Part 14

– Szeretem, hogy kérdezed. Ez alku dolga közöttünk. Ő nekem ellenségem, a sors úgy akarta; és a mellett vőm; ezt te akartad. De se az, hogy ellenségem, se az, hogy vőm, nem nyom semmit a latban, midőn a város sorsát fontolgatjuk. El vannak árulva terveitek, hogy ti álnok cselfogásokkal mind a két császár sergei között olyan összekoczczanást akartok intézni, mely a már elpihent háborút újra fölelevenítse. Szándékoztatok egy időben török martalóczok alakjában a nagykállói kis helyőrséget felkonczolni, s más oldalról mint német muskétások felprédálni a Belényesen levő törökséget. Erről én mind pontosan vagyok értesülve. A terv jól volt kifőzve; én régóta tudtam azt; láttam, hogy gyüjtik a fegyvereket, lőszereket, hogy tanítják be a paripákat, tudtam, hogy lopóznak ki az emberek a városból tanyáikra, s gyülekeznek itt a kastély üregeiben össze; azt is tudtam, hogyan fog a jelszó a szószékről tudtul adatni, s akkor hirtelen bezárattam a kapukat. Senki sem jöhet ki Debreczenből. Most, midőn tudom, hogy egy debreczeni lakost sem fogtok compromittálni, körülfogatám a kastélyt, hogy azokat, kiket most itt lepek, összefogassam. Ezekre most csak kétféle sors vár: vagy közönséges rablóknak fogják magukat vallani s abban az esetben van elég karó számukra Debreczenben, vagy pedig, ha jobban tetszik nekik bevallani, hogy a két császár összeveszésére esküdtek, akkor kiadatnak a szatmári és váradi parancsnokoknak, azok végezzenek velük.

– Kegyelmed képes volna velünk ezt tenni?

– Épen azért jöttem előre, hogy ez «veletek» ne történjék. Szavadból azt vettem észre, hogy férjedre vártál. Ő nincs itt?

– Nincs, de nem soká itt lehet.

– Úgy annál jobb és annál sietőbb a dolog. Jobb ha a fészket akkor takarítjuk ki, mikor ő távol van, s a kelepczén kívül reked.

– De én itt vagyok.

– Épen azért jöttem előre, hogy téged magammal vigyelek, mielőtt a kutatás megkezdődnék.

– Engemet! szólt a nő indulatosan, azt hiszi kegyelmed, hogy családjának minden tagja áruló?

– Csendesen, asszony! Te el fogsz jönni. Haza jösz atyád házához Debreczenbe, s ott maradsz, mint csendes özvegy, fél esztendeig. Fél esztendő alatt én kieszközlöm, hogy Keresztszegi fejéről visszavétessék az itélet, mely őt a városból örökre száműzi. Akkor, mint régi jegyesed, eljöhet és megkérheti kezedet, s azután élhet veled, ha tud, boldogan. Ha azt nem akarja, kezemben tartom a fejét, mire Szatmárra visszatér, ott várja a pallos. És én esküszöm te neked, hogy az összeesküvésnek akár szép szerével, akár erővel, de nyakát fogom szegni! Hol van köpenyed? Ha nincs kéznél, vedd az enyémet és kövess, míg időd van válogatni.

– Nem! nem! nem tehetem! monda hevesen járva alá s fel a teremben Ilona asszony. Hogy elhagyjam társainkat, kik annyi veszedelemben híven követtek, kik minden kínzást kiálltak és el nem árultak soha. Nem teszem azt. Inkább közéjük állok, küldje kegyelmed darabontjait reánk: nem sokan vagyunk, csak tizenhatan, de védelmezni fogjuk magunkat, míg darabokra nem aprítanak.

– Jól van: alkudjunk meg. Többet igérek. Ha kész vagy velem jőni és megfogadod, hogy házamnál maradsz, én visszavonom a kastélyt körülfogó csapatok egy részét, hogy társaid a nyitva hagyott részén menekülhessenek. Ők azután ám lássák, ha a feltakart játékot nyitottan is folytatni akarják!

– Mondja kend ki Isten nevét, hogy nem leend semmi bántásuk nekik.

– Úgy segéljen engem Isten!

