Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXV. KÖTET

SZÉLCSEND ALATT * AZ ÉLETBŐL ELLESVE

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

SZÉLCSEND ALATT

*

AZ ÉLETBŐL ELLESVE

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

SZÉLCSEND ALATT

A KURUCZVILÁG UTÁN.

Huszonhat éve múlt már, hogy II. Rákóczi Ferencz tárogatói utolsót harsogtak a Tisza partjain.

A kurucz név nem jelentett már semmi nagyot, legfeljebb még holmi torzonborz, elhanyagolt külsejű alakok kigúnyolására használgatták azt. A nemes urak iparkodtak a szatmári béke óta a fényes hivatalokban megerősödni, s a rodostói sírnak egyedüli látogatója volt a pontuszi árapály zúgása; a hazafiak emlegetése felől bizton alhatott abban a száműzött fejedelem.

A «libertás» nem járt a közforgalomban többé; mint rézpénz is elértéktelenült már, hát még mint eszme?

A neoacquistica kisimítá szépen a birtokviszonyokat, kiki elhelyezé magát a számára jutottban, s ha akadt még egy-egy zúgolódó itt-amott az országban, ki rongyos tarisznyával, megfakult okiratokkal rendre járta a dicastériumokat, negyedszázadokra nyúlt pör lidérczfarkát üldözve, az ugyancsak sok nevetségnek tette ki magát.

Az öreg és ifjú gavallér hátra simítá a daczos üstököt s varkocsba csavarva haját, port hintett a fejére, világ divatja szerint.

A fejedelem emlékpénzeit, miken egy katholikus, egy protestáns és egy óhitű alakja volt látható, kik egy közös oltáron élesztik a tüzet, mutogatták még mint curiosumokat, de már azoknak értelmét senki sem fogta föl; a magyar ember megnyugodott abban, hogy hiszen vannak függő pecsétes törvényei,… a miket senki sem tart meg.

Utoljára még magát a jámbor tárogatót is összetörték, pedig hiszen úgy sem fujta volna már azt senki, mert nem kellemetes annak a hangja.

Ez időben élt Nógrádon egy kitünő férfia a magyar protestáns ellenzéknek, Csornai. Mint fiatal ember az utolsó reménységig megmaradt a szabadság ügye mellett, kísérte a fejedelmet lengyelországi bujdosásaiban, hallotta külön-külön három császár ajkairól hangzani a magasztos biztatást, hogy a magyar nemzetnek még nagygyá kell lenni; egy pár évig ábrándozott e fölött, azután haza jött megmaradt jószágaira, és föltette magában, hogy okos ember fog lenni.

Hivatalt ugyan nem vállalt, de követté választatván, fölment a pozsonyi országgyűlésre azon erős szándékkal, hogy ha karddal nem használhat többé nemzete ügyének, legalább bölcs, higgadt szóval fog segélyére lenni.

Ott olyan jól viselte magát, hogy mindjárt a gyűlések elején kivetették néhány társával együtt a gyűlésteremből. Mint nyakas kalvinisták nem akartak bizonyos szavakat az esketési formularéban utánmondani, s azért haza küldték őket szépen.

Otthon addig zakatolt, míg a megyéje ujra visszaküldte követnek, s az ország rendei beleegyeztek, hogy úgy tegye hát le az esküt, a hogy lelki meggyőződésével összefér.

Ott azután közel egy évig segített a tüzet a miniszterek alá rakni, de a mitől azok, mint a bibliai három zsidó ifju, meg nem égtek; szaporította a gravameneket, pattogott a jezsuiták ellen, küzdött a nemesi előjogok sérthetetlenségeért, követelte vissza a temesi bánságot, közel volt egy pár szóbeli crimen læsæ elkövetéséhez és megmutatta, hogy sem a nádortól, sem a homo regiustól meg nem ijed.

A míg ezt megmutatta, azalatt elszerette az egyetlen leányát valami indigenált karantáni báró.

Báró Zelcz Vilmos szegény legény volt, de csinos férfi. Mint magyar indigena a testőrseregnél szolgált, s az udvar által gyakorta küldöztetett Pozsonyba.

