Part 18

I was eben bekülding neked a másik lapon olvasható poémákat, midőn leveled dörgedelmes-morgadalmasan rám ijesztett, hogy siessek vele! különben azt már egy ízben postára tettem és czímeztem J. Mórnak a szép utczába Nr. 1, de mivel ott azon úri embert nem találták, a levélkihordó szépen eldobta, hogy ne kelljen tovább keresni azt a hallatlan nevű obscuritást. Igy gondolom, hogy történt, mert a levelet nem retouroztatták, pedig már ennek jó öt hónapja lehet.

Hogy vagytok ott Pesten? Száz éve, mióta pesti embert nem láttam. Én itt falun szutyongatom az ifju nemzedéket, s nézem, mikép hámlik rólam kedélyem utolsó maradványa. Ritkán dolgozom és keveset, fejem sokat zúg és fáj, szóval csehül vagyok.

Kedves nődet szívből üdvözlöm, téged ölellek.

Barátod

Arany János.

U. i. A dijt a vasárnapi újság generositására bizom.

A második levél egy évvel később kelt; ennek a megértésére tudni kell, hogy abban az időben senki sem akart már verset irni; én aztán kínomban azt találtam ki, hogy magam kezdtem el bolondos verseket költeni Kakas Márton álnév alatt. Ha Arany azt hitte, hogy ezek az ő balladáit parodiázzák, akaratlanul czél lett vele elérve; mert megszólalt rá. De bizony nekem ilyesmi eszemben sem volt; nem is tudtam volna hozzá.

Kőrös, decz. 29. 1856.

Kedves barátom Mór!

Egressytől nyert népdalomat miattam kiadhatod: én nem foglak azért sem megnyilatkozni, se megkakas-balladázni. Kivánatodra, hogy bár minden második számba küldenék verset, – egyszerűen kimondom, hogy az irányomban pium desideriumnak is nagyon vérmes; kivált most, midőn karácsoni ajándékul minden szerkesztőnek megírtam, hogy ha bizonyos reményben küldik tisztelet példányukat, úgy akár meg is szüntethetik, mert én nem tudom, mikor küldhetek nekik valamit. Kakas-balladádon, – akár te írtad, akár Sárosy, – jót nevettünk – én kivált igen hív parodiáját látom benne saját sületlen balladáimnak, döczögő mértékemnek, rossz asszonánczaimnak stb., a mi engem nagyon mulattatott.

Tehát Pákh megérkezett s örvendek hallani, meggyógyultan! Add át neki szíves üdvözlésemet, – de ha látni akar, tegyen úgy velem, mint Mahomet a hegygyel, mert én immobile quid vagyok. Karácsoni köszöntésedet újévre adom vissza: adjon Isten bő esztendőt mindenben, a mi jó, és szűket mindenben, a mi rossz. Kedves családodat üdvözlöm, téged pedig ölellek – s ha kezemre esik, kissé meg is téplek!

Barátod

Arany János.

A harmadik levél kisérője annak az Arany János «makámá»-jának, melynek czíme a «poloska»; a mi az «Üstökös»-ben jelent meg az ő kivánatára név nélkül, de én még sem állhattam meg, hogy ezt a jegyet # alá ne tegyem, a mivel a financzvilágban az «arany»-at szokták jelezni. Az eredeti kézirat nálam van azzal a gyöngysorirással, a mivel Arany szokta a költeményeit írni, kitörülve belőle az a két sor plajbászszal általam, a miről mégis csak rájött volna a «censor», hogy nem a poloskáról van ott szó, hanem – valakiről másról, s majd lett volna nemulass nekem is, Aranynak is, meg az «Üstökös»-nek is.

Nagy-Kőrös, aug. 25. 1858.

Kedves barátom Mór!

Szíves megemlékezésed köszönöm, – hogy jól esett, mutatja az idezárt bolondság, melyért megerőltettem invalidus muzsámat. De ne nézd te annak gyarlóságait, nézzed csupán a jóakaratot, s ha az «Üstökös» az ilyet beveszi, add oda neki, persze név nélkül, a mint van; mert nem tartok számot sem az írói dicsőségre, sem egyéb «accidentiára», mit az ilyen compositio eredményezhet.

