Part 17

Francziás mozgékonyság és könnyedség dolgában jóval túltett Pálffy Alberten egy másik írónk, az örökifju _Degré Alajos_ (1820–1898.). Atyja franczia emigráns volt, a ki nálunk megtelepedett, magyar leányt vett feleségül s a fiát is magyarnak nevelte. A franczia-magyar vér nem tagadta meg magát a gyermekben sem. Iskoláit végezve, mint jurátus már 1842-ben Pesten az ifjuság nevében Kossuth előtt tartott ünneplő szónoklatot s ettől kezdve vezérszerepet játszott minden politikai tüntetésben, melyet a fiatalság rendezett. Eleven kedélyű, jószívű és bátor jellemű ifju volt, kedvencze az előkelő köröknek, öreg uraknak, nőknek egyaránt. Csakhamar letette az ügyvédi vizsgát, de a szépirodalomnak szivesebben dolgozgatott, mint az irodának. Néhány pajkos vigjáték és több vidám hangú novella jó nevet szerzett neki, – de nemsokára jöttek a forradalom viharos napjai s a kötelesség a fiatal Degrét is, a Petőfi által alapított »tizek« társaságának egyikét, szintén a csatatérre szólította. Hősiesen küzdötte végig a szabadságharczot, több izben kitüntette magát, s a világosi fegyverletétel után, huzamosabb ideig rejtőzködve a pusztákon, a végvidékre menekült, honnan csak az amnesztia hirére tért vissza Pestre. Ügyeit rendbehozva, megnősült s a pajkosan-vidor, könnyelműen-kedélyes ifjuból gondokkal birkózó, gyöngéden jó családapa lett. A párbajozó kardot a dolgozó toll váltotta fel, az elegáns toiletteket és finom nyakkendő-csokrokat a munkás-zubbony. Kettőzött szorgalommal látott a dologhoz s az elnyomatás korában Jókain kivűl talán senkit sem olvastak szivesebben mint őt, mert eleven tolla, vidám és szellemes termékei vigasztalást, önbizalmat, bátorítást hirdettek. Szeretetreméltó egyéniségében volt sikereinek titka. Azok közé a kivételes íróink közé tartozik, a kik úgy írnak mint beszélnek. Lehet akárhány jobb elbeszélőnk, de elevenség dolgában alig mérkőzhetik vele valaki. Róla csakugyan el lehetne mondani: franczia regényeket írt magyarul. (_Két év egy ügyvéd életéből_, _Ördög emlékiratai_, _Kék vér_, _Nap hőse_, _Elzárt gyámleány_ _stb._) A könnyed és ötletes társalgás hangján, a csevegés szökellő hullámai közt délczegen és vidoran uszik tova elbeszélése fellobogózott gályája s a kaczér jármű födélzetéről folyton hangzik a fesztelen jókedv kaczaja, a természetes beszéd kellemes ritmusa, mindaz, a mi a vidámság és semmi olyas, a mi unalom. Csak a _Visszaemlékezéseim_ czímű érdekes két kötetét kell elolvasnunk, hogy a mondottakról meggyőződjünk. Apró, szinte egymásra torlódó jelenetekben és képekben ott van az átalakulás korának egész nagy rajza s ízről-ízre megismerkedhetünk benne Degré szeretetreméltó egyéniségének minden jellemző vonásával is.

