Part 10

Zólyomi Dávid látva, hogy a szónok erősen belejött a beszédbe, eléje vágott.

– Hallottam ám én már ezeket mind kegyelmedtől egyszer, Igyártó uram. Ezen módon mondta el kegyelmed a debreczeni fegyveres ifjuság előtt mindezt, kinn a tiszafüredi töltésnél; s nagy jó szerencséje, hogy ott nem kaphattuk, mert bizony mondom, nem állana kegyelmed mostanság itt a debreczeni érdemes tanács előtt. A ki tábori szolgálatra adja magát, az katona, annak semmi okoskodni valója nincs, annak a vezér szavait méregetni, a harcz kimenetelén tanakodni nem szabad. Kegyelmed nagyot vétett a hadi regula ellen, midőn a tábort elhagyá s küldött társait is hazajövetelre nógatta. Ennek a büntetése katonai törvények szerint halál. És valóban nagy kegyelem történik a vezér urak részéről kegyelmeddel, a midőn megengedtetik, hogy magát nem a hadi tanács, hanem a városi magistratus előtt védelmezze: a helyett, hogy mint katona, katona-módon fenyíttetnék meg.

– De én nem voltam katona.

– Nem volt kegyelmed hadnagya a debreczeni bandériumnak?

– Azon bandérium csak a társzekerek kiséretére s a vezérek beneventatiójára volt kiküldetve. Csupán szolgálattétel, de nem hadakozás volt lelkére bízva.

– Karddal jött-e kegyelmed, vagy ostorral a táborba?

– Igen is, karddal szoktunk a tanácskozásba és tisztességtételekre is megjelenni.

– De a tábor nem tanácsterem és nem úrnapi parádé; a vezérek Debreczen város bandériumát méltán segítő csapatnak tekintették, így is akarták felhasználni, s ebbe a vitéz legénység önmaga is egytől-egyig beleegyezett.

– Csak én elleneztem, és ellene mondok most is. Minden csepp vér, melyet Debreczen város népe a csatában kiont, özönvíz gyanánt ront vissza városunkra; minden kanócz, melylyel egy muskétát Debreczenből elsütnek, égés, pusztulás az egész városra. Azért nem tagadom, és újra ismétlem, hogy rosszaltam és rosszalom a mi fegyvereseinknek csatába vitelét. Ravaszságnak nyilvánítom másodbiró uram részéről, hogy fegyvereseket küldött a táborba, parádé színe alatt, míg jól tudta, hogy azokat háborúba is fogják használni, s vissza nem eresztik, s azért minden gonoszt, a mit e lépés maga után fog hozni, az ő fejére visszahárítok.

Keresztszegi uram megbillenté fejét, s azzal inte a porkolábnak, hogy vigye át a vádlottat a másik szobába, míg a tanács törvényt fog tartani fölötte.

– Nincs kegyelmednek semmi szava többé saját mentségére?

– Saját mentségemre nincs, mások vádlására van.

– Vezettessék el.

A rab eltávozta után a tanács érdemes tagjainak arczulatáról jósolható volt, hogy itt most viharos jelenet fog következni; a tanácstagok, egy-kettő kivételével, mind nagyon örömest fogták volna Igyártó uramnak pártját, szavainak igazságától nemcsak meggyőzve, de meg is hatva lévén.

Hanem ez előre várhatott zajos összekapásnak Keresztszegi valami furfangos úton metszette keresztül az inát; azt a kérdést terjesztvén legelébb is az érdemes tanács elé:

– Kivánják-e kegyelmetek az előttünk fenforgó esetet saját közönséges statutumaink szerint, tulajdon törvényszékünk előtt megitéltetni, vagy pedig – terhesnek találván az itéletmondást egy hűséges társunk felett, el akarják a biráskodás szomorú tisztét magunkról fordítni, s ezt inkább a hadi törvényszékre bízzák?

Syndikus uram észrevette a kelepczét s felugrott, hogy majd mond valamit, de biró uram leültette, hogy várjon csak még, a míg felszólíttatik.

