Part 14

Szeretném elmondani a meséjét, de nem akarok tulságos részletezésekbe bocsátkozni. Csak jelzem a tartalmát. Egy rengeteg erejü pórsuhancz története, ki érzi, hogy nagyokra termett s lerázva magáról a bénító viszonyok jármát, hősies kalandok után bemutatja vitézségét a királynak is, a ki ezért lovaggá üti s maga mellé fogadja. Ennyi az egész. De hogy van mindez elbeszélve! A mindenki által megérthető művészet legegyszerűbb s éppen ezért legfelségesebb nyelvén, – a legtisztább, legtősgyökeresebb magyar nyelven. Ha klasszikusan népies nyelvről lehet beszélni: akkor ez az. Nem oly pompázó és merész mint a Vörösmartyé, de jellemzőbb, igazabb, teljesebb és melegebb. Alig van sora, melyben ne lepne meg bennünket a körmönfont, tiszta beszéd valamely naiv és mégis művészi ékessége. S mindez oly pazarul, oly frissen ömlik mint a zuhatag, – keresettségnek, mesterkéltségnek, szenvelgésnek még csak árnyéka sincs sehol. A komoly, erős s minden tekintetben alapos nyelvtudást a művészi előadás ily bájos és természetes formáiban nem mutatta fel még eddig nálunk senkisem s ép igy nem mutatta fel a költői kompozicziónak ily tökéletességét sem. A legaprólékosabb vonásokig lelkiismeretesen kiszámitott s mégis minden erőszakoltság nélküli, népies s mégis művészien szabatos, a fukarságig takarékos s mégis oly teljes szerkezet ez, melyet, Madách szavai szerint, »csak hódolat illet meg, nem birálat«. Minden apró részlete oly szerves összefüggésben van egymással, hogy szinte szétbonthatatlan. Vasnál szilárdabb lánczszemekként kapcsolódnak egybe. Sehol epizód! Sehol henye részek! Minden a cselekménybe olvad fel, még a tájrajzok is. Minden apróságnak tetsző mozzanat szerkezeti titkokat rejt magában s megannyi komoly inditék a cselekmény tovább fejlésére vagy a jellemek megvilágítására. S milyen hatalmasak, igazak és plasztikusak ezek az alakok, – ez az öt-hat ember, a kiknek sorsán megfordul a mindvégig előtérben álló hős története! Szobrok, a kiket, ha egyszer láttunk, sohasem feledünk. Az álnok szivü bátya, a gyöngéden szerető édes anya, a hűséges Bencze cseléd, a gyermekeit sirató szegény özvegyasszony, a cseh Mikola, a dolgok szövedékein átlátó bölcs király, s mindezek fölött az araszos vállú, érczidomú, hatalmas Toldi Miklós óriás erejével s megható gyöngédségeivel! Ha szerencsésebb nemzet költője irta volna e művet: tapsolna hozzá az egész világ, de nekünk igy is nagy vigasztalás, hogy a művészetek elfajulásának e szomorú korában oly munkáról beszélhetünk, mely végtelen egyszerüségeiben a művészet legmagasabb s legörökebb törvényeit mutatja fel.