Kedves nődet lelkemből üdvözlöm, tégedet pedig csókol ezerszer

barátod

Arany János.

A negyedik levélnek nincs felírva a kelete. Ez akkor jött, a mikor Arany elszánta rá magát, hogy Pestre felköltözve, itt maga adjon ki szépirodalmi lapot. Ennek a czíme volt «Koszorú». – Hejh, ha a fölséges magyar nemzet azt az aprópénzt, a mit a holt költő koszorúira kiadott, az élő költő «Koszorújára» előlegezte volna!

Kedves Mór!

Megörültél (?) úgy-e, hogy az «Üstökös»-be küldök valamit? Fájdalom, hogy egy idő óta megszünt viszonyom az égiekkel. A helyett kérni jövök. Lapengedélyem ugyan még nincs, de lehet, s akkor meg leszek akadva. Első számát a te novelláddal szeretném bemutatni. Csengery mondta nekem, hogy te, szándékom meghallva, kész örömmel ajánlkoztál egy oly lapba dolgozni, milyenné szeretném, hogy váljon az enyim. Nélküled nem válhat azzá. Tedd, édes barátom, irj egy novellettát szeptember végeig, hogy ha sikerülne októberrel megindítanom a lapot. Úgy-e nem hagyod el te (vén korára) –

szerencsétlen barátodat

Aranyt?

Az ötödik levele Arany Jánosnak pedig kelt abból az időből, a mikor megint engemet vitt rá a bűnöm, hogy vénségemre szépirodalmi lapot szerkeszszek (olyat estem vele, mint egy fa-macska) s aztán én fordultam Aranyhoz, hogy írjon bele; talán majd akkor a többi rég pihenő írók is megmozdulnak, felém fordítják arczaikat.

Budapest, 1876. márcz. 29.

Kedves barátom!

Bár önzésem azt tanácsolná, hogy ne válaszoljak leveledre, mert az esetre becses látogatásodat teszed kilátásba; de másfelől érezve, mily kevéssé érdemlenék annyi utánam-járást, nem akarlak terhelni azzal s levélben írom körül a «semmit», melyet neked igérni és adni képes vagyok. Az az «én szentélyem», melyet említsz, bizony nem valami szándékos visszavonulás, előkelő öndicsőségbe takaródzás, vagy «babérokon» hentergés, hanem oly kényszerített nyugalom, melyet, hogy így van, én fájlalok leginkább. Nem akarok részletekbe bocsátkozni s ez által magamról, testi és lelki nyomorúságim elsorolásával, szegénységi bizonyítványt írásban állítni ki: csak egyszerűen fejezem ki sajnálatomat, hogy nehezen lehetek lapod munkása.

Hogy egy, a szépirodalom érdekeit komolyan felölelő organum keletkezzék, hogy a jobb tehetségek – régiek és újak – annál csoportosuljanak, s hogy annak zászlaját te ragadd kezedbe, ki magad is legtöbbet birsz, kihez az ifjuság lelkéből csatlakozik, a nélkül, hogy az öregebbek becsülése irántad csökkent volna: mindezt helyesnek és a közönség csekély érdeklődését, tisztán irodalmi művek iránt tekintve, időszerűnek tartom. Azt is hiszem, hogy ha e fanyar időkben a szépirodalomnak új folyóirat által lendületet adni lehetséges: azt a mostan élők közül csupán a te neved és geniuszod varázsa eszközölheti. Én már megkisértettem a – Koszorúval – csekélyebb tehetséggel, de annyival jobb körülmények között, minthogy akkor a politikai élet még nem volt mindent elnyelő hatalom. – Bele is buktam szerencsésen. Próbálkozzál te most, – én lebeszélni nem akarlak.