– Jó. Én megyek.

Igyártó megfogta leánya kezét, köpenyét ráadva, levezette őt magával az udvarra.

Ott felültette őt háta mögé a nyeregbe, s a sötét gesztenyésen keresztül a halgató éjszakában elléptetett.

Midőn a termet elhagyá, egy papirszeletet vetett a padlóra, melyre ez volt írva:

«Keresztszegi, nőd nálam van, ott keresd».

A mesterfogás az volt, hogy Igyártó sem darabantokat, sem katonákat nem hozott magával, nem is állatta csapatokkal körül a kastélyt, hanem egyes egyedül jött, s Keresztszegi saját vészes barlangja közepéből ragadta ki leányát. Mert ilyen az asszony!

Hanem midőn haza ért, s udvarán leszállva lováról, fia után tudakozódott, neje sírva jött eléje s egy beirt papirszeletet mutatott neki, melyet ablakában talált, s melyen Keresztszegi ismert írása ötlött a biró szemébe. Arra pedig ez volt írva:

«Igyártó Mihály, fiad nálam van, ott keresd.»

… Ez sem volt kisebb mesterség!

Keresztszegit e tanulság egészen megváltoztatá.

Eddig magát tekinté bátrabbnak, vakmerőbbnek, ellenfelét gyávának, és most át kelle látnia, hogy az sokkal merészebb volt, mint ő, midőn egyes egyedül be mer lépni a kastélyba, esküdt ellenségei barlangjába, hogy elrabolja onnan, a mi neki is, azoknak is legdrágább: szülötte leányát.

Azt is át kelle látnia, hogy most már minden további terve, messzelátó vállalatainak nyitja el van árulva.

A sors intése ez: e pontról vissza kell fordulni.

Néhány megmaradt hű bajtársát még egyszer maga köré gyüjté s így szólt hozzájuk:

– Atyámfiai, hű bajtársaim! Itt van Pál fordulásának napja. Elmult embert láttok magatok előtt: én nem huzom ki többet a kardot. Sem Isten, sem a világ nem úgy akarja, a hogy mi akarjuk, én megyek alunni. Nőm, jobb kezem, hazatért; vele távozott hitem; letettem mindenről. Oszoljatok ti is haza s térjetek hajdani mesterségetekre vissza. A ki szűcs volt, legyen szűcs; a ki mészáros volt, vágjon tulkot; embervér nem folyik ebben a században több. A kastély pinczéjének ajtaját nyissátok fel, itt a kulcsa; a mi pénzt ott találtok, oszszátok fel fejenkint: bizton használhatjátok; töröktől, labancztól van összeszedve; csak azt vettük el tőlük, a mit ők mi tőlünk. Hadi zsákmány az, nem rablott préda. Ha felosztottátok a pénzt, ne feledkezzetek el a fegyverről, azt hányjátok mind a mocsárba: ellenség ne vegye hasznát. Aztán vessetek kanóczot a lőporos üregbe, pusztuljon el az egész kastély, nehogy orvok, haramiák tanyájává legyen a mi eddig nem volt egyéb, mint száműzött jó bajnokok menedéke. Aztán felejtsük el egymást és senki se szóljon a történtekről semmit.

A próbált hadfiak könyes szemekkel hallák Keresztszegi búcsuszavát, s nem szóltak ellene semmit.

Ő mindegyikkel sorban kezet szorított; tudta, ki micsoda mesterember volt, hol laknak még rokonai? Nehány vén diák is volt közöttük, mint Ormándy; azoknak tanácsolá, hogy térjenek a collégiumba vissza; senki sem fogja kérdezni, hol peregrináltak eddig; annyiba vétetnek, mintha évekig academica promotión lettek volna.

Utoljára hagyta Vincentust, Igyártó fiát.

– Kedves öcsém! szólt megölelve a fiut, hívem voltál eddig, követtél még ma is. Mondj le rólam ezután. Térj vissza szülőid házához, üdvözöld anyádat, testvéredet, apádnak pedig mondd meg ezt, én mondom: «vicisti Galilæe!» meggyőztél! tied a diadal. Nem küzdünk egymás ellen többet.

Azzal megcsókolá az ifjú homlokát és megszorítá kezeit.