Teljes elismeréssel kell itt megemlékeznünk ez időszak egyik legmíveltebb írójáról, _Bérczy_ _Károlyról_ (1823–1867.), a magyar sportirodalom megalapítójáról. Komoly, mély elme, sokoldalú talentum. Dolgozatai kiváló műgond és nemes izlés termékei. Széchenyi mellett nyerve alkalmazást, az angol szellem felé hajlik, nemcsak a sportirodalom művelésében, de a szépirodalom terén is. Regényt nem írt, de számos novellája van, melyek közül különösen kettőt kell felemlítenünk, mint rendkívűl becses alkotásokat, tehetségének teljesen érett gyümölcseit. Az egyik az _Életutak_ czímű tragikus erővel írt novella, a másik a _Gyógyult seb_ czímű remek elbeszélés, melyben nagy szívének egész érzelemvilága s gazdag költészetének minden megható bája föltárul. Eredeti dolgozatainál azonban nem kisebb jelentőségű Puskin _Anyéginjának_ remekszámba menő műfordítása. Bérczy Károly Bodenstedt német fordításából ismerkedett meg a nagy orosz költő verses regényével s a költemény szépségei annyira megragadták, hogy vasszorgalommal félév alatt megtanult oroszul s lefordította a rimes regényt. Ez a munka valóban nem kerülhetett volna jobb kezekbe. Mintha csak az eredetit olvasnók. Sehol semmi erőszakoltság, oly természetes és nyugodt előadás, oly tiszta technika s a nehéz strófák daczára oly kitünő és könnyed verselés, hogy részemről, én nem győzöm eléggé bámulni fordítója mestermunkáját. Minden során megérezni azt a nagy szeretetet, melylyel e mű szépségeibe mélyedt s nem hiszem, hogy bármely európai nemzet tökéletesebb fordítását birná Anyéginnak, mint a magyar. A maga nemében mintaszerű munka s egyik elévülhetetlen emléke marad mindenkorra e sokerejű és komoly irányú költő szépirodalmi működésének.

Sokoldaluság, lázas tevékenység jellemzi e csoportnak egy másik tagját: _Szathmáry Károlyt_ is (1830–1891.), a ki mint tanár, hirlapíró, képviselő, történet-, szinmű- s regényíró évtizedeken keresztűl rendkívüli munkásságot fejtett ki. Minket főkép mint regényíró érdekel. E tekintetben talán ő az egyedűli, a ki hű maradt Jósika irányához s mesterét minden jellemzőbb felfogásában követte. Ő is szivesen építi fel regényeit egy-egy erkölcsi vagy hazafias czélzatra (_Sirály_, _Samyl_); szivesen fordul a történelemhez s helyezi az eseményeket Erdély romantikus szinterére (_Erdély vészcsillaga_, _Bethlen Gábor ifjusága_). Bár elég históriai ismerete van, rajzaiban és leirásaiban megmarad a dolgok felszinén s inkább csak a zománcz, a szin, a külsőségek válnak nála történetiekké, nem a kor a maga egészében, sem az alakok, kik korukat mozgatják. Ért a meseszövéshez s az érdekfeszítő helyzetek megteremtéséhez, de hiányzik belőle a lélektani mélység, a költői kedély magával ragadó heve s a stil hódító bája. Harmincz kötetnyi regénye közül legismertebb a _Magyarhon fénykora_. Művei abból a szempontból mérlegelve, hogy az olvasó közönségben oly időszakban támasztottak érdeklődést a mult iránt, midőn abból kellett erőt merítenünk: megtették a maguk hazafias kötelességét s nem csekély érdemük, hogy ma is nyugodt lélekkel adhatjuk őket az ifjuság kezébe.

