Part 19

A tengeri szörny azonban nagyon inyencz az emberhúsra, kivált a gyöngéjére: s itt most egy egész terített asztal van előtte. Nem gondolkozott sokat a nagy bolond fejével. Villámsebesen oda lökte magát a gyermekek fürdőtanyájára; hanem ottan aztán, mielőtt egy ártatlant elkaphatott volna, utolérte a nemesis. A sekély vizben megfeneklett. Saját hatalmas rohama által úgy beletúrta magát a fenékhomokba, hogy nem tudott megfordulni; nem birt visszamenni a tengerbe.

A gyermekek sikoltozására előrohanó hajósok, halászok, a mint meglátták, hogy a czápa zátonyon akadt, rohantak oda csáklyákkal, fejszékkel, hogy agyonverjék, de nem lehetett ám! A roppant hatalmas szörnyeteg még a vízen kívül is félelmes ellenség: úgy csapkodott a farkával maga körül, hogy nem lehetett felé közelíteni, s hanyatfordulva széttátotta irtóztató száját, hat sor fényes fogával, hogy minden embernek elment a kedve beszédbe elegyedni vele.

S e sikertelen küzködés alatt beállt az apály, a víz egészen lefutott a czápáról, az ott maradt a szárazon. Ekkor tünt még ki egész rettenetes voltában. Nyolcz méter volt a fejétől a farkáig, s a felnyitott torka akkora, hogy egy ember kényelmesen belesétálhatott. Valami négyszáz éles fog villogott benne.

A hajósok utoljára fölkeresték Litrowot, hogy mit csináljanak az elfogott czápával, az nem engedi megölni magát.

Pedig ha a dagály visszatér, félő, hogy elég vizet kap a kimenekülésre.

– Hozzatok elő húsz hosszú dereglye-evezőt! mondá nekik Litrow. Azokat rakjátok keresztbe a czápán, a két végit az evezőrudaknak fogja meg két ember, így aztán majd birtok vele.

Megfogadták a tanácsot, odamentek evezőrudakkal s aztán negyven ember húsz czölöppel csakugyan le is birta fogni a szörnyeteget úgy, hogy az a hátán fekve se a farkával nem tudott pacskolni, se a fogaival harapdálni.

Ekkor aztán tanakodtak, hogy hogyan öljék meg?

– Megálljatok! kiálta ekkor közbe egy hang a nézők közül. (Az egész közönség odacsődült már erre a csodára.) Nem kell meghasogatni a bőrét, nem kell összezúzni a fejét. Én megveszem a czápát így, a hogy van. Adok érte ötszáz forintot.

Valami laibachi kereskedő volt, a ki azt az ajánlatot hangoztatá.

Ötszáz forint! Ez olyan szó, a mit a süket is meghall.

– De hát elevenen akarja az úr megvenni?

– Nem azt. Elébb majd kicsináljuk, hogy meghaljon.

– De hogyan?

– Strichnint töltünk a torkába.

Jó gondolat. A mivel a szárazföldi toportyánférget is pusztítják! Annak is ki lett találva a módja. A mi strichnin csak kapható volt a patikában, mind elhozták, s azt nagy szivacsokkal felitatva, belehajigálták a szörnyeteg torkába. Két három szivacscsal még csak a fogait csattogtatta össze, s majd ledobálta magáról mind a húsz evezőrudat, a mit már akkor százan is teleültek, hanem utoljára mégis csak megsokalta a medicinát és testált. Meg volt ölve szépen.

A laibachi kifizette az ötszáz forintot a diadalmas halászoknak s aztán szekérre emeltette a czápát s magazint fogadott a számára.

Valjon mit akar vele kezdeni?

Nagy dolgokat! Egy ilyen remek czápa rengeteg nagy kapitális, a mire részvénytársulatot lehet alapítani. Mutogatni fogják.

A laibachi hazavitette a czápát, s rögtön készen volt a részvénytársulat hozzá. Ötven forintos részvényeket bocsátottak ki, de azoknak az árkelete oly rohamosan emelkedett, hogy mire a fiumeieknek kinálták, már száz forintra ment az ázsióval. Csakhogy kapni lehetett.