– És most mindnyájatokat feloldalak a nekem tett eskü alól – az Atyának, Fiunak, Szent Léleknek nevében, Amen!

Azzal leoldta kardját s az asztalra vetve, sietve elhagyta a házat. Éjszaka volt akármerre elmehetett, senki sem látta meg, merre?

Az ott maradtak pedig nagy búsan maradának s nem tudták, hogy mit tevők legyenek?

Mindenki sajnálta a nagy reménynyel kezdett vállalkozásnak ily kisszerű kimenetelét; de kinek lett volna bátorsága azt tovább folytatni, a mit már Keresztszegi is abbahagyott?

– Csunyául jártunk, dörmögé Ormándy; kijöttünk farkasoknak az erdőre, s hazakullogunk – kutyáknak a sutba.

– De hátha nem! kiálta fel Vincze, kinek eddig nem lehetett szavát venni.

– Hát nem Keresztszegi izeni-e általad apádnak: vicisti Galilæe!

– De én nem veszem át ez izenetet. Tegnapelőtt hagytam magammal játszani, ráhagytam magamat beszéltetni, hogy otthon maradjak. Tegnap ismét hagytam magammal elbánni, rávettek, hogy kijőjek; de akkor megesküdtem, hogy vissza nem fogok tántorodni többet, s most két nap alatt harmadszor nem engedem magamat újra gyúrni. Ha Keresztszegi kétségbeesett, az ő dolga; én maradok az, a kinek fölcsaptam.

Ormándy megszorítá az ifjú kezét.

– Jól van pajtás, igen jól van. Mind szeretjük, hogy így beszélsz; de mit használsz most már vele? Nincs vezérünk.

– Ha nincs, leszek én! kiálta az ifjú s felkapta Keresztszegi kardját az asztalról, hová a vezér azt eltávozta előtt levetette. A kiben lélek van, követ engem: én vezetem.

Nehányan a fiatalabbak közül vivátot kiáltottak e szóra, de Ormándy fejet csóvált, s az öregek húzódoztak.

– Kedves öcsém! Ifjú vagy te nagyon ahhoz. Míg titkunkat senki sem tudta is, nehéz volt vele így járnunk, kelnünk két oldalra, hogy sehol fel ne fedjék; nem is azért verekedtünk, hogy csak verekedjünk, hanem egy távol czélért. Két ellenség összeháborításáért; ha azt a czélt más elveszté láthatára alól, a ki már jól látta, hogy vezetnél te bennünket felé, a ki még fel se nőttél?

És az ifjú még sem tette le kezéből a kardot.

– Hogy a czélt el nem értétek monda, azért van, mert eddig csak harczolni tudtatok érte, de martyrja nem tudott lenni senki. De ha lenni fog, a ki vértanuságot tesz érte, bizony mondom, meglátjátok azt!

És akkor susogva, halk szóval mondott egy tervet, melynek hallatára a bajtársak hátán borsózott a bőr, és hajszálaik alatt zsizsergett a vér a félelemtől; olyan vakmerő, olyan megsiratni való szándék volt az.

– És most, a kiben lélek van, az követ engem. És ha senki sem fog követni, megyek magam, és elvégzem egyedül, a mit föltettem magamban; engem úgy segéljen!

Ha Keresztszegi sejtené ezt a tervet!

Keresztszegi Mihály azon hiszemben, hogy a mi tüzet maga meggyujtott, azt maga el is oltotta, tért vissza Szatmárba és folytatta mesterségét.

Azt ugyan vette észre, hogy magyar legényei kimaradoztak a műhelyből, kikkel hajdan portyázásokra járt; hanem azt igen természetesnek találta; fogadott helyettük németeket.

Egy éjjel azonban roppant hadi lármára ébred fel, a wallon lovasság nagy riadó trombitaszóval vágtatott a város kapuján ki, s azután a városon kívül nagy puskatüzelés támadt, mely eltartott majd egy óráig.

A visszatérő lovasoktól megtudá, hogy török csapat száguldott a város alá, s a kívül fekvő lőportorony őrségét támadva meg, a tornyot fel akarta gyújtani. Makacs legények voltak, alig engedték magukat elverni; három ott maradt közülök holtan, a vezérüket azonban élve elfogták. A wallonok közül is ott vesztek négyen és sokan kaptak sebet.

