Part 9

– Oh te tökfilkó, hát még most sem tudod, pedig nyolcz esztendeje lakik a házatokban. Hát ez a grúzi királynak a leánya. Az apja valamikor hatalmas király volt valahol ott, a hol a mazsolaszőlő, meg az olajbogyó terem, hanem a törökök megölték. A királyné aztán a kis leányával együtt idemenekült mihozzánk, s a koronáját is elhozta magával. Gyönyörű szép asszony volt. Láttam egyszer, az újesztendőnapi nagy parádénál, nemzeti öltözetében. Nem csoda, ha az történt vele, a mi. Lazareff tábornokra volt bízva, hogy kisérje őt a házából idáig. A tábornok szerelmes természetű ember volt. Egyszer nagyon a fejébe talált menni a kacheti bor: elfelejtkezett róla, hogy királyné áll előtte s úgy akart vele bánni, a hogy a többiekkel szokott. Csakhogy a grúzi szép pillangóknak fullánkjai is vannak, mint a méheknek. A királyné a kindzsáljával úgy szúrta keresztül a szivét a vakmerő szerelmesnek, hogy az halva rogyott össze. Nem csináltak ám lármát a dologból, szépen elcsitították; hanem a királynét félretették egy kolostorba, a hol királyi tisztességgel vették körül, de a honnan nem szabad kimennie: csak épen újesztendő napján hozzák fel a másik két királynéval együtt: az imereti és mingrélival, hogy a trón lépcsőin a czár mellett ők is helyet foglaljanak. A hat éves kis leányát pedig elvették tőle. No természetesen, nehogy ilyen erkölcsöket oltson abba is az anyja, hisz akkor nem maradna élő férfi Szent-Pétervárott. Aztán odaadták Ghedimin herczegnőnek. Annak úgy sem adott az Isten gyermeket.

– Hát kicsoda? böffentett közbe Ihnátko.

– Ejnye, te ostoba! Ilyet mondani, hogy hát kicsoda? Hát senki sem! Ha nincs neki? Ne hunyorgass, mert pofon teremtelek! Hát így került a királyleány a ti házatokhoz, s most az úgy van ott, mintha a család tagja volna. A saját anyjára nem is emlékezik már, hanem a herczegnőt tartja édesének.

– Csak azt szeretném tudni, hogy a herczegasszony miért küldözi őt ide a beteg herczegkisasszony látogatására?

– Azon pedig soh se törd a fejedet, mert az nem a te tökkobakodnak való.

A MÁSIK LEÁNY.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A másik leány volt Nariskin Zsófia.

Gyöngéd, túlfinom alak, olyan szőke hajjal, mint az árvalányhaj. Jó szerencse, hogy el van rejtve emberi szemek elől; mert az arcza meglepően hasonlít Ghedimin herczegnőéhez, a minő az volt leánykorában. Vonásaiban a túlérett gyermek izgékony eszessége, összekeveredve a másik ellentéttel, a babonás félelemmel. Csak a szemei szelidebbek, mint a szép hasonmásáé: nem olyan büszkék, lenézők; hanem mélán elábrándozók.

Aztán mi ábrándjai lehetnek egy leánynak, a ki még soha sem látta a világot? Azt a világot, mely tele van emberrel. Szép, ragyogó tájakat igen; sziklákat, erdőket, vízeséseket; de az emberi társaságból senkit, mint a dajkáját, a kitől szívesen megtanulta a babonákat, tündérmeséket; aztán meg nevelőnőit, a kiktől semmiképen sem tanulta meg a földleirást és a szépműtant. Mindenki kényeztette és senki sem szerette.

Körülötte mindenféle játékszer és megkezdett női munka hever, a hogy beléjük únva, egyiket a másikra dobálta: ostábla, kártya, sakkfigurák, türelemképek, himzések, rajzolatok, kivágott chablonok. Egy széles ottomannon ül, fehér himzett pongyolában, két lábát felszedve maga alá, míg a királyleány egy alacsony tabouretten ül a lábainál.