Soha jobb üzletnek még nem vetették meg az alapját! A reálitas megvan. A jövedelmezőség bizonyos. A publicum érdekeltsége kétségtelen. Végig fogják a czápát hordozni egész Európán. A legelső kiállítás lesz Bécsben, ott már ki is fogadtak számára a város közepén egy nagy táncztermet, a hová ezer néző befér egyszerre. Naponkint ezer forint netto. A részvényeket már csak protektio mellett lehetett kapni a syndikátustól.

A fiumei józaneszű kereskedők kérdezik Litrowtól, hogy nem lesz-e ebből humbug? valami olyan tengeri krach? beleadják-e a pénzüket?

– Minden azon fordul meg, mondá Litrow, hogy mi módon készítik ki azt a czápát? Azt lehet csinálni jól, lehet rosszul. Majd én odamegyek, megnézem.

Felkereste a laibachit a saját házában, kérdezi tőle, hogy mennyire vannak hát a czápa kikészítésével?

– Oh, az pompásan megy előre. Ma lesz befejezve a kitömése.

– A «kitömése!» s vajjon ki végzi azt?

– Hát a tapaczéros. Tudd az hozzá, hiszen kanapékat is tud az kitömni.

– Szeretném én azt látni.

A vállalat elnöke aztán elvezeté Litrowot a czápához.

A tapaczéros akkor is ott ült a szörnyeteg felnyitott torka előtt, s nagy csomó csepüket dugdosott annak a bendőjébe egy hosszú rúddal. Két festőlegény pedig kivülről firnájszolta a czápát szép fényesre.

– Baj lesz ebből, signore! mondá Litrow az impressariónak; de ez csak nevetett rajta.

– Értünk mi ehez, mi laibachiak.

Litrow hazament, s otthon azt mondá a fiumeieknek, hogy a mi pénzt a czáparészvényekbe raknak, azt úgy híják olaszul, hogy «perdutó».

Hanem azért a részvények csak hágtak a magasba.

Készen volt már a czápa a világkörútra: külön vonatot fogadtak számára, megkoszorúzták a lokomotivot, s fehérbe öltözött leánykák hintettek az útjára tengeri füvet, mikor kiindulását tartá.

A Bécsbe megérkezés estéjén az impressario azt táviratozá Laibachba, hogy «holnapra tízezer jegy van kiadva!» mely távirat a börzén is felolvastatott, s mesés hausset idézett elő.

Nem is volt benne pedig semmi nagyítás. Egész Bécs összecsődült a csodára, s még a kétfejű kisasszony is háttérbe szorult a laibachi czápa előtt.

Hanem hát ezuttal, hogyan hogyan nem? megtörtént, hogy a bécsi policzáj nem utólagosan, hanem előlegesen ütötte bele az orrát a sintamarréba; s ez az orr (pedig még akkor nem is az udvarmesteri hivataltól kapta) megérzette, hogy az a czápa olyan pokolbeli bűzt terjeszt maga körül, hogy ettől az egész közönség mind kholerát fog kapni. Hisz ez egy «fauler Fisch!»

(Kereskedői műnyelven így nevezik a felsült vállalatot.)

Dunába vele!

S mielőtt csak egy szál néző is gyönyörködhetett volna a «tengerek királyában!» (így volt hirdetve) belelökette azt a rendőrség a Dunába. Valószinűleg leúszott a fekete tengerbe.

S vele együtt elúszott a nagy részvénytársulat is.

Beütött a tengeri krach!

A részvényekből fidibus lett. Mint annyi sok másból, a mik filagoria-falat beragasztani lettek jók.

De még jó lett volna, ha ennyiben maradt volna a czápainség. De következtek még az utófájdalmak.

Előállt a bécsi tánczterem-tulajdonos, a kitől a czápa számára a termet kibérelték s rengeteg kárpótlást követelt a részvénytársulattól, mivelhogy az ő táncztermét a czápa ottléte alatt oly intensive tele illatozta, hogy a falak mind impregnálva vannak a bűzétől; ott neki az egész farsangon át bált tartani nem lehet. Valahogy nagy nehezen mégis per nélkül kiegyeztek vele, s a bánatpénzt, kárpótlást még a részvényeseknek rá kellett fizetni.

