Part 9

Nem tudom, érzi-e más, de én kiérzem e sorok közül az iró – szive dobogását. Ez nem a fecsegés kedves művészete, hanem a lélekbuvár mély megilletődése. Annyira megfigyeli a dolgokat, hogy nem maradhat meghatottság nélkül. S a milyen éles szeme van s erősen bonczoló elméje a lelki tüneményekhez, ép oly biztosan és tisztán meglátja a külső természet minden apró részletét. Egy szempillantásra észreveszi, hogy a hegyi uton ügető ló »madárhusu, kisded, szikár, borzas s kopott szőrű, de kiformált izmu mokány ló«. S meg lehetünk róla győződve, hogy a mit leir, olyan hű kép, mely mögött a komoly megfigyelés s a lelkiismeretes tanulmány karöltve járnak. A természetet egyszerübben és igazabban egy regényirónk sem tünteti fel, bár jelenségeire mindig hull valami az iró egyéniségének hangulataiból. Ime, egy bájos és tartalmas kép a késő őszről: »Esős, nedves napok után majdnem kánikulai meleg állott be. A hő lég szikrázott és csillogott, mintha az év elvétette volna szokott rendjét és augusztus közepére akarna visszalépni. A verőfényes lankán pásztorgyerekek szedtek piros mezei epret, az ut szélein minden nagyobb kövön hemzsegett a kutó, mintha élő kláris-gyöngyök pörgenének szét s gyülnének megint sürü csomókba össze. Nemcsak a kőrisbokor és kökény, de a cseresznye is virágba borult; a gyümölcsfák rügyei megindultak s a második nyár – ez a magát fitogtató kimerültség – annyi termést s áldást igért, hogy hinni szerettük volna, miként fogadkozásából csakugyan teljesithet valamit.«

S ugyanaz a lelkiismeretesség, mely legapróbb leirásában jellemzi őt, jellemzi hatalmas korrajzaiban, tanulmányaiban is. Csak a _Széchenyiről_ s a _Két Wesselényiről_ irt remek essaykre utalunk. Ezek nemcsak kitünő arczképek, de a megujuló Magyarország történelmének legszebben megírt lapjai. Közvetlen hatásúak mint egy-egy jó regény; eszméktől terhesek, mint maga az a kor, melyet festenek, s a tények és események mélyeig világitók, mint általában Kemény szelleme. Róla igazán el lehet mondani: nagy a nagyokban és nagy a kicsinyekben.

És most már mondhatja nekem akárki, hogy »a belforma ereje sohasem volt arányban nála a külforma szabatosságával«, hogy »egyenetlenségeket« találni munkáiban, hogy nehézkes és szinte dulakodva töri magát keresztül az elbeszélés módjának szabályain és követelményein: ez előttem nem von le semmit becséből. Igy szeretem, a maga zord természetességében, durva őszinteségében, összerázó erejével, szaggatott formáival, szétdarabolt lelkével. Ez teszi előttem különösen kiválóvá, irodalmunkban egyetlenné, mert mélységes rokonszenvet érzek minden iró iránt, a ki ment az emberi hiuságoktól s szive vérét áldozza eszményének: a művészetnek. Kemény pedig ilyen iró volt. »Egy izben – irja róla _Péterfy Jenő_[2] – egy nő kezét akarta megkérni, el is indult, ott is volt, hanem a szó nem jött ki ajkán, – valószinüleg arcza sem árulta el, mit akar. Nem kérte meg. Igy volt a boldogsággal is. Valahányszor szemben állt vele: szótlanul távozott előle.« Nem volt alkalmas arra, hogy boldog, s épp oly kevéssé, hogy népszerü legyen. Ma sem az. Törpék gunyolták ki, kisebb tehetségek lármája zajogja túl soktartalmu némaságát. De bizom benne, el fog érkezni az a kor, mely igazságot szolgáltat s elégtételt ad e nagy irónak. Egy nemesebben érző nemzedék, melynek erősebb fogékonysága lesz az igazi nagyság iránt, megilletődéssel, hálával veszi körül emlékét, s könyveit nem tekinti közönséges földi papyrusoknak, de isten kezéből nyert okmánynak, melynek lapjai egy halhatatlan szellem álmait és titokzatait rejtegetik.

