzájuk, Hantosy alig akart ráismerni. Ez nem a tegnapi búskomor gyászvitéz volt; de egy életvidám, jókedvü ifjoncz, a kinek az arczáról, szeméből csak úgy sugárzik még a tavasz villanyos melege. – (Hej te hiú ősz ember, hiába fested a hajad, szakállad szőkére-barnára, ezt a villanyos sugárzatot nem tudod a szemedbe festeni többé.)

A jókedvű fiú ezzel a szóval üdvözlé Erzsikét:

– Tudok ám már olvasni, Erzsike kisasszony.

A mire Erzsike nagyon elpirulva süté le szemeit: talán attól tartott, hogy ha Berti olyan nagyon jól tud olvasni, még majd az ő szeméből is olvas ki valamit.

Hantosyné maga is emlékezett még erre a szóra, de még arra is, a mi azt megelőzte.

– Jaj, kedves uramöcsém! Nem úgy van az, mint régen volt. Gyerekjáték összetörik. Kártyavár: elfujják. A mióta a gyerekek nagygyá nőttek: a szülőik alig ismerik egymást. Az én Melanie barátném egy pár év óta még a névnapomra sem jön el hozzám, s ha én megyek hozzá a leányommal, azt izeni ki: migraineja van.

– Valósággal sokat szenved a mama a fejével.

– Csakhogy aztán, mikor az alispánnéhoz meg a generálisnéhoz kell menni: akkor egyszerre meggyógyul.

– Talán nem egészen.

– Mind a kettőnek van eladó leánya.

– A generálisnénak három is, egyik rútabb, mint a másik.

– De azért uri drámák azok.

– Az igaz, hogy úrnak valók! Nagyon meg fogom süvegelni, a ki elveszi valamelyiket; mert az nem lesz valami gyalog ember.

– Már bizony pedig, lássa kedves öcsém uram, szólt Hantosyné, egészen komolyan fogva a beszédet. (Eredj csak Erzsike, nézd meg, ki jár a konyhában!) Hát lássa kedves uramöcsém: azt nekem kötelességem magának megmondani, hogy Melanie nekem egyszer, mikor a főispán által adott bálban együtt voltunk, egész este folyvást az egyik generális kisasszonyt magasztalta, azt a szőkét, a melyik legszebb, kifogyhatatlan volt a dicséretében, és különösen én előttem. Hogy az milyen jó partie! Milyen derék asszony lesz belőle! Méltó lesz egy hozzá illő férjhez.

– Hát az igen szép a mamától, ha egy barátnéjának a kisasszonyát boldogítani akarja, de ha én rám gondolt, hát azt mondhatom, hogy én, mint vőfély, szivesen oltárhoz vezetem egymás után mind a hármat, de mint vőlegény, egyiket sem.

– Hát meglehet, hogy nem is arra való volt Melanietól ez a példálózás; hanem csak az volt a czélja, hogy figyelmeztessen valamire. Hogy egy gazdag úrfinak, mikor már nagy ember lett, nem szükséges visszaemlékezni arra, a mit gyermek korában mondott egy szegény ember leányának.

Berti keserü mosolylyal pödörgeté serkedő bajuszát főlfelé, s egész csendesen így szólt:

– Hiszen ha csak az a hiba, majd leszek én még olyan szegény ember is, a kinek szabad a szegény ember leányának mondott szavaira visszaemlékezni.

Erzsike visszatért a szobába; jelentve, hogy a dohányárendások vannak odakünn, valami dolguk van.

Berti azt látta, hogy alkalmatlan időben jött s kalapja után nyult, búcsut veendő.

Hanem Hantosy a vállára tette a kezét s visszanyomta a székére.

– Csak maradjon itt, édes öcsém, majd elvégzem én a dohányárendásokkal magam a dolgot.

Ez a szó «maradjon itt!» oly félreérthetlen kifejezéssel volt mondva, hogy Bertinek lehetetlen volt azt beleegyezésül nem venni. S hogy ez válasz volt arra az ő szavára: «Majd leszek én még olyan szegény ember!» azt Hantosyné is sejthette jól.

Nem volt az ő előtte sem titok, hogy Herkáliék fényüző pompája csak aranyfüst. Egyszer vége lesz annak.

A két gyermek aztán ismét jókedvű lett. Az a szó: «leszek én még szegény ember!» egészen közel hozta őket egymáshoz.

Szabad lett visszaemlékezni.

«Hányszor megríkattuk egymást!»

