Part 17

A múlt évben Most indítványára jött össze julius hó közepén Londonban az egész világról egybehivott socialdemokraták congressusa. A felhivást csak egy párt utasította vissza, mely az anarchisták pártja nevezett alatt ismeretes. Ezeknek nem kell semmiféle organisatio, a mi az egyéni szabadságot korlátolja. De végre ezek is megjelentek. Húsz delegatus jött össze Európa minden országaiból és Észak-Amerikából, a kik 300 csoportozat megbízását mutatták ki. Még egyszer ennyi tagot küldtek a helybeli «propagandista club», és a «communista egylet».

És ezek oly ügyesen tudták megtartani napokon át húzódott gyüléseiket, hogy a londoni rendőrség nem volt képes a nyomukba hatni. Minden tagnál egy szám helyettesítette a nevet, azon szólították egymást. Pedig jelen voltak a legkiválóbb celebritásai az európai és amerikai forradalmároknak: az orosz Hartmann és Krapotkinen kívűl a spanyol Figueras, az olasz Malatesta, a franczia Louise Michel, az amerikai miss Lecompte. És mind ezekről még csak tudomást se nyert volna a hírhedett londoni rendőrség, ha a congressusban részt vett angol communista club tagjai ki nem váltak volna belőle, a kik aztán nem csináltak titkot kilépésök indokából. Az angol «communisták» megrettentek azoktól a tervektől, a mik a congresszusban érvényesülést kerestek. Valamennyi államfő, kormányférfi, nemesség, papság, tőkepénzes kiirtása: ez volt az alapthesis; vitatárgya csak eszközök és módozatok s azoknak a feltalálása. Itt organisálta magát egy összetartó egészszé az európai és észak-amerikai socialdemokrata-párt minden anarchista töredéke. S ez organisatiónak a foganatbavételét már azóta tapasztalhatni mindenütt. Az Angliában megkisértett középület-felrobbantások, az irhoni agrárgyilkosságok legelébb is magát a Britt birodalmat vonták bele a bajba. Ugyanazok a kezek intézték a hajóelsülyesztő pokolgépek alkalmazását, a melyek a szentpétervári tűzaknákat furatták.

S ez az összetársítása a társadalmi mozgalomnak a politikai forradalommal teszi felfokozott hatásúvá ezt a szövetséget; mert a kétségbeesés küzdelme ragadós; s az orosz nihilista vértanúk nimbusa elvakítja a franczia és német socialisták szemeit. A mit az orosz nihilista tesz a szabadság, az alkotmányos rendszer kierőszakolásáért: ugyanaz képzelt jogot ád a petroleurnek hasonlót tenni s megtámadni az alkotmányos kormányt és a nemzeti élet alkotta társadalmi rendet, tönkre tenni magát azt az alkotmányos szabadságot, a miért az orosz feláldozza magát. Most ezek mind egy kalap alatt vannak. Hiába mondják a mérsékelt elemek, hogy nekik nem ilyen messzemenők a czéljaik; őket felhasználják úttörőknek; mikor nem akarnak tovább menni, akkor félretolják, vagy előretolják, vagy átgázolnak rajtuk; de azok a czéljukon innen meg nem állnak.

Ennek a czélnak az eszköze: elkezdve a toasztmondó pohártól, melylyel jámbor népszónokok népszerű nagy szavakat leöblítenek, a petárdáig és az orgyilokig minden.

Az angol nép maga leghamarább belátta ezt, s azért az angol munkásegyletek a szeptemberben megtartott Trades Unions nagy congressusán, daczára az irlandiak izgatásának, a socialrevolutionista congressussal való egyességet visszautasították s eddigelé csak egy kisebb városban sikerült igazi angolokból alakult forradalmi szövetséget létrehozni, az sem prosperál. Ellenben bizonyos, hogy a mindenütt kitörő strikeok jobbára összefüggnek egymással, s hogy a németországi intransigenseknek a távolmaradása a választási mozgalmaktól egyenesen annak a kimondott elvnek a következése, miszerint a parlamentárizmus maga megbuktatandó, mint leghatalmasabb védgát az anarchia áramlata ellen. Nekik minden parlamenti szónok áruló, még az ellenzékiek, a legszélső baloldaliak is, a hogy ezt igen világosan elmondta nem régiben maga a budapesti socialista lap is. Érthetett belőle mindenki, a kinek fülei vannak a hallásra.