Ennek a csoportnak egyik érdemes tagja _Vadnay Károly_ is (szül. 1832.). A forradalomban honvéd-tüzér, majd besorozott közvitéz az osztrák hadseregben. A katonaságtól megszabadulván, Pestre jött s a Nagy Ignácz által szerkesztett _Hölgyfutár_ munkatársa lett. Eleinte verseket irogatott, de csakhamar átpártolt végleg a prózához s a hirlapirás vesződségei mellett nagy kedvvel és rátermettséggel forgatta az elbeszélői tollat. Novellái és regényei (_Téli estékre_, _Kis tündér_, _Eszter a szép kardalnoknő_, _Eladó leányok_, _Rossz szomszéd_, _Éva leányai_, _Hymen_, _A besorozott_, _Immaculata grófné_) gondos alkotásai egy erősen megfigyelő s nemesen érző léleknek, a ki izlés és stil dolgában is előkelőbb íróink közé tartozik. A változatos élet hű, poétikus és szabatos rajzolója ő. Távol áll minden hazugságtól és cziczomától, természetes és egyszerű, kellemes és igaz. Erős erkölcsi érzék vezeti. Írói erényeiért nevezték el a »tizenhatéves lányok írójának«. Ízről-ízre magyar, abból a régi, nemes ágból, melyet meggyőződésszerűleg hat át a fajszeretet melege. Élete java részét a magyarság fölemelésének önzetlen munkájában töltötte el. Egy népszerű organum állt rendelkezésére, a _Fővárosi Lapok_, melyet évtizedeken át lelkiismeretes gonddal és eléggé nem dicsérhető tapintattal szerkesztett. Szépirodalmi napilap volt, mely azonban az ő kezében valóságos kultur-missziót végzett. Csoportosította a legjobb írókat s meghódította a legintelligensebb közönséget. Szinte nélkülözhetetlen lappá lett, mert figyelmét kiterjesztette mindenre, a mi a magyar társadalmat érdekelte. Érdeklődést keltett olyan dolgok iránt, a mi iránt más lapok nem tudtak érdeklődést kelteni. Nem a nagyképűség, tudákosság és unalom volt zászlajára írva, hanem a kellemes formák kultusza, az ismeretterjesztés szüksége, a szórakoztatva oktatás paedagógiája. Hozzászólt az irodalom, művészet, társadalom és közélet minden időszerű kérdéséhez s mindig talpraesetten, eredményesen. Generácziókat nevelt az irodalomnak, s jól megválogatott közleményeinek gyors váltógazdaságával nagy közönség érdeklődését és pártfogását biztosította magának mindvégig. Vadnay 1892-ben visszalépvén e lap szerkesztésétől, korántsem fejezte be irodalmi pályafutását. Hajlott kora daczára teljes erejében van kiváló szellemi képességeinek s jelenleg emlékiratainak összeállításával foglalkozik. Az emlékiratokból egy kötetnyi _Elmult idők_ czimmel már megjelent s a honvéd-világ és az ötvenes évek társadalmi viszonyaira nézve megbecsülhetetlen adatokat tartalmaz, olvasmánynak pedig fölér bármely jó regénynyel. Nemcsak a kort, melyről ir s a jelentősebb szereplők egyéniségét ismerjük meg belőle alaposan, de magát az írót is, minden szeretetreméltó tulajdonságával. Ha valakinek, neki elég tapasztalata, műveltsége, emberismerete, kedélye és izlése van ahhoz, hogy gazdag és tartalmas multjából elmondja mindazt, amit tanulságosnak, hasznosnak és becsesnek itél a jelen meg a jövő számára.

Ez időszak jelesebb elbeszélő-írói közül idesorozzuk _Abonyi Lajost_ (1833–1898.) is, családi nevén Márton Ferenczet, a ki egész életét az alföldi magyar nép körében töltve, annak gondolat- és kedélyvilágát poétikus melegséggel tükrözte vissza regényeiben (_A mi nótáink_, _Magduska öröksége_), novelláiban (_A fonó krónikája)_ s népszinműveiben (_Betyár kendője_, _Panna_ _asszony leánya_, _Siroki románcz_) egyaránt. Tősgyökeres magyar író, – kerül minden czikornyát, egyszerű, mint maga a nép s szívhez szóló, mint egy jó lirikus. Műveiből szinte kiárad a puszták illata, a romlatlan magyar népélet üde levegője.

A magyar népélet köréből veszi tárgyait egy másik jónevű elbeszélőnk is, _Baksay Sándor_, (szül. 1832.) a kinek _Gyalogösvény_ és _Szederindák_ czímű novellás kötetei az ujabb elbeszélő irodalom java termékei közé tartoznak. Erős megfigyelésű, vastag nyaku kalvinista író, akinek magyarosságában is van valami rendkivüli izmosság és makacsság, humora pedig mélyebben szánt, mint sok neves humoristánké. Kissé vaskos, kissé hosszadalmas s talán kissé modoros is, de mindig érdekes, s a ki belemélyed az olvasásába, meg fogja szeretni, mert nagy szíve van az emberi nyomoruságok iránt s thémáin keresztültöri magát egyéniségének őszintesége s igazságainak ereje.