S ez nem volt az első, se nem az utolsó czápa, a ki a financzvilágban szerepelt; csakhogy ezt az egyet nevezték úgy az igazi nevén.

A PÉNZ BETEGSÉGEI.

«Non minor est virtus, quam _quaerere, parta tueri!_»

(«Könnyü _szerezni_, nehéz _megtartani_ a keresettet.»)

Micsoda?

Hát még a pénz is lehet beteg? Az universalis orvosság maga, a mitől minden baj, betegség, nyavalya meggyógyul, még az is lehet beteg? Az a bálványisten, a kit minden népek egyformán imádnak, a ki az országok, királyok felett uralkodik, a kit úgy neveznek a diákok, hogy «nervus belli» (a háború idege), még ez is lehet beteg? Hát már a pénznek is van phylloxerája?

Ugy van biz az.

Hány gazdag családot láttunk már elmulni, a melyiknek elődei a század elején fényben és jólétben úsztak s a század közepén már az utódaik a hajdani palotáik ajtajára jártak kopogtatni egy kis pártfogásért. Rettenetes dolog pedig az, mikor valaki a «miatyánkból» azt, hogy «add meg nekünk a mindennapi kenyerünket» nem az úr Istenhez, hanem egy ember-urhoz kénytelen elmondani.

Beteg volt az apáik pénze!

Hiszen nem mondom ám én azt, hogy igen sok ember ne lenne a világon, a ki az egészséges pénzt is agyon tudja verni. Ugy mondják azt nálunk, hogy «kanállal ette a pénzt!» Akkor biz a pénz elfogy, ha még olyan egészséges volt is, mint a buzaszem.

Emlegettek az én időmben egy kereskedőt, a ki a franczia háború alatt úgy meggazdagodott, hogy a mint a pénz összegyült nála hombár számra, bankó, arany, ezüst, vegyest: restellte külön válogatni, hanem kivitte az udvarra, s leterítve a hétgallérú köpenyegét a földre, megszelelte a pénzt; a polyvát, a bankót a szél félre hordta, az érczpénz a köpenyegen maradt garmadában, akkor aztán lapáttal zsákra rakták. Mikor én láttam ezt az embert, már akkor csak a hétgallérú köpenyege volt meg, abban járt télen-nyáron.

Félig a maga hibájából lett koldussá.

De hány ezer meg ezer család ment tönkre ez időkorban; hány árva maradt mezitláb, egy ingben, a kinek a számára a megboldogult szülők kincseket raktak félre; azt hitték gazdagságot hagynak rájuk. Beteg pénz volt. Azt hitték, jó helyen van az, hármas vexirzár alatt áll. Holt pénz lett belőle, a vasláda volt a koporsója. Azt hitték, nagyon jól biztosítva van a pénzük, ha rengeteg földbirtokra adták kölcsön, betábláztatták uradalmakra, palotákra. Beteg pénz volt. Gyógyították. Hanem az orvosság drága. Minden patika drága. De legeslegdrágább az az orvosság, a mi a prókátor kalamárisában van. Mire vége lett a pernek, megette a kapitálist a perköltség.

Mikor az én feledhetetlen jó apám fiatal házas volt, egyszer télen elment az édes anyámmal a szülőihez látogatóba, a kik a szomszéd faluban laktak. Este későn jöttek vissza szánkóval. Egyszer csak a szánkójuk a hófuvatban neki megy valami keresztben fekvő akadálynak s felfordul benne. A mint a hóbul felczihelődnek, nézik, hogy mi volt az a veszedelmes akadék, a mi az út közepén kizökkentette a szánt? hát egy nagy zsák volt, tele pénzzel.