Mi volt ez? kérdezé magában Keresztszegi, az ő tervének folytatása-e, vagy valódi török kaland? Igazi török-e, a kit elfogtak, vagy valaki az ő czimborái közül?

E kérdésre korán reggel megkapta a választ. Hivatták a várba.

Mikor törökkel volt dolguk a német uraknak, rendesen Keresztszegihez szoktak folyamodni, hogy legyen tolmácsuk; mert olyan ember nem akadt más a városban, a ki egyszerre törökül is, németül is tudott volna.

Keresztszegit egyenesen a kínzóterembe vezették, hol a fogoly már kellően el volt látva a vallatáshoz, spanyol csizmák lábaihoz erősítve, s az első ék már térdei közé verve, ha önként ki nem vall mindent.

Keresztszegi a fogoly bégben – Vincentiusra ismert. Az pedig kedvetlenül fordítá el fejét, midőn őt meglátta.

– Mit cselekedtél? szerencsétlen! szólt az ifjuhoz törökül.

– Azt, a mit felfogadtam.

– Te magad lettél a csapat vezére?

– Minthogy kegyelmed letett róla.

– Önként engedted magadat elfogatni, hogy a törökökre vallhass.

– Valóban az volt a szándékom.

– Ki akarod állani a kínzást?

– Isten és az én lelkem látja.

– És azután martyr halált halni?

– Ha szolgálhatok vele hazámnak.

– Tehát diktáld, hogy mit írjak vallomásodba?

– Írja azt: «Én Hagza bég, ő felsége a szultán szpahijainak agája, a nagyvezértől megbizó fermánt kaptam a római császár által elfoglalt vidékek szabad pusztítására s a német katonaság öldöklésére, minden megölt katonáért száz-száz aranyat, minden tisztért ezer aranyat kapván jutalmul».

– Jól van, fiam.

Keresztszegi aztán így fordítá ezt németre:

«Én Hagza bég, a szultán különös kegyencze, a váradi basa unokaöcscse, most jövén ide Afrikából, azt gondoltam, hogy most is háború van s nem véltem a megrohanás által mást, mint hőstettet elkövetni, ha tévedtem, mentsen ki ifjuságom. Ezennel ajánlok minden levágott wallonért száz-száz aranyat, saját fejem váltságáért ezer aranyat».

A vallomásnak e szabad fordítását nyújtá át Keresztszegi a kapitánynak.

A kapitány mosolygott rá s azt mondá, hogy ez bolondos egy ficzkó.

– Nincs miért nagy dolgot csinálni belőle, szólt hozzá bizalmasan Keresztszegi. Ilyen betyárkodó szeleburdi elég van a bégek között; hozzászoktunk már az ilyeshez; a váltságdíjért, ha tetszik, elmegyek magam Váradra; nem is szükség a dolgot nagyon elhiresztelni; a négy wallont a kórházban elhaltak lajtstromába lehet tétetni.

A kapitány nagyon bölcsnek találta a tanácsot s mindjárt leveté a spanyol csizmákat Vincze lábairól, s ujjával kedélyesen megfenyegeté a fiut, mondván, hogy vigyázzon magára, nehogy még egyszer kezére kerüljön; most az egyszer a bátyja érdemeiért bocsánatot kap.

Vincze elbámult e szókra, mert értett németül; de azért még sem értette, hogy vallomása után hogy bocsáthatják szabadon.

Keresztszegi kezesül ajánlkozván a váltságdíjért, mint melyet régi ismerősétől, a basától, bizonynyal meg fog kapni, ráhagyatott, hogy hat lovas kisérete mellett saját szekerén vigye haza a fogoly béget. Hiszen a háza, raktára itt marad, az többet ér ezernégyszáz aranynál; ha megszökik, mind ezt dobra ütik érte.

Már pedig csakugyan úgy történt, hogy Keresztszegi az úton meghálva, a kiséretét leitatá s mikor az holt részeg volt mind, ill a berek, nádak, erek! szekerén elhajtatott Vinczével Debreczen felé.