– A vezér urak, tudván és respectálván városunk azon jogait, hogy «jure gladii» még a főben járó ügyek felett is saját törvényhatóságai által határoz: megengedék és ránk bízák, hogy Igyártó uram esetét itt pertraktáljuk és saját törvényeinket olvassuk fejére. A mit ha tenni elmulasztanánk, Igyártó uram vallja kárát, mert azon esetben azért van itt Albisi Zólyomi Dávid uram ő kegyelmessége, hatvannégy lovas hajdúval, hogy Igyártó uramat rögtön megfogatván, a táborba visszakisértesse, s ott aztán katonai regula szerint, hadi törvény elé adja, a melynek előrelátható kimenetele az, hogy Igyártó uram puskavége elé állíttatik. – Most tessék már elmondani, hogy mit akart syndikus uram?

Syndikus uram azt felelte, hogy nem akart semmit mondani.

– Tessék hozzá szólani tanácsos uraiméknak, akarnak-e ez ügyben itélni?

Mély hallgatás. Egy szót sem szól senki.

– Qui tacent, consentiunt. A hallgatás helyeslés. Üsse fel protonotarius uram a nemes város statutumainak könyvét, pagina 72, és olvassa el, a capite a mi következik.

A főjegyző vonakodás nélkül engedelmeskedett, s felnyitva a nagy rézkapcsokkal lelánczolt kutyabőrös könyvet, megtalálta benne a kívánt paginát, s az erre írt megveresedett sorokból ezeket olvasá fel:

«Ha ki peniglen a thábort engödelöm nélkül elhagyná avagy másokat is elszökésre csábítana, avagy fegyverét az csata előtt eldobván, elrejtőznék, avagy lefeküdvén, magát halottnak tettetné, avagy vezéreit cserben hagyná; – annak háza mind porig demoleáltassék, lábas marhája kiirtassék, ő maga számkivettessék az város határából. Ha ki az ő familiája közül őtet követni kívánná, annak elmenetele ne gátoltassék».

– Ime, érdemes tanács, ez a mi törvényünk. Hasonlítsák kegyelmetek ezzel össze a katonai regulákat, s akkor vegyék fontolóra, vajjon ellenséges indulattal cselekedtem-e én Igyártó uram ellenében, a midőn megtudván az ő hazatértét, őt vasra verettem, s a kétajtajú börtönbe zárattam, mert ha ezt nem teszem, ez éjjel az ellene küldött hajdúság, őt házánál megfogván és megkötözvén, a táborba visszavitte volna; míg Debreczen városának börtönében egy hajaszálát sem görbítheté meg annak még a fejedelem sem. Esetét tagadni nem tudja; s ilyenformán, ha mi itéljük el, háza tüzét, ha a táborban itélik el, élete világát fogják kioltani. Én ugyan sajnálom azt a szép, sárga házat a Csapó-utczában, de Igyártó uram fejét még jobban sajnálom. Tessék itéletet mondani.

Mindenki mélyen hallgatott.

– Helyesli-e az érdemes tanács a felolvasott törvénynek a vádlott fejére kimondatását?

Mindenki mélyen hallgatott.

– Én tehát, a hallgatást helyeslésnek véve, birói tisztemnél fogva kötelességemnek tartom ez eset fölött kimondani az itéletet. Porkoláb hozza elő a rabot! Protonotárius úr, jegyezze az itéletet.

A rabot előhozták.

A biró intésére vele együtt mindenki fölállt a tanácsasztal mellett, csupán a jegyző maradt ülve, midőn Keresztszegi által az itélet kimondatott:

«Folyó év és hónap 19-dik napján, úgymint Jubilate utáni szombatnapon Debreczen városa teljes tanácsülésében, nemes, nemzetes és vitézlő Keresztszeghy Mihály uram birósága alatt, bevádolt nemes és nemzetes (a «vitézlő» szándékosan kihagyatott) Igyártó Ferencz uram ügyében – «itéltetett». – – Minekutána a vádlott maga is beismeré, hogy a tiszafüredi tábort, a hova küldetve volt fegyveresen, fegyverestől, lovastól elhagyá a vezérek tudta és engedelme nélkül, s ezen defectusát semmi nyomatékos kényszerítő okkal védelmezni nem is tudta: annálfogva nevezett Igyártó Ferencz uramnak, hazai statutumaink értelmében, e városban levő lakóháza mind porig lerontassék, ivókútja a színig betömessék; tűzhelye eloltassék, szárnyas és lábas marhái, az egy házőrző kutyán kívül, megölessenek, élőfái tőből kivágassanak s házhelye sóval behintetvén, üresen hagyassék; ő maga pedig e város határából végkép számkivettessék; cselédjeinek és háznépének szabadon hagyatván, hogy vele menjen, vagy őt itt hagyja, és soha többet híre ne legyen e város kapuin belül, hanem ha a tilalom ellenére e város árkain innen találtatnék, semminemű törvény védelmére ne számíthasson, valamint az égnek vad madarai.

Datum, mint fentebb.»

A jegyző tollának perczegése kisérte a biró rövid mondatait.

Midőn be volt fejezve az itélet, Keresztszegi levetteté a lánczokat a vádlottról.

– És most haza mehet kegyelmed. – Holnap reggeli harangszóig rendezze el dolgait, mert a harangszó után csákány vettetik falainak.

A mint az elitélt keze megszabadult a láncztól, a biró felé emelé azt és mondá:

– Ma kegyelmed volt rajtam az úr s itélt fölöttem ott, a hol hatalma volt; holnap én fogok itélni ott, a hol hat lépésnyi téren én vagyok a biró. És az kegyelmednek fog fájni.

– Isten hirével! szólt távozást intve a biró; s azzal föltevé süvegét, föloszlatá a gyűlést, ősi szokás szerint, ily főben járó itélet után az egész tanácscsal szép rendben a nagy templomba menvén által, hol ez alkalommal rövid istentisztelet tartatott.

Másnap a reggeli harangszó a város népségét nagy izgalomban találta: még a ki semmit nem tudott volna is a tanács itéletéről, figyelmessé lett a harangszó után, hogy valami rendkívüli történik a városban, mert a hármas csendítés után szokás szerint nem hallgatott el a harang, hanem tovább zúgott egy óráig, két óráig, egész délig, egész sötét éjszakáig; egyre mondva: «mortuos plango» (holtat gyászolok).

S ha az emberek kérdezék egymástól: ki az a nagy halott, a kire oly szakadatlanul harangoznak? azt mondták rá: nem más az, mint Igyártó uram, kinek tanács itélése szerint most bontják szét a házát, Nagy-Csapó-utczában, azonvaló büntetésül, hogy a tábort elhagyta engedelem nélkül.

Arra aztán a kérdező is tódult arra, a merre a válaszadó, a Nagy-Csapó-utcza tájékára, a hol már kora reggeltől nem hogy lóval, de kutyával sem lehetett keresztül menni a nagy tolakodás miatt.

A közeleső háztetők, kútágasok, palánkok mind rakva voltak kiváncsi néppel, ember emlékezetére nem fordult elő ilyen eset Debreczenben.

A sárgára meszelt ház előtt két oldalról lovas hajduság zárta el az utczát, szabad tért biztosítva a bennlevők számára. A lovasságnak Albisi Zólyomi Dávid parancsolt.

A szabad tér közepén volt egy emelvény, ülőpadokkal; azon foglalt helyet a biró, a főjegyző s az itélet végrehajtásához kiküldött két tanácsos; mellettük két sorban gyalog-alabárdosok álltak, tollas sisakkal a fejükön.

A mint az első harangszó megkondult a nagy templom tornyában, másodbiró uram inte a kikiáltónak, ki is két trombitást vevén maga mellé, miután az emelvény szélére felállt, a kezébe adott itéletet hármas trombitaszó után négyszer kihirdeté, a világ négy része felé fordulva; azután mély csend támadt, s az átelleni ház kapuja megnyilván, azon előlépdelt Tatár Lőrincz, a hóhér – és huszonnégy kezes legénye.

Tatár Lőrincz fekete ember volt; sokan azt is állíták, hogy czigánynak született, a szakáll egész a szeméig benőtte arczát, s nagy fekete két szemöldöke csak folytatása volt a szakállnak; de hogy valami fehér is legyen rajta, lecsüngő koromsötét haját magas fehér báránybőr-süveg szorítá alá; Debreczenben a fehér süveget közönséges ember soha sem viselte, az mindig borzalom tárgya volt. Ezenkívül egy nagy veres pokrócz volt akasztva a nyakába, a mi egészen borzasztóvá tette.