A belépő hatalmas úr itt sem talál kegyelmes fogadtatásra. Bizonyosan valami jó mulatságot szakított félbe a leányok között.

Pedig úgy látszik, hogy joga van egész bizalmasan odamenni a halavány leányhoz s annak a fejét két keze közé fogva, egy egészséges csókot nyomni az arczára, a minek a nyomait aztán a leány, gyermeteg negéddel igyekszik ledörzsölni japonicája ujjával arczáról, a mivel azt nyeri, hogy az orczája megcsókolt fele piros lesz, mint a rózsa.

– Hogy vagy, oltárképem?

– Ejh, most félbeszakítottad azt a szép mesét, a mit Bethsába elkezdett.

– Folytassa, én is hallgatom.

– Lehet is azt hallgatnod, mikor nem tudod az elejét.

– Bethsába lesz olyan jó, hogy még egyszer előlkezdi azt.

A király leány intett a fejével, hogy újra kezdi, Zsófia pedig a szemöldökével intett a czárnak, hogy üljön oda a keveret másik vánkosához, s a hatalmas úr megérté az intést és szót fogadott. Kezei közé vette a leány egyik finom kis kezét, a min a kék erek úgy keresztül látszottak s a czirógatás közben igyekezett lopva megtalálni az üterét, hogy annak veréséből találgassa: van-e remény? Kérdezni is akart valamit, de az a vékony szemöld azt inté: «csitt!» S a mindenható ember elhallgatott; engedelmeskedett.

– Hát volt egyszer egy nagy, nagy király, – kezdé a királyleány a mesét, – ott a nagy Kaspi-tó partján, a kinek volt egy szép felesége, a kiről ő nem tudta, mikor nőül vette, hogy az tűzimádó. A tűzimádók pedig mind a dzsinekkel vannak szövetségben. A királyné azt igérte a dzsinnek, mikor férjhez ment, hogy ha leánya lesz, azt neki adja, mikor megnő. Mikor aztán a királyleány szépen felnőtt, egyszer csak eljött ám a dzsin érte s bekoczogtatott a királyhoz. A szegény király ugyan megijedt, mikor meghallotta, hogy a szellem a leányát akarja elvinni.

– Hát nem tudott a szellemmel birni, ha király volt? szólt közbe ingerülten a beteg leány.

– Jajh, kedveském, a szellem olyan hatalmas, hogy azzal egy király sem bir.

– Egy császár sem?

– Az sem. Azt nem lehet megfogni, az pedig mindenkit megfoghat. Azt nem lehet bezárni, kizárni, mert az mindenüvé behatol! annak nincs súlya, mégis agyonnyom; nincs kardja, mégis megöl.

– De jó, hogy a szellemek csak a Kaspi-tó partján laknak!

– Hát mikor a király ezt meghallotta, elkezdett a szellemnek könyörögni, hogy ne vigye el a kedves leányát, csak még egy esztendeig hagyja ottan nála. – «No jól van, – mondá a szellem, – itt hagyom hát még egy esztendeig a leányodat, ha nekem igéred a hüvelyk ujjadat cserébe.» – A király nem sajnálta a hüvelyk-ujját odaigérni s azzal elment a szellem dolgára. Egy év mulva megint megjelent a királynál s követelte a leányát, vagy a hüvelykét cserébe. A király nagyon szerette a leányát; de a hüvelyk-ujjától sem akart megválni, mert akkor nem tudta volna többé a tegzét felajzani, s megint csak könyörgött a dzsinnek, hogy engedjen még egy kegyelemesztendőt a leányának. «No jól van, engedek; – mondá a szellem – hanem egy esztendő mulva nekem adod vagy a leányodat, vagy az egész jobb kezedet.» A király megint ráállt az alkura. Egy év mulva ismét megjelent a szellem előtte. A király megint csak nem akart megválni a leányától, de még a jobb kezétől sem. Ekkor aztán már a szellem még egy esztendei haladékért az egész karját követelte a királynak.