Arany távolról sem gondolt arra, hogy a Toldi-mondából trilógiát készitsen, de hevenyében megirta _Toldi Estéjét_ is, mely az ősz és világtól elfeledt hős utolsó napjait s végső diadalát énekli meg. Más a légkör, más a hang, – a vén Toldit a hanyatlás humorának bizonyos nemes patinája vonja be – de művészet dolgában ott áll, ha nem magasabban, a hol az első rész. Petőfi kéziratban olvasta e költeményt s lelkesen unszolta barátját: »Ha a fejét és lábát megcsináltad, ird meg a derekát is.« Arany ekkor kezdett először a tárgyról gondolkozni, de, nem lévén a saját választása, erősen huzódozott tőle. Egyszer aztán mégis hozzá kezdett, de a munka éppenséggel nem ment könnyen. A költő, kiben a hagyományok tisztelete nem volt kisebb mint a művészet szeretete, a két előbbi rész számára elég anyagot talált Ilosvaiban, de azok felhasználásával mind jobban fogyott az alap s úgy rémlett előtte, hogy, ha szabadon komponál: koczkáztatja az _epikai hitelt_. Erre pedig nagyon kényes volt. Lelke szinte belegyökerezett a multba, s történelmi vagy mondai támasz nélkül nem akart egy lépést sem tenni. Hozzá fogott többször, ujra meg ujra próbálgatta s megint csak abbahagyta. Azután életében is változások álltak be. A forradalom után tanár lett Nagy-Kőrösön s egyéb költői munkák mellett a professorság vette igénybe minden idejét. Majd 1860-ban a Kisfaludy-társaság igazgatójává választotta s Pestre költözött, a hol szintén egyéb költői munkák mellett a hivatalos teendők s a _Szépirodalmi Figyelő_, később a _Koszorú_ szerkesztése vonta el Toldi-jától. Néhány év mulva pedig az akadémia választotta titkárul s ez a nagy megtiszteltetés még több dolgot és gondot rótt rá. Egy kis »független nyugalomról« álmodozott. Ez azonban nem mutatkozott sehol. Tudjuk, hogy ezt legtöbbször a pékek és fűszer-kereskedők érik el. Költők ritkán, vagy akkor, mikor már nem veszik semmi hasznát. Eközben családi csapások is érték s »kórral, bajjal« küzdködve, sokára, – az első Toldi megjelenése után harminczkét év mulva – látott napvilágot a regényes eposzszá szélesedett középső rész: _Toldi Szerelme_.

Az a sok tusakodás, vajudás, bú-baj, tervek változtatása, meg-megujuló poétai aggályok, melyeknek kiséretében _Toldi Szerelme_ lassanként megszületett: semmi esetre sem váltak előnyére a nagy eposznak. Szines és ragyogó rajzokban reszket előttünk a romantikus lovagvilág minden elképzelhető diszlete, de a részletek e sokaságában Toldi alakja minduntalan háttérbe szorul, sőt gyakran egészen elvész a szemünk elől. Azt a régi, takarékos kompozicziót, mely még az epizódokat sem türte meg, itt a korrajzi kitérések s mellékesemények tékozló uralma váltja fel. Arany művészete itt is tündöklik s egy-egy részletben mintaszerű, homéri helyekkel találkozunk, de nem tehetek róla, _ez_ a Toldi nekem nem a régi Toldi, a hogy egy szobornak sem szokás legvégül csinálni a derekát. De Arany úgy fogta fel a dolgot, hogy ezzel az egy munkával még _igazán tartozik_ s megirta, mert nem akart adósa maradni senkinek.

Pedig, ha valaki, ő bizony busásan megfizetett minden vett jóért, a mi sokszor talán nem is éppen volt _jó_ neki. Zaklatott élete és sokoldalu elfoglaltsága daczára állandóan hű maradt a költészethez s roppant sokat dolgozott. Összegyüjtött műveinek tizenkét hatalmas kötete áll előttünk, szakadatlan munkásságról tanuskodó pályafutásának maradandó emléke. Büszkén tekinthetünk végig a remekművek e nagy birodalmán, mely egyuttal a magyar szellem legnemesebb erényeinek foglalatja s minden parányában a – mi dicsőségünk.

Arany a magyar epikai költészetnek egészen uj világát alkotta meg. A képzelet szabad és pompázó magasából leszállt a történelmi élet egyszerű költészetéhez, megható igazságaihoz. Oda, a hol az események többé nem ábrándok, de adatokon, okmányokon, mondákon alapuló valóságok. Rendkivüli alkotó képességének elég volt a hagyományok néhány szála, hogy tündéri szövetet szőjjön belőle. De erre a néhány szálra okvetetlenül szüksége volt. Amit Ilosvai hitvány soraiból csinált, az – csoda. Pedig azokból csinálta. Abból a penészbe sülyedt kontár krónikás versből merítette lelkesedéséhez a – bizalmat. S a _Toldi_ egyes énekei fölé mottóul odaírt XVI. századi naivitásokat éppen ezért nem lehet bizonyos megilletődés nélkül olvasni. Az ember áhitattal látja köztük Arany nagyratörő s mégis nyugodt szellemét, azt a merészen-biztos kezet, mely e törmelékekből, e romokból a naiv eposz egyik legmonumentalisabb palotáját építi föl.