A kuruczvilágnak régen híre-hamva mult már, a Krajn és Karantán bárói családból eredt másodszülötteknek nem volt többé az a föladatuk, hogy vitéz dragonyosaik élén a durczás magyar városokból beemeljék a harácsot: sokkal kellemesb hadjáratra voltak ezúttal kiküldve.

Eredjetek gyermekeim, ne legyetek útjokban bátyáitoknak; ügyes, tetszetős fiuk vagytok, foglaljatok magatoknak birtokot, uradalmakat. Itt van a sok czímre vágyó magyar úr. Örül mindegyik, ha leányai keze által az udvar légkörébe juthat; menjetek házasodni Magyarországra.

Sok atyafiság köttetett ez idő óta a két szomszéd nép között, s miután a bécsi udvar adta Magyarországnak a divatot, nem csoda, ha a divatnak az is meghódolt, a ki a kardnak nem.

Az ifju testőr és Csornai Katinka közti ismeretségből azonban ezúttal nem lett házasság, mert hirtelen dögmirigy ütött ki az országban, a rendek hazasiettek, a nagy sürgésben alig maradt a szeretőknek annyi alkalmuk, hogy egymásnak örök hűséget esküdve, búcsut vehessenek.

Egyébiránt elég idejük volt még: Katinka nem volt több tizenhat évesnél, Zelcz báró pedig semmi egyéb, mint egy szál gárdista, kilátással egy szerény másodhadnagyi állomásra. Még mind a két gyermeknek nőni kellett, hogy azzal a vakmerő eszmével megjelenhessenek Csornai Gábor előtt, hogy ők egymást szeretni bátorkodnak.

Azután pedig nagyon sokáig nem nyilt alkalom összejöhetniök.

Katinka anyja be volt avatva leánya szívviszonyába, az egész szerelmi cselszövény az ő gondos felügyelete alatt köttetett. A nőben volt egy kis hiúság.

Csornai soha sem engedte magát rábiratni, hogy az udvarhoz fölmenjen. Csalogatták kitüntetésekkel, hivatalokkal, semmi sem ragadt meg nála; azt felelte, hogy vén már ő új szokásokat kezdeni.

E közben egyik év a másik után haladt, Katinka egyik kérőjének a másik után kosarat adott, már hét év mult el a pozsonyi országgyűlés óta, s Katinka még mindig hajadon volt.

Gábor úr nem aggódott e miatt. Az ő idejében sem mentek a leányok huszonnégy éves koruk előtt férjhez, azt tartá: a ki korán megy férjhez, nem lehet jó gazdasszony.

Azt ő nem is sejté, hogy leánya kire vár.

Látta ugyan, hogy valami hadnagyocska majd itt, majd amott megfordul családjánál, hol otthon, hol a megyei székvároson; hallotta is, hogy azt mint Zelcz bárót mutatják be neki, hanem már az a fatuma volt a morva és karantáni nevekkel, hogy azokat rögtön elfelejtette, s egyik látástól a másikig az illetőnek az ábrázatja is annyira kiment emlékéből, hogy mindannyiszor teljesen idegen látogatóul fogadta el s bámult, ha mondták, hogy itt, meg ott beszélt már vele.

Két esztendő kellett az öreg kurucznál arra, hogy Zelcz bárót annyira észrevegye, a mennyi kell valakinek gyanussá tételére. Egy párszor úgy kérdezte magában, hogy vajjon mit támad föl annyiszor ez az ember, a ki ő rá nézve a legtökéletesebben meg van halva, mind akkor, a midőn nincs szemei előtt.

Az 1737-ben kiütött török háború több alkalmat adott Zelcznek Csornai házánál megjelenhetni: majd futárnak volt küldve a főhadi tanácshoz, majd ujonczozással, majd élelmezéssel, pótlovazással volt megbizatva. Pártfogások útján kieszközlé, hogy Nógrádban mulathasson, s ilyenkor aztán több napot tölthetett Csornai lakában.

Az öreg kuruczot nem érdekelte semmit az egész török háború.

