Part 15

Most már egészen valószinűnek találta, hogy ha a holtak átka oly hathatós frictiót okoz az electrica materiával terhes felhőkben, akkor az is bizonyosan be fog teljesülni, hogy őt már most annyiszor üti meg a mennykő, a hányszor ez átok azt fejére idézte, a hányszor esküdött eltaszított neje ellen hűtlenül, hamisan.

Ez a tudat elrabolta egész életkedvét. Úgy élt, mint a ki halálra van itélve, a kit üldöznek, keresnek, s csak attól függ élete, halála, hogy mikor ismernek rá?

Ez a félelem azért nem tette vallásosabbá, csak félelmeskedővé. Mihelyt borúlt eget látott, házából ki nem mozdult, s ha zivatar, villámlás, mennydörgés vonult el feje fölött, akkor lefeküdt ágyába, és ott várta végig a zivatar elvonultát.

Az az ágy is csodálatos volt. Egészen üvegből a nyoszolya, a mennyezete kirakva borostyánkővel, arról nehéz selyemfüggönyök borultak minden oldalról az ágyra, párnák, paplanok mind selyemből; az ágy a szoba közepén, s a szobának minden fala gondosan bevonva spanyolviaszszal, mint a hogy mások be szokták vonatni szőnyeggel, hogy azon egy repedés nem volt, a min a villám beosonhasson; azt pedig a természettudósok már régen tudják, hogy a selyem, borostyánkő, üveg és spanyolviaszk mind oly csodás lények, a miktől a villám «horret» (irtózik).

Épen évfordulója volt azon végzetes napnak, melyen Rufus hamis esküvéssel három szerencsétlen életet kioltott; ezúttal derült, felhőtelen nap, mely csendesen, vidáman folyott le egész késő estig.

Hanem este felé, mikor már Rufus azt hivé, hogy ezt a napot elfelejtették odafenn, a leáldozó nap elé hirtelen emelkedék egy sötét, domboruló felhő, egyenesen föl az égnek, mint valami visiobeli csoda, idomtalan fejjel, fekete testtel, púpos vállakkal, s egymás elé törekvő tömör tagokkal, mely a mint a lehanyatló napot eltakarta, mintha láng sörénye volna köröskörül, s félarcza haragjától égne. Azután meg, mintha szárnyai nőnének, a mik lassankint átfogják az eget egyik szélétől a másikig, mintha azt mondaná: «én előlem nincsen menekülés».

Rufus reszketve látta a közeledő felhőt. Nem jutott eszébe, hogy a tudósok a felhőket cirrhus, cumulus és stratus osztályokba sorozzák: ez az ő bántója! azt látta csupán.

Egyszer azután a közeledő égi alak egyet pillantott szemével, mintha mondaná neki: «látlak!» ez a pillantása a felhőnek a távoli villám.

Rufus hirtelen szobájába sietett, fölvette selyem hálóköntösét, befeküdt selyem ágyába, összehúzta a függönyöket, s kezébe vette borostyánkő olvasóját; nem azért, hogy olvasó, hanem azért, hogy borostyánkő, – és azután leste az égzörgés közeledő moraját.

Így szokott mindig tenni, mikor mennydörgés közelíte: fejét lehúzta takarója alá, jobb kezét a bal üterére tette, és azután számlálta, hányat üt az, míg az ablaktábla szűk nyilásán bevillanó fényre a dörgés következik. Húsz érütés a villám és dörgés között, egy mérföldnyi távolt jelez, tíz csak felet, öt csak kétezer lépést, ha egy percz van csak közte, akkor itt jár fejünk felett; ha itt üt le, akkor se érütés, se számlálás.

Rufus a félelem hideg verítékével egész testén, számlálgatá ere ütését: milyen gyorsan közeledik! mennyiszer lecsap! Oh az egészen más hang, mikor a villám a földhöz intézi szavát, mint ha a felhők csak egymással beszélnek. Az a taszító, recsegő hang, mely megreszketteti a földet, az a mély dördülés utána, mintha a szörnyű viszhang épen a föld szinén hömpölyögne végig, s minden szívnek, a kit elől utól talál, meg kellene azt érezni.