* * *

A catastropha pedig hamarább bekövetkezett, mint hitték, a kik azt előre látták. S ezt az öreg X. gróf halála idézte elő, a kinek jószágigazgatója volt Herkáli. Annak a kezén volt a roppant kiterjedésű X. grófi majorátus. – Az új majoresco az elhunytnak unokatestvére volt, egy nagyon rendszerető, szigorú uraság, a ki nem követte az elődje elvét a szabadlopás tekintetében. Ez azon kezdte, hogy az uradalmának minden belső tisztjét rögtön elbocsátá; kit nyugdíjba tett, kit meg elkergetett. És azután az összes számadásokat felkérette magához, hogy személyesen megvizsgálja. Veszedelmes uraság! A ki maga vizsgálja meg a számadásokat. S aztán még ért is hozzá.

Egy reggel aztán, mikor nagyon szóltak minden toronyban a harangok, arra a kérdésre, hogy ugyan micsoda nagy úr halhatott meg? azt felelték, hogy a «Herkáli fiskális!»

Elcsodálkozott rajta minden ember! Az a derék nagy úr, a ki négy lovas hintón járt, aranysujtásos hajduval, a kinek a felesége selyemmel-bársonynyal söprötte az utczát, a kinek olyan nagy háza volt? fényes nyári mulatója! Papagáj az ablakában, még a házőrző kutyája is háromszáz forint volt! A ki olyan mindig nevető piros pozsgás arczczal nézett a világra, a szava úgy hangzott, mint a parancsolat! Az, ugyanaz halt meg! Tegnap még víg társaság mulatott nála, éjfél utánig hangzott a czigányzene a termeiben és ma már ki van terítve.

Vajjon mi érhette?

Hát a guta ütötte meg. Sok volt neki abból, a miből másnak kevés. Nagy urak halála ez! Azok még a másvilágra is gyorspostán utaznak.

No meg aztán hatlovas gyászszekéren. Rég látott a város olyan fényes temetést, mint Herkálié volt; Melanie háromszor elájult a gyászszertartás alatt.

Mikor aztán este későn vége lett a sok gyászparádénak, a harangok elnémultak, a város megint elcsendesült, Hantosy hivatalszobájában megjelent Herkáli Albert.

Arczkifejezésében több volt, mint a gyász; több mint a szomorúság; valami, a mi még ezeket is túlsötétli: a szégyen homálya volt az.

Odaborult könyezve Hantosy vállára, csak e szót tudva rebegni: «Atyám!»

Hantosy átölelte őt s azt mondá neki:

– Jól mondtad. Az vagyok. Fiam.

Berti letörlé könyeit s elhatározott hangon szólt:

– És én azért jöttem, hogy önnek visszaadjam ezt a nevet.

– Hát nem akarsz már fiam lenni?

– Nem lehetek az többé!

– Én azt hiszem, hogy most már elég szegény vagy arra, hogy az lehess.

– Ön már tudja?

– Mindent tudok. Atyád tízezer forintot elköltött a majoratus rábizott pénzéből. Az ifjú gróf rájött erre. Atyád gyorsanölő mérget vett; az lett a halála.

– Igy van, szólt csüggedten Berti. Ha koldusbot maradt volna rám: nem szégyenleném. De a mit örököltem, az a gyalázat. Ez már túlmegy a semmin! Én egy meggyalázott nevet nem kinálhatok egy nőnek, a kit imádok, tisztelek. Azt mondhatom neki: jer velem a nyomorba, de azt nem, hogy légy társam a pellengéren.

– Csendesülj le. Hallgass rám. Nem vár rád se koldusbot, se pellengér. Itt van egy kötvény. Kis leányom születésekor alapítottam ezt. Husz éves kora után, ha férjhez fog menni: tízezer forintot kap készpénzben, menyasszonyi hozományul a biztosító társulattól. Vedd ezt a kötvényt magadhoz; vágtass gyors szekérrel X. grófhoz, mutasd fel neki: ő ért hozzá. Mondd el neki, hogy azt a pénzt, a miről a megboldogult nem tudott számot adni, menyasszonyod hozományából lefizeted neki rögtön az egybekeléstek után. Kimélje apád nevét.

Berti csak odarogyott Hantosy lábaihoz, lesujtva nehéz érzelmeitől s a zokogástól nem tudott szavakhoz jutni.

– A perczek drágák! mondá neki Hantosy, felemelve őt, sietned kell, mielőtt a rossz hír szárnyra kel. Előzd meg. Ez a tied. És a leányom szive is a tied. Te derék ember vagy. Arany a lelked: az ér sokat. Ne hagyd el magadat. A míg visszatérsz, addig én mindent rendbe hozok.

Herkáli Albert vágtatott ki gyorsszekérrel X. gróf falujába. Késő éjjel volt, a mikor oda megérkezett. A gróf nyugalomra tért már, de arra a zajra, a mit az ifjú Herkáli támasztott a kastélyban, előjött a hálószobájából s azt kérdezte: mi baja van?

