Part 2

Az öreg Junker nem csinált belőle titkot, hogy ő aristocrata; szerette falusi lakát Ritter-gutnak nevezni, s fiai közül a legöregebbet majoresco-nak nevezte; az ifjabbakat katonának és papnak nevelé; a mik egyedül nemes ember számára való chargeok.

Leányainak is ki volt adva a rendíthetetlen útmutatás, miszerint csak két eset közül lehet választaniok; vagy egy rangjukhoz illő (tetszés szerint akár magasabb) Freyherrel váltani gyürűt, vagy pedig fölvenni a fátyolt. Mesallianceot a Rothenburg-czímer nimbusza nem tűr.

A legidősebb kisasszony neve volt Amália, ő volt egyúttal a legszebb is a három leány közül. A többieket valami goromba igazmondó még rútaknak is nevezhetné. Amália nem is hasonlított hozzájuk, valamint egyik gyermek sem a másikhoz. Anyjuknak egy kissé kalandos élete volt, s a mellett szerette ízlését változtatni. Az ilyesmire nem olyan kényesek a nemesi czímerek.

Zelcz Vilmos mindennapos volt a háznál, udvarolt Amália kisasszonynak, s udvarlása elfogadtatott; tánczvigalmakban vele tánczolt, vendégségeken érte toasztozott, általa kapott virágcsokrot gomblyukában viselt, egy szóval az akkori udvari nyelven szólva: «annyira attachirozta magát hozzá, hogy további blâme nélkül a család részéről nem lehetett az affairet annyiban hagyni; hanem vagy egészen brouillirozni kellett az egész intrigue galanteot, vagy pedig az illetőt declaratióra kényszeríteni».

Báró Zelcznek természetesen legtávolabb esze ágában sem volt semmi komoly érzelem, a midőn Amália kisasszonynak udvarolni kezdett. Legföljebb egy kis jó időtöltésnek tekinté azt fogsága unalmas napjai alatt, s nagyon erősen jutott eszébe, hogy a másodszori házasságra különös formaságok és engedélyek kellenek. Ő mindössze is mulatni akart.

Némelykor ugyan úgy tetszett neki, mintha Amália tökéletesebb szépség volna otthonhagyott nejénél, sokkal több kellemet és világi bájt nyert volna a nevelés által, mint amaz a természettől, hanem még az sem volt elég ok arra, hogy magát nőtlennek képzelje.

A kisértés azonban szaporodott. Amália mindig csalhatatlanabb jeleit adta annak, hogy ő lett szerelmes Zelczbe; s ezt hírhordó barátok, cselédek, nénikék majd egy, majd más szín alatt nem mulaszták el a báróval tudatni. Sok gyönge fejű embert elszédített az ilyen tudat. Titkos levelezés szövődött közöttük, mely, mire észrevették, az eleinte rokonszenvnek hitt érzelmet szenvedélylyé fokozta föl.

Minden körülmény összeesküdt, hogy Zelczet elesésre bírja. A harcz Ausztriára nézve szerencsétlen fordulatot vett; ellenséges királyok mélyen benn jártak országában győztes hadseregeikkel; a magyar nemességet általános fölkelésre hivó szózat dörgött a csatazajon keresztül. Előre lehete látni, hogy egyike azon hadjáratoknak kezdődik, mikben a ki meg nem hal, megőszül.

Egyfelől rémes coalitio, másfelől egy nagy birodalom küzdelme életeért, melynek szivósságáról tanuságot tesznek a történet lapjai, szövetkezve egy hősi nemzet lelkesült önfeláldozásával. Ennek nem érjük mi végét.

A német népet nehéz a harczba vinni, de ha egyszer bele ment, nagyon sokáig megállja helyét, kitart, nem engesztelődik, újra kezd, utolsó lankadásig harczol; elég jó példa rá a közelmult spanyol örökösödési háború; az harmincz évig tartott. No, harmincz év alatt három ember közül talán csak meghal egy.

Azalatt pedig oly messze esnek egymástól, két harczviselő országban elkülönítve, hogy férj és nő találkozása csaknem lehetetlen.