Rufus reszketve számítá érütését; már csak tíz, már csak öt, pedig az ér lázas izgalomban ver már; már csak kettő… Most egyszerre túlvilági fény borítja el hálószobáját, mely minden érzékét egy perczben eltompítja… és azután nem tud magáról semmit.

Mikor újra fölébred és körültekint, bámulva látja, hogy már nappal van.

Feje fölött a háztetőn, a padlaton egy ökölnyi gömbölyű nyilás, oly tökéletes, mintha művész keze vágta volna ki; azon keresztül szobájába süt a delelő nap. Ő maga ágyától ölnyi távolban fekszik, az ágy föl van fordítva, borostyánkő mennyezete összetörve, s selyem függönyei hosszú vékony foszlányokra széjjelhasogatva.

A második villámcsapás után Rufus egészen más ember lett. Mintha kicserélték volna, elhagyta a tivornyákat, templomba kezde járni, tudományos könyveinek válét mondott, zsoltárt, bibliát forgatott; nem uzsoráskodott, nem koczkázott többet, pénzét templomokra, iskolákra adta.

Megtört, megadta magát az előtt, a kit eddig megtagadott.

Azon a helyen, a hol szerencsétlen neje a folyamba ölte magát, kápolnát építtetett; félszázados sugár jegenyék alá, s mikor jött valami nagy zivatar, akkor ő kiment a kápolnához, odaült egy jegenyefához, s ott állt, karjait összefonva és nézve a villámos égbe, s várta annak utolsó csapását.

Mert hogy még egy csapása van hátra a rettenetes fizető égnek, azt tudta ő, és mindenki, a ki hirét hallá. Messze földet bejárt már az, hogy él Szeben táján egy elitélt, a kit már kétszer megütött a villám, s a kit még harmadszor is meg fog ütni.

Rufus nem félt tőle, nem kerülte a fényes ostort többé. Akárhány zivatarban, legnagyobb mennykőhullás között lehetett őt látni, hajadonfőtt járva künn a szabadban, a magas fák között, a mikről az a vélemény, hogy a villám fölkeresi sudaraikat; – ott járt, kelt és beszélt a villámokkal: «ide, ide, itten vagyok: – láss meg, – találj el, – kitárt keblem, fedetlen főm, halálra kész lelkem, – add meg, a mi még hátra van».

És a mellett nyár nyár után múlt; fekete hajból fehér lett; az ivadék, mely Rufussal egykorú volt, lassankint kihalt mellőle, rendes halállal, dögvészszel, háborúval. Ő még mindig élt és várta a harmadik villámcsapást. Új ivadék támadt körülötte, gyermekekből férfiak, asszonyok lettek, azok is megtudták, hogy története van annak, a miért egy őszhajú kegyes ember, a ki különben oly józan, bölcs, másokkal jóltevő, templomba járó, – mikor égi háború van, kalap nélkül, mankó nélkül kitántorog a szabadba, keresi a folyók partját, neki támaszkodik a jegenyefáknak, s beszél az éggel, beszél a zivatarral. A mennydörgés felelget neki és ő érti azt, a mit beszél.

S a harmadik csapás még mindig nem jött.

Pedig már az égüldözte, a villámjárta túl volt azon az időn, a mit az irás szavai ember számára kiszabtak; a nyolczvant is meghaladta már, és tudta maga, tudta más, hogy a halálnak csak egy neme van számára, s neki el kell várni, a míg arra kerül a sor.

Így múlt el nyár nyár után; neki csak télen volt szabad pihenni, a tél volt az az egy évszak, mely Rufus hajához és lelkéhez oda illett. Télen nem jár a villám.

Vagy ha villámlik, mennydörög télvíz idején, azt csodának nevezik, s fölirják a krónikás könyvekbe.

Egy télen hasonló csoda történt. Legnagyobb fagy idején, hóeséssel, zúzmarával megzendült az égboltozat, s a bámuló emberi faj látta a villámot a fehér havasok fölött ellobogni.

«Ez az én intőm!» monda Rufus, s kitámolygott a folyam melletti kápolnához, megállt a lombtalan jegenye alatt; csak egy volt már a sok közül, a többi kidűlt, kirothadt régen. Azt az egyet könnyű volt eltalálni az égi nyílnak.