Lőrincz mester egy nagy pörölyt tartott kezében, s azzal megüté a sárgaház kapuját, kapubálványát, szemöldökfáit és szegletköveit; annak jeléül, hogy e ház az elpusztulás sorsának van átadatva.

A bezárt kapu recsegve dűlt be, engedve a feszítő kecskelábaknak, s ezzel megkezdődött a munka.

Legelőször is kivezették az istállóból Igyártó két lovát, két tehenét, s azokat taglóval leütve, szekerekre emelték; a legények összefogdosák az apróbb marhákat, s azokat kivégezve, fölhányták a készen álló szekerekre. Csak a galambokat nem birták elfogni, azok ott kóvályogtak az egész munka alatt az elitélt háza fölött.

Majd lábtókkal felmentek a háztetőre, s léczeket és gerendákat lebontották és lehányták az udvarra; minden faneműt, a mi a házon volt, szekerekre raktak s a leütött állatokkal együtt, lovasok kiséretében, kivontatták a nyúzók mezejére, ott a fákból máglyát raktak, s azon a hullákat porrá égették. Még a kútágast is kivágták.

Azután a meztelen falakra került a sor.

Az ajtók mind be voltak zárolva, azokat elébb küszöböstől, ragasztástól ki kelle vágni csákányokkal.

Mindenki arra volt kiváncsi, hogy Igyártó használta-e a kapott időhaladékot arra, hogy házában levő holmiait onnan rokonai házához eltakarítsa? s meg volt lepve minden ember, midőn látta, hogy az első szobában minden butor a maga helyén áll, még a czintányérok is a szekrényekben s a zsoltárok és imádságos könyvek az ablak hidján.

A hóhér kalapácsa alatt darabokra zuzattak a butorok is; a szőr- és vászonnemű összehasogattatott; a mint a dunnákat feltépték, a szétömlő pelyhet felkapta a szél, s széthintette az egész bámuló tömegen, mintha mindenkinek akarna egy emléket juttatni e mai napról.

Azután tovább bontották a falakat; a téglát, vályogot szétzúzták apróra, betömték vele a kútat, meghordták vele a veteményes kertet; feltöltötték vele az utczát.

Egyik fal a másik után omlott be a csákány-ütések alatt; egyik szoba a másik után tárult fel az utczai nép előtt; már a konyhára is rájött a sor, a tűzhelyen még pislogott a parázs, tegnapi tüzelés maradványa; azt is bakó oltotta ki; s tűzhely és kémény a többi fal után omlott.

Csak a hátulsó szoba volt még hátra.

Mikor Lőrincz mester e szoba ajtajához ért, hogy azt is beüsse pörölyével, hirtelen meglepetve állt meg, s pörölyét letámasztva a küszöbhöz, visszament biró uramhoz.

– Miért állt meg a munka? kérdé Keresztszegi a bakótól.

– Hallja ezt kegyelmed? kérdé a bakó ujjával a legutolsó szoba ajtaja felé mutatva.

– Hallom. Abban a szobában énekelnek. Az elitélt és családja oda zárkóztak; vigyázva bontsák le kendtek a tetőt és falakat, hogy a bennlevőket meg ne sértsék.

A bakó fejével bólintott s veres pokróczát karjára vetve, mint egy fejedelmi palástot, visszament az utolsó ajtóhoz.

E csöndes időköz alatt hallhatták a közelállók a szobában felhangzó halk énekszót:

«Uram, ki lészen lakója A te szentséges hajlékodnak?…»

A távoli harangszó kisérte azt méla zúgásával.

A bakó parancsot adott huszonnégy legényének. A padlás gerendáit hirtelen leemelték, azután minden oldalról a falak eresztékeibe fúrták a feszítő vasakat; egy jelre, egy roppanásra az utolsó négy fal egyszerre kifelé dőlt s a fehér porfelleg közül, mint egy ótestamentomi jelenet, tünt elő egy férfi, egy nő és egy hajadon alakja.

