Part 6

Mindig egy alapeszme, mindig egy vezérgondolat, mely magának az irónak, Fáy egyéniségének teljes tartalmát is visszatükrözi. Szülőföldéig terjed láthatára, s művészete voltaképen abból áll, hogy jó példával menvén előre, megkedveltesse a munkát magyarjaival. Maga is ott van mindenütt, a hol dolgozni kell. Mint nagy kortársa, Széchenyi, kinek valóban szellemrokona, csak a folytonos tevékenységben és közhasznúságban találja örömét. Széchenyit a nemzet napszámosának nevezik, őt tréfásan a nemzet mindenesének. Nincs az a nagy munka, amitől visszariadna s nincs az a kicsiség, amit megvetne, ha egyszer czélszerűségét, közhasznosságát fölismeri. Tetőtől talpig a gyakorlati munkásság embere. Egyforma hévvel s kitartással buzdít minden téren, hol reformokra van szükség. Létesíti az első hazai takarékpénztárat (ez idő szerint Budapest legvirágzóbb pénzintézeteinek egyike), melynek mintájára aztán országszerte megalakulnak a többiek; lankadatlan buzgalommal fáradozik a nevelésügy javításán, nevéhez kapcsolódik a protestáns felekezetek egyesülése, az életbiztosítás ügye, s mig az országgyűlésen egynémely főúr konyha-latin nyelven ellenzi a magyar játékszin fölállítását, azt mondván: »si adhuc haberemus Schillerum, Goetheum, Ifflandium«, s még szerte az országban nem igen van több tekintélye a szinésznek, mint a kötéltánczosnak vagy a medvetánczoltatónak: addig Fáy szóval, tollal, tettel mindent megmozgat a Pesten fölállítandó nemzeti szinház érdekében, ami aztán dicsőségesen létesül is. De ugyanekkor ráér _Hasznos Házi Jegyzetek_ czimen könyvet irni, melyből megtanulhatjuk, hogyan lehet jó fekete tintát készíteni s hogyan lehet a ruhafoltokat eltávolítani, – sőt ráér arra is, hogy czigány-szótárt szerkeszszen.

S mindezt nem valami testpusztító s lélekemésztő lázzal cselekszi, de az egészséges munkabirás magyar szivósságával, kedélyesen adomázva, verejték helyett csak mosolyt láttatva. A régi, jóízű, patriarchalis és művelt magyar táblabirák fajtájából való, kik a nemzetnek ingyen napszámosai voltak s egész életüket a köznek szentelték. Nem hiúságból, de valódi, nemes, nagy emberszeretetből. S ha esetleg jutalomra vágytak, az legfeljebb annyiból állott, hogy polgártársaik elmondják róluk: »A tekintetes táblabiró úr becsületes, derék ember!« Fényes és nyilvános jellem volt. Beleillett volna a legtisztább erkölcsű republikába, és lelki származására nézve csakugyan a Franklinok szellemi családjához tartozott. Sem életében, sem képzelőtehetségében nincs semmi szövevényes. Egyszerűségében van igazi nagysága. Könnyen és egészen megismerhetjük munkáiból. Első művétől, a század elején megjelent _Bokrétá_-tól utolsó könyvéig, a napvilágot csak ötven év mulva látott _Hulló virágok_-ig mindig az a szeliden feddő, erkölcsre oktató, munkára ösztönző, hazafias magyar áll előtünk, akinek nincs semmi titkolni valója. Egyenes, őszinte, mert meggyőződéseit mondja el. Az iró és ember teljesen összeforr benne. Jóságos, vidám, bölcs, szereti a szépet, becsüli a közhasznút és mindenek felett imádja hazáját. Összes gondolatai egy eszmény köré fonódnak, egy eszményt karolnak át: a művelt, gazdag és szabad Magyarországot. S ez az eszmény csodálatos erővel és varázszsal hat rá, mint egyik érdemes kortársa, _Tóth Lőrincz_, szépen mondja róla: már ifjan éretté teszi s érett korában is fiatalon hagyja. A késő utód előtt szinte érthetetlen csodaként: virág és gyümölcs együtt mosolyognak e dús életfa ágain, mely a magyar irodalom kertjének nemcsak dísze, de egyik nemes büszkesége is.