MÁSODIK RÉSZ

FORRADALOM 1840–1848

Széchenyi a negyvenes évekig föltétlenül megtartotta a maga vezérszerepét. Ildomosan és munkásan járt a nemzet előtt, de a felelősséget érezve, körültekintő óvatossággal, gyakran erős tusakodások és aggályok közt. Hajójára nem vont föl minden vitorlát, csak annyit, a mennyi mulhatatlanul szükséges volt, hogy a jármű haladhasson. De csakhamar jött az idők frissebb szele s belefútt az emberek képzeletének százrétű vásznába. És a gálya akaratlanul is gyorsabban szeldelte a hullámokat. Kéjes öröm hatott át mindenkit s egyszerre fölhangzott a jelszó: Több vitorlát! Föl, valamennyit! Mily pompás érzés repülni! Mily férfias mulatság a küzdelem!

Egy fiatal ügyvéd, _Kossuth Lajos_ volt mindennek az oka. A pozsonyi országgyülésen »Országgyülési Tudósitások« czimén egy kőnyomatos lapot szerkesztett, mely nagyon élénken kihatott a közszellemre s melyért később három évi fogságot szenvedett. Ez az idő éppen elég volt neki arra, hogy kitünően megtanuljon angolul s alaposan megismerkedjék Shakspere hőseivel. Alkalomnak pedig a lehető legjobb volt arra, hogy az egész nemzet rokonszenve, szeretete osztatlanul feléje forduljon. Mikor kiszabadult, veszedelmesebb ember volt mint valaha. Meginditotta a _Pesti Hirlap_-ot s fél év se tellett bele: hatvan előfizetőjét ötezerre vitte föl. Ez az organum valóságos hatalom lett az ő kezében. Szellemi góczpont, melyben összefut a nemzeti akarat és aspirácziók minden sugara, hogy annál erősebb fénynyel verődjék vissza a háborgó közhangulatra. Az első hirlap volt nálunk, mely figyelemmel kisérte az európai viszonyokat és közérdekü dolgokról tanulságosan, szinesen, izgatón beszélt. Széchenyi aggódva nézte a rendkivüli hatást, a nemzet vágyainak mind merészebb repülését, az izgalmat, mit a _Hirlap_ vezérczikkei országszerte előidéztek s ellene fordult, megtámadta Kossuthot. Egy vaskos könyvben, a _Kelet Népé_-ben vádolta be, mint a ki mulhatatlanul vészbe fogja dönteni a nemzet hajóját, Kossuth előbb rövid czikkben, később terjedelmes röpiratban válaszolt a vádakra. Titánok mérkőzése volt ez, két lángelme harcza, heves, tragikus, vészes összerobbanás, de végre is, ennek előbb-utóbb meg kellett történnie. Mindketten a nemzet javát akarták, de módjaik oly különbözők voltak, mint természetök. Két elv ütközött össze bennök. Az arisztokrata Széchenyi, a ki »szive fölött folyvást zsarnokoskodott«, elitélte Kossuth érzelmi politikáját; a demokrata Kossuth pedig mitsem akart hallani a hideg ész kizárólagos diktaturájáról s szilaj pathosában az alkotmány sánczain kivül álló Magyarország szive dobogott föl. Széchenyi fölöslegesnek tartott immár minden további agitácziót, mindennapi, rendes hangyamunkáról beszélt s törekvéseiben a főrendekre és kormányra támaszkodott; Kossuth, mint a középnemesi osztály gyermeke, szakitani akart végkép a haladást bénitó multtal, s a felsőbbség atyáskodó, szükkeblü gyámságával szemben a nemzet zömében kereste a szentesitő hatalmat és megváltó biztositékokat.