Igazi nagy két köblös zsák, torkig tömve csörgő pénzzel. Két férfinak dolgot adott azt a szánba fölemelni. Az apám másnap reggel mindjárt kidoboltatta a piaczon, hogy a ki tegnap este valamit elvesztett a gy...i országuton, jőjjön érte a házához. Nem sokára jelentkeztek a kárvallottak: g..i előljárók voltak; az egész falu pénzét hozták, zsákra rakva, átváltani új pénzért a várba.

A hálálkodó emberek felét a talált pénznek odaajánlották az apámnak. Természetesen nem fogadta el: «Csak vigyék kegyelmetek Isten hirével a pénzüket a várba, majd megfelezik azt ottan.»

De nem megfelezték: hanem megnégyötödözték. Az a nagy zsák pénz tegnap még tizezer forintot ért, ma már új pénzben csak kétezeret kaptak érte. Tehát minden ember szegényebb lett négyötödrészével a vagyonának.

A kik még láttak gyermekkorukban olyan lapos kétgarasosokat, a miket a nép tréfája «vargatallérok»-nak nevezett el, olvashatták rajtuk ezt az irást: «30 krajczár!» Ért pedig csak hatot. Ez már nemcsak beteg, de sánta-béna pénz volt: négyötödét megütötte a lapos guta.

A feketebankó akkora pusztulást hagyott maga után, mint a fekete halál.

Későbbi időkben is értünk meg ilyen országos pénzepidemiát. Talán még most is van minden magyar háznál olyan «emlékül» tartogatott pénzjegy, a mit egy időben még mutogatni is veszedelmes volt. Pedig, de büszkék voltunk rá, mikor a kalászában láttuk! Rájött a fagy. S nekünk csak a szalmája maradt.

A régibb időkben, mikor még nem voltak takarékpénztárak, az iparkodó ember, a mi kis pénzt félre tehetett, vett rajta házikót, malmot, szőlőt; azt hitte, jó helyre fektette, ott megmarad az árváinak. Pedig ott is utolérte a pénzt a nyavalyája. Az apa halála után, ha dobra ütötték a házat, negyedrész árt adtak érte a szomszédok: másnak nem is kellett; ha árendába adták, vasharapófogóval sem lehetett a házbér fejében valamit kihuzni, mind felment a tatarozásra; egyszer-egyszer le is égett a ház: biztosító társaság még nem volt, s akkor aztán kevesebbet ért a semminél. A malom, idegen kezelés alatt, nem hozott be annyit, a mennyi a költség volt rá, mire az árva felnőtt nagy nyomoruság közt, akkorra a malom maga magát őrölte meg. Azt a szőlőt pedig, a mi árvatömeghez tartozik, már messziről meg lehet ismerni a virító gazról, a mi nyakig ér benne: sohse szüretelnek azon. A földbe fektetett pénz is beteg volt; megholt, eltemették.

Lett aztán később takarékpénztár elég, egymásra liczitálták a betevőknek ajánlott kamatot. Egyszer aztán beütött a krach: valóságos cholerája a pénznek. Milyen általános temetkezés volt egész világszerte! Akkor látta csak az ember hüledezve, hogy hányféle betegsége van a pénznek: itt egy milliomos esett el, a kinek magának voltak milliói; amott meg egy egész város, városnegyed, néposztály, a hol ezer emberé volt a megbetegedett millió. Mindegy volt, árva forintos volt-e a bankó, vagy lepedő ezres? egyformán elvitte a keserű halál.

Hanem hát ezek még csak mind olyan betegségek, a mikben a pénz maga szenved: ha meghalt, elveszett, nyugodjék békével! Ámde sokkal pusztítóbb az a ragály, a mit a pénz magába az emberi lélekbe átojt, mint a hogy elragad a himlő.

Minden ember ismeri azt a csodálatos melegséget, a mit a kezébe tett pénzösszeg okoz. Valóságos láz az, a mit csak hosszú megszokás után lehet elkapatni, mint az ágyúszóra való reszketést. Sokszor megtörtént, hogy a ki váratlanul nagy összeget nyert a lutrin, vagy örökségben, erre a hírre szörnyet halt, megütötte a pénz szele, vagy megőrült: a pénz elvette az eszét. Ez a pénzláz az egyik emberből zsugorit csinál, a ki ráül a pénzére, azt számlálja, s minél több van, annál jobban koplal mellette; – a másik embert pedig bolond prédává teszi, kifúrja a zsebét s viszi magával, mint a rossz tündér a pokol paradicsomába.

