Part 8

Mikor tisztában volt állapotával, azt mondta egyik segédjének, hogy beszélni óhajtana Szabolcscsal. Sándor lassu léptekkel közeledett feléje és két lépésnyire tőle megállott.

– Tudom, hogy miért kötöttél belém, – mondta a gróf, – azt hiszed, hogy én…

Azzal a segédekhez fordult:

– Hagyjatok magunkra!

Mikor már csak a sebbel foglalatoskodó két orvos volt mellettük, halk hangon folytatta:

– Ő ártatlan, – ezt szavamra mondom! Tudom, hogy meg fogok halni és ismétlem, ő ártatlan…

Elhallgatott és mivel nem nyújtott kezet Szabolcsnak, az meghajolt és távozott. Az ajtóból még egyszer visszanézett: a gróf arcán már akkor nyoma sem látszott a fölindulásnak, az arca sápadt volt, de hideg és nyugodt, mint rendesen.

Szabolcs jól tudta, hogy mit kell tartania Bakó utolsó szavairól. Hazudott. Talán nem is a Malvin kedveért, hanem inkább a maga kedveért; nem is akarta, hogy Szabolcs higyjen neki, csak be akarta bizonyítani, hogy ő mindig hajthatatlan és korrekt gavallér, még a halálában is tudja, hogy mivel tartozik egy úrihölgynek, aki gyönge volt vele szemben.

Másnap reggel azt a hírt hozták Szabolcsnak, hogy Bakó hajnalban meghalt.

Nem maradhatott magára a gondolataival, mert egész nap zaklatta a rendőrség. Miután a vizsgálóbírónál is megfordult, az esti vonattal Szabolcsfalvára utazhatott. A feleségéhez.

XVI.

Nem táviratozott haza, de a pályaudvaron mégis várta Malvin. Tétovázva járt-kelt az emberek közt és amikor megpillantotta az urát, egy halk kiáltással hozzásietett és a karja alá fűzte a kezét. A kocsiban pedig elkapta a kezét a takaró alatt és finom ujjai oly szívós erővel kapcsolták körül, hogy erőszakkal se tudta volna eltávolítani magától. Csillogó szemét egy pillanatra se vette le az ura arcáról…

Amikor a kocsi végighajtott az eleméri hídon, a patak széles medrében mozdulatlan fehér ködsáv ült.

– Már őszre jár az idő, – mondta Szabolcs halkan.

Odahaza, a lámpafényes lakásban, egyszerre halálos fáradtság vett erőt Sándoron. Most érezte csak meg, hogy napok óta alig aludt valamit. Bement a dohányzóba és leheveredett a széles török kerevetre. Két perc mulva ott állott mellette az asszony.

– Mit csinált Pesten? – kérdezte halkan és zavartan.

– Megöltem a szeretődet.

Malvin tágranyitott szemmel bámult reá.

– Megölte? – kérdezte elálló lélekzettel.

– Agyonlőttem… Meghalt… Ma reggel.

Az asszony keresztbe tette a mellén a két karját. Valamit akart mondani, de nem tudott beszélni. Az ina elzsibbadt és egyszerre térdre vetette magát a kerevet mellett. Megijedt, mert arra gondolt, hogy Szabolcs élete veszedelemben forgott. A gróffal nem gondolt, azt nem is sajnálta. A szerelmes asszony először _nő_ és csak aztán _ember_. Ha sóhajtani hallja azt, akit szeret, akkor süketté lesz mások halálhörgése iránt.

Jó ideig mozdulatlan maradt, aztán lassan odahajolt Szabolcs fölé, oly közel, hogy lehelete az arcát érte. A szeme fénylett, szinte világított. Valami boldog, gyöngéd meghunyászkodás kifejezése látszott lázasan kipirult arcán. Látszott rajta, hogy fél az urától, de büszke rá, miként párjára az erdei vad, ha gyilkos tusában leverte az idegen-hímet. Megborzadt és mégis megittasult a vértől, amelyet ő érte ontottak és amely bűvös hatalommal forrasztotta össze a párjával.

Szabolcsot szinte megfélemlítette a Malvin lázas tekintete. Lehunyta a szemét, az asszony pedig fölhasználta az alkalmat, hirtelen átölelte az ura nyakát és hozzászorította lángoló arcát.

És az izgalomtól remegő hangon mondta:

– Megölhetsz vagy megüthetsz, – de ne kergess el magadtól? Ugy-e, nem kergetsz el?

Háromszor is ismételte ezt a kérdést, kérve, zaklatva, majd parancsolva. Szabolcs hirtelen fölkelt, kibontakozott az asszony karjából és a hálószobájába ment.

