Part 13

Azután elkezdte vele doktor Tóbiás azt az experimentumot, hogy adott be neki gyomorlázító szereket, olyan apró adagocskákban, hogy kitörésre soha se kerűljön a dolog, hanem a gyógyszer folytonos émelygésben tartsa a beteg gyomrát.

Ez átkozott tréfa ellen minden erejéből protestált Szulali s minthogy jószántából soha sem akarta bevenni azt a gonosz decoctumot, minden kávéskanálnyi bevételhez nem csak az orvosságot, hanem őt magát is fel kellett rázni s a száját felpeczkelni, s úgy bele tölteni.

Ez sem használt; még erre sem akart a kastélyban látottaktól eltérni.

Ekkor az orvos a koplaltatáshoz folyamodott. Nem adtak a pátiensnek egyebet, mint vízben főtt sóskát, mely igen jó vértisztító.

A kéthetes cursus vége felé Szulali bégetett, mint a birka s azt már elismerte, hogy a fűevéstől toklyó vagy ürű lett belőle, de a kastélyban látottaktól még akkor sem tágított.

Doktor Tóbiás pedig ide s tova már a fenekén volt a tudományának.

Még egy kísérlet jutott eszébe.

Hallott és olvasott róla valamit, hogy valahol valaki zenével gyógyítá ki az őrültet, s föltevé magában, hogy ezt megkísérti.

Volt ugyanis a kórháznak valami gyarló, négy oktávás orgonája, a mi azóta, hogy az épület megszűnt kápolna lenni, nem használtatott egyébre, mint a kántor által orgonázási kurszusra ajánlkozott tanuló ifjúság begyakorlására.

Doktor Tóbiás azt találá ki, hogy Szulalit egy olyan szobába vitette, melynek ajtaja ez orgonás szobára nyilt, s megkérte szépen a tanárokat, hogy engedjék meg a tanuló ifjúságnak, hogy felváltva éjjel-nappal folytonosan orgonáljanak ottan.

Ez használt.

Huszonnégy órai zenegyógykezelés után égre-földre esküdött Szulali, hogy soha életében tájékára sem volt a kastélynak, azt sem tudja, van-e, nincs-e a világon? csak ereszszék ki innen.

Doktor Tóbiás mint tökéletesen kigyógyúltat adhatta át a világnak. Hanem azért már Szulali híre meg volt alapítva a környékben; csak «bolond Szulali»-nak nevezte őt azért minden ember.

Szulali korántsem, hogy meg lett volna elégedve azzal a jutalommal, a mit elárúlt titkáért a debreczeni bírótól kapott, sőt inkább egyszer azon törte a fejét, miként boszúlhatná meg a rajta elkövetett méltatlanságokat; másodszor pedig, hogy egyúttal miként fordíthatná haszonra azt a tudományt, a mit neki tán csak még sem hiába adott kezébe az a kegyes dzsin, a ki őt a kastélyba elszállítá, s onnan megint visszahozta, mint a Majmúna szellem Badrul Budúr herczeget egy tevebőrön.

Ha nem kellett a titok a hazai előljáróságnak, majd megveszi azt a váradi basa drága pénzen.

Várad akkori basája, Asszán, igen kegyes ember volt. Minden köntöse tele volt írva belűl az Alkorán aranymondásaival; ő valóban testén viselte a török szentírást.

Ez ájtatos hangúlat egész a babonáig ment nála, s tudnivaló, hogy a törökök vallásos babonái közé tartozik az, hogy ők az őrülteket olyan szenteknek tartják, kiket a próféta kiválasztott, hogy a saját lelküket kivegye belőlük, s valami dzsinnek a lelkét parancsolja beléjük; azokból tehát angyal vagy ördög beszél, de mindenesetre magasabb szellem, a kit tisztelni és rettegni illik. A kit a tébolyodott megszólít, annak meg kell előtte állni és kívánságát kielégíteni, gorombaságait eltűrni és semmivel vissza nem torolni, vagy épen megütni; mert akkor egy földfeletti szellemet ütne meg az ember, s az majd boszút állna megverőjén.