Középen a férfi, fedetlen fővel, egyik kezében tartva a zsoltárt, másikkal emelve öreg beteg anyját, ki mankójára támaszkodva, tekintetével most is a zsolozsmák soraiba mélyed. A harmadik alak, egy szőke, siró leányka, arczát a férfi keblére rejti; bomlatag fürtei még vállait is eltakarják. Lábainál hever a házőrző eb.

E pillanatban elfogult csend ült meg a bámuló néptömegen; még a harangszó is félbeszakadt.

Keresztszegi most felemelkedék állványáról s rendületlen hangon szólt:

– Igyártó Mihály! a törvény végrehajtatott kegyelmed házán; személye ez órától fogva száműzött a város kapuitól. Isten szent hirével!

Igyártó e szóra megindult, az éneket folytatva; egy zúgó hang az övé, egy rebegő a beteg öreg asszonyé; úgy jöttek elé az omladványok közül; az eltakart arczú hajadon csak maga zokogott.

Mikor az emelvényig értek, a biró újra megszólalt:

– A ki a száműzöttet önként követni akarja, ebben meg nem gátoltatik; a ki tőle elmaradni kíván, abban is szabadság adatik neki.

E szóknál megállt a száműzött s zsoltárját becsukta és leányát magához ölelte, az öreg asszony félve kapaszkodott fia karjába s a házi kutya, kezét nyalva, húzódott hozzá.

– Indulok, Keresztszegi uram; elhagyom a várost. Nem is sírok, nem is átkozódom. A kik velem jönnek, anyám, leányom, házőrző kutyám. Tegnap kegyelmed itélt én fölöttem, ma én itélek kegyelmed fölött. Leányom tegnap még a kegyelmed eljegyzett menyasszonya volt, ma már nem az; a hogy kegyelmed száműzött engemet a városból, aként száműzöm kegyelmedet én is családomból. Tudom, hogy kegyelmed nagyon szerette leányomat, de én is oly nagyon szerettem szülővárosomat. Isten oltalmazza a hátramaradókat.

– Megálljon kegyelmed, Igyártó uram, szólt emelvényéről a biró, nem ez a törvény. A száműzött nem ura senkinek többé; még családjának sem. Erőtetni, parancsolni kegyelmednek nem szabad. A hajadonnak szabad akarata van, s maradhat kegyelmed ellenére is.

Igyártó Mihály e parancsszóra hirtelen hátralépett, anyját és leányát eltávolítva magától, még kutyáját is elrugta lába elől.

– Nem parancsolok senkinek, nem hivok senkit: a ki velem nem akar jönni, elmaradhat tőlem!

Keresztszegi most lelépett emelvényéről s reszkető hangon sugá a leánynak:

– Ilona. Elhagynál-e engem?

A leány most felemelte arczát; a rásütő alkonyfény tette azt csak pirossá, különben halavány volt, de annál több tűz égett lelkesült szemeiben. Halkan, de töretlen hangon viszonzá a kérdezőnek:

– Öreg anyám beteg, atyám száműzött, köztük a helyem.

A biró szomorúan csüggeszté le fejét.

– Isten áldja meg kegyelmedet, susogá a leány, s a következő perczben ismét egymás mellett voltak a száműzött, az anya és a leány, és a hű eb.

A nép útat nyitott előttük; az utcza végén kocsira ültették őket s kivitték a városból.

A biró pedig felállt ismét az emelvényre, senki sem látta, hogy mikor törölte meg szemeit; a rombolók készen voltak a munkával, akkor egy zsák darált sót hoztak elő s a pusztára rombolt házhelyet a bakó behinté átkozott sóval, s mikor ez is megtörtént, biró uram kemény szóval kiálta a sokaság előtt:

«Így bűnhődik az, ki a csata tüzét meg nem állja!»

A mint a hivatalos nép elhagyta a tért, a csőcselék elárasztá a pusztult házhelyet, kutatva az apróra tört romok között értékes tárgyak után.

Elvonulás közben Albisi Zólyomi Dávid azt mondá a birónak:

– Ez ugyan hiábavaló komédia volt. Hagyta volna ránk kegyelmed a büntetést. Minek volt ez?