– Hagyj nyugton, – álmos vagyok.

De nem volt mindig ily erős, csak első nap. Nem tudott sokáig ellentállani az asszonynak, aki oly megindító alázatossággal hízelegte körül s aki könyezve épp oly ingerlő volt, mint mosolyogva. A könyeket csókok követték, a csókokat megint könyek.

– Megbocsátott? – kérdezte Malvin egy este.

Szabolcsot keserűség fogta el.

– Megbocsátani – magának? Mit? Azt, hogy eldobtam magamtól? Ki bocsát meg nekem?

– Óh, én megbocsátok!

Ez a gyermekes beszéd Sándor fejébe kergette a vért. Hatalmas tenyerével átszorította az asszony puha nyakát, mintha meg akarná fojtani. Malvin pedig mosolygó készséggel beleigazította a torkát az ujjai közé.

– Hát ne bocsásson meg, de öljön meg?

Szabolcs dühösen magához vonta az asszonyt, aki odasímult a vállához.

– Nem házasság a miénk már, Malvin!

Malvin odanyomta a száját a füléhez és belecsókolta a választ:

– Szerelmi viszony…

Az asszony csókja tényleg lázas és édes volt, mint a bűn. Szerelmes paroxizmusában azt mondta:

– A kedvese vagyok – hát igen! Azelőtt is volt magának, de most én vagyok! Ha rám unt, mondja meg, akkor megölöm magamat és maga megint szabad… Esküszöm, hogy megteszem!

Azt akarta, hogy Szabolcs is esküdjék meg neki, hogy meg fogja mondani, ha ráunt.

Közbe Szabolcs azzal a biztos tudattal járt kelt, hogy ez nem maradhat mindig így. Történni kell valaminek, ami véget vet mindennek. Fog is történni, – de hogy mi, arról egyelőre sejtelme se volt.

Elváljon az asszonytól? Képtelenség – most már. És ha meg is tenné: bizonyos, hogy elvált felesége a kedvesévé lenne. Egyikük se tudna ellenni a másik nélkül. És eszébe jutott, hogy neki semmi vagyona nincsen. A felesége tartja el. Ha elválna tőle, ujból kellene kezdenie azt a kétségbeesett élet-halál harcot a szerencsével, a kártyaasztal mellett és a lóversenytéren. És ha nem is undorodnék annyira a régi mesterségétől: bizonyos, hogy legrövidebb idő alatt rajta vesztene, mert feje nem oly tiszta többé, mint volt régen, a szíve nem oly nyugodt és az idegrendszere nem oly ruganyos többé… Megöregedett és elpuhult…

Voltak pillanatai, a mikor kész volt arra, hogy kiegyezzen a sorsával. Hiszen meg lehet így élni, egyiküknek sincs semmi baja. Szeretik egymást és a szerelmük megtisztította őket… Mi bántja? Egy illuzió, egy jelszó, amelyet a nyárspolgár férjek találtak ki, a saját kényelmük és biztonságuk érdekében. Ki vádolhatja? Ahol nincs tanu, ott nincs vádló és az egyetlen tanut, aki élt, örökre elnémította… Aztán más a reális társadalom, mint a teoretikus. A teoretikus, a színpadi társadalom megbélyegzi a bukott asszonyt és becstelennek mondja a férjet, a ki nem hajtja végre itéletét… A reális, az igazi társadalom pedig nem is ismeri ezt az ocsmány szót, hogy _bukott asszony_. Csak jóhírü és gyanus asszonyokat ismer. Érdekesnek találja az asszonyt, aki vétkezni tud, anélkül, hogy aljassá lenne a híre. Az igazi társadalomban nincs becstelen férfi, csak a gyáva.

Óh, ő jól tudta, hogy nyugodt lehet; ha csak erről van szó: az ő társadalmi poziciója erősebb, mint valaha. A titokzatos mendemondáknak és a véres párbajnak az a következménye, hogy Malvin ma érdekes asszony, akit a legtisztességesebb nők is irigyelnek, ő maga pedig bravuros gavallér.

Egy pillanat műve volt csak, hogy egyszerre megint más szemmel lásson mindent. Semmi sem igaz ebből: undorító hazugság az egész. Minden hazugság, a házassága, meg az egész jelen élete a hazugság ingoványára épült… Igazság, hogy gyávaságból és gyöngeségből nem akar válni a feleségétől. Kész neki megbocsátani, mert a lelkiismeretét könnyebb megnyugtatni, mint az érzékeit. Igazság, hogy a kényelemszeretete nagyobb, mint a becsületérzése. Igazság, hogy a tunyasága visszaretten minden testi és lelki kényelmetlenségtől. Egy kitartott férfi, aki mindennapi kenyeréért szemet huny a felesége botlása fölött!