Az a rossz is származott Zelczre nézve a coalitio diadalaiból, hogy hazulról pénzt nem tudott többé kapni. Meglehet, hogy azok küldtek, de futáraikat föltartóztatták; a hadjáratok zavarában könnyű volt ilyen küldeménynek eltévedni, ő pedig ezalatt eladósodott, hitelezői kezdtek kellemetlenné válni rá nézve, s ilyenkor meglepte az a gondolat, hogy róla neje és apósa egészen megfeledkezett, hogy elhanyagolják, méltatlanul bánnak vele, szükséget engedik szenvedni s készakarva zavarokban hagyják. Neje tán ezóta már mást is szeret? a protestánsoknál hamar megy a válás, megtörténhetik az in contumatiam is, talán már meg is történt, s neje régóta férjhez is ment máshoz.

Ily keserűségek között a gyenge léleknek kétszeresen jól esett a Rothenburgok ismeretsége. Az apa számtalanszor fölszólítá őt, hogy ha valami kivánsága van, csak adja tudtul, ő mindig kész segíteni, parancsoljon erszényével és mindenével, a mi fölött hatalma van.

Zelcz értette ezt nagyon, de még kitérőleg felelt, biztatta a hitelezőit s írta a rossz verseket Amáliához, és a még rosszabb váltókat az uzsorásoknak.

Egyszer aztán az történt vele, hogy két ilyen rossz költemény ott jelent meg, a hol nem kellett volna, egy váltó a biró elé, egy chanson pedig az öreg Junker kezébe.

Az öreg Junker igen mérges arczczal kereste föl Zelczet lakásán, számot kérve tőle, hogy az ilyen és ilyen levelek, románczok és sonettek irogatása mellett mi czélja van leányával? Szóljon, feleljen, nyilatkozzék! Arról biztosítva lehet, hogy ha komoly szándékai vannak, azoknak útjában nem áll semmi; eddigi fogadtatásából kiveheté, hogy a Rothenburg-család nem tartja magához méltatlannak a Zelcz bárókkali összeköttetést;… ha ellenben csak puszta plaisanterie volt az egész, akkor reszkessen a következményektől; Rothenburg Amáliának egy testvére szolgál az északi hadseregnél, két oncleja a déli hadseregnél, három neveuje a reservenél, azok mind kegyetlen haudégenek; azok ma rögtön levelet fognak kapni a becstelenség felől, mely családjukat érte, azok sietni fognak e foltot czímerükről a ravisseur vérével lemosni, s a többi.

Zelcz csúnya kelepczébe jutott. Egy sereg Rittmeisterrel megverekedni egy félig-meddig elcsábított nemes kisasszony miatt, előbb-utóbb az adósok börtönébe jutni; vagy pedig becsületszava ellenére megszökni s elfogatás esetében főbelövetni, vagy pedig… nőül venni a szép Rothenburg Amáliát, egy csinosnak nevezhető menyasszonyi hozománynyal együtt.

Mind a három alternativában volt igen sok restelleni való; egy azok közül legalább élvezetet igért. Zelcz arra határozá magát, hogy a harmadikat választja, s nőül veszi a nemes kisasszonyt, úgy sem látja ő már Magyarországot soha.

Ez meg is történt. A házasság egész illő szertartással megkötteték, s abban a háborús világban alig lehetett Zelcznek a miatt aggodalma, hogy valami véletlen kiderítse azt, hogy neki már van neje valami barbár tartományban.

A véletlen keresztet vont Zelcz kétségbeesett számadásán. Egy közbejött fegyverszünet félbeszakasztá a végeláthatlan háborút, s a véres drámának e felvonásköze alatt a verekedő felek kicserélték foglyaikat.

Zelcz, a mint megtudta, hogy kénytelen lesz magát Magdeburgból expatriálni, hogy ismét magyarországi honosult legyen, nagyon megbánta, hogy itt is megházasodott. Eddig elfogott levelei egyszerre mind megérkeztek; azokból mind azt olvasá, hogy az otthon maradt nő mily tiszta, hű szerelemmel eped a pillanat után, melyben férjét neki ismét visszaadja a sors, pénzt is kapott most már a fölöslegig; arról is értesült egyik levélben, hogy a királynő Csornainak még elkobzott vagyonait is mind visszaadta (az öreg kurucz most kétszerte gazdagabb, mint eddig volt). Zelcznél hamar készen volt a jó tanács; Rothenburgéknak és új nejének azt mondá, hogy szabadságával élvén, előre elmegy morvaországi kastélyát rendbeszedni, s ha azt egy úri nőhöz méltóan fölszerelé, sietni fog vissza, nejét rangjához illő fénynyel hazavinni falujába.