Hanem abban csalódol, ha velem szemben írópártról beszélsz, – én ilyet, igaz lelkemre! nem ösmerek. Az a néhány név, a miket fölemlítesz, annyira nem párt, és én azok közt s azokkal annyira nem vagyok semmi solidaritásban, hogy az én válaszom (mely tisztán subjectiv) az ő elhatározásukra se buzdító, se hátráltató hatással nem lehet. Mit gondolsz? Én veled csak úgy esetleg találkozom, mint épen veled fognék, ha gyakrabban járnál oda, hol én ez időszerint egyedül található vagyok – az akadémiában. Irodalmi discussióról köztünk soha semmi szó – rám nézve minek is? ki magamat már írónak sem tartom. Aztán az említett nevek közt egypár van, ki dolgozni fogna, – de egyik (a mezitlábjáró csizmadiakint) maga is szerkesztő, a másik annyira politikai és oly kevéssé irodalmi ember lett, hogy ezektől bajos ugyan valamit várni. Hogy mégis – nem ugyan igéretet neked, hanem magamnak némi kecsegtetést nyújtsak, íme! Ötvenkilencz évemet betöltöttem, néhány napot már a 60-ikból is, 7–8 év óta testileg is kórházba való beteg vagyok, de naponkint dolgozom, – csakhogy nem irodalmi dolgokat, hanem egyéb vesződséges munkát. Ha ettől – mint régi óhajtásom és törekvésem – valahára megszabadulhatnék, ha némi függetlenségre tehetnék szert, azzal kecsegtetem magamat, hogy életem csendes alkonyán, magányos mélázásim közt, tán meglátogatna még olykor a Múzsa s lendíthetnék az irodalomban is valamit, a mit most napi vesződéseim közt «invita Minerva» tenni képes nem vagyok. Ha megérem ezt az időt – és lapod is megéri: tán megmutathatom, hogy vagyok és maradok, mint voltam bármikor

szeretve tisztelő barátod

Arany János.

Eddig a levél.

Most már van egy gondolatom!…

Hanem azt nem adom ki.

EGY KARÁCSONYEST A BOLONDOK HÁZÁBAN.

Régi történet.

Gróf *** a nagyszabású jótékony intézkedéseiről áldva emlegetett magyar főúr, a többek között egy «lunatic asylt» is állított fel, herczegséggel vetekedő uradalma székhelyén: menhelyet tébolyultak, bolondok számára. – Ott ápoltatta, gyógyíttatta a mindenünnen összekeresett boldogtalanjait kitünő hazai orvosok felügyelete alatt s maga is nagy szenvedélylyel bajlódott velük.

Voltak mindenféle fajtájú és osztályzatú bolondjai, a szelidebb és dühösebb fokozatokból; ártatlan és veszélyes rögeszmékkel; ideálisak és sordidusak, szánalomra méltók, érdekesek és rettenetesek.

Volt egy, a ki azt képzelte magáról, hogy ő az atya úr Isten. Egyébként nem avatkozott a teremtés munkájába; csak ha épen valami idegen férfi vetődött eléje, annak tette azt az ajánlatot, hogy engedje egyik oldalbordáját kivágatni bicsakkal a testéből; ő abból igen szép Évát fog a számára teremteni. Csak azzal lehetett tőle megszabadulni, ha az ember azt mondta neki, hogy van már egy felesége s nem kiván többet.

Egy másik őrültje a sok tudományban bolondult meg; ez azt hitte, hogy ő Hermes Trismegistos. Aranyat csinál és repülni tanít.

Egy harmadik a világ első énekesének tartotta magát. Mindig énekelt: hamisan, de következetesen; s büszke volt a tapsokra, a miket hallani képzelt; a párisi operához készült.

Egy fiatal szemérmes leányka, a ki szerelmi csalódásban vesztette el az ép elméjét, azzal a rögeszmével járt, hogy ő a boldogságos szűz. A míg be nem csukták, réme volt a kis gyermekeknek, mert mindig a kis Jézust akarta közülök kifogni. Ellenben a férfiak irányában groteszkig vitte a szemérmetesség tüntető bizonyítgatását.

Volt azután egy fanatikus vallásos rajongó, a ki egyszer a bölcsőben fekvő kis gyermekeit fojtogatta meg, szent fogadalomból; – azután meg egy olyan bolond, a ki azt hitte, hogy ő halott s elfeküdt naphosszant mozdulatlanul, ha bele nem töltötték az ételt, nem evett. – Ellenben egy nagy hordófejű ficzkó meg mindent felfalt, a mi keze ügyébe akadt, akár volt az megenni való, akár nem.