Eleinte lelkendezve hallgatta a csatatérről jövő hireket, nagy elégtételt talált benne, hogy a vitéz Pálffy János mellőztével, gróf Seckendorf neveztetett ki fővezérré, s azt a törökök siralmasan megpaskolták; nagyon sokat forgolódott álmatlan fekhelyén, mikor meghallotta, hogy a szultán Rákóczi Ferencz fiát, Józsefet erdélyi fejedelemmé nevezte ki, s a Dunához küldte; hanem azután nem sokára jött a hír, hogy az utolsó Rákóczi megtért az ő őseihez, de nem ősei földén, s el is temették valahol; azontúl aztán nagyon csendesen tudott aludni Csornai a csatatérről szárnyaló szellők miatt, akár mi hírt hoztak is azok.

Legföljebb azt a mulatságot szerezte magának, hogy az egymás után sűrűn következő császári vezérek hogyléte felől kérdezősködött a jól értesült toborzó biztosnál, mikor az egy pohár borra összeült vele délutánonkint.

– Hát kedves báró Zelcz úr, mit csinál a halhatatlan Seckendorf?

– Mennyire haladt már a vitéz Königseck?

– Elfogta-e a szultánt a vakmerő Wallis Olivér?

– Hagyott-e még törököt irmagul a derék Schmettau?

– Igaz-e, hogy a hős Suckov levegőbe röpíté magát Nándorfehérvárral együtt?

– Hát a bölcs Neiperg, hogy szedte rá a török vezéreket?

Csornai nagyon jól tudta, hogy Zelcz ezekre a kérdésekre azt lesz kénytelen felelni,… hogy a halhatatlan Seckendorf azt a nem igen hizelgő mondatot hallá a császártól: «Nincs igaz hadvezérem többé; Eugennel eltünt a szerencse sasaimtól.»

Hogy a vitéz Königseck nagyon sokat haladt, de a lova fejével épen ellenkező irányban,

hogy a vakmerő Wallis Olivér Kroczkánál serege felét a csatatéren hagyta,

hogy a hős Suckov Nándorfehérvárat tizenötezer vitézzel együtt kardcsapás nélkül föladá,

hogy a derék Schmettau nem jutott odáig, hogy törököt lásson,

s hogy a bölcs Neiperg úgy összeveszett a többi generálisokkal, hogy majd egymást ették meg, s a mulatság vége az lett, hogy az orosz kedveért kezdett török háborúban elvesztettük Szerbiát, Boszniát, Havasalföldet, az annyiszor dicsőséges Nándorfehérvárral együtt:

de hogy mindez strategice és diplomatice azért igen helyesen történt, s ha valami hiba esett, az majd kiderül a hadi törvényszék előtt, s ha valamelyik tábornok vétett a réglement ellen, az bizonyosan elveszti rendjeleit és sánczfogságot kap, a mi aztán elég szép kárpótlás az országra nézve, három elvesztett tartományért.

– No de csakhogy hát a béke megköttetett, ennek ugyan örülünk mind a ketten.

– Ugyan miért mind a ketten?

– Hát ujonczozni nem kell többé; a báró úr örül annak, hogy visszamehet Bécsbe,… aztán… én is annak örülök.

– De akkor remélem, hogy ön is el fog Bécsbe jönni?

– Ha csak talán vason!

– Oh sokkal gyöngédebb lánczokon.

– Nem gondolnám. Nekem senkim sincs, a kit ott keressek.

– De majd lesz.

E jóslatos szóval fölkerekedett a báró, s magára hagyta Csornait, a ki ettől az órától fogva kezdte világosan sejteni, hogy Zelcz Vilmos úrnak valami más oka is van még az ő házát szállomásnak (Absteigquartier) nézni, mint jó szerednyei bora.

De isz abból ugyan semmi sem lesz!

Hja bizony pedig, édes kuruczom, azon időben jobban értettek a czivilizáczió terjesztéséhez, mint a közelmult emberei. Nem küldték lineával a hóna alatt az új telepítőt az országba, hanem fényes kardos lovag alakjában; s ha voltak itt-amott a barbár őskornak szilajabb lakói, kiket czím, hivatal, udvari fény tőrbe nem csalt, kiket rendszalaggal nem lehetett elfogni: azokat gyöngébb oldalukról kerülték meg; azokkal sógorságot kötöttek.