Epikai alkotásai, még a kisebbeket sem véve ki _(Keveháza, Szent László füve, Hamis tanu stb.)_, mind igazolhatják azt az állításunkat, hogy Arany múzsája csak a történelem vagy a mondák levegőjében érzi magát egészen jól és biztosan. _Murány ostroma_ (1848) Széchy Mária ismeretes kalandját énekli meg; a _Nagyidai czigányok_ (1854) kétségbeesett kaczaj a forradalom csodáira; a Byron formái után készült _Katalin_ egy Majláth-féle történeti monda művészi fölépitése; a pazar komikummal fűszerezett _Jóka ördöge_ alapja egy török népmese, a _Bajusz_ egy adoma feldolgozása; a töredékül maradt _Bolond Istók_ erősen szubjektiv tartalmával szintén belefogódzik legalább egy közmondásba (Bekukkant, mint Bolond Istók Debreczenbe) s végül itt van a hún mondakörből nagyszabású trilogiának tervezett epopéja első része, _Buda halála_ (1864), melynek motivumait a költő az »idők vén fájának egy régi levelén találta«.

Ez az utóbbi az Arany nagy és komoly epikai talentumának legérettebb gyümölcse. A trilógia szempontjából csak expoziczió, de azért magában is kerek egész. A költő _hún regé_-nek nevezi, az olvasó azonban egy hatalmas történet megrázó jelenetei közt bámulja azt a művészetet, mely a gyér hagyományból ezt a fenséges idomu mesterművet tudta megalkotni. Van benne valami meghatóan kezdetleges, mely különben csak látszik annak, voltaképpen nem az, – jóval több: az egyszerűség fensége. Mintha _Buda_ és _Etele_ vészjósló viszályaiban az ős nemzeti élet nagyarányú alakjai, szilaj erkölcsei, vad szenvedélyei nyomakodnának fel előttünk – közöttük az ármánykodó, fakósárga arczú, gonosz _Detre_, az egymásra gyülölettel támadó asszonyok, a keserü _Hilda_ és az izzó indulatu _Gyöngyvér_. Csak néhány alak, egy tragikus összeütközés történetének szigorúan kimért keretében, de biztos, erős kézzel megrajzolva. Vérökben ott lobog a bekövetkezendő vész üszke. Minden szavuk, minden lépésük egy-egy rugó a cselekmény tovább fejtésében. A fejedelmi testvérpár ellentétes vonásai a jövendők előre vetett árnyaiként szökkennek szemünkbe. Az idősebbik, Buda, könnyen sértődő, ingadozó, gyámoltalan. Maga is érzi gyarlóságait s éppen ezért megosztja az uralkodást öcscsével, Etelével. Csakhamar megbánja s a gyanú zöldszemű szörnye pusztulásba kergeti. Etele sem ment az emberi hibáktól. Nemes királyi tulajdonságai daczára enged indulatainak, hallgat a nagyravágyás szavára s ezek oly tettre ragadják, melyre az égiektől nincs bocsánat: párbajban, de félig orvul, megöli bátyját. Eddig a trilógia expozicziója. A második részből _(Ildiko)_ és a harmadikból _(Csaba királyfi)_ csak érdekes és erőteljes töredékek, meg a mese váza maradt fenn.

Arany ezzel a trilógiával nemzeti naiv eposzunk hiányát akarta pótolni. Ha valaki, ő bizonyára rátermett, hogy ezt megcselekedhesse. A hajdankor igriczeinek, regőseinek és hegedőseinek eléggé nem sajnálható mulasztásait szerette volna helyreütni, s bár sejtette, hogy az eposz ily formában ez idő szerint nem igen válhatik többé korszerüvé: komoly odaadással és lelkesedéssel foglalkozott nagy tervével. »Ha későn, ha csonkán, _ha senkinek_: irjad!« És a mit megirt belőle: nyilván láttatja, hogy ez epopéja csonkán maradása örök veszteségünk. A ki a csodaszarvas regéjét a művészi előadásnak annyi elevenségével, a régies nyelvnek annyi bájával tudta megirni; a ki a jellemzésben oly erős, a szenvedélyek rajzában oly biztos, mint Arany volt: fölül kerekedett volna az időkön – s korszerüség ide vagy oda! – hatalmas szerkezetű trilógiáját minden idők számára alkotta volna meg.