– De hát sohasem döglenek meg a szellemek? – kiálta közbe Zsófia.

– Nem, szerelmeském. A szellemek örökké élnek. – A király a karját is odaigérte neki, csakhogy a leányát el ne vigye, vagy a kezét le ne vágja. És aztán évről-évre mindig visszajött a szellem, mindig többet követelt a királytól váltságdíjul a leányért. Utoljára már a szívét, már a fejét is odaigártette magának. Mikor aztán egészen az övé volt már a királynak a teste, akkor azt mondta neki: itt az utolsó esztendő; most már vagy a leányodat viszem el, vagy igérd ide nekem még az árnyékodat is. Ekkor aztán azt mondta neki a király: «nem, nem adok semmit többet, vidd el, a mi már a tied, de sem a leányomat, sem az árnyékomat neked nem adom». – Erre nagy mennydörgés közt eltávozott a szellem, s rákövetkező nap, mikor a király szép csendes, napfényes idővel hajóra szállt, hogy a Kaspi tón átevezzen, hirtelen zivatar támadt s hajóstul együtt belefojtá a tóba. Soha sem találták meg a testét. – Hanem a leánya megmaradt, és azután, a míg csak élt, minden este, mikor a nap leáldozott, látott maga felé jönni egy árnyékot, egy emberi árnyat koronás fővel, mely feléje tartott, s a mint az árnyék elsuhant mellette, mindig úgy tetszett neki, mintha egy csók érné az arczát, s a félorczája kipirult utána».

A czár elmélázott. Ez a király, a kinek csak az árnyéka jár-kel már a földön, olyan nagyon hasonlít ő hozzá. És Zsófia is arra gondolt, hogy az a királyleány, a kit megcsókolni eljár esténkint egy koronás árnyék, mintha ő maga volna.

Bethsába pedig gyermeteg enyelgéssel veté utána.

– Ilyen meséket hallani minálunk, oh tudok én ilyet százat.

– Ez nagyon búskomor mese, édeském, mondá a czár.

– De én az ilyeneket szeretem, szólt a herczegleány. A miknek szomorú vége van. Ki nem állhatom az olyan meséket, a mik azon végződnek, hogy «most is élnek, ha meg nem haltak». Olvasni is csak olyant szeretnék, a minek valami szomorú vége van. Az orvos pedig megtiltotta az olvasást, hogy árt. A kis Betszi pedig olyan szép meséket tud mondani.

– Hátha a vacsorádat hozatnád fel? Nem vagy éhes?

– Ejh! ki gondolna mindig az evésre? Ugy is egész nap egyebet sem csinálunk, mint mindig eszünk.

A leány egy csomó megkezdett süteményes és aszalt-gyümölcsös dobozra mutatott, a mikből mindegyikből hiányzott egy-két darab.

– De neked valami táplálóval kellene élned: az adná meg az egészségedet.

– Hát ki mondja neked, hogy én beteg vagyok? Add ide a kézi tükrömet. Hát nem vagyok én elég piros?

– Az vagy, az. Ma nagyon is jó szinben vagy.

– Phi, Phi! a leány kétszer is a háta mögé köpött. Nem szabad valakinek a szemébe mondani, hogy jó szinben van; mert az szerencsétlenséget hoz. No hát terítsünk fel a vacsorához.

A hatalmas nagy ember oly hirtelen kész volt inasi szolgálatokat teljesíteni annál a halovány beesett szemű leánynál, a kiben egész világa összpontosult. S oly ügyetlen volt a szolgálattevésben. Nem tanulta ő ezt soha. Eleget is korholta érte az a leány.

– Ej, ej, hogy nem áll a kezedben a tányér! Hát úgy kell a kanalat a kés villa közé rakni? A sót szépen öntsd ki az asztalra. Nem szabad azt tartóstul együtt feltenni, mert ha véletlenül feldül, az szerencsétlenséget hoz. A kenyeret ne úgy mesd meg, hogy a kés hegyét beleszúrd, azért megharagszik az Isten. Csinálj keresztet rá a késsel. Oh milyen ügyetlen az ilyen nagy ember!