A királyi trónörökös maga is nő volt; nagyon jól ismerte a nőket.

Báró Zelcz búcsúvétele Csornaiék házától egyúttal ünnepélyes leánykéréssel is volt összekötve.

A lovag szélesen előterjeszté, micsoda nagy családokkal van összeköttetésben, birtokai hol feküdtek valaha, ősei milyen derék emberek voltak. Mennyire kegyében áll ő a császárnak, milyen magas kilátásai vannak. Mennyire szereti a magyarokat, milyen erős óhajtása e derék, nagylelkű nemzettel rokoni összeköttetésbe jőni. S hogy egy igen nagyot is mondjon, még azt is megigéré a vén kurucznak, hogy kieszközli a császárnál azt a kegyet számára, miszerint a házasságból eredendő fiúgyermekek az apjuk neve mellett az anyjukét is viseljék; milyen szépen fog ez hangzani: Zelcz Csornai Hugó Árpád.

Csornai Gábor igen kereken válaszolt a kérdésre.

– Édes úr, az ajánlott megtiszteltetést köszönöm, de leányomat nem adom az úrhoz. Egyért azért, mert nem szeretném, ha olyan helyre vinnék férjhez, a hol én soha meg nem látogathatnám; másért pedig, mert… mert nekem az úr nem tetszik. Nem lehet ezt magyarázgatni; így van, és így marad; nem tehetek róla. Más a szivünk, más a lelkünk, nem beszélünk egymás nyelvén, nem gondolkozunk egyformán, egyikünknek megárt, a mitől a másik megél: tűz és jég a mi nevünk egymás mellett, nem lehet azt összekötni. Miattam lehet az úr igen nagy emberré, akár generálisig viheti, könnyű az béke idején; majd én csak megmaradok szegény kurta nemesnek. Tessék Isten hírével járni; ha valamiben szolgálhatok, parancsoljon velem, megtetszett valamelyik paripám, üljön föl rá, vigye el; ha tartozom valamivel azért, hogy itt tetszett nálam mulatni, mondja meg, mit fizessek? Köszöntetem az otthonlevőit, még tán azt is mondhatom, hogy csókolom a kezeiket (ha akarom), de a leányomat már csak nem adom oda.

Zelcz teljes mértékben készen volt erre a válaszra, még csak el sem hüledezett bele. Bizonyos volt ő a maga dolgáról. Az asszonyok kegyét birta, az apát pedig jól ismeré.

– Tudom én azt nemzetes jó uram, hogy én nem tetszem kegyelmednek abban a mértékben, a melyben kegyelmedet szereti az én lelkem: kevés érdemem is van rá; hanem már a szerelem olyan dolog, a mit nem osztanak érdemek után; az bizony csak szerencse, s ilyen szerencse ért engem is, a midőn Katinka kisasszony szivét nekem ajándékozá.

Csornai meglepetve nézett jelenlevő leányára, ki sápadtan süté le szemeit előtte, s arczának elhalaványulásával bizonyítá, hogy a mit Zelcz mondott, az való.

Csornai ajkán valami mérges válasz lebegett, de mielőtt azt kimondta volna, neje oda rohant hozzá, s hogy egy szomorú jelenetet meggátoljon, keblére borult, s sietett kimondani a kettévágó szót.

– Kedves uram, késő haragudnod; Katinka már Zelcz hitvese, tegnap esküdtek meg titokban. Én intéztem ezt így; ha haragod van, az essék az én fejemre.

A vén nemes megtántorult e szóra. Szemei elé kapott, mintha valami sötétséget akarna elvenni előlük, mely látását hirtelen elvevé, s jobbjával úgy megszorítá neje karját, hogy ujjahegyei ott maradtak rajta. Azután erőszakot tett indulatán, bocsánatot kért nejétől a fájdalomért, öntudatlan tevé.

– Tehát tegnap megesküdtek titokban? kérdezé, nejére szegezvén szemeit.