Ezek a lelki küzdelmek Malvinnak okoznak legtöbb szenvedést. Ha erőt vettek urán sötét tépelődései, akkor hideg volt hozzá, vagy éppenséggel durva. Aztán földerült megint a kedve, gyöngéd és kedves lett, mint szerelmük első idejében. Az asszony szívesen tűrt el mindent. Olyan szerelmes volt, amilyen csak egy asszony lehet: fanatikusan, valóságos kutyahűséggel ragaszkodott az urához. Örömmel hallgatta a durvaságait is: csak szóljon hozzá!

– Azt se bánnám, ha megver… Tegye meg: akkor még jobban fogom szeretni… Óh, maga nem sejti, hogyan tudok én szeretni! De meg fogja még látni…

Amint lehajolt, hogy megcsókolja az ura kezét, a mozdulatában volt valami démoni, szenvedélyes erő.

Néha orvul rátámadt Szabolcsra.

– Mondja hamar: megbocsátok!

Pedig tudta, hogy ezzel dühbe hozza.

– Ne játszsza a bűnbánó Magdolnát! Nem akarom ezt hallani! Hiszen úgy sem igaz!

Tényleg nem volt igaz; semmi sem volt a szívében, csak szerelmüknek lázas boldogsága és talán nem is nélkülözte volna szívesen azt a csepp bűnös tudatot, amely belevegyült szerelme tengerébe.

Szabolcs egyszer különös dolgot mondott Malvinnak, amin aztán az asszony sokáig elgondolkozott.

– Tudja, mi hiányzik nekünk? – mondta.

– Semmi!

– A tisztaság. Én megmérgeztem magát, szegény gyermek, és maga most kamatostul adja vissza a kölcsönt.

XVII.

November elején súlyos gondok rohanták meg Szabolcsot: a budapesti váltói lejártak és Färberné, az uzsorás asszony, nem akart tudni megújításukról, hanem pénzt követelt.

Szabolcs sehogysem tudta rászánni magát, hogy az apósához forduljon. Az összeg igen nagy volt és Forgács bizonyára szóba hozná Malvin előtt… Malvin – a mennyire ismerte – boldog volna, hogy áldozatot hozhat az uráért; mostani helyzetükben azonban Szabolcs nem fogadhat el semminemü áldozatot az asszonytól. Föllázadt a puszta gondolatra, hogy milyen gyanúsításnak tenné ki magát. Hogy Malvinnak, ha csak egyszer is, véletlenül és futólagosan eszébe juthatna: _Ezért_ volt hát nagylelkü!

Egyelőre úgy segített magán, hogy Färbernét levélben megkérte, az egyszer még fogadjon el tőle ujabb váltókat. Három hónap mulva már lesz pénze… Honnan? Azt nem tudta. De a Szabolcshoz hasonló embereknek mindenük van, ha időhalasztásuk van…

Malvin akkoriban Budapestre utazott. Az édesanyja betegeskedett és látni kivánta a lányát. Azzal utazott el reggel, hogy az esti vonattal már visszajön. Estére azonban távírat érkezett helyette: „Mama kivánságára még három napig maradnom kell.“

Szabolcs azalatt vadászgatva töltötte az időt.

Másnap levelet kapott Malvintól. Bolondos jókedvü volt már a levél címe is: „Szabolcs Sándor férjuramnak…“

„Édes!“ írta az asszony. – „Hát miért nem mondta maga soha, hogy adósságai vannak? Annyi bizalommal van a felesége iránt? Ma egy förtelmes vén asszony volt apánál, a maga váltóival… Apa kissé morgott. Persze sok pénz! De én elcsitítottam. Azt mondtam, hogy a tudta nélkül nem fogunk több adósságot csinálni… A dolgot majd elrendezzük…“ És a többi. A levél végét forró szerelmi ömlengések foglalták el.

– Most már egészen rendben volnánk, – mondta Sándor keserűen, mikor végigolvasta a levelet.

Egészen rendbe jöttek… Ő nem tartozik már semmivel Färbernének és neki nem tartozik már semmivel – Malvin. Mindegyikük elkövetett egy ostobaságot, de most kiegyenlítődik a két ostobaság. Malvin kifizette érte a Leticia-dolog költségeit, legalább is illő, hogy cserébe ő lezárja a Bakó-dolog számadását. Egészen rendbe jöttek…

Kiérezte Malvin leveléből az őszinte örömet, hogy valamivel hálára kötelezte az urát. Óh, az asszony szívesen áldozott volna érte többet is! Tönkre is tenné magát az ura kedveért, mert hiszen neki gyöngéje az ura. Szereti, a forróvérü asszony szerelmével, inkább tönkre megy, vagy meghal, semhogy lemondjon róla.