Az az ő faluja, a mit a Rothenburg-családnak megnevezett, volt ugyan a Zelcz bárók birtokában, de már azt Vilmos nagyapja elharácsolta, s őt nagyon kicsi gyermekkorában látták ott utoljára.

Zelcznek csak azt a néhány hetet kellett valahogy átugratni, a míg a fegyverszünet tart, akkor aztán, ha egyszer a háború kitört, ismét az a kellemetes biztosság várakozik rá nézve, hogy az «ellenség» földén maradt hitves nem keresheti föl, ő ismét beáll a császári hadseregbe: ma itt vannak, holnap amott; a morvaországi faluból ugyan senkit sem utasítanak a nyomára, a ki ott keresi.

Csornainé akkor épen nagy beteg volt, midőn az a hír érkezett, hogy fegyverszünet állt be, s a foglyokat kicserélik. Katinka arczán látható volt a vágy visszatérő férjét minél előbb megláthatni, a hír pedig azt beszélte, hogy a kicserélt foglyokat nem bocsátják családjaikhoz vissza, hanem ismét egyenesen beállítják a hadseregbe.

Csornainak egy nagy áldozatra kellett magát elszánnia. Magának kellett leányát fölvinni Bécsbe.

Soha sem volt még a büszke birodalmi székvárosban, melyről a kurucz dalok olyan sok keserves rhythmusra tanították. Valaha képtelenségnek látszott előtte, hogy ő maga jószántából fölhajtasson abba a városba, melynek kapuján egykor ágyúval kérte a bemenetelt, s mely előtt most meg fogják állítani kocsiját, kiforgatják böröndjeit, beleszaglásznak dohányzacskójába, s megmotozzák a rajta levő ruhát is.

Mégis rászánta magát. Nagyon szerette azt az egy leányt, s ha már az Isten azt mérte az ártatlanra, hogy a németet oly nagyon szeresse, lelke rajta! találják föl egymást.

Csornainét nagyobb idegbaj tartóztatá otthon; azonban meg lehetett nyugodva leánya felől, hiszen az apja van vele; többet aggódott azonban az apáért; olyan szabad szája, olyan kemény feje van, nem szerez-e magának valami veszedelmet abban a titkos kémeiről hirhedett residentiában? No de ő vele meg ott van a leánya. Kölcsönösen őrködnek egymásra.

Csornai igérete szerint, megérkezésük után rögtön tudósítá honmaradt nejét; Zelczet már Bécsben találták; Katinka nagyon jól érzi magát; ő maga sietni fog pár nap mulva haza; a bécsi kenyérben petrezselyemmag van, egye meg, a ki föltalálta.

Azonban a vén kurucz csak nem jött e levél után, nem is írt. Két hét is elmult, még sem írt és nem érkezett. Csornainé aggódott miatta: nem keverte-e magát bajba? talán be is fogták? tán valamit beszélt? aztán meg vigasztalni kezdé magát: bizonyosan megtetszett az öregnek a bécsi mulatság; ott sok látni való van; régi czimborákra akadt; vagy tán épen az udvarhoz csalták, valami nagy hivatalt tuszkolnak rá erővel?

A beteg keveset aludt, elég ideje volt ébren fűzni tovább az álmok változatait, mikben olyan gazdag a képzelet, midőn egy eltávozott kedvencz képével van eltelve.

Egy este hangzott a hintógördülés az udvaron, Csornai megérkezett. Lépéseiről megismeré őt a beteg nő s hangjáról is, mely még ott künn kérdezé a cselédektől: «hogy van az asszony?»

Hanem e hang megdöbbenté a nőt: olyan rekedt, olyan fuladt volt! épen úgy kérdezé évek előtt, midőn lengyelországi számkivetéséből hazajött, legelső szavával: «hogy van nőm?» ekkor is nagy baja volt.