Kisebb elbeszélő költeményeit méltatva, külön kell megemlékeznünk egy rendkivül bájos népies beszélyéről, az _Első lopás_-ról, mely a maga nemében igazi kis mestermű s a legnemesítőbb hatású költői termékek egyike, melyeket valaha poéta-ember a nép számára irt. Egyszerű falusi történet, erős erkölcsi czélzattal, de egyuttal az objektiv művészet minden fényes tulajdonságával. Arany költői egyéniségének egész valója, rokonszenves lényének minden jósága megnyilatkozik e kis műben, – szinte kiérezzük belőle a teljes embert, azt a művészt, a ki egy hétköznapi történetet mesélve lehajol a néphez s az elesettet, a védtelent, a gyámoltalant fölemeli a megtisztulás és ujjászületés átjobbitó forrásaihoz. És külön kell megemlékeznünk _balladáiról_ is, melyeknél tökéletesebbeket e műfajban senkisem teremtett nálunk. Irtak azelőtt is balladákat, de azok csak krónikás énekek, terjengős lirai mesék voltak. Hiányzott belőlük a lélek: a tömör szerkezet meg a cselekmény drámaisága. Arany itt is a népköltészeti termékeket vette mintákul s a skót meg az ó-székely balladák alapján megteremtette a valódi _drámai dalt_. Gyulai Pál méltán nevezi őt a ballada Shaksperejének. Egy-egy nagy történetet – egész tragédiákat – igy tömöriteni, elrendezni, megformázni; a szereplő egyéneket erős drámai akczióban, plasztikus mozgásban, a vágtató események árja közt legjellemzőbb vonásaikkal feltüntetni s kedélyünket az előadás erélyével művészileg meghatni: ehhez Arany ért legjobban. A ki ezen a téren követni akarja: csak utánzója lehet s csak gyöngébbet alkothat. Szereti a komor, sötét tárgyakat, melyekben a rejtélyes játszsza a főszerepet s a képzelődés csapkodó fénye világitja meg az egyes részeket _(Ágnes asszony, Bor vitéz, Éjféli párbaj, Ünneprontók)_. A történeti tárgyúakban a szűk keret daczára gyakran egész korszakok képe elevenedik meg előttünk, – gondoljunk csak _Ötödik László_-ra, a _Tetemre hivás_-ra, _Pázmán lovag_-ra, a _Welszi bárdok_-ra, de főkép _Szondi két apród_-jára, melyben játszva küzdi le a legszövevényesebb szerkezeti akadályokat. Nem csoda, sőt egészen természetes dolog, hogy egyik kiváló aesthetikusunk, _Greguss_ Ágost, Arany mintaszerű balladáiból szürte le e műfaj elméletét. Beszédesebb, világítóbb és teljesebb példákra nem talált volna sehol sem.