Mégegyszer átolvasta a levelet és föltünt neki két mondása: „sok pénz“ és „apa tudta nélkül nem fogunk több adóságot csinálni“. Ebben valami szelid, leplezett intelem volt, a rendszerető asszony fölénye könnyelmü urával szemben… Ismerte Malvinját és tudta, hogy sohasem fog visszaélni a felsőbbséggel, amelyre most szert tett – sokkal okosabb és tapintatosabb asszony volt, – de némileg ismerte önmagát is és előre tudta, hogy a feleségének minden szavából ki fogja érezni ezt a felsőbbséget. És újból meg újból rá fog támadni a gondolat, amely most éhes farkasként üldözi: Mégis csak kitartott férfi vagy! Mégis csak egy szerelmes asszony gyöngesége ad neked kenyeret!

Úgy érezte pedig, hogy most igazán szereti Malvint. Ha tiszták volnának mind a ketten, akkor joga van hozzá, hogy az asszonytól elfogadjon mindent. De a lelkük meg volt már mételyezve. Annyira voltak, hogy már nem hittek semminek és nem engedelmeskedtek senkinek, csak a vérüknek. A hazugság konkolyát az esküvőjük napján vetették el és a fölburjánzott gazban nem tudták többet megtalálni egymást. Minő ravasz szofizmák segítségével hitesse el önmagával, hogy önzetlenül szereti a feleségét? És hogy hitesse el ezt Malvinnal?

Viaskodott, védekezett egy gondolat ellen, aztán valami kellemes ernyedtség vett erőt rajta és érezte, mint siklik lefelé a lejtőn. Mindig lejebb, mindig lejebb. Egyszer-kétszer még fölriasztotta az életkedve: Mi ez? Hová megyünk? De megint csak erőt vett rajta az az édes zsibbadás. – De hát meg kell lenni? – Meg kell lenni. – Miért? – Nem tudom, de meg _kell_ lenni!… Nagy gonddal most már maga metszett el minden fonalat, amely még föltartóztatta esését. Amikor megfogamzott benne az elhatározás, már azt is tudta, hogy _ez az_, aminek _megtörténnie kellett_. A hajlandóság, a vágy megvolt benne már régen, már akkor, mikor a yachtja födélzetén töltötte az éjszakát, de akkor még nem akarta vagy nem tudta önmagának bevallani a valót. De azóta folyton siklott lefelé a lejtőn, és ha eleintén védekezett is, most édes megnyugvással töltötte el a gondolat, hogy nemsokára _lenn_ lesz.

Kéjesen elnyujtózik a szürke semmiségben; megtisztulva, megnyugodva. Ennek így kell lennie.

Délben megint táviratot kapott az asszonytól. Arról értesítette, hogy másnap a déli vonattal meg fog érkezni. A rövid táviratból is szinte kiérzett lázas, szerelmes türelmetlensége.

Szabolcs parancsot adott a kocsisnak, hogy másnap menjen el a vasutra az asszonyért, maga pedig levélírásnak látott. Csak egy nagyon rövid levelet írt, azt némi gondolkozás után betette Malvin imádságos könyvébe, a melyről tudta, hogy senki más nem lapozgat benne.

Aztán a vállára vetette a vadászpuskáját és kiment az erdőbe. Odakünn betért az erdészlakba és miután az új irtás ügyében intézkedett, a bükkös felé vette útját.

A tisztáson meg kellett állania: nyalka négyes fogat jött vele szembe az úton. A gyeplőt egy halványarcu, graciózus tartásu, szép asszony fogta, mögötte mereven ült a borotvált arcu lakáj-pár. Szabolcs megismerte Leticia hercegnét és megemelte kalapját… A hercegné is ráismert. Egy pillanatig habozott, aztán kemény fogással egy helyben megállította a fogatot.

– Szabolcs szomszéd!

Sándor lassan közeledett a kocsihoz. A hercegné hozzá hajolt és édes mosolylyal nyujtotta feléje keztyüs kis kezét.

– Tudja-e, hogy négy hét óta vagyok már itt?

– Nem tudtam, hercegné.

– Ej? De most már tudja! És szeretnék öntől valamit kérdezni!

– Tegye meg, hercegné. Ma nagyon őszinte napom van.