– Igen, Gábor, szólt az, még jobban hozzá tapadva, tudtuk, hogy te soha nem egyeznél bele, s Katinka nagyon szereti őt; meghalna, ha övé nem lehetne. Én tudom, hogy mit szenvedett e gyermek már hét év óta; mert hét éve, hogy szereti.

– Hét éve? s ezt nekem nem mondta soha.

E szemrehányó szóra zokogva borult lábaihoz a leány, s térdét átölelve, rebegett, maga sem tudta mit.

– Kelj föl, édes leányom, szólt szeliden a vén kurucz, nem haragszom rád, nem pirongatlak. Nem átkozlak meg, nem tagadlak ki. Az vagyok hozzád most is, a ki voltam. Nem történt kedvem szerint ez a dolog, de ezt nem fogom mondani senkinek soha. Mikor el fogod hagyni házamat, meg lehetsz felőle győződve, hogy apád áldása megy veled, ki azt csak magában mondja, mert szavakat nem talál hozzá; és jusson eszedbe majd ha szerencsétlen fogsz lenni, hogy van egy ember, a ki még akkor is igazán szeretett, a midőn megcsalád. Jó apád vagyok, midőn elmégy, s jó apád leszek,… majd ha visszajösz:… pedig te vissza fogsz jőni.

Zelcz természetesen tiltakozott e lehetőség ellen, biztatta Csornait, hogy majd meg fogja látni.

Csornai nem hagyta neki kibeszélni, hogy mit fog meglátni?

– Jól van, báró úr; kegyelmed czélt ért, leányom öné; elviheti. De vigyázzon rá, hogy a míg én élek, meg ne sirattassa vele mostani lépését; mert nincs a szentek hegedüjében az az imádság, a mely az úr fejéről elhárítsa ezt a kezet, mely most leányom fején áldva nyugszik.

Zelcz persze esküdött égre, földre, hogy előbb lehullnak a csillagok stb., stb.

Nem is időztek aztán sokáig, másnap már fölpakolta nejét, s elvitte magával Bécsbe.

Csornai egy mogorva képpel sem mutatta többé, hogy valami háborítja, csak azon évődött még, hogy milyen szörnyűség egy leányt férjhez adni rendes násznagyi szertartás, vőfélyek, nyoszolyók, násznép nélkül; a háromszoros templomi kihirdetés mellőztével; sem szomszédok nem voltak jelen, hogy legalább egy pohár bort ittak volna az új házasok boldog jövőjére; úgy mentek el, mint a kik lopnak, szöknek.

Ez év őszén meghalt Károly király, s a következő év tavasza nagyon viharos esztendőt nyitott meg. Már tél utóján elkezdett mennydörögni, ezúttal ágyúhang volt az. Bő termés! mondja rá az időjós;… de volt is jó aratása a nagy kaszásnak!

A trónra lépő fejedelemnő minden szomszédjában harczrakész ellenséget talált, s idebenn megrongált pénzügyet s demoralizált hadsereget.

A franczia udvarnál már el is készíték az új térképet, mely szerint Szilézia a porosznak, Morvaország a szász királynak, Lombárdia a szárd fejedelemnek volt osztva, míg Csehország s a czímet adó Ausztria maga a bajor Károlynak volt jutandó; csupán a rokontalan magyar, a kinek a nagy világon e kívül nincsen számára hely, volt meghagyva az ifju királynőnek.

Miniszterek, országnagyok elvesztették a fejüket, tábornagyok siettek magukat nyugalmaztatni, maga a királynő is arra fakadt, hogy nem talál már helyet országában, hol közelgő szülését nyugton bevárhassa. Az osztrák birodalom végfeloszlása küszöbén állt.

Tudja mindenki, hogy a magyar mit tett ekkor?

Csornai Gábor ezúttal nem volt jelen a rendek között, kiket a királynő a pozsonyi várba fölhivott. Köszvényét okozta, mely nem engedi a házból kimenni.

A helyett leánya, Katinka jött meg falusi lakába, mert Zelcz a királyi hadsereggel a háborúba ment el, s az idő alatt, míg a férj a háború kétséges viszontagságainak van kitéve, csakugyan legjobb lesz a nőnek szülői házánál lenni.