Minden jel arra mutatott, hogy válság felé közeledünk. A közvéleményben nagy volt a zavar, sok az ellenmondás, – de az izgalomban égő kedélyek egyelőre nem érezték a veszedelmet s maga Kossuth is agyrémnek hitte a forradalmat. Széchenyi jól látta s meg is jósolta a mi következni fog. Többé nem hallgatott rá senki. Vezérszerepe véget ért. A zászlót Kossuth lobogtatta, a nemzetet Kossuth vitte. Az ő tüze lángolt a szivekben s ezt a tüzet többé nem lehetett eloltani. Nem használt itt semmiféle ellene intézett támadás, vagy cselszövény. Az sem, hogy a Hirlap szerkesztését ravaszul kijátszották a kezéből s uj lap inditására nem kapott engedélyt. Megtalálta a maga hatáskörét egyebütt, s gyujtott, lelkesitett, érvényesült tovább. Minden bizalom feléje fordult, minden hit benne öszpontosult, minden remény nevéhez kapcsolódott. A közvélemény igy szólt hozzá: »Légy az uj idők apostola, az uj eszmék történelmi végrehajtója! Tedd, a mit mások nem mernek! Légy követelő, elszánt és merész. Ez a kor a _tiéd_!«

S ő megértette e szózatot. Lángelméjét az adott viszonyokhoz képest használta föl. Minden beszéde fölért egy-egy cselekvéssel. Ily értelemben egészen a _tények_ embere volt. Maga ez a szó is tőle származik, mint Széchenyitől az _alkotmány_, Eötvöstől a _kétely_. Tenni, cselekedni, előre törni, fölhasználni minden kedvező alkalmat elsikkasztott jogaink visszahóditására: ez volt programmja. _Merni_: ez volt végzete. Mit a türelem! Elég volt belőle! Megszenvedtünk érte bőven. Századok tanulsága áll mögöttünk. Az okoskodás, a huza-vona nem egyéb, mint a tettek halála. Batthyány Lajos elég érthetően hangoztatta: »Nem reformerekre, – izgatóra, vérebre, mely folyvást a kormány fülén csüggjön, van szüksége most a nemzetnek!« Szoritani Bécset, legyőzni Metternichet mindenáron! Ez a közhangulat. Széchenyi hasztalan támad még egyszer ellene a _Politikai programm-töredék_ben: Kossuth belépése a követek házába már valóságos diadalmenet. A kor lelke rezeg hóditó szavában. Kétszer beszél: két csatát nyer. Nem lehet legyőzni. Ellenállhatatlan. Ekközben a Gondviselés is segitségére jön a külföld eseményeiben. Kitör a februári párisi forradalom. Francziaország köztársaság lesz. Az elnyomott Európa lángba borul. Kossuth tisztán látja, hogy képped el a bécsi kormány s mennyire készületlen az eseményekkel szemben. Most vagy soha! Ez az ő ideje! Márczius harmadikán tartja meg hires, nagy beszédét, melyben az egész magyar alkotmány átalakitását inditványozza, egyuttal felolvassa a királyhoz intézendő feliratot. Ne kormányozzák Magyarországot Bécsből, önkényüleg, hozzá nem értő, illetéktelen emberek, de független minisztérium, mely tetteiért egyformán felelős a királynak és a nemzetnek. A dinasztiának is ez az érdeke, ha népei javát őszintén óhajtja. Az inditvány végzéssé lesz s a márczius 13-iki bécsi események hatása alatt a felső tábla is egyhangulag elfogadja. Küldöttség viszi föl Bécsbe a király elé, ötödik Ferdinándhoz, magának a nádornak vezetése alatt. Minő öröm! Minő fogadtatás! A bécsiek tomboló lelkesedéssel várják a küldöttséget. Kossuth kocsiját virágokkal boritják el, ölelkeznek, éljeneznek, könyekre fakadnak. Csupa szeretet, exaltáczió, meghatottság mindenfelé. Kossuthnak több izben kell beszélnie s boldog, a ki hallja, a ki kezét vagy ruhája szegélyét megcsókolhatja. Másnap, a késő éji órákban megvan minden! Batthyány Lajos a miniszterelnök.