III.

Legélesebb az ellentét a mérsékelt socialdemokraták és anarchisták között magában Francziaországban. A munkásosztály túlnyomó nagyobb része az elsőbb irányhoz csatlakozik, az utóbbiak főleg Párisban és Dél-Francziaországban vannak otthon. E két párt között van egy harmadik, collectivisták czím alatt, mely a kettőt egyesíteni törekszik: de inkább az utolsóval ért egyet.

Ezek még az évenkénti congressusaikat is külön tartják, a mérsékeltek Párisban, az anarchisták Rheimsban. Ez már ott egész hatalom, mely az állammal magával küzd. Miniszteriumokat buktatnak meg s Francziaország külpolitikáját befolyásolják.

A mérsékeltek syndicatusi kamarákat tartanak fenn, a miknek feladata valóban az, hogy a munkások sorsát a tőkepénz hatalma ellenében javítsák. Mult deczemberi congressusukban ezek voltak a határozataik: egy munkás tudakozó és utasító hivatal felállítása, vegyes bizottságok alakítása munkaadók és munkások küldötteiből a munkaidő és munkadíj megállapítása végett, megszüntetése a vallásoktatásnak az iskolákban, ipariskolák felállitása, szabad népoktatás, a gyármunkások egészségéről gondoskodás, segélyezése az elnyomorodott és elaggott munkásoknak. Ugyanekkor elvben kimondatott, hogy a strikeokat rosszalják. Ezek mind igen békés határozatok.

De özönlött is az anarchisták részéről a gúny és szitok a békeszeretők fejére e határozatok miatt. Náluk a czél a «commune», a társadalmi forradalom. Az ő pártjuk ugyanebben az időben Rheimsben tartott congressust, megalakulás és szervezkedés végett. Az egész országot felosztották öt regióra, s ez öt regio együtt tart fenn Párisban egy «National comitéet». Ennek azonban semmi intézkedési joga nincs, mert az már elismerése volna bizonyos constituált kormányhatalomnak, holott az anarchisták alapelve az, hogy minden csoportozat független egymástól, s az egyéni szabadságot senkinek sincs joga korlátozni. A fejetlenség ő náluk a systema. Kiki úgy tör a czél felé, a hogy neki tetszik. A national comité csak arra való, hogy az indítványokat átvegye s a congressus elé terjeszsze s manifestumokat adjon ki a párt nevében.

Ezek már nem működnek titokban, mint a német anarchisták; minden nyiltan megy náluk. A leghatalmasabb izgató a két hölgy: Paula Mink és Louise Michel. Minden alkalmat felhasználnak tömeges tüntetésekre: híres emberek temetését, olasz és franczia munkások viszálkodását, választási gyűléseket; városról városra járnak meetingeket rendezni s aztán tartanak felolvasásokat a robbantószerek előállítása és használata módozatairól. Kezeik átnyúlnak Belgiumba, ott is rendezik a mozgalmakat és le a föld alá a kőszénbányákban; a sürű strikeolások Francziaországban, Belgiumban az ő működésük eredménye. S a míg minden, a ki franczia, irthatlan gyűlöletet táplál minden ellen, a ki német: addig a franczia anarchisták karöltve tudnak haladni a német anarchistákkal, kik nagy contingenst adtak hozzá magában Párisban. Ezek nem gyűlölnek semmit úgy, mint a fennálló hatalmat, s még a német felforgató párttal is készek kezet fogni, hogy Francziaországot odadönthessék, a hová akarják. – S ezeknek a száma sok, erejük nagy, elszántságuk rettenetes.

Itt van a csatlakozási pont a franczia communeardok és az orosz nihilisták között. Ez a «fédération jurassienne».