Mit mondjak lirájáról, a melancholia és humor e csodásan gazdag dalvilágáról! A Petőfi utáni kor lirai handabandái közt mily nemesen egyszerű, fenségesen komoly, szivetrázóan megdöbbentő hangok ezek! Mily változatosság a tárgyakban, mily őszinteség és igazság a hangulatokban! Talán nem hat könnyedén és közvetlenül, de ha átengeded lelkedet e vívódó sziv nagy fájdalmainak, érezni fogod mélységeit és melegét. Nem szenveleg semmit: az igazat dalolja. Benső szükségből árad ki s istentől nyert tehetségeit sokoldalú tudással mélyíti szakadatlanul. Nem játékból ír. Czélja nem a pompázás, a külső hatás, de az igazság keresése. Maga mondja egy Erdélyi Jánoshoz intézett levelében: Ha valami, a költészet _meggyőződés dolga_; vezérczikket lehet írni meggyőződés nélkül, de jó verset nem. Izről-izre át van hatva hivatásának komolyságától s nem az olcsó tetszés számára dolgozik. Elmélyed a költészet édes-fájó titkaiba s önzetlenül szolgálja a múzsákat. A szépet a szépért szereti, a munkát a munkáért becsüli. Magányos világa elég gazdag arra, hogy hitet, vigasztalást, megnyugvást találjon benne. Midőn millióknak teremt, bizonynyal millióknak él. Meg-megzendűl öröme, bánata, de főkép nemzetének, fajának gyásza és dicsősége az, ami ihleti. Ez az a »szent«, az a »magasztos«, mely besugarazza álmait s ott lebeg működésének egésze fölött is. A _Dalnok búja_, _Őszszel_, _Rachel siralma_, _Széchenyi emlékezete_, _Rendületlenűl_ halhatatlan énekek, a magyar hazafias lira legtartalmasabb darabjai, koruk lelke lüktet valamennyiben. A _Dante_, _Gondolatok_, _Honnan és hová_, _Fiamnak_, _Kertben_ stb. czimű költemények megannyi mértföldmutatói egy roppant látkörnek, melyet a bölcsészet, lét és vallás problémái határolnak.

De mindegy, bárminő genre áll előttünk, komoly vagy humoros, óda vagy népdal: Arany sohasem tagadja meg önmagát. Mindig egy szilárd jellem, egy erős, nagy egyéniség kifejezése az. Itt is szivesen hajlik a tárgyias felé, érzéseit szereti képekben feltüntetni, kedvvel részletez, de szive dobogása tisztán keresztűl csendűl a rimeken. Tud álmokba ringatni, meghatni, tud mindenhez, csak ahhoz nem, hogy amit ír: lángész munkája. Szerény és férfias. Nyugodtan halad a maga külön csapásán s megvet minden léhaságot »Józan, okos mérték« a mértéke. Egyetlen költőnk, akinek lantján nem zendűl szerelmi dal, talán azért, mert Petőfi tüzes dithirámbjai után fölöslegesnek tartja erre vesztegetni az idejét. Különben sem közlékeny. A magánéletét érintő részleteket szivesen formálja objektiv képekké s el-elburkolja. Fél a piacztól, s a politikai és irodalmi dulakodások láttára magányába menekűl a régi jóizű magyar poétákkal foglalkozik, sok tudással s gonddal írt elméleti tanulmányokban vitatja meg a magyar költészet szükségeit, fordítja Shakspearet és főkép – Aristophanest, akinek maró szatirája mintha korára illenék. Szakadatlanúl kezében van a toll, mert váltig azt hiszi, hogy még mindig – tartozik valamivel. Pedig már jóval megelőzőleg csak a nemzet volt adósa neki. S adósa is maradt. Azzal a »független nyugalommal«, melyről még teljes erejében, reménykedve, vágyakozva, álmodozni mert. Most már föltétlen nyugalom az osztályrésze, de osztályrésze egyuttal a halhatatlanság is. Minden időknek egyik legnagyobb költője marad s a magyar költők közt bizonynyal ő lesz mindig a legnagyobb – művész.

III LÍRAI DUHAJKODÁSOK

A forradalom utáni magyar lírának, nem számítva ide természetesen a multból átvett örökséget, sokáig nem volt határozott karaktere. Petőfi nagy egyénisége és tüneményes lángelméje szinte szédítőleg hatott a kisebb tehetségekre. Ezek az ő fényében vergődtek s nem bírva sem tudását, sem izlését: a népies fintort, a hazafias duhajkodást, az izetlen, pőre handabandát tették meg művészeti elvnek. Ezekben a komoly időkben az ő szerepök nem volt sokkal komolyabb, mint valamely gyászszertartáson rosszul alkalmazott kocsmai nótázás. Zsinóros és sallangos érzelmek, mély honfibút szenvelgő üres hazugságok, a belső és külső formák teljes elhanyagolása, sőt megvetése: íme, ebből állt művészetök. Ráadásul a népies örve alatt becsempészték még a vidékiességet is. És jóformán föltétlenül, kényükre-kedvükre garázdálkodhattak, mert kritikai ellenőrzés alig volt s a közönség egy jó nagy része – nem lévén más vigasztalása, mint az irodalom – rokonszenvezni látszott czifrálkodó hazafiságukkal, léha erényeikkel. Végre is, ha egy csoport író összeáll s minden erejét arra használja föl, hogy bolondokat csináljon: megcsinálhatja. De sohasem teheti ezt büntetlenűl. Petőfi maga mondta ki azt az egyszerű, de mély tartalmú axiómát: »az idő igaz és lerontja, ami nem az«. Arany János pedig, mikor az éktelen csimpolyázás zajában végkép elvesztette fejedelmi türelmét, iszonyú megvetéssel dobta közéjök azt a megjegyzést, hogy a »költő s… czipészinas nem egy«.