Van egy német példabeszéd, a mely azt mondja, hogy minden garasban három krajczár van: az egyik az «éléskrajczár», a másik a «szükség-krajczár», a harmadik a «becsület-krajczár».

De hány ember van, a ki azt tudja, hogy egy garasban három ilyen krajczárnak kell lenni?

A pénznek az a betegsége, hogy nem szeret megmelegedni; ha arany, ha ezüst, elgurul; ha bankó, elrepül. Csakhogy ez már az emberbe átojtott betegség.

Vannak azután, a kikben ez a veszedelmes ragály még jobban elfajul, eszüket, szivüket halálra mérgezi; a kik a sok pénztől, a mi a kezükön keresztül megy, olyan hagymázt kapnak, a melyben elfelejtik, hogy az nem a sajátjuk, hanem a másé. Ez aztán a rettentő nyavalya: a pénz typhusa, a miben nemcsak az ember maga hal meg, hanem még a becsület is; még a fiaira hagyott név is meghal, s sírhalmaik fölé átok nehezedik sírkő helyett.

Volt egy nagy magyar város (azt hiszem, hogy több is volt), a minek az volt a végzetes sorsa, hogy a város pénztára időközönkint tönkre jusson. Az első esete az volt, a mikor a devalvatio miatt a pénz elértéktelenedett. No, ennek nem a halandó emberek voltak az okai; hanem a halhatatlanok. Ezt kellett tűrni békével. Az árvák sirhattak.

A következő évtizedben meg az történt, hogy a városi pénzeket sógorság-komaság révén kölcsönözték ki. Egy gazdag embernek kürtölt kereskedő szedte fel a legtöbb összeget, a ki olyan jól élt, mint egy bankár s a mellett olyan rosszul spekulált, mint egy «schreiber». Mikor aztán már a kamatokat sem bírta fizetni, egy reggel a jobb kezéhez kötött egy czukorvágó fakalapácsot, bal kezébe pedig egy marék paprikát vett; azzal felment a városházára, benyitott a pénztárnokhoz, a paprikát a szeme közé szórta, a fakalapácscsal pedig a fejére sujtott, hogy az leszédült. Azután kikereste kötelezvényeit a ládából, beledobta a vaskályhába, s azzal hazament és felakasztotta magát. – Most aztán nemcsak az árvák sírhattak, hanem maga a város is. Pedig a pénztárnok becsületes ember volt.

Ekkor aztán nagyobb vigyázattal éltek. Az új pénztárnok mellé rendeltek egy ellenőrt, a ki arra vigyázzon. A pénztárnoknál voltak a pénztárhoz vezető vasajtó kulcsai, az ellenőrnél pedig a pénzt őrző vasláda kulcsai. Egyik a másik nélkül a pénzhez és a kötelezvényekhez hozzá nem nyulhatott, s minden este együtt hagyták rendben a pénztárt: az egyik bezárta a ládákat, a másik a vasajtót, s így mentek haza.

Ez esetben a pénztárnok szintén becsületes ember volt. Hanem az ellenőr csak látszott annak. Egyszer az ellenőr a lakatos komájánál rendelt meg valami ötven darab, lábnyi hosszú s egy hüvelyknyi széles vasrudat, mind a két végükön kifúrva; s aztán ugyanannyi darab srófot. Az el nem tudta gondolni, hogy mire való lehet mindez.

Az az úr pedig csinált ezekből a vasrudacskákból a srófokkal egy olyanforma játékszert, a minővel karácsony hetében a «három királyos»-t játszó gyermekek járnak házról-házra (csakhogy ez náluk fából van): az egyik végére teszik a csillagot jelző lámpást, s ha akkor a másik végén a két alsó rudacskát összenyomják, az egész furfangos szerszám egyszerre magasra felnyúlik, mint egy lajtorja, s viszi előre a csillagos lámpást, ha pedig széthuzzák az alsó rúdat, akkor megint összelapul az egész nyujtalék, úgy, hogy egy köpönyeg alatt elfér.