És a folyó be volt fagyva, a mezőt mélyen lepte a hó, a jégdara zörgött a faágakon.

A csodára támadt zivatar elvonult ismét csendesen, a nélkül, hogy egy ütésre méltatta volna a földet és annak törpéit.

Rufus csalódottan vánszorgott ismét haza. Olyan bizonyosnak hitte már, hogy ez a nap az ő számára virradt, hogy ez a nap az ő számára nem fog alkonyodni; és ime csalódott az égben, az még mindig csak fenyeget, és nem áll bosszút; nem kegyelmez és nem büntet, csak mindig fenyegetve tartja feje fölött a kivont pallost.

Erre megbetegedett. Talán meghűtötte magát nagyon a téli zivatar alatt.

Ágynak feküdt, sokáig beteg volt, elhúzta baját egész a tavasz nyiltáig, egész a fű zöldültéig, a legelső sárga virágokig.

Akkor meghalt.

Meghalt csendesen, ágyban fekve, kibékülve, kiengesztelve.

«Ime, hosszas bűnbánatáért megkegyelmezett neki az ég; elengedé neki az utolsó csapást.» Ekként szólt minden ember.

És ebben megnyugvának. Fényes temetést rendeztek a halottnak, melyre messzeföldről összejöttek, a kik hirét hallák, és mindenki elmondá egymásnak a történetet, úgy, a hogy azt apáitól hallotta, hogy ime itt fekszik a koporsóban egy ősz ember, a ki ifju korában háromszor esküdött hamisan neje ellen, gyermekei ellen, azok elvesztek nyomorultul; de égig ment az átok, hogy a hányszor esküdött hamisan, annyiszor sújtsa meg a villám, s kétszer betölt rajta az átok, a harmadikat elhárítá magáról, jóltevéssel, imádsággal, bűnbánattal.

Ez volt a halotti búcsúztató tartalma is, azt zengé a gyászének; az volt irva a sírkövére.

Szép tavaszi délest volt, mikor a gyászmenet megindult; lanyha eső permetezett, a mitől a fák virágbimbói szemlátomást nyilnak; a szomjú föld, fű, virág elitta azt, még sár sem lett utána, a lég most tele volt lanyha eső illatával, fakadó nyárfabimbók ambrájával. Egészen temetésre való idő.

Rufusnak családi sírboltja volt a templom kerítésén belül; ott vártak rá régóta ősei, mint legutolsóra, ki maga után beteszi az ajtót, és azután nem háborgatja őt több napvilág; együtt csendesen alhatják tovább a porrá-létel éjszakáját.

Ott mikor a sírbolt lépcsőin leereszték a nehéz kovácsolt vaskoporsót, a mint bezárták mögötte az ajtót, a mint megfordították fölötte a czímert, a mint elmondák: nyugodjék békével, abban a pillanatban lecsapott a villám a befedett sírba, s kidönté az eléje állított emlékkövet, hogy az darabokra omlott…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ég – megfizet…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És ezt a történetet mindenki megtudhatja, a ki a Királyföldön jár, csak kérdezősködjék arról az emberről, a kit háromszor ütött meg a villám; kétszer élve, egyszer halva.

MIÉRT LÁTTÁL?

Gonzaga Julia csak tizennyolcz éves volt, mikor férjét Colonna Vespasiant eltemették, és azóta nem szeretett soha.

Gyűrűjébe egy amarántot vésetett e jelmondattal: «non moritura». – A szerelem hivői előtt az amaránt virága jelképe az örök első szerelemnek.

Julia szépségének hire bejárta a narancsligetek honát; Olaszhon kicsiny, de fényes fejedelmeitől kezdve a nemes lovagokig mind lábánál hevertek, s ő – egyet sem emelt föl közülök.

Nem szeretett, nem tudott szeretni mást, mint azt, a ki már meghalt.

Pedig volt a megvetett imádók között egy, a ki őt valóban megérdemelte volna. Nem rangja, nem gazdagsága által, de szerelmének nagyságáért.

Egy egyszerű lovag volt Del Castro Alfons, a fejedelem testőreinek kapitánya.