Azon nyugtalanságból, melylyel Katinka fogadott minden kósza hírt a csatatérről, láthatta Csornai, mennyire szereti leánya férjét.

– Ne féltsd te őt, szokta neki mondogatni az öreg úr, félig vigasztalásképen, nem megy az oda, a hol veszedelem van.

Rendkívül restelte volna az öreg úr, ha vejével valami olyan dolog történik, a miért azt lett volna kénytelen mondani: «mégis derék ember volt biz az!»

Ápril vége felé érkezett egy sebes futár Bécsből, expressus levéllel az öreg Csornai számára.

Már akkor a futó hír széltében beszélte, hogy Mollwitznál dühös ütközet volt a porosz és osztrák hadsereg között, s hogy Frigyes hadvezére, Schwerin, keményen megverte az osztrák tábornokot, Neiperget.

A porosz diplomatia azon időben sokkal kellemesebb szempontból fogta föl az annektálások és háborúüzenet nélküli támadások elvét, mint százhúsz évvel később… mások irányában.

Zelcz báró is Neiperg táborkaránál volt, s a levél czímborítékára írt kelethely «Magdeburg» már eleve arról biztosítá Csornait, hogy vejét a csatában elfogták.

A fölnyitott levél igazolta e sejtelmet; ez volt beleirva:

«Kedves atyám, anyám, nőm, rokonaim! Balsors ugyan, de dicsőséges balsors lett osztályrészem. A csatában bátorságom áldozatja lettem. Midőn leghevesebb volt az ütközet, én annak eldöntő irányt adandó, ezredem élén belevágtam az ellenség derekába; s már-már közel voltam hozzá, hogy az ellenség vezérét egész táborkarával együtt elfogjam, midőn észrevevém, hogy túlságos hevemben messzire előre lovagoltam társaimtól, s mire azok odaérhettek volna, egyedül, annyi ellen, nem védhetve magamat, foglyul estem.»

Ez volt a levél érdemleges tartalma, következett azután egy csomó stereotyp ömlengés. Azt Gábor úr nem olvasta. Hanem a levél túlsó oldalán látott még valami más forma írást is, az vonta magára figyelmét. E vastag tollal írt sorok Schwerin nevével voltak alájegyezve. Maga a porosz tábornok irta azokat. Vajjon miről tanuskodtak?

«Érdemes urak és asszonyságok! Hadi kényszerűség miatt kénytelenek levén a foglyok leveleit, miket haza küldöznek, átolvasni, nehogy titkos utasításokat foglaljanak magukban, e levél tartalmát meg kelle tudnom. Nehogy azonban írója otthon levő rokonainak szándéka ellenére ok nélküli aggodalmakat szerezzen, példátlan vakmerőséggel vádolva önmagát: kénytelen vagyok mentségére fölhozni, hogy az előadott eset olyanformán történt, hogy a fogoly vitéz úr mint nyargoncz küldetett el Neiperg tábornok úr által a tartalékhoz, ő azonban kissé járatlan levén és közellátása által is gátoltatván, eltévedt, s a tartalék helyett a mi hadderekunkba lovagolt bele; a mi kiderül azon szavakból, miket hozzám intézett: «Ezredes úr, siessen ön a tábornokot a centrumban utolérni.» Csak akkor ismerte föl, hogy ellenség az, a kinek beszél, s szépen átadta kardját; nem történt semmi baja. Én különben szót fogadtam a parancsnak, s lehető leggyorsabban iparkodtam a tábornoknál lenni a centrumban. Ne legyenek aggodalomban a fogoly úr iránt stb.»

Csornai nagyot rántott a vállán, eldobta a levelet, és soha többet azon órától bele nem nézett vejének akárhány levelébe. Írhatott miatta!

Zelcz báró könnyen beletalálta magát új helyzetébe; a dicsvágy nem háborította annyira, hogy nagyon sajnálta volna fogolylyá lételét, s Magyarország igen rövid ideig volt még hazája arra nézve, hogy fiui szeretettel csüggjön annak sorsváltozásain.