IX A TANÍTVÁNYOK

Olyan kitünő mester, mint Kisfaludy Károly, nem maradhatott tanítványok nélkül. Mindazok, kik köréje csoportosultak, tisztelettel hajoltak meg tudása és izlése előtt s kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan tanultak tőle. Széleskörű ismeretei, mélyreható itélete, nagy és czéltudatos tevékenysége, minden erőszakoltság nélkül biztosították számára az elsőséget. »Soha nem hallottam – jegyzi föl róla Toldy Ferencz – valami módszeresb előadást, pedig hallottam itthon s a külföldön eleget, mint amilyet egy izben a történeti drámáról rögtönzött előttünk, midőn Vörösmarty a maga _Salamon király_-át közölte vele.« Kereste, s mint láttuk, meg is találta az új csapásokat mindenben, különösen a drámában és az elbeszélésben. Az Auróra zsebkönyvet, mely kezdetben egészen Kazinczy irányát szolgálta, csakhamar a modern törekvések irányítójává tette. Irodalmi végrendelete is az volt, hogy az ifjú gárda támogassa teljes lélekkel a reformokat. Társai, kikkel együtt harczolt, továbbra is vezérszerepet játszottak: Toldy a fejletlen magyar tudományosságot akarta magasabb szinvonalra emelni. Bajza a kritika fegyvereivel küzdött az átalakító elvek érdekében, Vörösmarty pedig ragyogó művészetével tört új utakat. És voltak bőven kisebb rangú tanítványok is, akik mind az ő szellemében működtek tovább, de működésükön erősen meglátszott Fáy András hatása is.

Ezek közül első sorban a pesti társaskörök egyik legkedveltebb emberét, a derék _Gaal József_-et (1811–1866.) említem, ki _Peleskei Nótárius_ czimű bohózatával országos hirű iró lett. Pályáját apróbb elbeszélésekkel és rajzokkal kezdte meg, melyek leggyakrabban az alföldi népélet s betyárkalandok világából merítik tárgyukat. Szines, élénk, újszerű dolgok. Frisseség árad ki belőlük, kedves, természetes humor ömlik el rajtuk. Nem kevésbbé hatottak a régi s újabb városi életből, a magyar kalandos lovagkorból szőtt novellás meséi, melyek közül különösen a _Badacsonyi Lenka_ tetszett a közönségnek. Irt egy kétkötetes regényt is a tatárjárás korából, _Szirmay Ilona_ czimmel. Ebben felette vonzó a régi nemesházak komoly rajza s az a jótékony humor, mely a mellékalakokat szinezi.