Hogy mi az oroszországi nihilismus? azt a tüneményei eléggé mutatják, hanem hogy mi annak a belső organisatiója, azt még eddig senki nyilvánosságra nem hozta; láthatatlan az egész szervezetük. Ez nem socialdemokrata szövetség, mert az eddig ismeretessé lett tagjai nem a munkásosztályhoz tartoznak, ellenkezőleg a tudományos körökből támadtak elé, s összeköttetéseik felhatolnak a legmagasabb körökig; míg eszméik legkevésbbé terjednek az orosz metropolisok alsóbb néposztályai között. Tehát ez politikai párt. Hanem azért a külföldön, Párisban, Londonban, Genfben mégis egyesülve lép fel a socialdemokratákkal. Ez utóbbiak tanultak tőlük – eszközök dolgában. Izgalmas tevékenység, áldozatkészség, halálmegvetés jellemzi a szövetséget, melynek közlönye, a «Narodnaja Wolja», daczára annyi fölfedezett titkos nyomdának, elfogatásoknak, rendesen megjelen ott magában a czári fővárosban s osztja ki a rendeleteket a párt tagjainak, s küldi határozatait a czárnak, a ki azokat rendesen kézhez is kapja. Nem lehet tőlük megtagadni az alkotmányos reformok kivivására irányzott óriás erőfeszítés iránti bámulatot, bármennyire elitéljük is eszközeiket.

Épen ilyen, az «idem nolle» alapján való összefüggése van a socialdemokrata mozgalomnak az olasz irredentával, spanyol forradalmi pártokkal és a Svájczban élő lengyelekkel, a kik különben maguk is két pártra vannak szakadva. A «nemzeti párt», mely Plater gróf vezetése alatt áll, határozottan kijelentette, hogy a socialismus hirdetése Lengyelországban valóságos hazaárulási merénylet, míg a socialista lengyelek, Mendelssohn vezérlete alatt is, csak a porosz- és osztrák-lengyel tartományokra alkalmazták izgatásukat, a hogy ezt elébb a «Rownosz», majd a «Prozedtvot» (Hajnal) czimű lapjuk tanusítja.

S mindezen különféle árnyalatú s megannyi más nemzetiséghez tartozó socialdemokrata pártoknak közös találkozó helye Svájcz. Itt van képviselve egész Európa, talán csak szegény hazánk kivételével.

De még itt nem szünik meg a socialdemokrata mozgalom. Átmegy az még Észak-Amerikába is. Ott pedig már valóban semmi keresni valója sem látszik lenni, a hol a munkának, szabadságnak semmi korlátai nincsenek, a hol tehet és beszélhet mindenki, a mit akar, hiheti és hirdetheti, a mit tetszik, – hanem azért ott is gyökeret vert a socialismus. Ott is vannak gazdag osztályok, a mik másokat dolgoztatnak, s szegény osztályok, a mik másoknak dolgoznak s kész a socialismus. Egynek sok van, másnak kevés, az egyik kényelemben él, a másik nyomorban: megvan az ellentét. S ennek a következményei mindig ugyanazok. A tavalyi nihilista congressuson Chicagóban azon kezdték a gyűlést, hogy bemutatták a társaságnak a kész pokolgépeket, megmagyarázva, hogy miként kell azokat okszerűen alkalmazni a gyakorlatban. Innen táplálják az irlandi agrarius zavargásokat. Itt találták fel legelébb a «fölfegyverzett socialdemokratiát», s lapjaik, a német «Vorbote», az orosz «Nye Zyd» és az angol «Liberty», elég világosan megmagyarázzák, hogy mi annak a czélja?

Pedig már Észak-Amerikának nincsen koronás fejedelme, ott nincs zsarnokság, nincs papság, nincs aristokratia, nincs katonaság; hanem az mindegy. Az anarchia ellensége mindennek: a mi rend, a mi birtok, a mi hatalom. Annak dűlni kell az ő kedveért, akármi legyen is a neve. Az orgyilok épen úgy felkeresi a czárt, mint a köztársasági elnököt, sőt, mint a bécsi eset bizonyítja, még a jámbor csizmadia-legényt is, a kinek meg kellett öletni azért, hogy a nagy czél elérésének eszközei szaporodjanak az ő kis vagyonával.