– Ez kellett «ad terrorem populi!»

Debreczen tehát harczol!

Nagy szó volt ez; mert kétezer lovas és háromezer dárdaviselő ember áll onnan a síkra, s ha egyszer kiálltak, aztán meg is állnak ottan!

Szépen dandárokra osztva vonult ki márczius 13-án a felkelő sereg; a lovasságnak hosszú nyelű csákánya volt, a gyalogoknak egyenesre ütött kaszáik. Mindenkinek veres lobogó csákó volt a süvegén, az különbözteté meg őket a székelyektől, a kiknek kék s a hajduktól, kiknek fekete lefityegőjük volt a fövegük mellett.

Maga a bátor tanuló ifjuság, a sereg lelke és magva, külön zászló alá csoportosulva vonult ki a sereggel; néhány kardra is tudott szert tenni, legtöbbnek elég volt az ólomvégű fustély.

Maga Keresztszegi uram vezette a hadat, úgy megülve hátas lován, mint valamely régi kurucz hadvezér.

A hadat egész vándorserege követte a szekereknek, miken a vitéz insurgensek feleségei, anyósai s pereputyjai ültek, fel lévén készülve tarisznyákkal és bográcsokkal, hogy a táborban édes feleiket éhezni ne engedjék, mert csak az az egy, a mi nem jó a háborúban. Arra pedig senki nem is gondolt, hogy ha Debreczen egyszer hozzá kezd a verekedéshez, abból más futás lehessen, mint az ellenségé.

Nagyon szellemdús volt pedig a hadorganisatio, melyet Keresztszegi uram követett. Az egész had czéhek szerint volt beosztva, régi rendelete volt már a városnak, hogy a czéhek zászlót és dobot szerezzenek maguknak, s szokva voltak tűzi veszedelem, tatárfutás, fejedelemkisérés, különféle veszedelmek idején egy helyen összetartani s fegyelemre ügyelni, mit a czéhmesterek és öreg legények tartottak fenn. Két erős zászlóalj volt maga az érdemes csizmadia és szűrszabó czéh. A csapók és timárok képeztek egyet. Hatalmas és puskával, taglóval ellátott czéh volt a henteseké és mészárosoké, kik egynehány fogas szelindeket is hoztak magukkal, híres bikafogókat: most tegyenek ki magukért! Egy csapatot képeztek az ácsok, kőmívesek és molnárok; ez a legkevésbbé harczias indulatú testület; míg ellenkezőleg a gubakészítők semmi más dandárhoz nem engedték magukat csatoltatni, mert ők a vásárban sem ülnek egy sorban a szabókkal, hanem azért szörnyen fenekedtek, hogy majd megmutatják ők, hogy ha kevesebben vannak is, többet levágnak az ellenségből, mint a szabók, a kik kétannyian jönnek. A földmívesek képezék a lovasságot, illő tisztelettel engedvén a nemes uraknak, hogy elől lovagoljanak a kivonuláskor, hanem azután a csetepaténál is elől legyenek ám!

Másnap este Rakomazon innen találta a debreczeni felkelő sereg Bethlen István hajduit és a székelységet, kik a «palatinális» seregek elől nagy sietséggel vonultak vissza.

(Gyönyörű ovatosság a debreczeni tanács jegyzőkönyveiben, hogy azokban sehol e szókat: «kurucz» – «labancz» vagy «német sereg» – «magyar sereg» fel nem találhatni; az illetők mindig e nevekkel vannak megtisztelve: «a palatinális sereg», – «a fejedelem seregei». Sehol sem említi a krónika, mintha a császár és a nemzet harczolt volna egymással; sem a midőn kibékültek; csak a két jelentést találni fel benne: «a palatinus» – «a fejedelem». Azok között folyt a vita, miért folyt? nem mondatik; úgy is tudatik, ők békültek ki, ha kibékültek. Indokolja egyébiránt az ovatosságot egy jegyzet 1585 okt. 22-ről, mely így szól: «a… ármáda ezen általmenvén, ezen protokollumból is tíz esztendőt kiszaggatott valaki, a város elfutása alkalmatosságával, többekkel együtt»).