A másik perczben már előtte állt a férj, gyöngéden megölelé és megcsókolá nejét.

Csornainé aggodalmasan vizsgálá férje arczát, ki nyugalmat, viszontlátási örömet akart azon föltüntetni. De a beteg nő idegei finomak! azok előtt a titkos gondolatot sem lehet elrejteni, mert kitalálják.

– Hogy vannak a gyermekek? ez volt első szava férjéhez.

– A gyermekek?… Nagyon jól. (De ez a szó szinte torkán akadt.)

Csornainé várta, hogy részleteket halljon férjétől a «gyermekek» boldogsága felől, azonban Csornai nem állt azzal elő; neje hogylétéről tudakozódott, a házi ügyeket kérdezgeté. Bizonyosan megbántották, gondolá magában, s nem mert tőle tovább kérdezősködni, csak úgy bámulta, hogy mennyire megváltozott férjének arcza; tíz évvel vénebb, mint két hét előtt.

Csornai leült nejének ágyafejéhez, azt gondolva, hogy ott nem láthat rá. A figyelmes beteg azonban egy átelleni tükörből észrevevé, hogy férje, lassan elővonva zsebkendőjét, megtörli szemeit.

– Gábor, te sírsz! kiálta föl a beteg, ideges rettenéssel, te szemedet törülöd? Sírsz? mi történt?

Csornai látta, hogy a beteg előtt rosszul titkolózott.

– Igaz, sírtam: nagy bajom van. Csillapodj el; mindent elmondok.

Oh pedig az nem betegnek való történet volt!

– Négy napig voltunk már Bécsben: Zelcz egy külvárosban fogadott számunkra szállást, a honnan nagyon ritkán mozdultunk ki. Zelcz azt mondá, hogy bántja a világ zaja, szereti a családi egyedüllétet, hogy szégyenli magát régi bajtársai előtt, a kik ki fogják nevetni, a miért elfogatta magát. Én mindent elhittem neki, hiszen olyan természetes volt. Egy este én biztattam föl őket, hogy legalább egyszer menjenek el az udvari szinházba, lássák meg, hogy mi az? Én magam otthon maradtam, nekem nem való az. Alig érkezett hintóm vissza a szinháztól, mely őket odáig vitte, midőn egy másik hintó áll meg a kapu előtt, a leszálló lovász azt kérdi cselédeimtől: itt lakik-e báró Zelcz? Igen. Arra a hintóból egy öreg német úr és egy fiatal asszonyság szállnak le s jőnek be egyenesen. Az öreg úr köszöntött s bemutatta magát előttem, mint Rothenburg lovagot, báró Zelcz ipát. Németül e szó különösen hangzik, én arra értettem, hogy ő a báró mostoha apja. Mondám, hogy örülök a találkozásnak, miután én meg a báró feleségének az apja vagyok. Erre a szóra a német úrral jött fiatal nő elájult. Zavar lett, lárma lett, a német úr a maga nyelvén, én is a magamén szitkozódtunk, míg mind a ketten fölvilágosultunk, hogy Zelcznek két élő neje van. Én rögtön befogattam. A jövevényeknek engedtem át a szállást, magam siettem leányomat és azt az embert a szinházban fölkeresni. Igen csöndesen beszéltem velük; páholyban voltak, a közönség nem vette észre, mit játszunk. Uram, mondék Zelcznek, Rothenburg lovag és leánya megérkeztek, ott vannak önnek a szállásán. Holnap a német úr is, meg én is, beadjuk a keresetünket ön ellen. Itt van az erszényben hatszáz arany, üljön az úr postára, menjen ki Olaszországba, ott most háború van, álljon be a sereghez, s keressen magának valami alkalmat dicsőségesen eleshetni. Itthon csak a fogság vár önre. Ne lássuk egymást többet… Azzal leányomhoz fordulék, ki e megölő szavak alatt nem veszté el lelkét, mint ama másik úrnő, hanem annál jobban figyelt. «Te pedig rögtön ülsz kocsira, itt vár alant, föl van pakolva minden, s sietsz anyádhoz haza.»

– Nem jött haza! nyögé a beteg halálos rettegéssel.