Valóban nem. De Arany sokkal komolyabb művész volt, hogysem e felszines és czéda lelkekre hatást gyakorolhatott volna. Akiben, kivételesen, volt tartalom, az úgyis az ő csapásán haladt, – a túlnyomó, lelketlen rész azonban vidáman hanczurozott tovább s hányta a czigánykereket a költészet berkeiben. Szent Kleofás! milyen karaván, és milyen látványosság! Odakünn az utczán a zsinór, a sujtás, a czifraszűr, a fokos, a krinolin volt a módi, – az irodalomban a nagyokatmondás divatja járta meg a káromkodás. Poéták egész raja támadt, kiknek legnagyobb része czigány és boroskancsók mellől lépett az életbe s a szomorú napok láncz-csörgésére hetyke sarkantyúpengéssel válaszolt. Tompa allegorikus biztatását: Fiaim, csak énekeljetek! nagyon is megfogadta ez a mámorban fuldokló nemzedék s csakhamar olyan észbontó cziterázás támadt mindenfelé, hogy maguk Apollo leglelkesebb papjai is megsokallották. A veréb versben csipogott, a tyúk rímekben kotkodácsolt. Sohasem volt Magyarországnak annyi kadenczia-faragója, mint ezekben a lármás napokban. Eszeveszett, folytonos tüntetésekkel s bolondításokkal tarkázott összevisszaság volt ez. Mindenki ivott, tánczolt, deklamált. Én még jól emlékszem a Lisznyai Kálmán és Vahot Imre szavaló körútjára. Bejárták az egész országot verssel és dikcziókkal, csak úgy, mint Reményi a maga bolondító hegedűjével s a hazafias szavalatokat nyomban követték a még hazafiasabb dinom-dánomok.

De talán mégsem szabad őket teljesen elítélni. Kétségtelen, hogy ezekben a napokban a közönség minden mozgalmat a politikai tüntetések szempontjából mérlegelt és méltatott. Az irodalomban nem a művészi szépet kereste, hanem a hazafias czélzatot. Szerfelett olcsó eszközökkel lehetett nagy hatásokat elérni s a lázas és reménykedő napok hangulata felette alkalmas volt arra, hogy fiatalabb verselőinket végkép megtéveszsze. A közizlést szolgáló e kisebb tehetségek rögtön magukra öltötték a tömeg minden czifrálkodását, mint a patakviz fölveszi annak a környéknek a szineit, melyen áthalad. Túlhajtottak mindent, főkép a magyar erényeket, de ez hazafias rajongásból, közös politikai mámorból történt. A napok hangulatának éltek és kétségkivül hatottak is.