Tehát a palatinális seregek átkeltek a Tiszán s erős állást foglaltak Rakomazon felül.

Albisi Zólyomi és Bethlen kénytelenek voltak szemük láttára engedni a hidverést, mert ágyúiknak épen semmi hasznát nem vehették, egy nagy márcziusi zivatarban minden lőporos szekerük keresztül ázván. A lőpor csupa nyirok volt, a tűzbe téve sem sült el. A palatinálisoknak pedig négy darab kerekes ágyújok volt, mely keresztül hordott a vízen; így az átkelést nem lehetett megakadályozni.

Zólyomi Dávid azonban azt reménylette, hogy majd a Tiszán innen, ha kikaphatja az ellenfélt a síkra, annak az ereje nagyobb részt muskétásokból s csak egy ezred dragonyosból állván, túlnyomó lovasságával majd erősen összetöreti.

Azonban az ellenfél vezérei, Eszterházy Pál és Bornemisza János tábornok régi tapasztalt hadvezérek voltak s nem könnyen mentek bele a két erdélyi úr kívánatába; e helyett körülsánczolt tábort ütöttek Rakomaz fölött, a fejedelmiekre bízva, hogy őket onnan kivessék.

Helyzetük a természettől is védve volt; jobbról egy messze terjedő nádas ingovány, melyet egy áradási töltés rekeszt el a szántóföldektől; balról emelkedett halmok, miket pattantyus telepeikkel megraktak; elől pedig hirtelen sánczot vertek levágott fűzfákból és gyorsan emelt földhányásból. A gyalogságot nehéz lesz ennek neki vinni, a lovasság pedig akár leszerszámozzon, annyira nem vehetni e helyen hasznát.

A debreczeni insurrectio megérkeztekor épen nagyon rossz kedve volt Bethlen Istvánnak. Abban az órában végződött egy csetepatéja a sáncz mögül kirontott dragonyosokkal, mely alkalommal nagy boszúsággal tapasztalá, hogy elcsigázott székely huszárjainak paripái nem állják ki a nehéz, jól táplált meklenburgi harczmének rohamát, mikor azok egy tömegben jönnek.

A roppant segélyhad érkezése nem nagyon növelte a főkapitány jó kedvét.

– De mi az áldottának jönnek kegyelmetek ilyen sokan? kiálta a tisztelgésre jövő Keresztszegi elé. Nem mondtam én kendteknek, hogy hozza el az egész falut! Azt kívántam, hogy tartsanak itt egy jól fegyverzett rendes csapatot, öt-hatszáz embert, s e helyett hoznak nekem hatezer vasvillát! Úgy látom, még asszonyaikat is elhozták. – Hát ez a sok mendikás mire való? Azt gondolják, deák szóval meg lehet ijeszteni az ellenséget? Úgy segéljen, annyi a zászlójuk, mint egy tatár tábornak. Szép zászlók, mondhatom. «Az becsületes csizmadia-czéh». – «Az becsületes timár-czéh». Mit csinálok én annyi becsületes emberrel? két nap alatt fölesznek körülöttem mindent, a mi zöld, s akkor futhatok magamtól. Jobb szerettem volna helyettük ötszáz gazembert, a ki verekedni tud.

Keresztszegi uram nagyon elkedvetlenedett e szavakra, azonban Zólyomi Dávid inte neki, hogy most ne feleljen, s azzal karon fogva, átvezeté saját sátorába, a hol sokáig értekeztek valamiről.

Midőn elhagyták a sátort, már akkor a debreczeni sereg szépen letelepedett a mezőn, s szekerekből hátul sánczot csináltak hosszan, s azon belül előkapott nádkévékből tüzet raktak s sütötték a szalonnát mindenfelé, s kinálták egymást kulacscsal.

A fiatal diákság szerteszét csatangolt a zajos csoportok között s tartotta azokat biztató beszéddel.

Kellő közepében az érdemes csizmadia-tanyának látjuk humanissime Ormándyt perorálni. Nagy csoport tolakodott körülötte. A két vezér úr is odanyomult, meghallgatni, miről van szó.