Azalatt behozta a Helenka a czibere-levest.

A leány belekóstolt s aztán megállt a kezében a kanál.

– Ebben valami idegen is van! Ti ebbe húst loptatok bele! Nem eszem belőle. Meg akartok csalni. Meg akarjátok velem etetni a húslevet.

A czár maga is belekóstolt az ételbe s bizonyítá, hogy azon semmi húslé nem érzik. De már a beteg leány fel volt ingerelve attól a gondolattól, hogy őt meg akarják csalni, és érintetlenül küldött vissza minden ételt. Azután elővette az aszalt-gyümölcsös dobozt s azzal akart jól lakni. A czár könyörgött neki, hogy ne tömje meg vele magát, mert az megterheli a gyomrot; ekkor aztán sírva fakadt, hogy őt meg akarják ölni éhen. Míg végre a czár előhozatta a thea-főzőt s maga főzőtt neki theát, és abba aztán piskótát aprított, azzal kinálta meg. – Oh milyen nagy volt az öröme, mikor a beteg leány azt mondta rá, hogy «nagyon jó» s elköltött egy egész kétszersültet, a másikat is megmártotta s egyet harapva belőle, odanyújtotta a czárnak, hogy kóstolja meg, milyen jó? Aztán oda hagyta magát vonni az ölébe s a vállára borulva, elálmosodott. És aztán kérte, hogy fektesse le az ágyába és bontsa ki a haját. Aztán a jobb keze ujjait a czár ujjai közé fonva, elimádkozta a maga esti imáját; s az Amen szó mellett odalehellette a czár ajkaira tiszta szűz lelkét… Ez volt az egyetlen egy lény a világon, a kit még a magáénak nevezett! Negyven millió alattvaló között egyes egyedül az övé.

Jó éjszakát! A «világ ura» még annyi pepecselni valót talált a beteg leány körül, megmelegíteni a lábához való vánkost a kandallónál; elkészíteni éji asztalára a czukros narancsvizet. A szentelt barkát is odadugta a vánkosa alá, hogy a rossz álmok szellemeit elűzze tőle. Ő! a philosoph! Szentelt barkát! Egy topolyfa cziczkás ágát, a mit a pap szentelt vízzel behintett. – Egy beteg gyermek ágyánál megszünik a philosophia.

– Eredj már haza, suttogá a leány. Bethsába itt fog ma nálam hálni. Jó éjszakát. Ma jó álmom lesz.

– Tedd a fejemre a kezedet, kérlek, hogy én is jól alugyam. Jó éjszakát!

És nem nevezték egymást semmiféle édes névvel. Pedig jól tudták mind a ketten, hogy a széles kietlen világban nincs senkijök egymáson kívül.

Éjfél után volt már az idő, mikor a czár visszatért szánkájához. Nagyon korán van még hazatérni.

– Hajts a Nyefszki prospekten végig, parancsolá kocsisának.

A kocsis tudja már, mit jelent ez a parancs?

A Nyefszki prospekten van egy kétemeletes ház, melynek földszintjén egy czégtábla vonul végig e névvel «Severin». Ott megállítja a kocsis a lovakat.

Az első emelet ablakai ki vannak világítva. A csöngetésre lámpásos cselédek jönnek elő s felvezetik az érkező világ urát a házigazdához.