Asszán basa tehát, midőn egyszer kapúján ki akarna lovagolni, egy szurtos embert lát maga előtt, ki e szavakkal állja útját:

– Méltóságós úr, én vagyok az a Szulali, a kit a gonosz debreczeniek bezártak a bolondok házába, megkínoztak, kiéheztettek, vízzel cseppegtettek, utóljára dudával gyötörtek, hallgasd meg az én szavaimat, mert nagy hasznod lesz neked azokból.

Asszán basa mindjárt leszállt a nyeregből, a mint Szulali azt mondta, hogy őtet a bolondok házából eresztették ki, s kérte, hogy parancsoljon vele, mire van szüksége.

Szulali elkezdte előtte mesélni, a mik vele történtek.

Mikor azt elmondta, hogyan jött neki helyébe a kastély, a basa leveté felső kaftányát, s szent borzalommal teríté a beszélőre.

– Íme fogadd, legyen köntösöm a tiéd. Mi kell még jámbor őrült?

Szulali mesélt tovább a szelíd fenevadakról, a rejtélyes szobákról, az összesküvők terveiről; s mentől tovább beszélt, annál jobban meggyőződött Asszán basa a felől, hogy neki egy rettenetes felfordúlt eszű emberrel van találkozása, s csak oldozta le magáról dolmányát, övét, turbántekercsét, azt mind a beszélőre rakta át, még a papucsait is lehúzta lábáról s azokat is sajátkezűleg Szulali mezítlábos talpai alá rakta. Mikor végre ez ama tervet adá elő, mely által a két császárt újra egymás ellen akarják ingerelni, akkor könyörögve szólt a basa Szulalihoz:

– Édes atyámfia, jámbor eszeveszett lélek; ha azt kívánod, hogy az utolsó két darab ruhámat is odaadjam magamról, úgymint az inget és a salavárit, akkor kérlek, cseréld meg velem a te alsó köntöseidet, nehogy csúfra maradjak itt annyi nép előtt az utczán; mert jól tudom, hogy az Alkorán azt parancsolja: ha pedig egy őrülttel találkozol, add oda neki utolsó köntösödet is magadról, ha ő kívánja, mert nagy az a szellem.

Szulali most vette még csak észre, hogy itt is mekkora őrültnek tartják őtet? csakhogy a törököknél sokkal keresztyénibb szokások vannak az őrültekkel való bánás dolgában.

Nem beszélt tehát többet Asszán basának, hanem megharagudott rá és ott hagyta. A köntösöket mégis csak elvitte a testén; hogy ha még egyszer valahová megy, be is bizonyíthassa tanujelekkel, mi történt vele Váradon, nehogy erre is azt mondják majd, hogy bolond fővel képzelte.

Mert az a szándéka volt, hogy ha nem kellett a kínált felfedezés először szülötte urainak, a debreczenieknek; ha másodszor kínálva, nevelő urai, a törökök is visszautasíták: majd elmegy vele nagyságos uraihoz, a németekhez, a kik vannak a szathmári várban; mert nagy boldogság az, mikor az ember így válogathat az uraiban.

Parancsol vala akkoriban Szathmáron Stahr Fridrik, wallon kapitány, ki nagyon bölcs és elővigyázó férfiú volt, a mire nagy szüksége is lehetett az ő helyzetében, annyi fúrfangos magyar, török és erdélyi ellenség tőszomszédságában.

Midőn Szulali a nagyon figyelmes úr előtt megjelent, Asszán basától kapott exoticus köntösében, s kezdé előadni a történteket, egész a legutolsó eseményig, egész a Váradon kapott kantusig, hát a vitéz kapitány úr persze, hogy semmit sem hitt el neki abból az egész beszédből.

– Hát te azt mondod, hogy a kastély hozzád ment?

– Úgy segéljen, uram.

– És azután megint eltávozott tőled?