– Tudom. Nem is fog hazajönni. Mit tett a leány? Oh, hogy annyira képes egy nő szeretni! A helyett, hogy haza sietett volna, egy udvari agenst keresett föl, elmondá neki, hogy mivel vádolják Zelczet, kérdé, mi lesz ennek következése? Megtudta, hogy Zelczet hosszú és gyalázatos fogságra itélendik. Ekkor… ekkor a szerencsétlen teremtés, hogy azt az embert megmentse, bizonyítványt adott magáról, hogy ő soha sem volt Zelcz bárónak törvényes neje… hanem csak… szeretője. Hogy ő csak szüleit ámítá azzal, mintha titokban megesküdtek volna; de ez soha sem volt igaz.

A vén nemes eltakarta arczát kezével; úgy égett az szégyenében a falon függő ősképek rászegezett szemeitől.

– S mi lesz ebből? halld tovább. A királynő megtudta ezt, s mert az udvarnál nagyon szigorúan tartanak a jó erkölcsre: Zelcz bárót fölmentették a kétnejűség vádja alól; ez elment új hitvese hazájába. Katinkát pedig, az én leányomat, e vallomásaért elitélték tizenkét évi javítóházi fogságra, és bezárták egy olyan házba, a hova a becstelen nőket rekesztik, kik megrontják a nép erkölcseit.

Az öreg ember nem bírta tovább könyeit visszafojtani; nagy tisztességű arczán végig gördült a sebzett lélek vére, s fehér szakálla nedves lett bele.

A fájdalom elfeledteté vele, hogy a miket beszél, azok nem betegnek valók.

Zokogva kiálta föl, indulatai árjára bízva magát:

– Egyetlen leányom a javítóházban! egyetlen leányom becsülete a sárba tiporva! Irgalom nélkül elitélve, a miért oly nagyon szeretett, és elitélve én is, a miért nem tudtam jobban gyűlölni; hogy nem hallgattam akkor szívem sugallatára, mikor előttem álltak, s ezt mondák: mi férj és nő vagyunk, hogy özvegyet csináltam volna hát belőle, a hogy ezt minden derék ember tette volna, nem ilyen hitvány, mint én magam valék! Mit felelhetsz most nekem, leányod anyja? Mit tegyek most? Kihez folyamodjam? Mivel czáfoljam meg ezt? Hogy szabadítsam ki gyermekedet? Igaz-e, hogy te nem voltál jelen titkos összekelésükön, hogy te is elhagytad magadat ámítani? Igaz-e, hogy mi örökre semmivé vagyunk téve?

Csornai csak várta, hogy a nő mit felel kérdéseire? csak nézte, mint bámul az reá merev szemekkel, ajkait félig kinyitva. S nem vette észre, hogy egy halottnak beszél.

A hír, a mit mondott, elég lett volna egy anya szívének arra, hogy megszakadjon, még ha nem lett volna is oly közel a halálhoz, mint ő volt.

Csornai csak akkor borzadt össze, midőn saját fájdalomordítására választ várva, a nagy csöndességben észrevette, hogy nejének e szavakra sóhajtása sem felel már.

Tehát elvégre meg sem tudhatta, hogy valóban megesküdött férje volt-e Zelcz leányának, s hol és kik előtt esküdtek meg? oh, hogy erről soha sem kérdezősködött, csak magában tűrte keserűségét!

Két évet töltött már Csornai Katinka a bécsi javítóházban. Ott ugyan nem nevezték őt Csornai Katinkának, mert azon szerencsétlenek, kik e szomorú helyre jutnak, annak küszöbén kívül hagyják családi neveiket, s azok helyett egy-egy számot kapnak. Senki se tudhatta ki volt, kihez tartozott a bünhődő. Katinka száma volt 101. Nevét és számát a titkos levéltár rejté, maga az apa sem tudhatott felőle semmit.

A 101. számnak a bünhödésre szabott idő alatt le kelle mondani minden összeköttetésről a külvilággal; a javítóház négy falát elhagyni, vagy ott egy levelet is elolvasni onnan kívülről, szigoruan tiltva volt mindenkinek.