Del Castro lovag miatt ugyan rosszul lehetett megőrizve a fejedelem teste, mert ő a nap felét imádottja bámulatában tölté el; az éjszakát pedig egészen arra vesztegette, hogy ablakai alatt ábrándozott.

Ha Julia palotája kapuján kilovagolt, a ki őt legelőször üdvözlé, az Castro lovag volt.

Ha a tengeren csónakázni ment: Castro lovagot ott is útban találta.

Ha termeibe tért, azokat virágokkal behintve találta. Castro lovag szórta be az ablakon.

S ha éjjel lefeküdt, suhogó párnái közé, s kezét összekulcsolta imára: valaki az utczán künn énekkel kísérte imáját. Az mindig Castro lovag volt.

És azért Julia még sem tudta Alfonsot szeretni. Senkit sem szeretett, tehát őt sem.

Lehet-e kegyetlenebb gondolat egy szép nőnél, a ki senkit sem szeret?

Egy paradicsom, a melyben nem lakik senki. Aranygyümölcsű fák, örök virágok, de semmi madárdal hozzá, semmi élet hangja. A világ a teremtés harmadik napján.

Volt azonban egy más titkos imádója is Juliának, kinek nem volt szokása a sóhajtozás. Ez volt a kalózok fejedelme: Barbarossa.

A rőtszakállú szörnyeteg nem epedett, nem kért, nem járt ablak alá lantot verni, hanem egy éjjel kikötött Fondi alatt ezerkétszáz kalózzal, s mielőtt a csendes város lakói álmaikból fölébredtek volna, meglepte a márványszép kastélyát. Éjszaka volt, az őrök mind aludtak: Barbarossa martalóczai föltartóztatlanul hatoltak Julia hálóterméig.

Csak két szem őrködött ébren az alvó álmain: Del Castro Alfons szemei.

Csak a szerelem van ébren!

A lovag a martalóczok tolvaj közeledtét észrevéve, fölállt lova nyeregébe, s bezörgetett imádottja ablakán.

– Úrnőm! Ébredj! Kalózok ütöttek palotádra; menekülj!

Alig ébreszté föl e szó Juliát, midőn mellékszobájában asszonysikoltás, halálhörgés támadt; hű cseléd sikoltott, czudar rabló kése legyilkolá; ajtaján dörömbölt már az orv.

Egy percz volt az idő.

– Asszonyom, menekülj! hangzék az ablak alatt.

Julia kiszökött ágyából, csak egy vékony patyolat volt rajta; nem volt idő pirulni. Úgy, a hogy fekhelyét elhagyta, szökött fel az ablakba, onnan a lovag vállára emelte; azután leszállt nyeregébe; baljával átölelte hölgyét, jobbjával kihúzta kardját, sarkantyúba kapta paripáját, s vágtatott az utczán tova.

Vad saracén csorda üvöltve rohant utána; nyíl süvöltött, golyó fütyölt feje körül; a lovag forrón ölelé magához a reszkető hölgy termetét, s oly boldog vala.

Az üldözők mindenütt nyomában voltak, Barbarossa fölgyujtatá Fondi palotáit, az égő város fénye vérvilágot vetett a menekvők után.

A Garigliano átszeli az utat.

A hegyi folyam két meredek part között folyik alá; midőn ide értek, a ló visszahorkant a mélységben tomboló ár előtt.

– Itt elvesztem! rebegé a hölgy.

– Ne félj úrnőm, szólt Alfons, te tartsd magad a nyeregben, s tedd utánam, mit én teszek.

Azzal a hölgy kezébe adta a kantárt, s kipattanva nyergéből, a magasról a folyamba veté magát. A paripa gazdája után szökött nemes terhével.

A gyors hegyi folyamon át ketten úsztak erőfeszítve; a jó mén és a jó vitéz. Ez fél kézzel paripája zablyáját fogta, melynek hátán hölgye ült; s e halálvész közepett is csak azt nézte, mint simul a habáztatta vékony lepel a szoborszép amazonnak észrontó termetéhez.

Az üldöző saracénok elmaradtak a meredélyen; Castro lovag szökését egynek sem vala kedve utánozni egy pár ragyogó szem kedvéért.