Az egy egyszerű papirkereskedő és nyomdász, a ki fiaival, menyeivel, leányaival és vejeivel együtt lakik, s közös üzletet visz. Nagy ünnepnapokon be szokott látogatni hozzájuk a czár, s elgyönyörködik óra hosszant az egyszerű családi örömökben. – Neki ilyen nincsen. – A kis gyermekek verseket mondanak fel a nagyapónak s az térdein lovagoltatja őket s csinál belőlük papiros süveggel, meg fakarddal generalisokat. – Ilyen tábornokai a czárnak nincsenek. – Öten-hatan karikába állnak s kört tánczolva, énekelnek, ki fél, ki negyedrész hangon az «ásimási koldusok»-ról. – Ilyen énekkara a czárnak nincsen. – Vacsora végén olyan tiszta marad utánuk az asztal, hogy meg nem lehet mondani, mi volt a tálakban? Ilyen lakomát a czár nem tud adni. Aztán mikor elszedték az asztalt, közkivánatra előhozzák a kedélyes «Harang és kalapács» játékot, s játszanak nagy pénzben: dióban. Ki mit nyert, a játék közben megeszi. Ilyen okos pénze a czárnak nincsen.

Ott elüldögél közöttük, míg a gyermekek elálmosodnak s az anyjaik egyenkint elviszik őket aludni, sorba csókolgatva velük elébb az ott maradókat, a vendéget is, a czárt. A «téli palotában» ilyen nincsen. S a nagy vendég aztán elbeszélget az öregekkel a régi jó időkről; elmondatja magának a hétköznapi ember minden búját, baját, a mi olyan jól esik annak, ha kedvére elpanaszolhat, s a közben a theás szamovár kifogy és megtelik újra. Észre se veszi, hogy valami jól esett neki. A thea-e? vagy a sütemény? vagy az őszinte szó? a hamisítatlan kedély? – Ilyen theát a czár otthon nem kap.

Odakünn a hosszú hólepte utczákon pedig vágtatnak a lovas testőrök s a sunnyogó összeesküvők félfejüket kidugva a kapumélyedésből, leskelődnek a vágtató hatlovas szán után, késeiken, pisztolyaikon tartva kezeiket. Az üldözött vad nem tud róluk semmit. Senki sem mondja meg, merre járt az éjjel szerteszélylyel a városban s ki volt az, a ki olyan nagyon űzte.

HOGY VESZNEK BE EGY VÁRAT?

– Jól bezárd az ajtót és senkit se ereszsz be. A ki nem akarja elhinni, hogy nem vagyok idehaza, annak mondd, hogy meghaltam.

– Hátha pénzt hoz valaki?

– Ilyen valakire nem süt a nap.

– És ha szerelmes levelet hoz valaki?

– Mondd, hogy dugja be az ajtó alatt, de be ne ereszd; mert hátha álczázott hitelező?

… Fölösleges megjegyezni, hogy ezt a párbeszédet egy fiatal katonatiszt tartotta a szolgájával. Annyit azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a katonatiszt Puskin volt.

Tele fejjel s üres zsebbel jött haza korán reggel s egész öltözetestül odavetette magát a medve-bőrrel borított nyugágyra, s olyanformán érezte magát, mintha minden hajszálát külön-külön ördög huzogatná harapófogóval. A mint elaludt, rögtön Marat junior szent Scarabeusaival álmodott, a mint elefántokká megnőve jöttek feléje, hogy megcsókolják.

Egyszer aztán pogány nagy lárma verte fel álmából. Az utczán verekedtek. Egy embert püföltek kegyetlenül az ablaka alatt; az meg jajgatott és segítségért kiabált; de senki sem jött a jajveszékelésre. Ez magánügy, mi köze hozzá a rendőrségnek?

Nem állhatta a keserves jajgatást; felkelt, odament az ablakhoz, a czifra jégvirágos táblára rálehellt, míg egy kerek szabad nyilást támasztott rajta, a min keresztül kinézhetett az utczára.

Három ember dulakodott az ablaka alatt, kettő püfölt és fojtogatott egy harmadikat, a ki kétségbeesetten védelmezte magát, az egész arcza csupa vér volt már. Megtámadóinak egyike belemarkolt a szakállába, (hosszú, két ágra eresztett szakálla volt) s egyszer csak a kezében maradt neki az egész csomag szakáll.