Csupa kedély és játsziság jellemzi _Balázs Sándor_ (1830–1887.) elbeszélő múzsáját. Angol minták után indul, főkép Thackeray-t kedveli, kitől a Kisfaludy-Társaság megbizásából két kötetnyi novellát le is fordított magyarra. Eredeti dolgozataiban azonban sokkal szelidebb és gyöngédebb, mint az angol humorista. Nem az élet nagy problémái, hanem apróbb mizériái érdeklik, kis emberek mulatságos helyzetei, furcsaságai, melyeket _Tükördarabok_, _Tarka képek és Vig elbeszélések_ czímű köteteiben jóizű humorral és sok szeretettel rajzolgat. Előadása rendkívül vonzó, természetesen ömlő, vidám. _Égben_ czimmel írt egy jó vigjátékot is, mely egy költői hajlamú nő háztartását figurázza ki s műsoron van napjainkban is.

Par excellence novella-író s termékenység dolgában az előzőket jóval túlszárnyalja _Vértessy Arnold_ (szül. 1836.), a ki már évekkel ezelőtt megjubilálta az ezredik novelláját s azóta néhány száz ujabbal bizonyította be, hogy még mindig van mondani valója. Fáradhatatlan elbeszélő. Rendszeres, mindennapi szellemi torna ez nála, – könnyen és kedvvel dolgozik, a meseszövésben leleményes, előadásában mindig czélratörő s talán éppen ezért sohasem unalmas. Nagy olvasó közönsége van, s akit olvasnak, az nem dolgozott hiába.

_Tolnay Lajos_ (szül. 1837.) mint elbeszélő az angol pesszimisták tanítványa. Szinte kedvtelve keresi az emberi gazságok, a lelki romlottság s nyomoruságok sötét birodalmát. Regényeiben és novelláiban a modern társadalom bűnei játszszák a főszerepet s a magyar közélet számos ismert fajképe s hivatalos tekintélye van bennök pelengérre állítva. A kegyetlen túlzás epés művészetével, haragos realizmusával rajzolja elénk szánalmas alakjaikat s kíméletlenül suhogtatja fölöttük a szatira goromba korbácsát. Helyes. Swift is kegyetlen s borzong az ember, ha olvassa. De rettenetes gúnyjából kiérezzük vérző szive dobogását, azt a mélységes, nagy, igaz részvétet, melylyel az emberi nyomoruságok iránt viseltetik. Tolnayból hiányzik ez a nagy szív. Kedélye fanyar, hideg esze szinte kéjeleg a gyűlöletben s oly gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak. Lehet tartalmas, jelentékeny, sőt bátor író, de semmi esetre sem szimpatikus.

Tisztább, üdébb légkörben mozog s a nemesebb realizmus híve _Győry Vilmos_. (1838–1885.) Mint lirikus is rokonszenves költő, mert csak azt dalolja, amit érez. Szelidség, jóság, szeretet az egész lénye. Egyike legkitünőbb műfordítóinknak (_Frithjofmonda_, _Don Quijote_, _Svéd költőkből_ _stb._) s az elbeszélés terén is derekasan megállja a maga helyét. Ebbeli műveit erős erkölcsi czélzat hatja át, de azért sohasem válik száraz moralistává. A szépet a szépért szereti s törekvéseinek végczélja mindig a harmónia. Iró és ember teljesen összeforrnak benne s munkássága a maga egészében hű tükre marad tiszta életének.

Volt a forradalom utáni korszaknak egy más elbeszélői köre is, az ugynevezett _humoristák_, kik a tréfa, adoma, dévajság tarka lobogóját lengetve, megelégedtek azzal, ha olvasóikat néha megkaczagtathaták. Az irodalmi apjuk _Frankenburg Adolf_ (1811–1884.) volt, bár ez az érdemes és józan író a humornak csak igen szerény fegyvertárával rendelkezett. De tudott agitálni, hatni és irányítani. A fiatal írók, köztük Jókai, Petőfi, Tompa, szivesen csoportosultak köréje, különösen mikor népszerű hetilapját, az _Életképeket_ kezdte szerkeszteni. Művei közül legmaradandóbb becsüek _Emlékiratai_, az _Őszinte vallomásokkal_ és _Bécsi éleményeimmel_ kerekedve teljes egészszé s bőséges adalékokat szolgáltatva a kor történetéhez.