– Úgy segéljen, uram.

– Abban a kastélyban debreczeni urak hadra esküdtek egyszerre mind a két császár ellen?

– Úgy segéljen, uram.

– Ezért téged a debreczeni bíró megkínoztatott, a váradi basa pedig saját ruhájába öltöztetett?

– Ugy segéljen, uram.

– Ez a ficzkó engem itt bolonddá tart; hozzátok elő a derest.

Szulali most látta csak át, hogy minden mesének legérdekesebb a harmadik része; esküdött mennyre, földre, nem használt: levetkőztették.

A mint a lehúzott kantust kifordíták, rögtön meglátta minden ember, hogy annak a bélése tele van írva holmi török betűkkel; azok voltak alkoráni aranymondatok.

– «Ez kém!» kiáltának egyszerre a jelenlevők. Ez Asszán basa kéme.

Azzal lehúzták róla a többi czifra gunyát is, s mindannyit titkos írással tarkázva találván, megerősödének azon hitben, hogy itt egy gonosz kémmel van dolguk, ki már tele is írta titkos jelentéssel a köntöse bélésit; s rövidre fogták Szulalit, hogy vallja be, mik vannak oda írva?

A jámbor pedig tevehajcsár korában épen nem tanúlt török betűket ismerni, s így a legjobb akarat mellett sem mondhatott egyebet, mint hogy a saját viselte öltözet titkaival merőben ismeretlen. Ő eddig azt sem tudta, hogy azok betűk, azt hitte, valami czifraság.

Stahr kapitány pedig nem volt az az ember, a kivel ilyen vastag hazugságot el lehessen hitetni.

– Ha nem tudsz olvasni, majd megtanúlsz a deresen.

Szulalit azonban a mogyorók sem taníták meg arra, hogyan kell törökül olvasni. Utoljára, hogy semmi vallomást sem lehetett belőle kiverni, Stahr kapitány megunta a vesszőzést s azt parancsolta, hogy dobják ki a ficzkót a kapun s ha még egyszer a vár közelében találják, csak akaszszák fel; azokat a tele írt ruhákat pedig el kell zárni, majd akad egyszer valaki, a ki elolvassa, mi van azokra írva.

Ilyenformán Szulali harmadizben pőrére vetkőztetve, jól megpüfölve s kilöketve kerűlt elő abból a ritka szerencséből, hogy egy éjszaka tündérek titkait leshette ki.

Ezúttal aztán tökéletesen meggyőződött a felől, hogy sokkal jobb lesz neki senkinek sem szólni többet a debreczeni kastélyról, hanem beállani pásztornak a legelső számadó gulyáshoz, a ki egy kopott gubát akaszt a nyakába.

Már hiszen tiszta lehetetlenség is volna abból valamit elhinni, a mit Szulali össze-vissza fecsegett akár Asszán basának Váradon, akár Stahr kapitánynak Szatmárott, miután külön-külön mindegyik ismert egyet a szóban forgó személyek közűl.

Asszán basa ismerte jól még a hazáját is, a hol a hévíz mellett Igyártó debreczeni bíró leánya lakott. Korcsmárosné volt az és igen tisztességes hírben állott. Megfordúlt a házánál maga Asszán basa is elégszer, s semmi rosszat a fiatal menyecskéről nem tudott. Annyi bizonyos, hogy férje az asszonynak nincsen, ő maga azt mondja, hogy volt, de a hadjárat alatt elesett; s ugyanazért Csukásné ifjasszonynak hivatja magát. Az tehát nem állhat, a mit Szulali beszél, hogy ő hallotta, mikor az elpusztult Keresztszegit a menyecske «édes uram»-nak czímezé, mert Keresztszegit soha se látta senki Nagyváradon.

Hogy a menyecske mért nem megy apja házához Debreczenbe vissza, annak egy igen világos és egy igen homályos oka van.