Ott egyenesen Igyártó házához állt be, átadván magát és a meghozott fiút, e szavakkal:

– Ime itt van két levágatásra kész fő; tegyen velük kegyelmed a mit akar.

Igyártó pedig azt tette e két fővel, hogy mind a kettőt jobbról, balról megcsókolá, és azt mondá nekik: «édes fiaim!»

Vinczét másnap mindjárt elexpediálták Tübingába, akadémiákra, hogy még csak nyoma se maradjon a corpus delictinek; Keresztszegi pedig újra megtelepült Debreczenben, s többé nem csinált titkot a házasságából.

A szatmári kiséret azonban, reggelfelé felocsudván a mámorból, miután sem Keresztszegit, sem a béget nem találta, azt gondolá, hogy azok előre mentek, s levén náluk a kapitány levele a basához, jónak látták mégis utánuk menni.

Váradon a basa nagy fejcsóválással olvasá a levelet, melyben az volt, hogy mind a szpahijaira, mind az öcscsére vigyázzon jobban, mert ime milyen könnyen megtörténhetik, hogy valami hevesebb vérű spanyol kapitány az ilyen tréfákért visszatorláshoz folyamodnék, s abból mindjárt készen volna a háború.

– No majd vigyázni fogok az öcsémre! csak menjetek haza, szólt, egy-egy aranynyal megajándékozva a legényeket.

Még azon éjjel a basa felkerekedett kétszáz lovassal és ötszáz gyaloggal s megszállta a kastély környékét. Három napig senkinek sem volt szabad ahhoz közelíteni.

Harmadnap híre-hamva sem volt a debreczeni kastélynak. A mi fából volt rajta, azt megégették, a mi tégla volt, azt behányták a mocsárba; nem maradt a helyén más, mint egy nagy, puszta szérű.

Azzal megint, szó nélkül, a hogy jött, haza ment a basa Váradra.

Ő sem beszélt arról senkinek, hogy mit talált a kastélyban; a debreczeniek sem kérdezték tőle, hova tette a kastélyukat.

Így aludt el a harczias időszak Debreczen történetében, melyben a hazai műveltségnek e nagy missionariusa harczi vezérszerepre vállalkozott.

A sors mással bízta őt meg; más várakat, más seregeket adott kezére, hogy azokat védje, vezese és győzzön.

A századok igazolták, hogy «ezen» missiójának meg is felelt.

Az utókor pedig elismeréssel tartozik azon bölcseknek, kik másfél százados vérengző harcz alatt ész és szellem fegyvereivel tudtak védni, vívni, győzni!

A VILLÁMJÁRTA.

Élt Erdélyben egy gazdag és tudós ember, ki saját magáról sokszor el merte azt mondani, hogy «terque, quaterque beatus!»

Háromszor is boldog. Más embernek egyszer is elég volna.

Nem csak azért volt pedig boldog, hogy három uradalma volt: egy Hunyadban, az oláhságon, másik a székekben, a szászföldön, harmadik a vármegyékben a magyarok között; – nem is csupán azért, mert háromféle doktori oklevelet hozott magával haza az akadémiákról; a mik mellett tetszése szerint lehetett doktor juris, doktor alchymiæ és doktor philosophiæ, hanem még egyúttal azért is, hogy nevet is háromfélét tartott magának.

Mikor a szászföldi uradalmában tartózkodott, akkor úgy hítták, hogy Roth Péter; mikor a magyar vármegyékben járt, különösen ha az országgyülésre felkerült Kolozsvárott, akkor Veres Petőnek tisztelte magát. Egyébiránt pedig, ha valami hiteles irat, szerződés és afféle okmány alá kellett írnia nevét, akkor az így hangzott: «Petrus Rufus».

Ez lévén tehát az authenticus neve: elbeszélésünk folyama alatt mi is állandóan Rufus név alatt fogjuk őt emlegetni; tudván azt, hogy az olyan ember, a ki háromféle bőrt tart magának, hol leveti, hol felveszi egyiket a másik után, azon komák sorába osztályozandó, a kiknek kötve szokás hinni.

Hogy ezt Kabós Erzse nem tudta, az szegény ártatlannak nagy veszedelmére is vált.