Minden tekintetben magasabb szinvonalon áll, sőt e kor egyik legkitünőbb humoristája _Pákh Albert_ (1823–1867). Mindjárt kezdetben, első műveivel kedvenczévé lett a magyar olvasó közönségnek. Volt benne valami uj, friss és eredeti. Jóizű életképeinek pompás alakjai, vidám hangja, intensiv humora nevettetett és hódított. Ez az író tisztában volt magával és a világgal. Nem szerette a haszontalan beszédet. Ha irt, mindig volt mondani valója. Gyűlölte a szenvelgést, a dagályt, a szónokiasságot s alaposan kigúnyolt egy csomó olyan irodalmi erényt, a mit gyarlóságnak vagy veszedelemnek tartott. A képmutatókat és czifrálkodókat saját fegyvereikkel verte meg, a hogy Molière tette ezt a Precieusesökkel. Nemes ambiczióval lépett az irodalmi pályára, nagy czélok lebegtek előtte és komoly feladatokat akart a tréfa és szatira örve alatt megoldani. Gyógyíthatatlan betegsége idejekorán kizökkentette a felvett irányból s tevékenységét (ezt a szót ő humorosan s a magyar viszonyokra alkalmazva a _tevé_-ből származtatta) más irányba terelte. Élete megoszlott a kórágy, az orvosságos üvegek meg a szerkesztői munka közt. Alapítója lett a _Vasárnapi Ujság_-nak, ennek a kitünő, családias és izről-izre magyar képes heti lapnak, melyet haláláig nagy szeretettel s lelkiismeretes gonddal szerkesztett. Sok szenvedésen ment keresztűl, de lelke nem vesztette el derültségét és munkakedvét. Ismeretterjesztő vállalataival rendkivüli szolgálatokat tett a nemzeti művelődés ügyének. _Humoros életképeit_, melyek egy nagy tehetség sokatigérő kisérletei, halála után a Kisfaludy-Társaság adta ki két kötetben. Ezek közül a _Fiatal óriás_, _Egy nap egy instruktor életéből, a honszerelmesek_ stb. maig sem veszítették el humoruk sokszinű zománczát.

A magyar mulattató irodalomnak igen eleven tollu munkása volt _Nagy Ignácz_ (1810–1854.), ki regényeivel, novelláival, adomagyüjteményeivel és vigjátékaival (_Magyar titkok_, _Menny és pokol_, _Torzképek_, _Hajdan és most_, _Bors és paprika_, _Tisztujítás_ stb.) a negyvenes és ötvenes években nagy népszerűségnek örvendett. Humora nem mély, de annál termékenyebb s külső eszközökben és hatásokban szinte kifogyhatatlan. Ennek a sirva-vigadó korszaknak s egyuttal a forradalom utáni szépirodalmi fellendülésnek egyik folytonos tevékenységben álló rugója ő, a ki az ötletesség és vidámság örve alatt sok komoly és hasznos munkát is végzett a magyar kultura érdekében.

Nem annyira könyveivel, mint inkább egyéniségének különczvoltával s beszéde furcsaságaival hatott _Bernát Gáspár_, (1810–1873.) az ugynevezett _Freskóképek és Gazsiádák_ országszerte ismert bohém-írója. A túlzás, torzítás, fintor és képtelenségek közt rakonczátlankodó elme, a hihetetlen ötletek és adomák nagymestere, a ki különben maga sohasem nevetett s előadásának komolysága csak emelte a nevetséges hatását. Egy-két kedves népdalával (_Az alföldön halászlegény vagyok én_) sokáig fog élni a nép ajkán is.