Erősebb s jelentősebb sikereket aratott a drámai téren. Eleven és derült temperamentuma mintegy utalta a vigjáték-irásra. Ismerte a szinszerűség titkát, tudott helyzeteket teremteni s ügyesen, ötletesen szőtte a dialógot. Könnyedség, mozgékonyság, elmésség voltak az erényei. _A király Ludason_ agyonkaczagtatta a közönséget. Még közvetlenebb hatása volt a _Szerelem és champagnei_ czimű vigjátékának, mely a magyar társasélet komikus különlegességeit vitte szinpadra: a mi zsirunkon élősködő nyárspolgárt, aki azért magyarfaló, az együgyű prókátort, a falusi gavallért, a divatmajmot. Természetesen, e mulattató s részben szatirikus tartalmú műveknek nincs abszolut művészi értékük, csak viszonylagos becsük. A kor szempontjából azonban megbecsülhetetlenek. Különösen a _Peleskei Nótárius_, melynek egy életrevaló czélzatosság a tengelye: a világtól való elmaradottságot teszi nevetségessé. Gondoljunk csak e napok küzdelmeire, Széchenyi lelkes katonáira, kiknek a nemzeti haladás útján minden talpalatnyi földet harczczal kell elfoglalniok: akkor nyilván látható, hogy e szinművek többé nem irodalmi játékok. A Peleskei Nótárius különben ma is a legjobb bohózatok egyike. Korában több volt: iránymű. A magyar szinpadon ez időben egy különös műfaj örvendett közkedveltségnek: a német bohózat. Ezeket sűrűn ültették át nyelvünkre s gyors egymásutánban adták Budán is. Rendesen alszerű komikumukkal, tündéries motivumaikkal s egymásba bukdosó kusza jeleneteikkel hatottak. A zenekiséret még furcsábbá tette őket. Szellemük teljesen idegen volt, és iróink tünődtek is, hogy lehetne leszorítani a szinpadról? de nem igen találták meg a módját. Gaal megtalálta. A Peleskei Nótárius egyszerre háttérbe szorította ezeket az izlésrontó ostobaságokat. Már maga az is nagy előnye volt, hogy a főalakot – a Gvadányi József népszerű könyvéből vett pompás typust – mindenki ismerte. De még jelentősebb erénye volt, amiben különbözött tőle. Gvadányi Nótáriusa a régi jó időket követeli vissza: Gaal éppen ezek ellen kél harczra, midőn hősében és Baczur Gazsiban, a fokosok fénykorából vett jurátusok typusában, a maradiságot gúnyolja. Itt nem a nótárius úr, az új társadalmi viszonyokat nem ismerő Zajtay uram diadalmaskodik: hanem a haladni akaró Magyarország. Laza szerkezete daczára: rendkivüli mozgalmasságával, mulatságos helyzeteivel, jóizű alakjaival s nemes czélzatosságával, a kor egyik legmaradandóbb becsű terméke. »Oly zajos és osztatlan tetszését nyeré meg a nagyszámú közönségnek – irja róla Nagy Ignácz – minővel nemzeti szinházunk megnyitása óta egy eredeti szinmű sem dicsekedhetik.« Magába rejti azokat az elemeket is, melyekből később a népszinmű áll elő. Fokozták e darab hatását a beleszőtt jó magyar dalok is, melyek közül különösen egy népdal, a »Hortobágyi pusztán fúj a szél…« kezdetű vált kedveltté és közkeletűvé.[1] Verseket bőven irt Gaal a feledés számára; egy szatiráját azonban nem feledték el ma sem. Ez az _Ólmos botok_. Egy kortesvezér monológja, mely korfestő tartalmával s jellemző stiljével mindenkor a magyar szatirák jobbjai közé fog tartozni.

Népszerű irója volt ez időszaknak _Kovács Pál_ is. (1808–1886.) Azért szerették, mert mindig vidámnak látták. Az életnek – különösen a nemesi középosztály életének – csak derűjét kereste s nézegette. Ötletes, dévaj és szeretetreméltó volt. Még ha akart sem igen tudott szomorú lenni, vagy esetlenné vált ebben a nem neki való elemben, mint ezt szomorújátékai bizonyítják. Félszázadon át mulattatta a magyar közönséget s nem fáradt bele. Elpusztíthatatlan kedélylyel és kifogyhatatlan változatosságban irogatta humoreszkjeit, melyek a folyóiratok, almanachok kedveltebb darabjai közé tartoztak s ártatlanul, pajzán tréfáikkal bevitték a derűt mindenüvé. Úgy képzelem az öreg urat, aki különben népszerű orvos egyúttal és ebben a minőségében is sok házhoz járatos, mint egy jókedvűen bolygó bonvivánt. Az a mulatsága, hogy megáll minden nyitott ablak előtt s virágot dobál a szobákba. A családok irójaként ünneplik. Romlatlan lelkű, tiszta izű, magyaros. Egészen a Kisfaludy és Fáy iskolájából való; mindig szivesen látott vendég az irodalom asztalánál s a házi körben egyaránt. A vig elbeszélés s a vigjáték terén aratja ő is igazi sikereit. Szűk körben mozog, de itt tisztán meglát minden részletet, minden tréfásat és humorosat. Humorának azonban nincs mélysége, komikumának nincs bensősége. Tartalma mai szempontból nem egyéb, mint bizonyos külsőségek eleven játéka. Szinte csodálkozunk azon a közönségen, melyet ezek a felszines tréfák megkaczagtattak. Azóta mennyivel kényesebbek, finyásabbak lettünk! Az izlés még a nevetésben is megváltozott, s az egykor hires »Farsangi kalandok«-ban ma már nem igen találunk többet, mint egy érdekes irodalomtörténeti reliquiát. Megszünt kaczagtató olvasmány lenni s lett belőle – a többi mással egyetemben – tanulságos adalék a kor izléséhez.