Háromszéki árvaleány volt, Szepsi-Szent-György városából; tisztességes szüléktől származott, de a kik korán elhaltak.

Minthogy igen szép leány volt, sokaknak megakadt a szeme rajta; de minthogy igen jámbor és erényes volt, az akkori fiatalság csábításai semmiképen nem ejthették meg.

A mi nem sikerült az ifjak szép szemének, sikerült Rufus ravaszságának; ő nőül kérte a leányt s az kezet adott rá. Hogyne? Egy olyan gazdag és tudós úrnak.

Ott élt azután kolozsmegyei jószágán sok ideig, két szép gyermeke is lett Erzsének.

Akkor egyszer azt mondta neki Rufus: «szedd össze a motyóidat, rakd szekérre a gyerekeket, itt egy erszény pénz a számodra, eredj haza rokonaidhoz, mert én más feleséget akarok venni».

Erzse nem akarta elhinni, hogy ez így lehet, hogy a törvényes nejét valaki csak úgy elküldhesse, mikor eszébe jut, aztán másikat cseréljen helyébe.

Pedig hát akkor sok megtörténhetett Erdélyben; Básta volt ott!

Rufus nagy embere volt Bástának; hanem azért mégis meg kellett jelennie az asszony panaszára és törvénynek állni.

Csak hogy könnyű ott, a hol koma a biró.

Rufusnak gondja volt rá, hogy a házassági szertartáskor a magyar nevét vegye fel, akkor Veres Péternek mondta és irta volt magát, annak is volt bejegyezve a matriculában.

Midőn tehát a biró előtt állana, csak azt allegálta, hogy ő Petrus Rufus, soha életében feleséget nem vett, senkivel meg nem esküdött.

Kabós Erzse jelen volt a törvényszéken, két szép gyermekével karján; a megtestesült ördög is megszánta volna őket, a mint a két kis gyermek piczi kezeit repesve nyujtá atyja felé és rebegő hangon mondá: «apám, apám».

Petrus Rufus pedig letette az esküt, a mit a birák neki itéltek; kezét a szent feszületre tevén:

«Én, Petrus Rufus, esküszöm először, esküszöm másodszor és esküszöm harmadszor, hogy én – Petrus Rufus, soha semmiféle asszonyszemélylyel házasságra nem léptem».

Básta biráinak ez elég volt, azt mondták Erzsének, hogy elmehet hazájába két porontyostól együtt, már most még útravaló pénzt sem kap.

Mikor Kabós Erzse ezt az esküvést hallotta, felemelte siró szemeit az égre és így átkozódott:

«No hát annyiszor verjen beléd az Isten haragja, a hányszor hamisan esküdtél ellenem».

Rufus nevetett; a birák morgolódtak, Erzsét kiűzték a törvény-teremből.

A szegény asszony onnan elment a Maros partjára, két szép gyermekét két felül a nyakába kötözve, s a hol legmagasabb volt a part, onnan leugrott velük a vízbe. Bele is halt, nem is találták meg: talán a tengerig is levitte a víz.

Rufus Péter pedig azon a napon gyűrűt váltott Gonzalva Eleonorával, a szebeni wallon főparancsnok leányával, a ki nem volt se szép, se fiatal, se gazdag; de előkelő kisasszony s családja nagy befolyású az udvarnál.

Az eltünt Erzse asszonynyal nem törődött senki. A tudósok és a nagy urak tudják azt már jól, hogy az eskü meg az átok nem egyéb, mint az emberi nyelv által vibratióba hozott lég működése; a mint a vibratio megszünik, nincs semmi nyoma. Csak olyan hang az, mint a többi, mint a hegedű, vagy a czimbalom szava.

Rufus Péter nagy vendégsereget hítt össze lakodalma ünnepélyére, előkelő nagy urakat; maga a helytartó, Básta is hivatalos volt menyegzőjére; előtte két héttel hordták már a sok pecsenyét a lakomához, a mit az urak úgy szeretnek, ha sokáig áll.

Pompás öltözetet is varratott menyegzőjére selyembársonyból, csupa arany, ezüst virágokkal volt az kihímezve, az öve is arany gombkötőmunkából, és az óraláncza, a palástcsattja mind derék filigrán munka volt; a sarkantyúja kakasfejet ábrázolt arany taréjokkal, kárbunkulus szemekkel. Volt rajta legalább két font arany.