A szerető férfi karja győzött a haragos folyón; féltett terhével átjutott a tulsó partra.

Itt mély erdő fogadta őket; mély erdőnek sötét útján semmi sem vezette Castro lovagot, mint két csillag az égen, és két csillag ide lenn.

Két csillag az égen nem jó helyre vezette őt; erdő közepén rabló bandolier csapat állta a menekvők útját.

«Kard ki! kard fel!» Castro lovag nem számlálta ellenségét, közé vágott; harczolt, mint egy oroszlán, a kardok szikráztak az éji harczban, a rablócsorda szétfutott, vagy elhullt. Alfonso utat vágott szive bálványának.

A hajnalcsillag látszott a keleti láthatáron, midőn az erdőből kiértek. Nem messze egy vár emelkedék előttük. Az volt Gæta.

– Asszonyom, szólt itt Alfonso, meg vagy mentve; kihoztalak minden vészből. És most szólj: mit érdemlek mind ezért?

S imádott hölgye előtt féltérdre ereszkedék.

Gonzaga Julia összehúzta szép keblén a vékony patyolatot; arcza égett a szégyentől, jobban mint az ég a hajnalfénytől; szemei vészben ragyogtak.

Ah, a földi csillagok sem jó helyre vezették Castrot!

A mint térdelt a hölgy előtt, szemeivel kéjittasan járta be annak vonásait, omló haját, fehér vállát, végig egész rózsás lábujja-hegyéig: Gonzaga Julia odalépett hozzá és kezeit esküre emelve, így szólt:

– A miért megszabadítál pogány kézből, gyalázatból, a miért kihoztál dühös folyam hullámiból, a miért megküzdtél értem orvokkal, utonállókkal: kápolnát emeltetek nevedre, melyben mindennap te érted imádkozom;… de a miért megláttál öltözetlenül, azért meghalsz!

S e szónál kirántva a lovag övéből a tőrt, azt markolatig döfte annak szivébe.

… Oh milyen kegyetlen a hölgyek erénye!

AZ ÉLETBŐL ELLESVE

A PÁNSZLÁVOK FÖLDÉN. REJTELMES HISTORIA.

Nevethetnék rajta! Ha valami kényeskedőbb érzés nem sajogna bennem annál a gondolatnál, hogy a mi felvidéki tótjaink között pánszlávokat akarnak találni. Azok a tótok, a kik a Rákóczi-szabadságharczban a végső óráig kitartó hívei voltak a magyar ügynek, a kik a 48-iki szabadságharczban magukra hagyottan szétkergették a magyar ellen alakult szabad csapatokat, a kiknek fiai legjobb katonái voltak a magyar hadseregnek: ezek a jámbor kaszások, a kik minden évben lejönnek a magyar Alföldre, résztvenni a munkában azon az áldott földön, a mely nem az övék; a kik otthon a maguk görbe, de regényes országában fát vágnak, deszkát, zsindelyt fürészelnek, hasogatnak, tutajokon hordják mi hozzánk; a kik lemennek a bányákba követ törni, érczet kutatni; a kik bevándorolják a félvilágot szövött gyolcsvásznukkal, gyógyfüvekkel, egérfogó kalitkákkal; – hogy ezek mind azt a gondolatot hordanák a széles tüszőjük alatt, hogy ők Magyarországon az államrendet felforgassák, Szvatopluk trónját újra felállítsák, Budapestet elfoglalják s elnevezzék Czarográdnak, hogy a muszka czárral conspiráljanak.

Tudom én azt jól, hogy vannak elégedetlen emberek a tótok között is épen úgy, mint vannak a magyarok közt. Sok ember van, a ki azért üti a mellét, a nemzetiségére vonatkozva, mert különben észre sem vennék, hogy a világon van. Csakhogy ez nem eszme, hanem csak «szusz».