Egy öreg nyugalmazott kapitány, Steingruber, volt az intézet felügyelője, egy becsületes jószivű német, ki a fölvigyázása alatti boldogtalan teremtések sorsát atyai szelidségével iparkodott enyhíteni.

A jó német úrnak eleitől fogva föltünt az a nemes türelem, az a szenvedésekben megnyugvás, mely Katinka arczán a vértanúk dicsfényét árasztotta el; a sok emberi szenvedést tanulmányozott vén katona fölismeré benne a méltatlanul szenvedő áldozatot; kinek soha panaszát, soha ártatlansága emlegetését nem hallá; ki maga is szenvedő, szerencsétlensége sorsosait vigasztalni törekedett, s kit két évi együttlét alatt társnői úgy tekintének, mint egy angyalt.

Steingruber ott a börtön falai közt második atyja lett az elitéltnek. Nem is tekinté őt rabjának, asztalának állandó vendége volt, s gyakran emlegeté a jó öreg, hogy ha elmúlik a tíz év, s a 101-nek nincs családja a világban, maradjon azontúl is nála, legyen az ő leánya.

A 101. gyakran tartott fölolvasásokat társnői körében, mikben Steingruber is részt vett, mint hallgató, sőt néha azt is megtevé, hogy bizalmas barátait, a régi harcztársakat is összehívta olyankor, a falábú őrnagyot, az ezüsttel foldott koponyájú lovas-kapitányt, a szélhűdött oldalú ezredest; s este kávét főzetett nekik, s a névtelen leányok és a roncsolt hadfiak egy asztalnál vacsoráltak, beszélgettek, még talán az is megtörtént, hogy nevettek is.

Ha volt a jó sorsnak gondja arra, hogy Katinkát a szenvedések házában oltalmával körülfogja, másfelől arról is gondoskodott, hogy a kiért föláldozta magát, a férfi, minden nap sóhajtva emlékezzék vissza elhagyott nejére.

Zelcz Vilmos nagyon boldogtalan volt. Amália rokonai nagyon jól tudták vele éreztetni azt, hogy náluk kegyelemkenyeret eszik. Nem volt titok előttük, hogy neki saját vagyona alig van; pénzét Csornaitól kapta, kinek leánya most oly méltatlanul szenved miatta. Arról mindenki meg volt győződve, hogy Katinka törvényes neje volt; de a családi név követelte azt, hogy az első feleség szerelmi áldozatát a büszke Ritter-család elfogadja. Annál jobban meg kelle vetniök Amália férjét.

Amália gyűlölte őt. S hogy Zelczet tökéletesen elérje a nemesis, a második nő hűtelen volt hozzá. Tehetett-e neki ezért szemrehányást? ő, ki oly keserüen akarta megcsalni a nőt, mikor az még egész szivével hitt férje minden szavában.

Különösen kereste Amália a neménél szokatlan lármás mulatságokat, a vadászat mindenféle nemeit, a mikbe egész szenvedélylyel tudott elmerülni. Egy napon aztán a rókahajhászatban lova elbukott vele, s a nő szörnyet halt.

Zelcz azt sem várta be, hogy Amáliát eltemessék; a gyülölet és a szégyen, mely itt gyötörte, a vágy és a bánat, mely amoda vonzá, a mint özvegygyé lett hirét meghozták neki, nem hagyta egy óráig is tovább ott maradni; éjjel-nappal sietve rohant föl Bécsbe a királynő elé, kinek bűnét őszintén bevallá, s miután keze most már szabad, ajánlá, hogy hibáját most már helyre akarja hozni; első nejét kiváltva a fenyítőházból, a hol férjének bűneért méltatlanul szenved.

A királynő rögtön fölkeresteté a titkos levéltárból a számot, mely alatt Zelczné a fegyencznők sorába fölvétetett; azután magához hivatá Steingrubert.

– Emlékszik ön a 101. szám alatti fegyencznőre?

– Igen, felséges asszonyom; rebegé az öreg, ki attól félt, hogy valaki rágalmazá őt a királynő előtt.

– Minő bánásmódban részesíté? kérdé a királynő szigorú arczczal.