Sokban elütő tehetség s az előbbieknél kevésbbé szűkkörű és patriarchalis e kornak egy lázongó, heves indulatú irója, _Csató Pál_. (1804–1841.) Szabadságra törő lelkét idejekorán kitépi az irodalmi kaptafák nyűgeiből. Észreveszi, hogy a hazai minták kissé bizonytalanok, ingadozók, s hogy nem egészen haszontalan időtöltés a művészet fejlettebb formái után vágyakozni, ha mindjárt a szomszédba kell is értük fáradni. Úgy látja, hogy Kisfaludy és Fáy András körén túl is van valami, sőt sok van, ami figyelemreméltó s hasznos dolog. Bajzáék merevségében és makacsságában megsejti a vaskalaposságot és nagyképűséget. Bár pályafutását köztük kezdte meg, s eleinte maga is hódolt a régi iránynak: életviszonyai s vérmérséke csakhamar más utakra terelik. Szivesen, sőt nagy kedvvel olvassa a franczia irókat, különösen Duval-t és Leclerq-et, kiktől sokat tanul is; ügyesen (s nálunk először) fordítgatja Béranger chansonjait. Már a harminczas évek elején értekezést ir a vaudevilleről, a franczia játékszin ez üde termékéről, e soktüzű, röpke drámáról, melynek mintájára a mi nehézkesebb mozgású vigjátékainkat is át lehetne alakítani. Ebben a genreben ir egy dalos bohózatot (_A tolvaj_), melynél azonban _Kis Babet_ czimű bájos coupletja magában véve is többet ér. – Csató tehetségében megvolt a becsvágy, hogy nem szeretett a mások által letaposott úton járni. Ösztönszerűleg kereste az újat s törekedett rá. _Megházasodtam_ czimű vigjátéka, mely _Fiatal Házasok_ czimén sokáig tartotta magát a szinpadon, határozott haladást jelez e műfajban. Rendkivül élénk, a bohózatosba csapkodó cselekményét nem a megszokott s már-már agyonismételt alakok görgetik le, de a szalon-élet előkelő typusai, akik pompásan tudnak fecsegni s egészen friss jelenségek a szinpadon. Épp így novelláiban, melyekben nemcsak elmés és leleményes, de annyiban újszerű is, mert megszólaltatja a mélyebb érzés, a szenvedélyek hangját. Van lélektana. Beszéde nem üres dialogizálás, hanem az indulatok jellemző erejétől reszkető beszéd. Ez az átnemesített, erős és finom stil, melyet franczia formák után mivelt ki, kétségkivül egyik legfőbb dicsősége. A _Fiatal sziv_ s a _Szerelemmel nem jó játszani_ cziműeket sokáig mintaszerű novellákul ünnepelték. Nemcsak jó művek voltak, valamivel többek is: derék fegyverek a század harczában. Ezek a mesék, ezek az alakok már döntögetni kezdik a viszonyok s társadalmi rangkülönbség által emelt korlátokat. Az iró forradalmi szelleme nyilatkozik meg bennük s hatásuk is mélyebb, mint a csak szórakoztatásra készült elbeszélő termékeké.