Az igen világos az, hogy itt jó keresete van. Annyi aranyat, ezüstöt vesz be a török kalmároktól, kik ezen utaznak át, a mennyit a debreczeni bíró soha sem lát, s saját háza is van már, szőlőkerttel együtt.

Az igen homályos ok pedig az, hogy Debreczenben minden ember ismeri egymást s a pletykakereső népek nem igen akarják azt elhinni, hogy egy férj nélküli menyecskének, hogy is fejezik ki ezt magyarúl szemérmetes virágnyelven? hogy «leesett a férje az ugorkafáról s akkor törte ki a nyakát». Nem szokták azt jobban magyarázni.

De még hihetetlenebb volt a mese a szatmári kapitány előtt, a ki viszont Keresztszegi uramat attól a naptól fogva ismeré, a hogy Debreczenből elszakadva Szatmárnémetiben letelepűlt s ott timármesterséget kezdett; igen iparkodó ember volt, a tiszt urakkal mind jó barátságban állt; a tanácsban is helyet foglalt, s a kiről városszerte köztudomású dolog, hogy nőtelen és soha sem volt felesége.

Lehetne-e e két külön városban lakó férfiról és nőről azt a csodát feltenni, hogy egy házaspár, még pedig egymást szerető pár; de a kik egymással csak egy kisértetlakta tanyán találkoznak, fegyveres czimborák gyűlekezésében, s ott mívelik az országfölháborítás nagy tudományát, a helyett, hogy örülnének az életnek, mint más; s a míg fiatalok, járnának szerelemben és boldogságban s bíznák a világ folyását a maga útjára.

Pedig hát mindaz igaz volt az utolsó szóig, a mit Szulali beszélt.

Keresztszegi lakott Szatmárnémetiben, a felesége pedig Nagyváradon.

Soha egyik sem láttatta magát abban a városban, a hol a párja lakott.

Cselédek, utazók, vásárosok czíme alatt járt-kelt egyiktől a másikhoz a hívek csapatja, kik a kötött békében meg nem nyugodva, cselszövénynyel iparkodtak újra harczot előidézni; ezek hordták a tudósításokat, a mik egyfelől Stambulból, más oldalon Bécsből, harmadikon Kolozsvárról jöttek.

Senki sem gyanítá e kis, jelentéktelen szövetség létezését; az egész csendes világ meg volt nyugodva abban, hogy az idén nem lesz háború. A két császár ki van békűlve örök időkre s a fejedelem Erdélyben örűl a kis uraságnak, melyben senki sem háborgatja.

Azok pedig, kik e titkos szövetségnek tagjai voltak, nagyon jól tudták, hogy négy pallos között járnak; az egyiket a császár, a másikat a szultán, a harmadikat a fejedelem, a negyediket maga Debreczen tartja fejeik fölött megemelve.

Ezért nagyon óvatosak voltak. A szövetségbe csak olyant vettek fel, kiért másik három jót állt a fejével, s az árúlóra halál volt szabva.

Nem is fordúlt elő ily eset közöttük, csupán akkor, midőn Szulali véletlenűl megleste összejövetelüket.

Keresztszegiék kémei ez árúlásról is értesűltek mind Szatmárott, mind Nagyváradon s akkor az a rendelet adatott ki, hogy három hónapig, szüret bevégeztéig, moczczanni sem szabad senkinek, hadd aludjék el a hír, hadd hazudtolja meg az általános csend a híresztelt összeeskűvést.

Voltak, a kik Szulalit azért halálra akarták keresni, de Keresztszegi azt tanácsolá, hogy nem kell őt bántani, halála megerősítené a mondát; míg ha futni engedik, megmarad felőle a vélemény, hogy bolond, s egy bolond szavai mit ártanak?

Így lőn, hogy egész szüret végéig oly álló csend és hallgatás volt a Tisza és Maros környékén, mintha legjobb barátságban volna az egész világ. Soha sem volt a vásár olyan népes Debreczenben, soha a diákok oly szorgalmatosak a kollégiumban, soha a szüretek olyan vígak, mint ebben az esztendőben.