Berti megnevezte magát.

– Bocsásson meg, kegyelmes uram, az erőszakos háborgatásért. Ma eltemették az apámnak a holttestét, ha ma nem szólhatok, holnap el fogják temetni a becsületét is.

– Tehát szóljon.

A gróf bevezette dolgozószobájába az ifjút, s le sem ültette ott, úgy mondatta el magának, hogy mi járatban van.

Mikor Herkáli Albert átnyujtá neki reszkető kézzel azt a biztosítási kötvényt, a gróf föltette a szemüvegét s figyelmesen végig olvasta azt. Még azután a lámpa felé is kiterjeszté azt, hogy meggyőződjék felőle, vajjon a hiteles vízirat is benne van-e a papirívben. Azután összehajtá azt, s a zsebébe tette.

– Üljön le ön, és irjon, mondá száraz hangon Bertinek.

– Mit parancsol kegyelmességed?

– Irja meg ön kineveztetését abba a jogigazgatói állásba, a mit eddig az apja viselt. Nos? Nem fog a toll? vegyen másikat.

De biz a szemei nem láttak Bertinek a könyeitől.

– De én nem várok ám arra, a míg ön azzal elkészül, mondá a gróf. Álmos vagyok. Majd holnap aláirjuk s hitelesítjük. Ha elvégezte, a komornyik elvezeti a szobájába. Aztán e kötvényt pedig adja vissza annak, a kié. No, vegye vissza, mondja, hogy én küldöm.

– Kegyelmes uram! hebegé reszketve Berti.

– Hiszen az igaz, hogy tízezer forint nem bagatelle, hanem egy olyan ember, a ki a menyasszonya kelengyéjét kész ide adni az apja becsületéért, mindig megér tizezer forintot annak, a ki rátalált. Jó éjszakát.

A folytatása ennek a történetnek csupa boldogság és öröm: azért nem mondhatjuk rá, hogy «vége». Ennek nincsen vége.

* * *

Mindezek a mesék pedig az életből vannak ellesve; egy ember által, a ki nagyon régen él már, s nagyon sokat látott, hallott és tapasztalt s azokra visszaemlékezik.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ruf = mikor a betett egyes szám, mint első a kihuzottak között, tétetik meg.]

TARTALOM.

I. Szélcsend alatt.

A kuruczvilág után 3 Smaragdok és zafirok 30 Az ördög menyasszonya 42 Egy szegény asszony története 76 A debreczeni kastély 105 A villámjárta 187 Miért láttál? 198

II. Az életből ellesve.

A pánszlávok földén. Rejtelmes história 205 A miskolczi szűz 210 A socialdemokratia Európában és Éjszakamerikában 216 Mikor az embernek nincsen gondolatja 233 Egy karácsonyest a bolondok házában 242 Czápa-históriák 247 A pénz betegségei 255

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

33 |nem jutottt eszükbe |nem jutott eszükbe

48 |megzavart ünepélyért |megzavart ünnepélyért

51 |volt sopánkodássel |volt sopánkodással

53 |«valamelyikèt» a sok közül |«valamelyiket» a sok közül

54 |naphosszatt aludt |naphosszat aludt

69 |ott megsemmísitsék |ott megsemmisítsék

70 |míndig késett |mindig késett

70 |kík névszerint |kik névszerint

77 |szőke hajtfürtjei |szőke hajfürtjei

91 |ez a plumpuddíng |ez a plumpudding

91 |míndegy volt |mindegy volt

93 |Bartolomeo Bergamí |Bartolomeo Bergami

94 |holyan a szerencsés |hol van a szerencsés

94 |Quen Butterflynek |Queen Butterflynek

95 |hítelemre hozz bort |hitelemre hozz bort

96 |valamít vetett |valamit vetett

99 |királyí palota |királyi palota

102 |gyászba öltözbe |gyászba öltözve

103 |szegyenteljes irat |szégyenteljes irat

106 |Ónody úrí |Ónody úri

139 |érdemes czizmadia |érdemes csizmadia

141 |elég csetepáté |elég csetepaté

150 |kegyelméd excedálhatnék |kegyelmed excedálhatnék

171 |szatmárí kapitány |szatmári kapitány

175 |piczon meghálni |piaczon meghálni

183 |lenni seki |lenni senki

205 |egérforgó kalitkákkal |egérfogó kalitkákkal

212 |akasztatta öket |akasztatta őket

245 |Es az utczán |És az utczán

245 |Gratulálok, gatulálok! |Gratulálok, gratulálok!]

End of Project Gutenberg's Szélcsend alatt; Az életbol ellesve, by Mór Jókai