Ekközben Pesten is megmozdult az ifjuság s márczius tizenötödike lelkes tüntetések közt folyt le. Kossuth diadallal érkezett vissza Pozsonyba és lázas sietséggel fogott a munkához. Elkészitette az uj törvényjavaslatokat, melyeknek harminczegy törvényczikke az uj idők szellemében egy csapásra átalakitotta alkotmányunkat. Néhány rövid nap és, ime, csodadolgok történtek! Az országgyülés századok munkáját végezte el. A jobbágyság fölszabadult, Erdély egyesült Magyarországgal, közös lett a jog és teherviselés, megvolt a népképviseletre épitett kormány, a vallásszabadság, a törvény előtti egyenlőség, eltöröltetett a papi tized, s a sajtó szabadon beszélhetett. Szóval: a feudalis Magyarország összeomlott s a jog és törvény hatalmas bástyái közt előállott az ujjáteremtett, egységes magyar nemzet.

Maga Széchenyi is – most már tagja az első független magyar minisztériumnak – megilletődve állt e nagy eredmények előtt s tisztelettel és csodálkozással adózott Kossuth szellemének. A békés nemzeti ujjászületés e dicső látványa egy pillanatra mélyen meghatotta, szinte ellágyitotta. De a következmények, fájdalom, mégis az ő eloszolni nem tudó aggodalmainak adtak igazat. Az volt a főbaj, hogy Magyarország és Ausztria egymás közti viszonyát rendezetlenül hagyta az annyi téren megindult reform. Kormányzás, hadügy, pénzügy stb. végkép össze voltak bonyolódva. Az uj törvények életbeléptetése rendkivüli nehézségekbe ütközött. Az udvar nemcsak szokatlannak, de magára nézve némileg lealázónak is tartotta az uj kormányrendszert. Nem lehetett oly könnyedén parancsolni mint azelőtt, a hatalmaskodás törvényes korlátok közé volt szoritva s a megváltozott viszonyok mögött Magyarország különválásának rémképe kisértgetett. S ekkor támadt a pokoli gondolat: zavarokat zúditani Magyarországra és a zavarban visszaállitani a régi kormányzás nemzetbénitó rendszerét! Föllázadtak a szerbek. Jellasich, horvát bán, megtagadta az engedelmességet s fegyverkezett. Erdélyben az oláhság pusztitotta a magyart. Nyilvánvaló lett, hogy mindez Bécs műve. Jellasich betört az országba. A császár nevében! A nagy ábrándokat, az ujjászületés friss örömeit országos rémület váltotta föl. A minisztérium, melyet már hónapok óta csak a »kötelességérzet bilincsei lánczoltak a kormány gályarudjához«, lemondott. Széchenyi iszonyodva látta maga előtt a jövendőt:

– Én a csillagokból olvasok. Vér, vér mindenütt! Testvér a testvért, népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra, melyeket le kell égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dulnak szét mindent, a mit alkotánk. Oh, az én füstbe ment életem! Az ég boltozatán lángbetükkel vonul végig a Kossuth neve, – flagellum dei!

S ekkor, ezekben a vészes, válságos napokban kell megnézni Kossuthot. Alakja sohasem volt magasabb, bátorsága férfiasabb, lángesze hóditóbb. Az egyetlen, a ki nem roskad össze, de fölemelkedik, hogy fölemelje nemzetét is. Lánglelke végigviharzik, fölrázó szózata végigharsog az országon: Veszélyben a haza! Kétszázezer katonát, negyvenkét milliónyi hitelt kér és az országgyülés, mint egy ember, áll föl, megadja. Még ellenségei is tapsolnak. S Kossuth befejezi beszédét: »Önök mindnyájan fölállottak és én leborulok a nemzet nagysága előtt.« A roppant khaoszban a szilárdságot képviseli, a kétségbeesésben a hitet, a bizonytalanságban az erőt. Szenvedélyes lelke bizalmat önt a csüggedőkbe, bátorit és megnyugtat. A merre jár: diadalut az utja. Minden szava győzelem a lelkeken:

– Eljöttem, hogy megkérdezzem a nemzettől: meg akar-e halni gyalázatosan, vagy élni akar dicsőségesen? Ha a magyar most nem kél föl tömegben, a haza földét megszálló ellenség agyonnyomására: úgy olyan gyáva, nyomorult nép, melynek neve a világ históriájában azonos lesz a szégyen és gyalázat nevével. Akkor a magyar istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja tagadni éltető erejét, melynek kezei közt a televény buzaföld sivatag homokká fog változni és hontalanul fog bujdosni a föld hátán, alamizsna helyett pedig arczul csapja az idegen faj, mely őt saját hazájában koldussá teendi. És hiába fog fordulni a valláshoz vigasztalásért: az Isten, a kinek teremtési művét gyávasága által megalázta, nem bocsátja meg bűneit sem ezen a világon, sem a másikon… Fegyverre hát!

S elkezdődött a nagy történet: a halálra szánt magyarság csodás önvédelmi harcza a lázadó nemzetiségek, majd a zsoldos császári seregek ellen a szabadság nevében, az igazságért, a hazáért, a törvényekért. Vereségekkel kezdődött. De midőn a vad katonai hatalom már-már befejezettnek hitte borzasztó munkáját s ura lett a Dunántúlnak, a Felvidéknek, a fővárosnak s Magyarországot az ausztriai császárság tartományának nyilvánitotta: megfordult a koczka, honvéddé lett minden ember, a kaszák, a fejszék fegyverekké, a harangok ágyukká, hőssé még a gyermek is s a diadalmas csaták hosszu sora bizonyitotta be, hogy a magyar dicsőség nem mese. Egymásután jöttek a tokaji, branyiszkói, szolnoki, hatvani, tápió-bicskei, isaszegi, váczi diadalok, majd a nagysallói, komáromi fényes győzelmek, Buda bevétele… s azután annyi dicsőségre: az orosz invázió, a világosi katasztrófa… az aradi vésznapok…

Mért folytassam? Széchenyinek igaza volt. Ez a nagy és érzékeny lélek magát vádolta a bekövetkezett szerencsétlenségekért. A forradalom tulajdonképeni inditékát, legfőbb okát a működése által fölkeltett mozgalomban látta s önvádtól tépdesve, tévedésének tudatától marczangolva megőrült.

Most már tisztán látjuk, hogy mind annak, a mi történt, nem ő volt az oka, de a nálánál sokkal hatalmasabb viszonyok. Ezekből kerekedett a vész s midőn kitört: emberi erő azt többé föl nem tartóztathatta. És ki fogná vádolni a vihart – »azért vihar, hogy tördeljen!« – mert fákat döntöget, vetéseket gázol el, szóval: pusztitva ront végig erdőkön, mezőkön, – ha arra gondol, hogy ugyanekkor a kóranyagok egész özönétől tisztitja meg a levegőt s milliónyi uj élet magvát szórja szét a nagy természetben? Mint egyes embernek szüksége van arra, hogy megpróbáltatásokon menjen keresztül s a szenvedések tüzein áttisztulva jusson el az önismeret magaslataira: ugy a nemzetnek is. Kétségkivül nagy volt a megpróbáltatás, és sok, szerfölött sok az áldozat, de az erő, mely e roppant küzdelemben megnyilatkozott, annyi diadal és gyász után mégis csak megmentette alkotmányunkat. És hol van az a magyar ember, a ki sajnálná az áldozatokat s nemzete történetét ama dicső lapok nélkül óhajtaná átadni a jövőnek? Szakitsátok ki e lapokat a történelemből s pótolhatatlan veszteség fog támadni. Meghal egy eszme, mely igy örök tanulság, egy nagy tény, mely a világ bámulatát vívta ki számunkra. Kiapad egy forrás, mely a nemzeti erők szakadatlan megifjítására van hivatva s elnémul egy hősrege, melynek költészetében több hatalom van, mint a fokozatos, rendes, bölcs fejlődés összes valódiságában.