Aztán volt egy dühös bolond, a kit mindig egy markos felügyelőnek kellett kisérni, hogy ha rájön a bona hórája, menten lefülelhesse, míg rakásra nem öli az egész társaságot. – A mellett meg egy búskomorságban szenvedő áldozat kereste a magányt, az árnyékot, a hallgatást; egy szavát nem lehetett venni soha.

Hát még ez mind nem volt elég bolond a derék emberszerető mæcenásnak. – (Igaz, hogy szabadonjárók között is fordulnak meg ilyenek az ősi kastélyában; de azokra ki győzne felügyelni.)

Volt még két híres bolond az országban: az egyiknek az volt az őrültsége, hogy hosszú meg rövid sorokat írt egymás mellé, s azoknak a végére rímeket ragasztott: úgy hitták, hogy Csokonai. A másiknak meg az a motoszkája támadt, hogy úri familia létére egy szál hegedűvel a kezében elindult a világba, s mindenféle dáridókban muzsikálta a maga darabjait, mint valami czigány. (Hogy nem szégyenlette magát!) Ezt meg úgy hitták, hogy Lavotta.

De furcsa két ember lehetett!

Bolondnak is tartotta azokat minden helyes eszű ember, a minthogy nem is volt maradásuk sehol az országban.

Hát a mi derék mæcenásunk még ezt a két bolondot is odaszerezte a birtokára. Adott nekik egy szép csöndes magányos házat, a hol együtt és egyedül tölthessék az időt, a maguk munkáinak élve: ott minden földi jóval el voltak látva, s versifikálhattak és muzsikálhattak tetszésük szerint.

A mi pedig legjobban tetszett mind a poetának, mind a muzsikusnak, az volt a mæcenásuk oltalma alatt álló bolondok háza. Ki is ragaszkodjék azokhoz inkább, mint a poéta meg a muzsikus?

A legközelebbi karácsony napjára azt a meglepetést szerezték a főúri pártfogónak, hogy ketten együtt betanítottak az egész bolondok társaságának egy színdarabot. Az volt Csokonai «Karnyóné»-ja. – Gyermekkoromból ismerem még ezt a darabot. Ezen tanultam olvasni. Maig is eltudnám még dalolni a nótákat, a mik bele vannak szőve; drága jó atyámtól hallottam azokat még, mikor a térdén lovagoltatott. Sokat lehetett azokon nevetni.

A bolondoknak tetszett az az ötlet, hogy ők szindarabot játszanak. Egyszerre kiforgatta őket ez a gondolat a szokott rögeszméikből. S ez nagyon természetes. Voltam én (egyszer) okos emberek társaságában is, a kik elhatározták, hogy szindarabot fognak játszani, s akkor egyszerre mind megbolondultak, olyan hatása van annak! Vannak, a kik látták Csengery Antalt a «Szerelem és champagnei»-ban Szélszakit játszani Nagy-Váradon, s én magam ugyanabban debütiroztam, mint hős-szerelmes, Kecskeméten. Hát mi van még lehetetlen a világon? – *** gróf bolondjai mind egyszerre más észjárást kaptak attól az indítványtól, hogy ők eljátszák «Karnyóné»-t a gróf és családja előtt. Csak úgy kapkodtak a szerepeken.

A nagyralátó tudós elvállalta a charlatán kuruzsló (!) szerepét; a szűz Mária képzelgője a férjhezmehetnékes Boriska leányasszonyt; a vallásos rajongó abba hagyta elmélkedését Tipp-topp intrikus szerepéért, s a megmozdíthatatlan halottat fürgévé tette Lipitlotty gavallér csábító csélcsap feladata; a híres énekes kapott az «angyalon», a ki Lavotta nótáit elfujja; a nagyfejű sokatevő egészen beletalálta magát Samuka álczájába; – a dühös bolond pedig beállt súgónak. Még a melancholikus is megszólalt egy pillanatra: nem ugyan szereposztály végett, de hogy azt mondja: «én pedig leszek tapsoló publikum!»