A városi pénztár az emeleten volt, utczára nyiló ablakkal. Az ablakon ugyan nem volt keresztvas; hanem éjszaka fegyveres hajdu járt végig a városház homlokzata előtt, a ki minden fordulónál kibukkant a szegleten, s végig nézett az utczán. Ennek tehát meg kellett akárkit látni, a ki az ablakon be akart volna menni, a hová létra nélkül nem is juthatna fel, a létrát pedig nem dughatja az ember a köpönyege alá. Hát akadt, a ki megmutatta, hogy ez is lehetséges. Egy téli éjszakán, mikor a havat a legjobban hordta a szél, az őrálláson sétáló hajdu az ellenőrt látta hazamenni, kézi lámpással a kezében, bő köpönyegébe burkoltan, még presentált is neki a puskájával, s aztán jó éjszakát kivántak egymásnak.

A mint azonban az őr a szögletnél megfordult, a maga harmincz lépését végig járni a városház homlokzata előtt, harmincz oda, harmincz ide: – az alatt az az úr elővette a köpönyege alól a három királyok csillagtolóját, az egy percz alatt létrává nyult, mire a hajdu visszaérkezett a szöglethez, már akkor a rabló benn is volt a szobában, s a csillagtolót is felrántotta maga után, az őr semmit sem vett észre. – Odabenn azután a nála levő kulcscsal felnyitott a betörő minden ládát, összepakolta a pénzt s azután csak azt kellett bevárnia, a míg a hajdu «válts fel»-t ordít. A míg azt felváltják, addig nem vigyáz ide senki. Azalatt megint leszállt szépen az ablakból a csillagtoló gépével, azt ujra összecsukta, a köpönyege alá rejté s hazament nyugodtan, még az éjjeli őrtől, a kit útban talált, meg is kérdezte, hány az óra?

Másnap elbámult az egész világ, mikor kirabolva találták a cassát. Hát már ide hogyan jöhettek be? A hajdunak látni kellett volna, ha valaki létrával jár az utczán. Nem találták azt ki soha. Csak mikor egyszer a pénztárrabló meghalt, akkor kapták meg a padlásán a tolvajsághoz készített szerszámot. Hanem már akkor a pénz oda volt; csak az angol soveraigneket és az orosz imperialokat találták meg a hagyatékában, a miket nem mert kiadogatni, nehogy rájőjjenek a szokatlan pénznemről a bűnösségére. – Megint csak sírt a város és az árvák.

Utoljára már alig lehetett embert kapni, a ki vállalkozzék arra a veszedelmes hivatalra, hogy a város pénztárát kezelje. Inkább egy egész ispitályt őrizni, tele patécsos Lázárokkal! Olyan volt már az a pénztár, mint a mesebeli Astaroth-bálvány, a ki minden hét évben elnyelt egy szűz becsületet.

És azután, valljuk meg az igazat, hogy azokban a régi jó időkben senkit se neveltek pénztárnoknak. Mikor az ember az iskolákat végig tanulta, hát akkor tudta azt jól, hogy Jupiter hány gonosztettet követett el az Olympon, tudta Horácz ódáit könyv nélkül; jártas volt a Corpus jurisban: ez elég volt arra, hogy fiscalis, szolgabiró, alispán legyen; a senatorsághoz annyi sem kellett; a ki pap akart lenni, az tanult zsidóul is; felvette a tógát, meg a sábeszdeklit; a kinek elég erős gyomra volt, hogy orvos legyen, az felment Bécsbe az universitásra; a kinek meg a vonalakhoz és a törtszámokhoz volt passiója, az az indzsellérségre adta magát; de csak az, a kinek az iskolában semmiféle tudományt be nem vett a feje: az került a számokkal való bánás keserves pályafutására, az ilyeneket úgy hívták, hogy «schreiber». Egy fokkal magasabb sors a szolgáénál. Gabonakereskedők, talpas kereskedők segédei voltak, abban vénültek meg. Azt, hogy úri ember került volna a pénzkezelés mesterségéhez, soha sem hallotta senki. Hanem mikor egy pénztárnoki állomás megürült a városnál, meg a vármegyénél, vagy pedig általános restaurátiók alkalmával, mikor az egész tiszti kart újra választották: hát a kit semmi egyéb hivatalba be nem tudtak szorítani, azon rajtamaradt a pénztárnokság. Hogy tud-e hozzá? Erre a megválasztott csak azt felelte, a mit az oláh a hegedüre, hogy «talán tudok, de még nem próbáltam». S ha aztán elhegedülte a rábízott pénzt: nem ő volt a hibás.