Ide sorozzuk a korán elhunyt s szép tehetségű _Beőthy Lászlót_ is (1825–1857.), a ki zabolátlan jókedvében és fiatalságában úgy sziporkázta szét az életét, mint a rakéta. A vidám és szabad szegénység bohém-kenyere mellett a humor bőséges fűszerével látta el a sirva-vigadó nemzet asztalát s a társas-életben csakúgy mint könyveiben egyaránt szeretetreméltó pajtásúl fogadta mindenki. _Puncs_, _Laczikonyha_, _Cholera cseppek_ czímű munkái nagyon kapósak voltak a maguk idejében. Legharmonikusabb alkotása a _Comédia és tragédia_, de a _Puszták fia_ és _Goldbach et Comp._ czímű regényei is rávallanak sokfényű talentumára.

Végül _Lauka Gusztávot_ (szül. 1818.) említjük itt fel, ezt a manap már veterán írónkat, ki hatvan éve áll a vidám muzsák szolgálatában és epochákat humorizált keresztűl. Kezdte bolondos, mókás spanyol románczokon s Don Gunárosz ebbeli dévajságai nagy közönséget kaczagtattak. Folytatta ötletes humoreszkekkel, pajkos és pikáns novellákkal, melyeket rendkívüli bőségben írt. Tárgyait főkép a vidéki élet különlegességeiből és furcsaságaiból merítette, – a gyámoltalan, félszeg, esetlen és komikus jellemek egész rajával találkozunk háromszáznál jóval több novellájában, mely egytől-egyig derült vilagnézlete hirdetője. Egészséges kedély, játszi elmésség, emberszerető szív mindenütt, – sértő hang sehol. Előadása mindig élénk, szines és fordulatos, mindig jókedvű, mulattató. A multban nyert rokonszenvet megtartotta a jelenben is, azzal a különbséggel, hogy ma már _más_ nemzedék nyujtja neki az elismerés és szeretet koszorúját.

Ime, ily gazdag termést mutathat fel az elbeszélő irodalom a kiegyezés előtti időszakban. Sokféle tehetség, sokféle irány, sokféle forma, de egy törekvés tisztán látható: a már kimívelt költői nyelv mellett meghódítani a széppróza számára mindazt, mit íróink a multban elmulasztottak, főkép a jellemzetest és a művészit.

VII AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Rekkenő augusztusi estén zsandárok érkeztek a csesztvei udvarházba s a kis kastély urát, _Madách Imrét_ (1829–1864.) fiatal felesége karjaiból s alvó gyermekei köréből a börtönbe hurczolták. Az volt minden vétke, hogy az absolutizmus kegyetlen napjaiban menedéket adott egy politikai üldözöttnek, a ki különben meglehetősen visszaélt az iránta tanusított vendégszeretettel, éppenséggel nem rejtegette magát, a számára berendezett vadászlakból szertekalandozott a vidéken, mindenütt feltünően viselkedve s csehvadászi minőségét erősen kompromittálva. Mikor aztán neszét vette, hogy a hatóság nyomára jött kilétének: egyszerűen odább állt. Azt se mondta, befellegzett. Helyette hát elvitték a szállásadó gazdát, Madáchot.

Nehéz évek következtek. Ez a nemes gondolkozású, mély kedélyű, nagy ember falusi magányából, boldog családi köréből, könyvei, tanulmányai és irásai közűl hirtelen a börtönbe lökve – hihetetlennek tartotta, a mi vele történt. Közel állt a megőrűléshez. Erős lelke azonban győzött a balvégzeten. A félelmes víziók, melyek börtöne éjét bevillogták, egyuttal világot vetettek egy nagy remekmű körvonalaira is. Halhatatlan alkotásának, Az _Ember Tragédiájának_ első motivumai itt születtek meg, itt forrongott s érlelődött meg az egész emberiség sorsát felölelő hatalmas drámai költemény anyaga, melynek minden kis részét, minden apró darabját nagy lelki megrázkódtatások árán kellett megvásárolnia. A megpróbáltatások és szenvedések keserves, de tanulságos előiskolája volt ez a börtön, mintha az istenek áldozatul szemelték volna ki, hogy a saját boldogsága romjaiból örök időkre szóló mesterművet alkosson a művészetnek. Soha költő drágábban nem fizette meg azt a dicsőséget, melyet teremtő lelkéből nemzetére sugárzott, mint Madách.