Ezek közt a különczködő és különös lények közt, kiknek nagy részét immár a feledés fátyola borítja, a legtehetségesebbek, de egyuttal legsujtásosabbak egyike _Lisznyai Kálmán_ (1823–1863). Vékony, czingár legényke – mint Jókai írja róla – hősi taglejtésekkel, bendegúzi méltóság az arczán. Egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel, jaquemar-keztyűvel, de hozzá világoskék delivörös hajtókájú pitykés dolmányban, másszor meg párisi divat szerint kicsípve, de borzasan, nyakkendőtlen s fokossal a kezében. Kisebb baja sohasem volt, mint halálos betegség s kevesebb pénzre sohasem volt szüksége, mint ezer forintra. Finom, kellemes, szeretetreméltó ember, egész lénye csupa kedély, pajzánság és játsziság. Bohémebb költője nincs ennek az egész korszaknak. A pompázás, a szóvirágok – tulipánok, pántlikák, liliomtej és szivkalácsok tömegétől alig látunk valamit igazi tartalmából. A nagyotmondások korát éltük, de olyan nagyokat senkisem tudott mondani, mint ő. Petőfinek, akit imádott, egyszer azt mondta: Te felhőket eszel és isteneket hánysz! Versei legnagyobb része ma egyszerűen – lehetetlenség, de akkor sokan a költői eredetiségnek kápráztató megnyilatkozásait látták bennök. Különösen _Palócz dalai_-ban, melyekben a jó palóczok sajátos szavai s népi szertartásaiknak szines rajzai szerfelett érdekeseknek tetszettek s az ujság hatásával hatottak. Azt hitték, hogy Lisznyai a költészetnek eddig nem ismert kincsbányáira bukkant s az ott felfedezett nemes érczekből nábobi módon pazarolhat. Egyes darabjait lefordították németre és francziára is, de csakhamar nyilvánvaló lett, hogy ez az egész palóczkodás nem egyéb mint szeszélyes költői játék, ártatlan gyermekkori reminiszczencziák, minden komolyabb tartalom nélkűl. Ami kedves bennök, egy-egy tiszta dal (_Édes hazám…_ _A szécsényi kisasszony_ stb.) az éppen azért szép, mert nem a palóczkodás révén lesz azzá, hanem mert Lisznyai gyermeki kedélyének őszinte kiáradása.

Egyébként pedig fegyelmezetlen lelke, habzó vére, rakonczátlan természete vitte, mint a vágtató paripa, tüskön-bokron keresztül. Jobb sorsra érdemes tehetsége szétröppentyűzte magát ezerszínű dalrakétákban. Az exaltáczióra föltétlenül hallgatott, az izlésre legkevésbbé. Minden igazság eltorzult a kezében. Realizmusa nem volt egyéb, mint a művészet vidékiessége. Költészetének gyümölcsei olyan aranyalmák, melyeknek belseje – hamu. Petőfi bájos és jellemző egyszerűségeivel szemben ez az üres pompa szinte leverő hatású. Határozott visszaesés. A természet nagy költője örök mintákban mutatta fel, hogy kell egy-egy képet az igazság erejével s a hangulat szineivel meglelkesíteni. Lisznyainál oly túlzásokra találunk, melyek a lirai hagymáz határait érintik. Ime, egy nyáréji hangulat rímes különlegessége:

Linglanglong – harang bong, Lityilütty – madárfütty, Lilola – fuvola, Lomblengés – csengés, Lágy zsongás, zsibongás, Pötyögés, pityegés, Cziczergés, perczegés, Zizzentő kis szecskő, Sziniszin, czinczinczin, Ityimpinty, lintyimbinty. Ümmögés, mümmögés, Kakmukpukk, ufmakmukk, Kirikvakk, kvakkvakkvak…

Aki ilyeneket le tud írni s ezeket szépségeknek tartja: az lehet nagyon szeretetreméltó bohém, de azzal csakugyan nem lehet vádolni, hogy művésznek született, ahogy egymásután megjelenő kötetei _(Új palócz dalok, Dalzongora, Madarak pajtása)_ nem is emelkedést, de fokozatos hanyatlást jeleznek.

Lépten-nyomon lehet érezni, hogy ebben a korban – annyi viszontagság, kétségbeesés, reménykedés korában – az írók túlnyomó részét nem a magasabb művészet eszményei lelkesítették, hanem a magyarság fenmaradásának gondolata. Ebből magyarázható ki még az is, hogy a vidékiességet, a mi bizonynyal veszedelem, mert modor, a költészet egyik frissítő elemének, ujító forrásának képzelték. Irtózatos tévedés volt, de részben hazafias elfogultságból történt s ez talán némileg mentheti. Nem szeretek a saját felekezetemről kicsinylőleg beszélni, de ma, midőn ezek a tévedések oly tisztán láthatók s a verses kötetek egész garmadáját olvashatjuk végig abból a korból minden meghatottság nélkül: a szomorú szüret eredményéről kötelesség rövidesen beszámolni.