Ez egy tan, egy doctrina, a mely fölött kimondta az itéletét maga a legilletékesebb forum, a svájczi benszülött munkásegylet, mely a maga lapjában (Arbeiterstimme) kinyilatkoztatá, hogy az anarchista ligával minden közösséget visszautasít, s nem érintkezik olyan emberekkel, a kik a rablást és gyilkosságot prédikálják.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a socialdemokratiának az állása a kerek világon. Hát saját hazánkban mi van belőle?

IV.

A mi másutt már vihar, az nálunk még csak szellő.

Mi a socialdemokratia alapja? – Küzdelme a munkának a tőkepénz ellen.

Munkás csak volna nálunk is; de tőkepénz nincs. Hiányzik az ellenség, a zsarnok. Nálunk, ha egy gyár munkásai a munkaadó gyár ellen szövetséget kötnek, a gyártulajdonos simpliciter megbukik, liquidál s azzal vége van a küzdelemnek. Külföldön a gyárosnak heverő tőkepénze van, tartalékjával folytathatja a küzdelmet, nálunk épen ez nincs. A ki nálunk a gyármunkásokat fölhecczelné, egyszerre megbuktatná magát a csirájában levő gyáripart. Aztán meg gyárosaink jól is bánnak a munkásaikkal; itt nincsenek azok a lenyomott munkaárak, az a nyomor, a mik a külföldön szikrához a taplót adják.

De magát a munkásosztályt is még elébb nevelni kell nálunk. Az internationalet nem a tudatlan napszámos, a teherhordó alkotja; hanem a tanult, az iskolázott munkás; a gépésznek, szövőnek, asztalosnak mathematikai ismeretekkel, magasabb műizléssel kell birnia, s ezeket nálunk még mind csak most tanítják.

Azért nálunk is megvannak a kezdet jelenségei. Vannak socialdemokrata munkásegyletek Budapesten; azoknak hirlapjaik; tartanak gyűléseket, sőt néha egy kis utczai zavargás is felmerül, mint a Casino elleni tüntetéseknél, a dohánygyári kravallnál tapasztaltuk; mind ez kicsiben. Gyűléseiket egy pár száz ember látogatja, ott rendesen összevesznek egymás között, a magyar munkások a németekkel nem értenek egyet, a német lapot nem olvassák; aztán – senki sem üldözi őket. Történik ugyan, hogy egy-egy kóbor nihilistát beszámíthatlan állapotában bekisérnek, s ennek a kiszabadítására megmozdul a munkásegylet, de a kimenetele a dolognak rendesen olyan, hogy nincs ok nagyon sokat beszélni róla.

Aztán még egy fődolgot kell megjegyezni: – azt, hogy a magyar munkás «még hazafi». Ez a szó pedig ki van zárva a socialdemokratia kathekhizmusából. A magyar munkásnak, iparosnak a lelkében még oltárkép a haza, s nem egyezik bele, hogy azt szalagokra hasogassák s úgy oszszák széjjel. A magyar munkásosztály még rajong a magyar állameszméért, s nem hogy a magyar nemzet felosztását kivánná a nagy néptengerbe, de Magyarország önállósága a legtúlzottabb eszményképe. Ha szélbali, nem világpolgár: de magyar értelemben az. – Épen olyan, mint a lengyel. Soha a magyar munkást, épen úgy mint a lengyelt, nem fogja az orosz socialdemokratia elvtársaul megnyerni: – a német még pedig kevésbbé! Hisz minden elméleti értekezésük, minden gyakorlati intézkedésük a magyar iparosok szóvivőinek oda irányul, hogy miként lehetne a magyar ipart megvédeni, emancipálni a német ipartól? Ez nem a socialdemokratia alaptétele. Az előtt nincs nemzet, nincs haza: az csak az egyénről gondoskodik, semmi köze az országhoz.