Csató mint hirlapiró sem tartozott a szelidebb fajta emberek közé. Harczra született lélek, nyilt ellensége minden szűkkeblűségnek és igazságtalanságnak. Saját nyomorának érzete edzi meg a küzdelmekre s a maga igazaiban az elvek igazát akarja védelmezni. Az Athenaeum félelmes triászában irodalmi zsarnokoskodást lát, az Akadémiában részrehajlást és pajtáskodást. Pártfészkeknek nevezi őket s elborítja mindkettőt a gúny özönével. Erős, vad támadásokat intéz ellenük s midőn azzal vádolják, hogy »lelke szabadságát eladta árverésen a legtöbbet igérőnek«: szekerczecsapásokkal válaszol a »bunkós modorra«. Előveszi Bajzát, ezt a »szűk és kiapadt képzeletű költőt«, Toldyt, az »akadémiai pletykák és cselszövények nagymesterét« s végigvagdalja rajtuk a szatira korbácsát. Nem kiméli Vörösmartyt sem, – senkit, aki közéjük és hozzájuk tartozik. Mindenesetre nagyon kellemetlen ember s annál veszedelmesebb, mert elmés s bizonyos fokig igaza is van. Számolni kell vele, lehetetleníteni kell. Ez meg is történik. Kiadják egy korábbi reverzálisát, melyben Csató föltétlen tekintélyül ismeri el Bajzáékat s teljesen meghódol előttük. Ezzel véget ért az évekig tartott kegyetlen polémia s Csató a közvélemény erkölcsi megvetésének áldozatjaként maradt a csatatéren. Jobb sorsra méltó emléke is sokáig olyan maradt, aminőnek győztes és engesztelhetetlen ellenfelei jónak és igazságosnak látták »megállapítani«.

X KÉT RHAPSOD

I

»A te fiad vagyok, oh természet, te legékesebb minden anyák között, – én, hozzád leghivebben ragaszkodó! Nincs senkim, ki elvonna tőled, nincs semmim, mi hűtelenné tenne hozzád: élni akarok kebleden és halni karjaid között… Te vagy mindenem, egész egyetemedben!«

Nem lehet meghatottság nélkül olvasni e prózában elrebegett himnikus sorokat, melyeket a nagy reformkorszak zajában, több mint félszázad előtt, egy révedező, nemeslelkű rhapsod, _Vajda Péter_ (1808–1846.) énekelt. Mint a jognélküli osztály: a parasztság szülötte, sanyarúsággal kezdte pályafutását, s orvosnak készülődvén, kenyérkeresetből iró lett. Irt nyelvészeti, filozófiai, társadalmi, történeti és természettudományi munkákat és álmodozva járt a tömegben, mint egy bibliai pásztor. Különleges, pogány világa volt, melyet sokoldalú tudása és kápráztató fantáziája saját kényére alkotott. Imádta a természeti erőket, gyűlölte a szolgaságot, rajongott a függetlenségért s az emberi méltóságot a lelki szabadságban és nemességben kereste. Rhapsod volt, akinek egész lénye szinte fölolvadt a szeretet pantheizmusában. A korviszonyok miatti elégedetlensége nem volt egyéb, mint költői átérzése azoknak a politikai és társadalmi visszásságoknak, melyek a reformkorszak intéző embereit nagy és komoly küzdelmek sorompóiba szólították.

Azok harczoltak, Vajda álmodozott. Képzeletében fölkereste a távol keletet, a kasztok, a páriák hazáját, a Memnon szobra tündéri tájait s szelid vonatkozásokkal a hazai viszonyokra, bűbájos keleti regéket regélt a nyugoti miveltség kapuját döngető magyarnak, sokszor oly általánosságban, hogy szereplőinek még neve sincs. Hiába zúgott körülötte a hullámos, követelő élet: őt nem riasztotta fel álmodozásaiból. A valóságban alig talált valami neki tetszőt, de az erdők árnyaiban, a virágos mezőn, a rét bársonyában, a szabad ég alatt, nap, hold, csillagok fényénél mindig megtalálta, amit keresett. Csak a természet egyházában érezte magát igazán boldognak és szabadnak. Mikor itt bolygott a faunok, sylvánok és nayádok birodalmában: himnuszok és dithirámbok reszkettek ajkain s lelke túláradt a megilletődéstől és exaltácziótól. Az ember csak annyiban érdekelte, amennyiben a természethez tartozott, de arra már nem gondolt, hogy az emberben is a természetet keresse. Nyelvben, tudományban, költészetben a legvakmerőbb újítók egyike, de forrongó és soha ki nem forrt elméje arra mégis gyönge, hogy megfigyeljen és elemezzen, hogy az elbeszélést, mint műfajt, az új idők szellemének és izlésének megfelelő formává idomítsa s a mindjobban bővülő, háborgó, ütköző nemzeti életnek tükrévé tegye. A tudomány és költészet közti mesgyéken járva s örökös vizióktól elborítva, nem jutott el a művészet tiszta magaslatáig, de tovább dalolta, mindvégig lelkesedve zengte erős ritmusban ömlő s fényben csattogó ódáit a naphoz:

»Üdvöz légy keleti pompádban, szemvidámító, szivüdvözítő, lélekvilágosító nap! Énekkel köszönt a madár, csillámával a harmat, döngéssel a méhe; illatoznak tiszteletedre a rózsák, csevegnek a források, szállonganak a pillangók: én dallal köszöntelek, szivem érzelem-árjából merítve s lelkem gondolataival fonva őket…«

S e prózában elrebegett himnuszokat, melyeket Vajda Péter több mint félszázad előtt, a nagy reformkorszak zajában elzengett: ma sem lehet meghatottság nélkül olvasni…

II

Amily szent rajongással csüngött Vajda a természeten s imádta az erdők magányát: oly mértékben volt világfi az elbeszélő próza egy másik népszerű művelője, _Kuthy Lajos_. (1813–1864.) Divatosan öltözködött, előkelő társaságokba járt, estélyeket adott, politizált s programmjából nem maradtak ki a szerelmi kalandok sem. Érdekes, szellemes és különös ember volt, aki bútorait Párisból hozatta és franczia irók művein nőtt magyar speczialitássá. Mindjárt első műveivel hatott és hódított. A közönség szinte leste az ő novelláit, melyeket kezdetben előnyösen jellemzett a kerekdedség, újság, elevenség. Ezek a novellák nem jelentek meg feszes diszmagyarban, de a franczia eleganczia, izlés, könnyedség öltönyét vették magukra. Kecsesek, formásak voltak és stiljük is változatos, hajlékony, fordulatos. Kuthyt azonban csakhamar megzavarta a siker, elfordult mintáitól, s új műelvnek, a képzelődés szabadságának karjaiba vetette magát. Itt domborodik ki aztán az ő szertelen egyénisége, itt kezdődnek az ő irodalmi tombolásai és kicsapongásai, fényes tehetségének minden hazug művészete, a borzalmas, a képtelen utáni vad hajsza, kéjelgő tobzódás mindabban, mit a fölzaklatott vér és a paroxizmusban lüktető agy összeseper, szóval, az őrület játéka, melyet oly komolyan csinál, hogy szinte hisznek benne és valószinűnek látják. Sőt egy nagy közönség tapsolja meg e félszeg ideálizmust, e bizarr konczepcziókat s e vakmerő, lehetetlen szineket, talán azért, mert egészen szokatlan, egészen érthetetlen.

S Kuthy tovább halad a végzetes úton. Felkutatja s átolvassa a romanticzizmus minden valamire való termékét, hogy tápot szerezzen vad képzelődéseinek. Előtte nyűzsög az ébredező, mozgalmas nemzeti élet, melyet szinről szinre lát s mely korábban egy-két novellájában föl is csillámlik, de egészében ott hagyja fölhasználatlanul s inkább a nyers fantázia maszlagával bódítja magát is, meg a közönséget is. Jóságos Isten! Micsoda világ ez! Valóban a borzalmak és szertelenségek birodalma. Itt nincs józan ember, elvetemedett gonosztevők és kötözni való bolondok kergetik egymást föl-alá, az indulatok szóviharában fuldokolva, mignem vért tajtékozva, halált lihegve össze nem roskadnak. Végük rendszerint őrülés, szivrepedés, mérgezés, legyilkolás, vizbeugrás, levegőbe röpítés, s megrázóbb hatás kedveért gyakran tömegesen, halmozódva.