De hiányzott még a főszemély, Karnyóné asszonyom. Ki vállalja el a czímszerepet? Nincs éltes asszonyság az egész bolondok házában. Hát ki más, mint a legnagyobb bolond: a főfőbolond! – Az eleinte subsummált – mit? – hogy ő játsza Karnyónét? egy vén asszonyt? ő! az atya úr Isten! – Hanem azután Csokonaiék kapaczitálták: hogy ha «felséged» más férfinak egy bordájából tudna csinálni egy asszonyt, hát saját magából ne tudna? – Utoljára rá állt. Elvállalta a nehéz szerepet.

Már a darab betanulása alatt sem volt szükség se doktorra, se felügyelőre. Elűzte a magasabb fokú bolondság az alantabb járót.

Karácsony estéjén nagy, fényes úri társaság előtt játszotta el az egész bolondok háza Csokonai Karnyónéját, a poéta rendezése és Lavotta karmesterkedése mellett.

Soha annál felségesebb mulatságot nem látott még a világ.

A tudós oly komolyan éneklé el magáról, hogy ő: «Doktor, borbély, alchimista, kéznéző chiromantista, zsibvásáros és drótvonó, poéta és kosárfonó,» hogy az a comicum netovábbja volt; a szűz Máriának képzelt leánykának gyönyörűen illett a csintalan kaczérkodás; egészen eszénél látszott lenni, mikor azt dalolta az úri kérőnek:

Akkor ám a czifra tálban Így piszkálok; És az utczán sétikálva Urizálok. Úri asszony lesz Boris S én az úrnak százszor is Gratulálok, gratulálok!

Maga az atya úr Isten bolondja pedig oly ügyesen irgett-forgott Karnyóné rázsaszoknyájában, táritoppos főkötőjében, hogy az állkapczagörcsökig nevetni való volt, az utolsó momentumban ugyan, mikor azt énekli, hogy:

«Megtestesült kanangyalok, Fogjatok fel, mert meghalok!»

egy perczre visszatért a rögeszméje, a szemei előtt megjelent az a távolba néző fehér fénye az őrülteknek: hogy hát, ő az atya Isten, meghaljon s az ördögöknek ajánlja magát? hanem aztán a sugó (a dühöngő) rákiáltott mérgesen: («meghal és leesik») s erre csak megadta magát a fátumban, mely tudvalevőleg maguknak az Isteneknek is parancsol.

Végül az angyal (a hirhedett sopranista) általános derültségbe hozta úgy a hallgató, mint a játszó személyzetet a végdalával:

«De bolond vagy, hogy megholtál! De te még bolondabb voltál; Kelj fel verj jól a banyára; – Mért nem várt jó vacsorára; Fálelilela!»

A ki legjobban tapsolt és kaczagott a könyhullatásig, az volt a melancholikus bolond.

Berekeszté a víg előadást a főúri mæcenás által felállíttatott karácsonyfa, melynek ágain mindegyik szereplő megtalálta a szerepéhez illő ajándékot.

Milyen nagy örömük volt ebben!

Erre az egy napra megszüntek bolondok lenni. A másik két bolond, a múzsák bolondja, kigyógyította őket.

S a hatás még eltartott hetekig. A karácsonyéji tréfa emléke még sokáig bevilágított a nyomorultak lelki éjjelébe. Mikor arról kezdtek el beszélni, minden rögeszme elnémult. Mindenki maga magát dicsérte. Akár csak az igazi szinészek.

– Bizony kendtek ketten külömb lelki orvosok volnának az akadémikus bakkalaureusoknál; mondá a két múzsafinak a derék főúr. Csak maradjanak itten nálam. Nem lesz kenteknek semmiben fogyatkozásuk.

Hanem biz azoknak nem volt ottan maradásuk.

Egy szép napon a derék mæcenás két levelet kap az asztalán, az egyiket Lavotta írta.

«Köszönöm a grátiát: elmegyek. A többi bolonddal csak ki tudnék jönni; hanem ez a poéta kikerget a világból. Hisz ez olyan bolond, hogy egész nap versifikál, deklamál. Ezt én ki nem állom. Inkább koplalok. Magamat ajánlom.»

A másikat pedig Csokonai írta:

«Sok szép bolondot ismertem már, kegyelmes uram, de olyant mint ez a muzsikus, még se nem pipáztam, se kanállal nem ettem; hisz ez egész nap czinczog, s megöl ez vele minden lelkes állatot. Köszönöm a sok jóvoltát. Megyek a világba, a merre legtágabb.»