Más országokban a szélső ellenzék, – tudva, vagy öntudatlanul – a socialdemokratia kezére dolgozik; egyengeti az útját. Nálunk is megvan az a közös törekvése, megdönteni a fennálló kormányt, de már a socialis alaptételekben földsarki ellentét van a szélső balunk és a socialdemokratia között. Nálunk a szélső ellenzék nemzeti érzelmű és aristokrata; – de hisz a népünk maga is az.

Ki ne tudná, hogy például az antiszemita mozgalom egyenesen ellentétben van a socialdemokratia áramlatával? Az antiszemita népgyűléseket rendesen a socialdemokraták szokták szétrobbantani. – Az antisemitismus feudalis és sötétkori mozgalom. Ezt a teljes egyenlőség emberei nem tűrhetik. Tiltakoznak is mindenütt ellene. Hisz náluk a legbuzgóbb proseliták semita vérből eredtek. A lengyel socialdemokraták főnöke maga is izraelita, az volt Jesse Helfmann, az a nihilisták intelligentiájának egy része. Úgy, hogy az antisemita mozgalmak megindításával egyenesen az orosz kormányférfiakat és Bismarckot vádolják a socialdemokraták, s úgy tekintik, mint az ő szervezetük szétrombolására irányzott stratagémát. – És ezt az antiliberális mozgalmat Magyarországon épen a magyar ellenzék legradikálisabb elemei indítják, tolják, gördítik előre.

No már Tisza Kálmánt csak nem gyanusíthatja senki azzal, hogy ő biztatta fel az antisemitákat, hogy a socialdemokratiának ezt a döfést adják. Teszik, mert jónak látják. – De ezzel egyúttal kihiresztelik az egész világnak, hogy Magyarországon a socialdemokratia eszméi számára nincsen elég termőföld. – A sok kárból ez az egy haszon.

A budapesti munkásgyűlésen a mult évben ez a programm lett megállapítva a magyar socialdemokraták kivánságaképen: 1. A földbirtok, vasutak, bányák államivá tétele. 2. A tanrendszer eltörlése. 3. Általános szavazásjog. 4. Ingyenes népoktatás. 5. Eltörlése az állandó hadseregnek. 6. Az állam és egyház különválasztása.

Ezek között vannak olyanok, a miket nagy erőszak nélkül el lehet érni. Az ingyen népoktatás bizony kivánatos; – hogy az iparosra ki legyen terjesztve a választó polgári minősítés, azt én régen kimondtam a magam programmjában; de hogy az általános szavazatjog behozassék, azt ellenezni fogja minden hazafi, a ki annak a szükségét érti és érzi, hogy ezen a földön magyar állam álljon fenn. Az állandó hadsereget mi is feloszlatjuk, mihelyt a többi államok feloszlatják, az egyház és állam közötti viszony is majd csak rendeztetni fog, ha most nem, – a jövő században; de hát mindezek együtt és különvéve javítnak-e valamit a munkásosztály sorsán? Nincsenek ezeknél közelebb eső bajok? sürgetősebb tenni valók? – mi pedig a földbirtok közössé tételét illeti, ezzel az indítványnyal menjen csak ki a vidékre az eszme feltalálója propagandát csinálni, majd megtudja, hogy mit neveznek «keresetlen fának».

Utánzási mánia van itt, nem rendszeres törekvés; és legkevésbbé szükségparancsolta társadalmi fejlődmény.

De ez az utóbbi az, a mi feltarthatlanul be fog következni, a minek bekövetkezését magunknak előkészíteni, siettetni kell. Az ipar, a gyármunka, kézműtermelés fejlesztése legfőbb feladata ennek az országnak. S a haszonnal, a jóval együtt fog növekedni az árnyoldal is. Ezt kell idején előrelátnunk.

A magyar államférfiak egy ízben már fényes tanúbizonyságát adták előrelátó bölcsességüknek, a midőn meg tudták ragadni a kellő időpontot, a melyben a «földiparos» sorsának kérdéseit törvénynyel a legméltányosabban megoldják. Ha ezt mi 1848-ban el nem végezzük, most épen olyan agrarius mozgalmaink volnának, mint az angoloknak Irlandban. Így pedig, a radikális megoldás után harminczhárom esztendő mulva, földmíves-iparunk európai nevezetes tényezővé fejtette ki magát, s a leghevesebb és legsokoldalúbb pártküzdelmek között nálunk agrarius mozgalomnak árnyéka sem fordul elő.