Az öreg megrettenve hullott térdre: «Felséges úrnőm: igaz, hogy nem bántam vele azon szigorral, melyet hivatalom elém írt; igaz, hogy asztalomhoz vevém, még akkor is, midőn öreg barátaim társaságában voltam; de magaviseletével azt megérdemelte; kegyelem, ha hibáztam.»

– Nem hibáztál, kelj föl;… kegyelemre tarts számot, a 101. ártatlan. Most eredj haza; rendezz magadnál estélyt, a hogy szoktál, öreg barátaidat hívd össze, a 101. öltözzék azon ruhába, melyet én küldök neki; a többi iránt én intézkedem. Addig tarts titkot.

Steingruber sietett a fegyenczházba vissza; alig birta örömét elrejteni; néha egy pár könyet is el kellett törnie szemében: a 101. ártatlan; ki fog szabadulni; akkor ő neki ismét nem lesz leánya.

A királynő pedig még abban az órában fölkeresteté Csornait, ki leányának szerencsétlen esete óta folytonosan Bécsben lakott, s nem szünt meg a királynő kegyelmeért untalan zaklatni.

Most megadatik neki a kegyelem; ő is hivatalos e mai estére a fegyenczházba.

Ez est is eljött, a szokott kis társaság összegyűlt a felügyelő szobájában, mikor mind együtt voltak, az öreg Steingruber poharat emelt és reszkető szóval mondá vendégeinek, hogy ez búcsúpohár… kedves leányának eltávozására.

Mindenki kérdőleg tekinte rá, az öreg úr felelet helyett föltárta az oldalterem szárnyajtait, s ott álltak a királynő előkelő udvaronczai és hölgyei, pompás díszruhában maga a királynő, ki a méltatlanul szenvedett ártatlanságnak ez elégtételt óhajtá megadni, hogy őt maga fogja kézen, s térden reá váró férjéhez vezesse ezen szavakkal:

– Csornai Katalin, báró Zelcz Vilmosné, ime kijelentjük, hogy ártatlanul szenvedtél, s törvényes férjed nevét ismét rád ruházzuk, s egyszersmind udvarhölgyeink sorába emelünk.

Katalin szive nem bírt meg ennyi örömet egyszerre; még fogta kezét a királynő, midőn ájultan lábaihoz omlott; az udvarhölgyek siettek őt fölemelni, életre hozni: ki ne érzett volna részvétet ily magas elszántság, ily áldozat iránt? Az életre visszatérő nő szemei egy bűnbánó arczczal találkoztak, annak az arczával, a kit szeretni soha meg nem szünt, s ki most sírva esküvék, hogy örökké híve marad.

A nő… kezét nyújtá neki és megbocsátott.

* * *

A történetnek vége van. A kik így szeretik a végét, ne olvassák tovább.

Ez utóbbi sorok csak azoknak valók, kiknek szive jobban szomjazza az igazságot, mint az örömkönyeket.

A királynő és az udvarhölgyek elhagyták a szomorú házat: Zelcz bárónénak a királynővel kellett menni, hogy lássák Bécs városa utczái a kimentett nőt fejedelemnője hintajában vele szemközt ülni, és tudja meg mindenki, hogy Mária Terézia jutalmazni is tud.

Öreg és ifjú gavallérok gratuláltak Zelcznek e családi dráma ily hatásos végzeteért; csak egy ember nem üdvözölte még:… Katinka apja.

Az ott állt egy ajtó mellett és várt, míg rákerül a sor. Végre aztán ő is vejeurához lépett s igen csendes hangon így szólt hozzá:

– Báró Zelcz úr, ön az én leányomat nőül kérte, én nem akartam oda adni, ön ravaszul rávette őt, hogy titokban esküdjenek meg. Ön elfeledve leányomat, második nőt vett, s mikor e miatt üldözték, engedte, hogy az ártatlan lakoljon ön helyett. E csapás megölte nőmet. Ön hűtelen volt és gyáva. Most azt hiszi ön, hogy minden el van felejtve, mert a nő megbocsátott. Még hátra vagyok én. Én önt egy nyomorúlt embernek neveztem, s alkalmat akarok önnek adni, hogy azt megczáfolhassa, ha tudja. Mi egymásnak igen sokkal tartozunk. Nekünk azt meg kell fizetnünk.