– Igazán? Hát mondja meg, – de őszintén, – szabad még ön felett egy kissé rendelkeznem?

– Holnaptól kezdve teljesen a rendelkezésére vagyok.

– Ebből azt következtetem, hogy nem találta túlságosan keménynek a zsarnokságot, amit tavaly ilyenkor ön fölött gyakoroltam, – mondta Leticia, miközben gyors, mosolygó pillantást vetett Szabolcsra. Majd hozzátette:

– De miért éppen holnaptól kezdve?

– Holnaptól kezdve már nem lesz semmi dolgom.

– És ma?

– Ma még dolgom van az erdőben.

– Találkozó?

– Az.

A hercegné nem volt kiváncsi. Megint kezet nyujtott Szabolcsnak.

– Tehát holnap!

Sándor nyugodtan és tiszta szemmel nézett az arcába.

– Isten áldja meg, Leticia!

A kocsi tovább robogott. Szabolcs a kutyájának szólt, aztán lassu léptekkel, mintha nagyon fáradt volna, belépett az erdőbe. A szürke mohos törzsek csakhamar elnyelték.

Estig nem tért haza, reggelig sem. A cselédek nyugtalankodni kezdtek és az ispán kiment az erdészlakba. Onnan aztán három kerülővel fölment a tölgyesbe. A forrás közelében fájdalmas vinnyogást hallottak; Szabolcs vizslája csaholva és a farkát csóválva ugrott ki a bokrok közül. A kutyát követve, elértek a szakadásig és ott megtalálták a gazdájukat. Átlőtt szívvel, holtan feküdt a harasztban.

Mikor az emberek magukhoz tértek első rémületükből, abban egyeztek meg, hogy Szabolcs baleset áldozata lett. Minden körülmény arra vallott, hogy a szakadás partján elcsúszott és miközben fegyverére támaszkodott, valami végzetes véletlen következtében eldördült a halált hozó lövés.

Az erdészek faágakból gyaloghintót csináltak és levitték halott urukat a kastélyba.

Malvint távirati uton értesítette az ispán, hogy az urát súlyos baleset érte. Az asszony a déli vonattal jött meg, édesatyja kiséretében. Az ispán, aki a pályaudvaron várta őket, föltette magában, hogy tapintatosan elő fogja őket készíteni a rettenetes csapásra, de mikor az asszony szeme közé nézett, elvesztette minden bátorságát. Kitérő választ adott minden kérdésére és a kocsiban titokban nyomogatta csak az öreg Forgács térdét.

Mikor leszálltak a kocsiról, Forgács már sejtette a valót. Azt mondta a leányának: Légy elkészülve mindenre!

De Malvin már nem hallott és nem látott, lihegve futott végig a szobák során. A dohányzóban találta meg az urát. Mozdulatlanul, még mindig vadászcsizmában feküdt a széles kereveten. A fejénél két szál gyertyát gyujtottak meg a cselédek.

Malvinra úgy hatott mindez, mint egy rettenetes tréfa. Letérdepelt melléje a szőnyegre, átölelte a halott nyakát és az arcába nézett, inkább megbotránkozottan, mint ijedten.

– Mi ez? Mi történik itt? Nem lehet! Nem szabad! Nem akarom!

Összevonta a szemöldökét, a szeme meg szikrázott a haragtól.

– Nem, nem, nem!

Oly szenvedélyesen rázta meg a halottat, hogy a sápadt arca odahanyatlott a keblére. Nem akarta megérteni, hogy Sándor meghalt és mikor végül megértette, hogy önmagát akarta megcsalni konok tagadásával.

– Nem igaz! Nem igaz!

Oly nehezen tudta magát beleélni abba, hogy elvesztette a férjét, akivel pedig már elvesztették egymást, mielőtt még megtalálták volna egymást.

Csak hetek mulva jutott eszébe, hogy imádkoznia kellene és mikor elővette az imádságos könyvét, megtalálta benne az ura levelét.

A posthumus levél, mely úgy hatott rá, mint üzenet a túlvilágról, rövid volt és ilyen különös szavakat tartalmazott:

„Semmim sincs, csak az életem. Ezt tettem föl betétként már nem egy kártyalapra, ezt veszélyeztettem nem egyszer, hogy társadalmi poziciót teremtsek magamnak és ezt adtam el magának is, szegény Malvinom, hogy gondtalan jövőt biztosítsak magamnak. És most, mikor be _kell_ magának bizonyítanom, hogy önzetlenül és tisztán szeretem: nem tehettem másképp, mint hogy odaadom az életemet.“

Így ért véget Szabolcs házassága.

– VÉGE. –