Hasonlót tehetünk a fejlődő kéz- és gyáripar ügyében is. Fogunk is tenni. Az ügy jó kezekben van. Abban az irányban, a melyben növekedik, meghonosul az ipar minden ága hazánkban, kell növekedni a munkásosztály megelégedésére czélzó intézkedéseknek. A magyar munkás józaneszű, becsületes és hazafi. Ha ez osztálynak a méltányos kivánságai kielégíttetnek, megelőztetnek, akkor azt nem kell félteni a túlzásokba tévedéstől. Itt csatangolhatnak a külföld emissariusai, csapkodhat át a felszított láng a határon, amazok nem fognak senkit megmételyezni, ez nem fog semmit felgyújtani: minket megoltalmaz a munkások szeretete hazájok iránt, s a haza igazságszeretete munkás fiai iránt.

MIKOR AZ EMBERNEK NINCSEN GONDOLATJA.

(Adalék az Arany-emlékekhez).

Ismeri-e ezt az állapotot más is?

Magamforma mesteremberekről beszélek, a kiknek ez a kenyere. – A gondolat. – Aztán mikor ez nincs!

Nem azt a kedves, nyugalmas lelkiállapotot értem, a mikor jól esik nem gondolkozni semmiről, – hanem leheveredni a pimpimpárés fűbe, s elnézni órahosszant, hogyan czepel egy hangya egy magánál kétszerte nagyobb szilfaleppentyűt göröngyökön keresztül az alagútja szájáig: vajjon be tudja-e azt oda vontatni magával? Vagy mikor ideje van a Balatonra bámulásnak, a mi hétféle színt változtat egyszerre, úgy, hogy ha azt egy piktor lefestené, azt mondanák rá: megbolondult. – Kell is nekem ilyenkor a gondolat!

Azt a napfogyatkozási időt sem számítom ide, a mikor az íróember a térde közé fogja a saját munkájának a correcturáját, hogy ne az eszméket, hanem a benmaradt sajtóhibákat keresse ki benne, a holott a «boldogságos szűz» folyvást «boldogságos tűznek», s a «Tűzhalom» ellenben következetesen «szűz halom»-nak van szedve. – Ilyenkor nem szabad gondolkozni, hanem csak nézni.

De még azt az állapotot sem számítom ide, mikor az ember kedve szerint eleget dolgozott már erre a napra; be van fejezve egy munka s akkor előveszi a patiencekártyát s rakja a «napoleonjátékot» egymásután, órahosszant, nem ügyelve másra, mint hogy a négy ass, meg a négy király «kijöjjön» a végén. Ez olyan mint a hasított körmű állatnak a kérőzés. – (Pardon a hasonlatért!) – A természet megkivánja.

Hanem értem alatta azt a keserves, kínos állapotot, a mikor kellene dolgozni: muszáj volna; – olyan munka van előttünk, a mit nem lehet elhalasztani holnapra, vagy olyan, a mit be kellene már fejezni: kiadó, szerkesztő, betűszedő rángatja az embernek a kabátját: megvan-e már?

Az Isten szerelméért! Elkésünk. Mit mond a publikum? Aztán az ember ott ül az asztal mellett és nézi a tiszta papirost maga előtt; s a hogy azon nincs semmi, úgy a fején belül sincs semmi; mindegy, ha sipka aranynyal kinálják, vagy pisztolylyal fenyegetik is: nem jön egy gondolatja, a tinta beleszárad a tollába, repülnie kéne, s mászni sem tud. Olyan, mint a szélcsöndes tenger közepén a gálya a lelohadt vitorlákkal.

Ezt nevezem én a legnagyobb kínnak a világon.

Mikor az a hír riadt, hogy «meghalt Arany János», minden velem összeköttetésben álló ember és társaság azt mondta: «no, most erről te neked kell írnod!»