II PETŐFI 1823–1849

Senki sem várta vészjóslóbb lázzal a forradalmat mint Petőfi. Egyéniségének tündöklő vonásai előre belevillognak a jövendők viharába. Érzi, a mi jönni, a mi történni fog, mint a delejtű előre megérzi a földrengést. A lángelme átható tekintetével lát mindent, a mi mások számára láthatatlan. Maga is döngeti a jövendők kapuját, utakat tördel s mielőtt Kossuth forradalmat csinál a politikában: ő megcsinálja azt az irodalomban. Erről az irodalmi forradalomról akarok egy képet rajzolni.

Lantos költészetünknek azt a korát, mely Petőfi föllépését megelőzi s melyről itt röviden meg kell emlékeznem: szeretném a finom megindulások korának nevezni. E kor költői rajonganak az öszhangért s iszonyodnak mindattól, a mi nyugtalan. A természetes, a szilaj, a féktelen érzelmek, a heves kitörések számára nincs hely ez elegáns költészetben. Németes érzelmesség s bizonyos lagymatag általánosságok adják meg uralkodó jellegét. Költőink kedélye alig fog föl valamit a valóból. Énekelni tudnak, de nem tudnak igazak lenni. Bizonyos értelemben úgy kell őket tekintenünk, mint automatákat, kik az élők hatását teszik a szemlélőre, – de vértelenek, hidegek, nem élnek. Meghatottságuk diskrét mint mozdulataik, szenvedélyeik előkelően fagyosak, érzelmeik félénkek. Nincsenek eszmények nélkül, de ezek az eszmények csak ékes bábok; nincsenek művészet nélkül, de ez a művészet nem egyéb, mint formacsin. Mindjobban eltávolodnak az őszinteségtől s mindjobban közelednek a hazugsághoz.

Ments isten, hogy ez akkor népszerü költőknek – ma már csak tekintélyes kisérteteknek – érdemeit kisebbiteni akarjam. Erényeik kizárólag az övék, hibáik pedig kétségkivül a koré. De ha kissé megtekintjük stiljöket, ez érdekes, tanulságos stilt, mely költészetöknek külső képe: izlésünk föllázad s nem birjuk elfojtani boszuságunkat. Az fáj, hogy meg akarnak bennünket csalni. Finomak és érzékenyek, minden bensőség és mélység nélkül. A leghaszontalanabb motivum a remegések, megindulások egész vibráczióját kelti fel képzelődésükben, de szivök nem érez belőle semmit. Kifejezéseikkel meg tudnak lepni, de nem tudnak meghatni. Soha czifrább, ragyogóbb szavak nem takartak több ürességet. Azt mondják: minden kornak megvan a maga istene. Ennek is megvolt a magáé, de az is bizonyos, hogy ez nem volt igaz isten. Erősen kendőzte magát s hiveitől is csak ezt várta. Az aprólékosság volt a fődolog; a kisszerű a lényeg. Előkelő nyugalommal mélyedtek el képzeleti világuk szemléletébe, és semmibe sem vették az előttük czikázó életet.

E költők legnagyobb s legszámbavehetőbb része _Bajza_ körül csoportosult. A _Zarándok_ és _Andalgás_ költője a gyöngéd és olvadékony szellemek egész raját vonta maga köré s ambrózia, nektár és stil dolgában jó példával járt előttük. Sajátságos, különös látványosság! A mester egyuttal kritikus is. Elméletben sok bölcs dolgot hirdet, a miket azonban gyakorlatban nem követ. Prózában természetesen beszél, versben deklamál. A tanitványok vakon mennek utána és még jobban deklamálnak. Arasznyi körben forgolódnak és kinosan gajdolnak. A romantikus inditékok szinte eltorzulnak a kezökben s észrevétlenül klasszikusabbak lesznek, mintsem kivánatos volna. A szerelmet nem tudják elképzelni lugas nélkül; indulataikhoz mulhatatlanul szükséges a gitár. Előttük van a szabálytalan erős természet és tüneményeivel úgy bánnak el, mintha egy alléet ültetnének:

_Falu végén_ erdő, _Erdőben_ magány, _A magányban_ sirdomb Hársak alkonyán. _Domb körül_ csörögve Omlik a patak, _Hársak közt_ madár zeng, Szellők inganak.