A szeretett nő, az elhagyott kedves gyermekek, a csesztvei boldog magány, százados fáival, meghitt szobáival, megannyi bűvös álomkép gyanánt rajzanak keresztűl a rabköltő fantáziáján. Édes és fájó illuziók, kétség és remény, balsejtelmek és kényszerű megnyugvás váltakoznak gyors egymásutánban ama levelek nyomán, melyeket felesége ír. Tetézi a nyomoruságot, hogy e levelek túlnyomó része tele van keserűséggel és panaszszal, mintha nem is Madách szenvedné a méltatlanabb sorsot, de sőt fogsága volna a kizárólagos ok, hogy a magára maradt asszony mostoha-helyzetben van s anyagi zavarok közt él. A birtok lefoglalva s pénz nincs sehol. Pénz, pénz, mindig csak pénz kell az asszonynak. Váltókért zaklatja, anyósára vádaskodik, becsmérli az egész rokonságot, gyermekeinek a halált kivánja, fenyegetődzik s végűl kinyilvánítja, hogy ily viszonyok között megbolondúl.

Mit érezhetett s mit szenvedhetett Madách, mikor ezeket a leveleket olvasta! A vigasztalás bátorító hangjai helyett szemrehányás, vád, fenyegetődzés. Egy ingadozó, tengelytelen lelkű asszonyt látott maga előtt, a »haszontalan, de szép« Évát. Híven őrzött, férfias illuziói közűl nem egy sorvadt el itt a börtön levegőjén s mikor végre ütött a szabadulás órája: a költő szivében több volt a félelem, az aggály, a kétség, a tapasztalás, mint az öröm.

Az asszony nem sietett eléje, s a rég óhajtott, végre elérkezett viszontlátásban nem volt istenáldás. Valami boldogságot-pusztító, tilalmas dolog történt odahaza, melyről a vidék már régebben suttogott. Mintha a csesztvei családi paradicsomba kigyó lopódzott volna be: az emberek a magára maradt asszony-hűséget birálgatták. Madách a börtönből a – pokolba érkezett. Mikor bizonyossá lett a valóról s nagy szivére rázuhant a legkegyetlenebb kiábrándulás: összecsomagoltatta az asszony holmiját, befogatta legjobb két lovát s feleségét, mint valami fölöslegessé vált podgyászt, fölpakkolta a kocsira. Még egy jelenet következett. A hűtelen és megalázott teremtés heves zokogásba tört ki s bocsánatért esengett. Madách egy pillanatra összerázkódott, de aztán erélyes, parancsoló hangon kiáltott a kocsisnak:

– Hajts!

Megtörtént. A szétdúlt édenben egyedűl maradt ez a szomorú Ádám, ez a hazájáért szenvedett, családján eszményi szeretettel csüngő, nagy szivű ember, lezajlott tragédiájának keserűségeit hordozva lelkében. Egy dolog azonnal világos lett előtte: Csesztvén többé nem maradhatott. Elmenekült anyjához, Alsó-Sztregovára. Ez a mindig szeretett, fenkölt gondolkozású, szigorú, de jóságos asszony volt az egyetlen lény, ki előtt szabadon föltárhatta szive mély sebeit és fájdalmait. Vigasztalást pedig csak a muzsától várhatott, – lelke csak úgy enyhülhetett meg, ha mind az az égő tartalom, mi benne forrongott, egy nagy szenvedéseinek megfelelő nagy műben nyer megváltást és megdicsőülést.

Évek teltek el erős lelki tusakodások, sötét borongások és komor kontemplácziók között. A hahotázó és czinizmusig menő fájdalmakat kényszerű rideg megnyugvás kezdte fölváltani, – valami kiengesztelődés-féle, melynek azonban túlnyomó része pesszimizmus maradt. Egyik legjobb barátjának, Szontagh Pálnak, 1857-ben, tehát négy év mulva a lesujtó családi katasztrófa után, egy byroni hangú verses levelet írt, melyhez később, mintegy magának beszélve, a következő megjegyzést fűzte: »Ujra elolvastam a Pálnak töltött mérget. Mért nem tartám azt magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is. Az emberi természet sohasem tagadja meg magát és Ádám a teremtés óta folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon gyarló féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.«