S úgy elfutottak egymástól, hogy soha sem kerültek össze többet.

CZÁPA-HISTÓRIÁK.

Van nekem egy igen kedves régi jó barátom Fiuméban (kedves van sok, de ez régi): Litrow alezredes, sorhajókapitány, a ki a mellett, hogy nagy szaktudós a mathematikában, még kitünő regényíró is. Egy ünnepélyes lakománál volt szerencsém őt úgy köszönteni fel, mint a kit a fiumei paradicsomvidék tengerészből költővé avatott föl. «No köszönöm szépen, monda erre Litrow, most engem Fiuméban minden ember így fog híni, hogy a marinirozott poéta». – Tőle hallottam sok mindenféle dolgot Fiume nevezetességéről, többek között a czápákról.

Úgy jöttünk rá, hogy én csodálkozva jegyeztem meg: milyen különös az, hogy a fiumei öböl közepébe van odaállítva egy egészen körülzárt fürdőház, mint minálunk a Depiny-fürdő, «hát itt nem szokás a szabadban fürödni?»

– Félünk a czápáktól. Igaz, hogy ez olyan ritkaság nálunk, mint nálatok a földindulás; de a mikor megjelen az öbölben, épen olyan ijedelmet támaszt, mint amaz. A fiumei halásznép bátor, de mikor az hangzik, hogy jön a «pesce cane!» akkor menekül a csónakjával, ki merre lát. Ti szárazföldi ürgék azt természetesen nem is sejtitek, hogy micsoda állat ez a czápa? hogy annak egy dereglyét felfordítani, egy csónakot a farkának egy csapásával összetörni csupa tréfa.

Elmondott aztán több esetet, a mi szeme láttára történt, e borzasztó tengeri szörnyetegek történetéből.

Azelőtt nyitott volt az úszóiskola a tenger felé, polgárok és katonák együtt használták. Volt Fiuméban egy derék órásmester, a ki igen jó úszó volt, s üres óráit a lubiczkolással tölté el. Egyszer épen a trempolinon áll, nézegetve a szerteszét úszók után, a midőn észreveszi, hogy egy fiatal tüzértiszt kétségbeesetten igyekszik teljes erejéből az úszóiskolához visszarugaszkodni, s a mellett rémülten kiabál segélyért. Az órásmester azt vélte, hogy görcs állt a tüzér lábába, sülyedni kezd, azért kiabál: rögtön leveté magát a rugdeszkáról, hogy kifogja – s aztán épen rá ugrott a tüzért üldöző czápának a fejére, a kit addig nem vett észre a vízben. A czápa is megijedt azonban, a mint váratlanul a fejére ugrott valaki, s ott hagyva üldözött prédáját, igyekezett a tenger mélyébe eltünni. – Hanem most aztán az órásmestert kellett a hullámok közül kihúzni, mert az rémületében elájult. Pedig hatalmas erős ember volt, mindig jókedvű, hangos szóvivő, híres anecdota-mondó. Másnap L. fölkereste az órásmestert a boltjában s talált a jókedvű, herculesi alak helyett egy bámész, összegörnyedt, fakószín arczú nyavalyást. Csak hebegni tudott. Mikor a czápáról kérdezősködtek tőle, elkezdett reszketni s nem akart felőle beszélni. Harmadnapra meghalt. Olyan iszonyú hatása volt rá annak a rémületnek.