Képzelhetjük, miféle furcsa beszéd lesz az, ha e versekben esetleg megszólal a nép, a halászok vagy a pásztorok! A halászlegény igy fog beszélni kedveséhez: »Szerelmem lesz nyoszolyád; párnád: hű karom; _álomkéjbe ringatód: nyájas szivdalom!_« s a szerelmes bojtár nem azt mondja: bolondja lettem annak a kis lánynak! hanem igy fog szavalni: »E tündér varázsla meg, ez von engemet. Édes képe tölti be fájó szivemet!« – De hát hol itt a művészet? Mit bámuljunk inkább? _Kunoss_ bőbeszédűségét-e, a ki egy »sértett« (nem meri azt mondani: megsebzett vagy meglőtt) galambról egész kis époszt ir, vagy _Császár_ Ferencz kétségbeejtő sonettjeit, melyekkel csak a Trissotin ostobaságai versenyezhetnek? Vagy tán _Hiador_ ürességeinek hódoljunk s magas szépségekül élvezzük az ilyen badarságokat: »Oh hölgy, te szebb vagy a szépségnél magánál! Ha a halál volnék, te halhatatlan maradnál!« Mindezek kitünő dolgok arra, hogy tisztán láttassák velünk: mily fokú ez az eltévelyedés s hova szűkült a lira tartalma. Valóban, semmi egyébre nem valók.

És a közönség? A közönséget elbájolta ez az illattalan poézis, az epedések e kecses mozdulatlansága, ez a kitömött természet. A valódi műdarab zord fenségében – gondoljunk csak itt _Bánkbán_ sorsára s a _Két szomszédvárról_, mint »kannibáli műről« elhangzott itéletekre – csak a durvaságot látták, de fölsikoltottak a gyönyörtől, ha kezökbe tévedt egy körbefutó rimekkel ellátott költemény, melyet szerzője hónapokig csiszolt, mig laposságát teljesen eltalálta. Az irók jobbjai azonban – bár többé-kevésbbé maguk is beleestek a hibákba – erősen érezni kezdték már a fölfrissülés szükségét. Bizonyossá vált előttük, hogy ezek az erőszakos túláradások, ez a stil, ez a túlfinomitott és dagályba vesző költészet sokáig nem tarthatja fenn magát. Előre láthatólag saját pompája terhei alatt fog összeroskadni.

Olyan ez a költészet mint egy ragyogó diszterem, egy fényes szalón: a kiváltságosak és előkelők találkozója. A kik itt megfordulnak: kifogástalanul vannak öltözködve, külső megjelenésük hóditó. De a boszantásig feszesek, a megdöbbentésig szellemtelenek. Hajuk épp oly szépen fésült és fodrozott mint gondolataik; nyakkendőjük csokorkötésében annyi a művészet, mint egy szonettben; arczuk oly nyugodtan, oly szenvtelenül ragyog, mint lakkczipőik, s hangulataik harmóniája mindig velük van mint a zsebkendőjük. Ha esetleg a lanthoz nyulnak: glacé-keztyűiket nem vetik le. Ábrándos szórakozottság, saját nagyságuk fárasztó érzete s a kimerülés kéjelmetlenségei sugárzanak ránk alakjaikról. Kecses léptekkel járnak föl s alá az ékitményekkel túldiszitett teremben, melynek levegője fűszeres és forró. Illemesen, formulák szerint társalognak egymással, de minden jóakaratuk és törekvésük daczára sem tudnak fölélénkülni. Ugy érzik, mintha beszédjök nem volna egyéb, mint az az álmositó, szellemtelen csevegés, melylyel már annyiszor megkinozták egymást és hogy egyéniségök minden ereje áldozatul esik egy rettentő hatalomnak: az unalomnak. A terem fojtó gőze egyformává szürkiti mindnyájukat. Azt a ragyogó s régebben kényelmes és bő klasszikai öltönyt is hiába szűkitették magukra, – nem ér az immár ördögöt sem, – alig tudnak mozogni benne, – fuladoznak, – a szorongás, a hőség, az egyhangúság szinte türhetetlen.