Vannak igenis árva tót diákok, a kik a lycæumi sovány convictuson keservesen magolva a quæ maribust, sanda szemmel nézik a duskálkodó földesúr fiát, a ki csak a billiárdnál tanúl, mégis szolgabiró lesz belőle; aztán vannak a világ háta mögötti ecclesiákban tengődő prédikátorok, a kik a mennyországot távolabb esőnek hiszik a tótokra nézve, mint a hogy azt más népek közel érik. Azután vannak veszekedett prokátorok, a kiknek a nemzetiségi izgatás mód a clientela szaporítására; de vannak minden bizonynyal igazi bonæ fidei nemzetiségi rajongók is, a kik anyanyelvüket imádják, költeményeket irnak rajta, azokat elszavalják, kinyomtatják, boldogok benne; és aztán végül van egynehány élelmes speculáns, a ki szimatolja a pénzszagot a moszkvai liga tarsolyában; nagyokat igér, s nagyokat vár érte, – kétszáz forintos évi fizetés mellett ezres bankjegyeket váltogat, s pezsgőt iszik belőle; – ez a törzskar. De hol a tábor? Hisz a felvidéki tót nép még csak egy pánszláv képviselőt sem küld fel a magyar országgyülésre.

Most két esztendeje keresztül-kasul jártam a magyar-tót felvidéket, voltam Nyitra, Trencsén, Árva, Liptó legszebb vidékein: úgy mentem mindenüvé, mintha haza mennék; úgy fogadtak mindenütt, mintha a legtősgyökeresebb magyar nép lakta vidéken járnék; a tót munkások a mezőn a maguk népdalai mellett énekelték az «Isten áld meg a magyart», a tót polgárok, iparosok koszorúkkal fogadtak a városok bejáratánál, papjaik s azok között kemény pánszlávoknak elhíresztelt celebritások távol falvakból eljöttek ahhoz a házhoz, a hol szállva voltam, s mondtak olyan felköszöntőket, becsületes hazafias érzelemtől áthatott, lelkesült szavakat (igaz, hogy némelyik tótul), hogy azoknál különbet a mi ős szittya vérünk se buzoghat elő, a katholikus tót papi méltóságok pedig épen kifogástalan érzelmű magyar hazafiak. Aztán pedig hát én nem vagyok nékiek se főispánjok, se földesuraságok, még csak lutheranus főcurator sem vagyok; – a mit bennem szivesen fogadtak, az a specziális magyarság megtestesülése: magyar író vagyok, semmi más: tőlem se nem remélhet, se nem félhet senki semmit; a mit a szivéből nekem ád, egyenesen a magyar nemzetnek adja.

Tovább mentem. Árvaváralján már az iskolás gyermekek «dicsértessék a Jézussal» és «adjon Isten jó napot»-tal köszöntenek magyarul. Azok az árva vidéket lakó árvaiak, a kiknek, ha egy esztendőben roszúl terem a burgonya, nincs mit enni, de azért még az inséges időben sincs adóhátralékuk. Faképeket, játékszereket faragnak, azt boldogabb vidékre elhordják, mégis lerojják, a mivel az államnak tartoznak. A fafaragás egész üzletággá fejlődött ki náluk. Megismerkedtem egy egyszerű parasztlegénynyel, a ki egy állatcsoportozatot valódi művészettel állított elő gyertyánfából; nyáron a mezőn dolgozik, csak télen át művész. Megnézheti a magyar miniszterelnök elfogadási termében, a ki odamegy, ezt a parasztművet (olyan tisztességben részesül ez), ott áll a díszalbum mellett. S ilyen művészekkel tele van a tótság. Faragott sétapálczáikat viseli az egész világ, még China is. Csöndes, dologszerető, becsületes nép ez.

Mikor az országgyülésen a magyar nyelv tanításáról az alsóbb iskolákban volt szó, hej, milyen nagy jeremiádát támasztottak ellene (akkor sem annyira a pánszlávok, mint inkább a pánszászok). No ha azért riadoztak tőle, hogy a magyar nyelv oktatása által majd a más ajkú népfajok nemzetiségükhöz hűtelenek lesznek: hát akkor nagyon ok nélkül rontották a vérüket; hanem ha attól féltek, hogy ennek a gyakorlati életben foganatosítása után a különajkú nemzetiségek a magyar állameszméhez hívebbek lesznek, hát akkor jól prófétáltak.