Ezzel épen ellenkező esetnek volt tanuja Litrow a smyrnai kikötőben. Ott sűrű látogatók a czápák. A parton van egy síremlék, a mi egy «fél» orosz tisztnek a maradványait takarja. Az orosz tengerésztiszt egy nyári meleg délután ott uszkált kedvére a tengerben, nem messze a dereglyétől, melyen legényei eveztek. Egyszer elordítja magát, hogy «jön a czápa!» Matrózai rögtön neki feszítik a lapátot s lázas sietséggel hasítják a hullámot a menekülő irányában, szerencsésen el is érik. A tiszt felkapaszkodik a dereglye párkányába. Abban a pillanatban a czápa utána kap, s úgy ketté harapja derékban, mintha sebészi műtéttel szelték volna kétfelé: csak a felső részét mentették meg. Azóta meg van tiltva mindenkinek a tenger bizonyos pontján túl fürödni, a mit a vízszinen lengő vörös hordók jelölnek. Litrownak egy altisztje, Wachs hadnagy, egyszer a tilalom daczára kiuszott a veszélyes szabadba, nem törődve az orosz tiszt szomorú példájával. Nem sokára hangzik a kiabálása a hullámok közül, s látni lehet, hogy csapkod a kezeivel maga elé a habokba. Litrow rögtön utána küldé a legényeket dereglyével. Wachs hol elbukott, hol megint felmerült; de folyvást kiabált s egészen megfoghatatlan mozdulatokkal hányta vetette magát. Ezt bizonyosan megfogta a czápa! Azonban a hadnagy elkezdett a közeledő dereglye felé úszni; de csak félkarral úszott, mintha a másikkal czepelne valamit. Hát a mint oda értek hozzá, egy bolond nagy dentalét (tengeri hal) emelt ki a kopoltyújánál fogva. «Hát te hogy fogtad ezt a halat?» – «Úgy, hogy észrevettem, hogy egy nagy czápa üldözi a dentalét, s már meg is sebesítette. Én addig kiabáltam a czápára, míg az megijedt s odább ficzánkolt; a dentalét is otthagyta. Én pedig elhoztam magammal.» Elvette a czápától a prédáját!

Hogy milyen falánk ez a tengeri szörny, azt meg a következő eset bizonyítja. A Vörös tengerben, hol a czápák állandó kisérői a hajóknak a kidobott hulladékokért, szoktak rájok vadászni a hajósok. Jó erős lánczra csombókoznak egy négy ágú vashorgot, azt mindenféle kakastollakkal tele aggatják s lebocsátják a tengerbe. A czápa ezt valami különös delicatessenek nézi s horgon akad. Egyszer Litrow hajóján jelenti a lánczra akasztott csengetyű, hogy horgon van a czápa! A hajósok rögtön odarohannak s húzzák fölfelé a nehéz prédát. A megfogott szörnyeteg azonban olyan ficzánkolást követett el, hogy mielőtt a födélzetre ránthatták volna, egy darab az alsó állkapcsából a beleakadt horoggal együtt kiszakadt, s a czápa visszaesett a tengerbe s elmenekült. A hajósok aztán újra felcziczomázták a csalétkes horgot, s megint bedobták a hullámokba. Alig fél óra mulva újra jelez a csengetyű; itt a czápa! Ezúttal sokkal gyorsabbak voltak a felrántásában s nagyhirtelen agyonütötték. Hát ez ugyanaz a czápa volt, a melyiknek csak az imént szakította el az állkapcsa egy részét a horog.

Mulatságos története van azonban a «czáparészvénytársaságnak», a mi a legközelebbi esztendőkben nagy mozgalmat idézett elő a partvidéken, csaknem olyan nagyot, mint egy időben itt a szárazföldön a kiházasító társaságok. Emlékezni fognak rá talán a hirlapolvasók, hogy tavaly minden magyar és német hirlapot megjárt az a hír, hogy Fiume közelében egy tengeri kutyát fogtak. Hát ez nem volt tengeri kutya, hanem az olasz halászok úgy hiják a czápát, hogy «pesce cane». – Kutya egy hal!

A fiumei öböl medenczéje mindenütt meredeken mélyed alá: a parttól húsz lépésnyire lehet nagy hajóknak elhaladni, azért is nem alkalmas tengeri fürdőnek; csupán Abbazia előtt van egy kis zátonyos rész, a hol ötven-hatvan lépésnyire be lehet gázolni. Itt van egy kis nyitott fürdő. Nyár derekán egy csoport apró gyermek lubiczkolt a sötétkék hullámokban, épen dagály alkalmával, a midőn az egyik megpillant egy szörnyű nagy állatot a tengerben, a mi feléjük közeledik. Elsikoltja magát: «pesce cane!» s arra valamennyi társa rohan ijedten ki a vizből a part felé, nagy rémsikongatással.