Mert tudni kell a magyar embernek azt a természetét, hogy neki, ha csak a sarkáról nem húzzák a bőrt, mindjárt egyszerre jó kedve van, s a búsuláshoz csak igen nehezen lehet hozzá szoktatni.

Szüret után való első vasárnap tartotta Igyártó bíró mostoha fia első prédikáczióját a nagy templomban. Igyártó, hogy visszakerűlt Debreczenbe, másodszor is megházasodott.

Bíró uram papnak nevelte mostoha fiát, ki gyenge testű, de erős elméjű volt; kár lett volna a tudományokra nézve elvesznie.

Ezért benn is lakott a kollégiumban, a többi fiatalsággal együtt. Tanárai, a nagytiszteletű tudós urak, ki nem fogytak dícséretéből, a mily szorgalmas, lángeszű és különös csendes, szelíd természetű ifjú volt. Társai nagy tiszteletben is tarták, s ha valami viszálkodás volt benn a tápintézetben, azt rendesen ő intézte el; nem kerűlt a tanári szék elé.

Ki hitte volna, hogy e szelíd, tudományos ifjú épen a vezetője azon harczias szövetségnek, mely a kastély titkaiba van avatva.

Midőn ez ifjú hitszónok első prédikáczióját tartá, tömve, dugva volt a templom, hallották már a hírét, mily szépen, mily kitűnő lelkesen tud szónokolni, s akarta látni minden ember bíró uram fiát a szónokszéken.

A felvett szent szavak Mózes első könyve XII. részének 11. verseiből vétettek.

«Övezzétek fel derekaitokat».

Az ifjú hitszónok igen szép dialektikával tartá beszédét, melynek folytán, beszédét szokásosan három részre osztva, az első részben bebizonyítá, hogy az úr népének igaza volt, midőn az egyiptombeli nyomorgatók ellen felzúdult s a szolgaság jármát lerázta; a második részben előadá rendén, hogy mivel igaza volt Izraelnek a zúgolódásra, menekülésében meg is segítteték a seregeknek ura által; a harmadik részben végre reassumálta, hogy a kik tehát méltatlan sanyargattatások alatt szenvednek, várhatják az ő törekvéseikben az urak urának segedelmét.

A gyülekezet el volt érzékenyűlve a szónoklaton, ifja, véne, férfia, asszonya magasztalá templomból kijövet a fiatal theologust, s nagy papot jövendölt belőle. Azt pediglen csak az adeptusok tudták, hogy ez a jelszó: «övezd fel a te derekadat», mely tudtul adja az egymáshoz tartozóknak, mikor kezdődnek a cselekvés napjai?

Azonban, ha bíró uram fiának volt esze, az apja sem maradt a táppénzzel adós philosophiæ tanárának; még az nap délután nagy dobszóval hirdették ki a népnek minden utczasarkon, hogy Erdély felől gyilkos, égető tatárok csaptak be az országba, a kik ölnek, pusztítanak, már Élesd körűl járnak; őrízkedjék tehát minden ember a mezőkre éjszaka kimenni; ellenben a fegyveres czéhek foglalják el az őrtornyokat, s senkit éjnek idején a város árkain se ki, se be ne bocsássanak.

Az ilyen tilalom pedig szigorúan meg szokott tartatni, mert erős regula volt felőle hozva a város statutumai közt; az árok éjjeli áthágója félkeze vesztésével bűnhődött.

Így történt meg, hogy az összeesküdött napon Keresztszegi és felesége egyedűl jelentek meg a puszta kastélyban, senki sem gyülekezett hozzájuk; vártak két álló napig, s hogy ez alatt Debreczenből senki sem érkezék, elhatározták, hogy egyik csatlósukat elküldik Debreczen tájékára kémlelődni.

A csatlós éjszakára azzal a hírrel tért vissza, hogy a városnak minden kapuját fegyveresek őrzik és senkit keresztűl nem bocsátanak; azt mondják a tatár jön.