Ott abban a templomban volt az esküvőjük, melynek teteje tarka mázos cseréppel van fedve. Az esküvő órájában az egész utcza végig el volt állva fényes hintóktól és gyalog-szekerektől, miken a sok czifra népség ide csődült.

Szép derült nap volt; az égen alig volt akkora felhő, mely elég, hogy a nap elbujhasson a háta mögött, hanem az a kis felhőcske olyan fekete volt, mint a bakacsin, s annak szélei olyan fényesek, mint az izzó arany.

A templomban szólt az orgona, hangzottak a dobok, a trombiták; a gazdag vőlegény s az előkelő menyasszony fényes kisérettel járultak az oltár elé, a hol minden gyertya meg volt gyujtva; fehér alabástrom angyalok magasan emelve mutatták a szövetség törvénytábláit, a miktől Rufus nem talált semmi rettegni valót.

Mikor aztán arra került a sor, hogy e szókat mondja:

«Én, Rufus Péter, esküszöm az egy élő Istenre, a teljes szentháromságra, a boldogságos szűzre, s az ég minden szenteire…»

Akkor egy irtóztató dördülés hallatszott, hogy minden ember azt hitte, most fordul ki a föld sarkaiból s jön a rettenetes Abaddon angyal, kit az apocalypsis szavai megigértek. Egy tűzoszlop látszott lekanyarodni a torony magaslatából, mely czikázva vágott végig a templomon, kikerülve a szentelt üveglámpásokat s épen ott csapva le az oltár előtt, a hol a vőlegény és menyasszony egymásnak kezeiket nyujtották, a két esküvő között.

Midőn a rémült nép a falrengető dördülés után lélekhez tudott jönni, a vőlegényt és menyasszonyt egymástól ölnyire eltaszítva találták. Egyik sem halt meg, nem is történt semmi bajuk; csak el voltak szédülve. A menyasszonynak egy hajszála sem görbűlt meg; hanem midőn Rufust fölemelték, bámulva látták, hogy minden, a mi ruháján arany és ezüst volt, egészen eltünt róla; hímzés, láncz, csatt, sarkantyú, a villám mind leszedte róla. A nép kereste a kőpadlaton az arany maradványait, egy porszemet sem lelt belőle, az égi tűzben nem csak elolvadt az, de el is repült, mint a pára. Még a jegygyűrű is elolvadt ujjáról és eltünt.

A nép borzadozva suttogá:

«Ime a Kabós Erzse átka».

Rufus uram házassága eképen nem csak füstbe, de lángba is ment; Bástát is kikergették Erdélyországból, grófkisasszony, úri mátka mind eltünt, elpusztult, csak egy maradt meg a félbeszakadt esküvő emlékei közül Rufuson: annak az arany keresztnek a körrajza, melyet lakodalma napján viselt, s melyet a villám olyan szépen odarajzolt a csupasz bőrére, mintha piros festékkel lett volna élesen kifestve.

Rufus látta, hogy az égiek nem tréfálnak. Mégis kell abban valaminek lenni, hogy az emberi hang: átok, ima, összeköttetéssel bir az esővel, széllel, villámlással, a mi ép oly mértékben csodálatos és megfoghatatlan, mint a minő mértékben nem tudják a bölcsek kimagyarázni azt, hogy a szőrrel dörzsölt üveg is villámszikrákat ad.

Egyik úgy, mint a másik tény; természettudományi tapasztalvány; a minek a kútforrására találni nem lehet.

Még azon időkben Franklin szülővárosa helyén őserdő volt, még akkor nem volt föltalálva az a vakmerő ötlet, hogy a halandó ember dárdát szegezzen a haragos égnek, s mikor legjobban csapkod az Isten villáma, utána nyuljon az égbe és megfogja azt, és fogva levigye a föld alá egy kútba, és abba belefojtsa.

Ha ismerte volna Rufus e találmányt, háza minden szögletét körültüzködte volna villámhárítókkal.

Csak azt lehet csodálni, hogy nem előzte meg e találmánynyal Franklint, mert ugyan sokat töprengett rajta.