Két fiatal ügyvéd került haza épen Budapestről a szülötte városába, a hol a censurát letették: az egyiknek a neve volt Hantosy Ferencz, a másiké Herkáli Tivadar. Régi jó pajtások, még a gymnasium padjain is egymás mellett ültek, hol az egyik volt az első, hol a másik. Az ügyvédi diplomájukban is egyformán præclarumot hozott haza mind a kettő.

Az ilyen ügyvédi diploma abban az időben olyan volt, mint az Aladin lámpája: ki mit kivánt, azt kapta meg tőle. Ezzel mehetett az ember föl a szeptemvirségig, a personalisságig; aztán meg maradhatott vele egyszerű prókátor.

A két ifju jóbarátnak a hajlamai mindenben ellenkezők voltak: a míg Hantosy a külső viseletében egyszerű volt, társaságban keveset beszélt, félrehuzta magát, addig Herkáli a gavallért játszotta; az egész város az ő sárga gombos kék frakkjáról beszélt, az volt a legújabb párisi módi, s a hol megjelent egy társaságban, szóhoz sem hagyott mást jutni; ő tartotta az egész frekvencziát beszéddel; pedig hát sok szónak sok az alja. De hát jól mulattak rajta: azt mondták, hogy kedves fiu, a lányok meg épen bolondultak utána. Meg is találta közöttük az épen hozzá illő életpárt; a leányok között a legszebbet, a legbüszkébbet, a hires tánczos Balmányi Melaniet, a kinek az apja nyugalmazott tábornok volt, az anyja pedig báróné, ezért a kisasszonyt is bárónénak hivták. Annak ugyan nagyobb kilátásai is voltak; hanem hogy azután évről-évre szélylyelment a legujabb házassági terve ezzel meg amazzal a gróffal, ezredessel, földesurral, az idő előre haladván, végre is be kellett érnie azzal, hogy a város legdélczegebb ifja kinálta meg a kezével. A bárókisasszonynak ugyan sem apai, sem anyai részről nem volt valami nagy vagyona, hanem azért a háztájuk fényt, pompát mutatott, gazdagságot hiresztelt. Egyben azonban mégis jó szerencse volt ez a házassági frigy az ifju ügyvédre nézve: a hajdani generálisnak magas összeköttetései voltak előkelő főurakkal, a kik nagy kiterjedésű birtokaiknak fiskálisává, majd jogigazgatójává nevezték ki az ifju Herkálit, a mi azon időkben nagy jövedelemmel járó állás volt. Nem annyira a fixum, mint a sok mellékes accidentia. Az uradalmi fiskálisnak sohase kellett a konyhájáról gondoskodnia, pinczéje, éléskamrája mindig telve, tűzifa ölekben az udvarán, maga négy lovas hintón, felesége selyemben, bársonyban jár, a minek soha se kérik az árát. Roppant pénzösszegek fordulnak meg a kezén, a miknek egyéb biztosítékuk nincs, mint a nemesi becsület. A kasznárok, tiszttartók számadásai az ő helybenhagyására várnak, s tudták azt régen (tán még most is tudják), hogy ha az ember az egyik szemét behunyja, a másikkal aranyat lát! Herkáli nem is rejtegette az uraságát, nagyobb szelet csapott, mint maguk a princzipálisai, a külföldön lakó grófok. Ez volt az ő ifju korának az álma: fény, pompa, jó élet.