– Hiszen bár jönne, mondá Keresztszegi, legalább keverednék a világ.

Annyit bizonynyal sejtett, hogy ez a bíró praktikája lesz s annálfogva elhatározá magában, hogy valami nagyot fog ezúttal ellene tenni, a minek majd keserves foganatja lesz.

E végre felvette ezüstös ruháját s feleségének azt mondá, hogy csak várjon vasárnap estig; addig a romkastélyt ne hagyja el.

Azzal egy görcsös botot véve a kezébe, ment egyenesen oda, a hol neki fejvesztés büntetése alatt nem volt szabad megjelenni, Debreczenbe.

El is érkezett a város határáig szerencsésen; de már most, hogy legyen az oda való bemenetel?

– Ha a kapún megy, ráismernek; ha árkot mászik, agyonlövik. Ott tehát azt gondolta ki, hogy egy tanyai parasztot felfogadott, vinne be egy szekér szénát Debreczenbe, s szállítaná azt el bíró uram udvarába, kinek most szüksége van arra. A paraszt belegyezett; ő pedig elvárva, mikor a szekér egyedűl maradt, elrejté magát a széna közé.

Keresztszegi úgy számított, hogy a bíró szénáját a városba bizonyosan beeresztik.

A bíró azután vagy otthon van, vagy nincs. Ha otthon van, a szénát, mint miről semmit sem tud, el fogja küldeni, a gazda ember kénytelen lesz a piaczon meghálni vele, s akkor ő éjszaka előjöhet rejtekéből. Ha pedig nincs otthon, akkor ott marad a szekér a bíró udvarán, s ez annál jobb.

Csakugyan úgy történt, a hogy ő számított. A kapún átereszték az őrízők a fuvarost, még teszkerét is adtak neki, a mivel majd visszajöhessen.

Igyártó udvarára érve, azt mondták az otthon lévő cselédek, hogy a bíró nincsen idehaza; nem is mondta, hogy mikor jön meg? Az úrfi, a diák idehaza van; de annak nem szabad kijőni a szobából; az anyja vigyáz rá.

A kocsis megnyugodott e tudósításban, kifogta a lovait, bekötötte az istállóba.

Keresztszegi a széna között hallott minden beszédet; azt is hallá, mikor az esteli harangszót háromszor elhúzták, s innen számított egy jó hosszú időt; mikor már gondolta, hogy éjszaka van, a ház körüli zengés-bongás elcsillapult, akkor előjött rejtekhelyéből.

Azután megvárta még, mikor az éji őr jön a tizenegy órát kiáltani a kapuja előtt, olyankor minden házőrző eb a kapura rohan s ottan csahol, nem ügyel az udvarra. Ebben a pillanatban leszállt a szekérről, s a hol egy ablakban világot látott, azon bekoczogtatott.

Vincze ült ott, a biró fia, egy nagy könyv mellett virrasztva.

A zörgetésre felkelt, kinyítá az ablakot s kérdezé: ki jár itt?

– Én vagyok itt, Keresztszegi.

– Az Istenért! hogy jön kegyelmed ide? sugá ijedten a fiatal ember.

– Ne azt kérdezd, hanem hogy nem jött senki Debreczenből a kastélyba?

– Én megtettem a jeladást: de apám keresztül járt az eszünkön, s bezáratta a kapukat, hogy senki ki ne mehessen.

– Ha senki nem mehetett is, neked el kellett volna jönnöd.

– Anyám őriz, sugá szomorúan az ifjú.

– Ezt nem mondtad akkor, midőn nálunk felesküdtél. Tudhattad, hogy a kik oda jönnek, azokra nézve nincs anya, testvér, nincs vagyon, boldogság; nincs hosszú élet, hanem van egy távoli czél, a minek mindent fel kell áldozni.

Az ifjú szomorúan süté le szemeit.

Keresztszegi folytatta a szemrehányást.