A jó magdeburgiak különben is mindent elkövettek, hogy a fogoly helyzetét előzékenységgel tűrhetővé tegyék, s Zelcz nem volt az a csökönös jellem, ki hasonló szivességeket fogolyhoz illő mogorvasággal fogadott volna. A várparancsnok megengedé neki becsületszavára, hogy a városban szabadon járhasson, s annyit dicséretére föl kell hoznunk, hogy becsületszavát sem megszökési kisérletekkel, sem tilos levelezésekkel megtörni soha sem kisérkezett.

Sőt úszott a folyammal, a közvéleménynyel; mikor csatákról, hadmozdulatokról érkeztek tudósítások, összejött a főtisztekkel, vitatkozás közben csak úgy beszélt a mieinkről, meg az «ellenségről», mint valami bajor, osztozott a közös szörnyűködésben, ha a vakmerő Beleznay portyázásait hozták hírül, segített tovább adni a berlini élczeket a magyar tábornokok felől; nagy politikus volt ott, a hol fejet csóváltak a magyar nemzet általános lelkesedése fölött, s ő sajnálta honfiait legjobban, kik most oly készek «felülni», és a kiket majd a bécsi kormány még jobban is felültet.

Egyik azt vitatta, hogy a magyarok, barbár rövidlátóságból, eszesebb uraik által föl hagyják magukat használtatni; másik még rosszabbal védelmezte őket: önzésből teszik azt; azt képzelik, ha most Magyarország megmenti az osztrák birodalmat, a béke helyreálltával majd a magyarra jut az ország középpontja, ő fog uralkodni a többin; egyik beduin legénykedésnek, másik nemesi urhatnámságnak rótta föl a nemzeti erőfeszítés valódi hőstetteit, miket eltagadni nem lehetett.

No de hiszen mondták mind ezt nekünk szemünkbe újabb időben maguk az osztrák államférfiak is, nincs miért neheztelnünk a magdeburgiakra.

Zelcz bárót sem igen nagyon haragíták meg a különböző vélemények, mindössze is abból állt boszúállása a magdeburgiakon, hogy míg az ő fiaik távol Ausztria szélein osztottak és vettek kardcsapásokat Zelcz honfiaival szemben, s foglalgatták rendre a birodalom kulcsos városait, az alatt Zelcz báró az otthon maradt menyasszonyok és fiatal feleségek ellen viselt hadjáratot, s győzelmeit ha nem is hirdeté hivatalos bulletinekben, de titokban nem egy meghódított várnak bírta már a kulcsát.

A fogoly szerencsétlensége rendesen igényli oly mértékben a nők részvétét, mint a diadalmas hősök hazahozott koszorúi. Valakit megvigasztalni, hálára kötelezni, keserű napjainak fulánkját elvenni még érdekesebb munka, mint a győztes jóbarát dicsekedéseit hallgatni napestig, s a bámulat kifejezésére keresni szavakat.

Azt, hogy báró Zelcz már nős, nem volt szükség tudnia senkinek. Ha levelet írt, azt mindig apósának czímezte, s ha azt kapott nejétől hazulról, annak a borítékára is Csornai által volt fölirva a latin czímzet, mert a nők nem tudnak diákul.

Azon családok között, miknél a fogoly nemes úr szíves fogadtatásra talált, kitünő volt a Ritter von Rothenburgoké.

A «von» ragaszték a németországi Junkerthum előtt valamivel még fontosabb kérdés, mint volt minálunk ezelőtt húsz esztendővel a név hátuljára tett «y». A mily kegyetlenül megvitattuk két évtized előtt a jogot, mely valakit fölhatalmaz nevét «ypsilonnal» írni, ott állnak a cultura dolgában még most derék szomszédaink, s képzelhetni, hogy ezelőtt százhúsz évvel milyen sokat adtak még arra.

Náluk csak a nemes emberről van elismerve, hogy «született», a szerint, a mint czíme előtt e szavak egyike áll jogosult helyen: «jól született»,… «nemesen született»,… «jó magasan született» és végül «magasan született», a ki ezeken kívül esik, az nem született, csak világra jött.

A Rothenburgok csak «nemesen születtek», Zelcz báró egy lépcsővel följebb, «jó magasan született», innen a kitünő fogadtatás a Rothenburg-család részéről.