Nekem? – Hát tudok én ehez valami gondolatot fűzni? Hát ha én Arany Jánosnak a fejfájáról egy szilánkot lehasítok s elültetem, megered az? kizöldül az?

Nem vagyok rá képes!

Pedig sok nagy embert, sok jó barátomat eltemettem már, a kiktől elbúcsúznom irott szavakban mind nehezen esett. Tudtam nekik mit mondani. A mit éreztem, a mi fájt, a mire emlékeztem; mind tudtam eszmékké alakítani. – Most nem tudok semmit. Meg vagyok zsibbadva. Érzést, fájdalmat lehet leirni, de a zsibbadásra csak egy szó van.

Megkísértem erőtetni a munkát. Valamit kell írni. Legalább valami rhetorikai frázis-sorozatot. Ehhez csak gyakorlat kell: esztergályos-munka ez. Csakhogy a mit egyik perczben leirok, azt a másikban ki kell törülnöm.

«Gyönyörű egy ősz ez! Máskor csak a gyümölcs és a levél hullott: most az egész fa kidűl…?»

Törüld ki! Micsoda banális hasonlat!

Kezdjünk mást.

«Tehát már Castalia forrása is intermittált?…» Húzd keresztül, míg meg nem szárad! Meg akarod nevettetni a halottat?

«Azt kivánjátok, hogy irjam le, hogy mi az a sötétség?…»

No ha nem tudsz hozzá, hát ne fogj hozzá!

A papirosom megtelik elkezdett és keresztül húzott sorokkal. Úgy néz már ki mint valami temető.

Aztán a temetőre gondolva, eszembe jut az a sírirat:

«Itt nyugszom én, olvasod te; Olvasnám én, nyugodnál te.»

Minden leirt gondolatnak ez a foliája, a mi keresztülcsillámlik rajta.

Arany Jánost elsiratni! Nem értek hozzá. Egy gondolatom sincs.

No jól van; hát ehhez nem értesz. Nem birja a kezed azt a nehéz fegyvert, a mit ő elejtett; hagyd pihenni. – Majd megirja ezt más, a kinek az esze nem pauzál. Hanem hát van egyéb dolgod; itt a készülőben levő regényed! feküdj neki, várnak a kéziratra, folytasd.

De az sem megy. Pedig régen kész a fejemben az egész munka: addig hozzá sem kezdek az elejét leirni, míg az egész apróra ki nincs dolgozva a fejemben. – És még sem jönnek a gondolatok. A régen kifőzött, a keresztül érzett, az emlékembe beégetett eszmék, alakok, szövevények nem akarnak hívásomra megjelenni. Itt ülök a tollal kezemben és nem tudok dolgozni.

És elmult egy hét Arany halála után, hogy nem jött egy gondolatom, vagy a mi jött, el is ment, nem fogtam meg; nem az igazi volt.

Hajh, az én ábrándalakjaim, a kiket felidéztem, hogy mondjanak el egy rég bemohosult történetet egy mesemondássá lehanyatlott időkorból, a hajdankori magyar hősök és azoknak szerelmei, mind ott virrasztanak most legkedvesebb «bárd»-juk ravatala körül; azért nem jöhetnek én hozzám…

Vegyük elő tehát a zomotor hősének drága hagyományát, Arany leveleit, a miket néha napján hozzám irt: talán azokat lemásolva, belejövök újra a dologba.

Nagyon érdekes levelek ezek, kezdődve azokon az időkön, a mikor még Arany Jánosnak csak névtelenül lehetett irni, és nekem csak a más neve alatt lapot szerkesztenem. – Ezek a levelek fényt (azaz hogy világosságot) vetnek sok olyan állapotra, a mik csak azért nem mondhatók elfeledetteknek, mivelhogy nem is volt felőlük tudomása – a nagy világnak, a magyar nemzetnek.

Kezdjük az elsőnél. Ezt Arany János 1855-ben irta, a mikor én Pákh Albertnek másfél évi távolléte alatt a «Vasárnapi Ujság»-ot szerkesztettem. (Ezt nem tudja senki.)

Nagy-Kőrös, decz. 10. 1855.

My dear Moore!