– Lelkésznek készültél, s a bibliát nem ismered; mert ha ismernéd, tudnád, hogy szent Boldogasszony mennyire szerette isteni fiát, és azért még sem tartotta vissza őt a testi haláltól. Aztán tudnád, hogy szent József mily hű gondviselő atyja volt Jézusnak, de a keresztfán meglátott kinszenvedésektől még sem iparkodott őt megszabadítani. – Te sajnálod-e véredet hazádért, midőn az, ki Isten fia volt, nem sajnálta te érted kihullatni vérét?

Vincze betette az ablakot, elfútta a gyertyát, s Keresztszegi egy óvatosan nyitott ajtó csendes nyikorgását hallá azután.

Vincze szobája anyjáé mellett volt; azon kellett keresztül jönnie. Midőn a hívó szóra megindult, mint megindul az álomjáró a holdsugár hívására, ott látta anyját útjában. A kegyes nő csendesen aludt az Urban, kezeit keblén imára kulcsolva. Bizonyosan imádkozás közben aludt el s bizton álmodik azon erősségben, a mit az «Amen» végszava épít.

A ház és kapu kulcsait az ő feje alól kelle kivenni.

Ezt nem tehette Vincze a nélkül, hogy anyjának imádságos kezeire le ne hajoljon s azokra egy halk csókot ne nyomjon. A kegyes asszony nem ébredt fel fia búcsúcsókjára.

Ugyanezen az éjszakán történt az, hogy a puszta kastély udvarán egy magános lovag szállt le a nyeregből s paripáját megkötve a kapubálványhoz, maga egyedül felment a kastély sötét lépcsőin.

Midőn a főterem ajtajához ért, kihúzta övéből török kését s annak ezüst veretes nyelével elkezdte az ajtót koczogtatni. Először koczczantott kettőt, aztán 5-öt, azután 11-et, ismét tizenegyet, megint tizennégyet, és újra tizenhármat, legvégül pedig egyet.

Ez pedig mind megannyi betűt jelzett, alphabet szerinti sorban összeállítva «Bellona», s ez volt az összeesküdtek jelszava, melyre a kastély rejtekei meg szoktak nyílni.

Az ajtó zárai alig hallható neszszel tolattak félre belül; a férfi a kilincsre tevé kezét, és felnyitá az ajtót.

A nagy, éktelen terem sötét volt, benne egyes egyedül várt Keresztszegi neje, Ilona.

Midőn a magányos férfi belépett, Ilona oda simult hozzá s vállára borulva susogá:

– Te vagy az? Már visszajöttél, férjem?

Erre egy hang, melyet nagyon jól ismert, így válaszolt:

– Igen, én vagyok az – apád…

Ilona felsikoltott; de hirtelen elfojtá kiáltását. Azután ismét csend lett.

A férfi lekeríté köpenyét nyakából s szétnézett, hogy hová tegye.

– Az Istenért, hogy jött kegyelmed ide? suttogá alig hallhatólag Ilona.

– Lóháton s az nagyon kifárasztott. Megengeded, hogy leüljek? Ámbár különben ez a ház a városé volna; ha megengednétek.

– Lassabban szóljon kegyelmed, meghallhatják.

– Tudom, de nem félek tőle. Abból, hogy engem itt látsz, tudhatod, hogy el vagytok árulva. Fel vannak fedezve terveitek; körül vagytok fogva, csapatok állták körül az erdőt, minden oldalát a kastélynak. A kik veletek vannak, azoknak száma kevés, mert assecláitokat, kik Debreczenben laknak, a város kapuit elállatva, bennrekesztém.

– Ki árult el bennünket? Testvérem?

– Arra ne legyen gondond. Egyébiránt nagy hiba volt összeesküvésbe olyan fiatalságot avatni be, a ki még anyja szárnya alatt van.

– Mit akar kegyelmed itten?

– Az hosszú sor! El akarom fogatni azokat, kik az országos csendet és békét fölháborítni összeesküdtek.

– Férjemet is? kérdé rettegő hangon a nő.