– Két év előtt, mikor Trencsénben jártam, csupán e megyében száztíz magyarul tanító iskola volt, s azok között tizenkettő, a miben az előadási nyelv kizárólag magyar, a többi megyében is úgy van. A nép maga kivánja így! Aztán milyen iskolák! Az árvaváraljai elemi iskola különb a hajdani lycæumoknál. Ezek a magvetői a hazaszeretetnek. A mi iskolamestereink ott a felföldön végzik be azt a nagy művet, a mit Árpád apánk ezer év előtt megkezdett. Ők fejezik be a pusztaszeri szövetséget. S ez a gárda hatol előre ellenállhatatlanul. Munkája láthatatlan; de feltarthatatlan mint a felvilágosodásé. A hajnalsugár elűzi a kisértetet.

Most következik azonban a rejtelmes történet.

Koritnyiczát is meglátogattam, családommal együtt, s még két jó barátom, Schwarz Gyula és Andaházy Pál kedves társaságában. A gyönyörű fekvésű fürdőben már akkor (ősz felé) nem volt más otthon, mint «tisztelt hazánkfia» Gelléri Szabó János barátom; vendégül pedig, mint mondák, egy angol tudós maradt még ott. Ott nagyhamar egymásra találtunk, az angol középtermetű, széles vállú férfi volt; arczán semmi az angol typusból: a kétkúpos homlok, a hatalmas két ágra hagyott szőke szakáll, a piros arcz, villogó szemek, büttykös orr, az egész arcz izgatag kifejezése egészen más népre emlékeztetett.

Schwarz Gyula tudós barátunk egyszerre angolul kezdett el hozzá beszélni, a mire az idegen doctor elég udvarias volt németül felelni, s a társalgás maradt ennél az idiománál.

Ebéd után azt a meggyőződésünket fejeztük ki egymás előtt, hogy ez az úr – muszka.

Azután beírtuk a neveinket a vendégkönyvbe; angolunk névjegyzése ekkép szólt: «Robert Laing, collegii Corporis Christi apud Oxoniensis Socius». Szép, gömbölyű, kissé hátradűlő betűi voltak: mint azoké, a kik cyrill betűk írásához szoktak.

Innen aztán tovább mentünk, fel Liptóba a Kárpátok közé, a fölséges csorbai tóhoz, a mit hogy ha le akarnék festeni, egy regényt kellene hozzá írnom rámának. – Hát a mint ott is elénk adják a vendégkönyvet, hogy a neveinket beírjuk: a legelső név, a mi szemembe tünik, ugyanazokkal a gömbölyű hátradűlő betükkel van odairva, a czím is ugyan az, csakhogy a név egészen más. A csorbai tó vendégkönyvébe ugyanaz «Cuthbert Shield, Northumberland, England, apud Oxonienses, collegii corporis Christi socius». A nap, melyen ez beiratott, május 30-ika. Ekkor pedig voltunk szeptemberben.

Ez már szeget ütött a fejembe. Két különböző név alatt, egy angolnak májustól szeptemberig a magyar-tót felvidéken mulatozni több, mint barátság. Mi dolga ennek itt?

Aztán kiment az egész dolog a fejemből.

Budapestre haza költözve, egyszer egy októberi napon betoppan hozzám az én koritnyiczai anglusom, látogatóba.

– God bye sir! Hanem már most engedjen meg, nem tudom melyik nevén szólítsam önt, mister Robert Lainghoz, vagy Cuthbert Shieldhez van szerencsém?

Az anglus elnevette magát kedélyesen, s egy cseppet sem jött zavarba.

– Igenis, mond, az egyik az irói nevem, épen úgy, mint önnek és sok másoknak is vannak írói álneveik; néha azt használom, kivált versek alá irva, minők a Csorbai tó vendégkönyvében láthatók.

– Önnek nagyon megtetszett a mi tót felvidékünk, hogy négy hónapot ott töltött.

– Oh igen. A szláv népszokások tanulmányozását tüztem ki feladatomul; s egész idő alatt folyvást Moyses püspök házánál voltam vendégül elfogadva: az volt kirándulásaim központja.

(Én ezt a Moyses püspököt úgy ismertem, mint hírhedt pánszláv celebritást.)