Senkinek sincs oly körmönfont magyarsága, tősgyökeres szólásmódjai, mint neki, de mindezek faragatlanul, szögletesen, s ami legrosszabb: vaktában vannak összehordva, mintha csak a szél seperte volna össze őket rend, kapcsolat és észnélküli mondatokká. A vonagló idegek beszéde ez, egy rhapsod lélek halluczinácziói szavakká tördelve, stil, mely valósággal meg van veszve. Ime, izelítőül egy kis mutatvány:

»A táncz rohamába sodródék mult, jelen, jövő, ifjú vágy, fennremény, költői szerelem, meddő élet, tarolt szabadság, hon, isten, baráti sziv. Minden érzelem kelt és haldoklott, előteremtve s kiirtva, öröm és keserűség korában. Az öntudat s feledés szivhabokban bukkant le és föl s örvényei fölött magasztosult kedély hadarta szines lobogóit, nyomva, emelve, ragadva s hátralökve a sülyesztett észt…«

Ezt a prózát csak versei mulják felül, melyeket bizonynyal ő maga sem értett s melyekre vonatkozólag egy kortársa nem rossz indulatból, de annál jellemzőbben kérdezi: »Láttatok-e tündéreket csizmában? Hallottatok-e Aeolhárfát befalazva zengeni? Éreztétek-e a forró nap hidegét? Olvassátok el Kuthy verseit, s mindezeket látni, hallani és érezni fogjátok«.

Utolsó nagy munkájában, a _Hazai Rejtelmek_-ben, melyhez Sue Mystères de Paris czimű regénye szolgáltatta a mintát, ugyanazok az ismert motivumok adják meg a dolgok lényegét. A rémes, a szertelen járja itt is. A regény hősének, dr. Márknak, egész emberirtó gyára van, mely törvénytelen gyermekeket, álörökösöket, hülyéket, némákat, holdkórosokat készít és szállít nagyban és kicsinyben. Pedig a negyvenes évek magyar társadalma sokkal egyszerűbb volt, hogysem e szörnyűségeket, mint a valóságból vett tényeket, csak némileg is igazolhatta volna. Tőlünk egészen idegen, s Kuthy által is csak irói deliriumában elképzelt rejtelmek voltak ezek, melyeknek lazán összefüggő jelenetei közé azonban szines és eleven alföldi rajzok ékelődnek (_Délibáb_ – _Hortobágy_ – _Szállító parasztok_ – _Beszterczei lápvidék_), e nemben java termékek s még most is megélvezhetők.

A forradalom lezajlása után, az önkényuralom szomorú éveiben, az egykor ünnepelt iró hivatalt vállalt, s ezzel eljátszotta népszerűségét a hazafias magyar közönség előtt. Megszünt létezni, mielőtt meghalt volna, de maga az izlés is fordult egyet s csakhamar nyilván látható lett, hogy Kuthy nagysága tulajdonképen divat dolga volt. Káprázat szülte, kiábrándulás mosta szét.

XI A REGÉNY NEMESEBB FORMÁI 1794–1865

Költészetünk virágzásának ez a szép kora nem lett volna teljes, ha egy, nálunk eddig meglehetősen elhanyagolt műfaj, a szépprózai elbeszélés továbbra is parlagon hever. Vörösmarty megteremtette a költői nyelvet, de elbeszélő prózánk stilje áradozó, mesterkélt, szintelen és erőtlen volt. Iróink csak szükségből s el-elvétve mivelték a prózát. Voltak ugyan rátermett tehetségeink, de magát az elbeszélést Kisfaludy Károly könnyed és természetes humora daczára sem tudta magasabb szinvonalra emelni, Fáy Andrásban pedig a művészetet legtöbbször elnyomta a didaktika. Szerencsére azonban, az eposz, bevégezvén a maga hazafias misszióját, már a harminczas években kezdte divatját mulni, s mindjobban érezhetővé vált a szükség, hogy helyét az a műfaj foglalja el, mely a körülöttünk nyűzsgő élethez közelebb áll. A hexameterek rohamaiban kifárasztott izlés a modern eposz, a regény felé kezdett fordulni s a pathetikus gondolatok ünnepélyes hömpölygése után a jellemző leirást, a közönséges élet apróbb vonásait és a természetes beszédet áhította.