De már ezt nem nézhette tovább Puskin. Az egész vére felháborodott e kegyetlenség láttára; lekapta a falról a kutyakorbácsát s rohant ki az utczára. Hiába kiabált az inasa, hogy: «ki ne nyisd az ajtót!» nem hallgatott rá; kiugrott a verekedők közé, a két megtámadónak nagyokat húzott a fejére, arra azok nyakukba vették a lábaikat s elillantak, Puskin pedig fölemelte a földről a szegény vérben, fagyban hagyott áldozatot, a ki nem birt a lábán állni s csak nyögött; úgy vitte be a karjai között a szobájába. Ott mindjárt mosdótálat hozatott neki, friss vízzel, hogy mossa le az arczáról a vért; a mit a szegény meg is fogadott s olyan jól megmosta az ábrázatját, hogy nemcsak a veres festék ment le róla, a mitől a mosdóvíz csupa berzseny lett, hanem még a megmaradt szakáll is, a mi csak úgy volt oda ragasztva. Mikor aztán megtörülközött, akkor oda fordult Puskinhoz alázatos mosolygással s a tulupja ujjából egy összehajtott iratott húzott ki s azt eléje tartá:

– Az Isten áldjon meg, hogy egyszer még is beszélhetek veled, nem fizetnéd ki ezt a csekélységet?

Puskin csak akkor ismert rá, hogy ez a leggonoszabb hitelezője, az átkozott uzsorás Zsabakoff.

– Hát téged az ördög hozott ide?

– Nem, uram, te hoztál ide magad.

Az inas közbeszólt:

– Mondtam, uram, hogy ne nyisd ki az ajtót!

– De mikor a szakállát kitépték.

– Úgy volt az odaragasztva, vallá meg Zsabakoff mosolyogva.

– Hát az a két ember, a ki döngetett?

– A két sógorom volt. Úgy beszéltem velük össze. Tudtam, hogy nemes lelkű vagy. Nem hagysz az utczán összetépetni. Olyan nehéz különben hozzád bejutni.

Puskin átlátta, hogy a tréfa jó volt; nem szabad érte megharagudni.

– Hát már most mit akarsz?

– Alázatosan könyörögni hozzád, hogy fizetnéd ki ezt a gyönge kis ezer rubelecskét. Tudod, hogy milyen régen tartozol vele.

– Az ám. Azóta kétszer lefizettem azt uzsorában.

– Hiszen ha az én saját pénzem volna! De én is mástól kértem kölcsön, hogy neked adhassam. A vérszipoly, minden megujításnál feljebb rugtatta a kamatot. Én is kénytelen voltam azt tenni. Most már nem akar többet hallani a megujításról. Lehúzza rólam a kaftányomat, ha elő nem teremtem az ezer rubelét. Télvíz idején egy ingben maradok. Hét apró gyerekem (ha látnád őket, olyanok, mint egy kis angyal!) mind kenyér nélkül marad! Kihúzzák alóluk az utolsó vánkost a te tartozásod miatt. Nekem már semmim sincs, mindent pénzzé tettem, hogy a gaz vérszipolyt kielégítsem. Még a feleségem rokolyája is az Apraxindvorba vándorolt már. Oh, én szegény ember, hová legyek? Az uzsorás sirt, mint egy házeresz.

– De én nem segíthetek rajtad, mondá Puskin boszusan. Nem tudnám hol vegyem? hiszen nem vagyok én bankócsináló.

– De hát mikor fizetsz ki?

– Hát próféta sem vagyok.

– De hát akkor mit csináljak, én szegény árva?

Az uzsorás el kezdett reszketni.

– Pörölj be.

– Jaj, ne tréfálj, kegyelmes uram. Hiszen akkor még engem csuknak be, hogy minek adtam katonatisztnek kölcsön pénzt? Légy irgalommal hozzám. Kilenczen fogunk éretted imádkozni minden nap, ha kifizetsz.

– De hát honnan vegyem, ha nincs?

– Gondolkozzál rajta egy kicsit. Vannak neked gazdag nagynénéid, valamelyiket örökölhetnéd. Olyan szép gazdag herczegasszonyok vannak a városban, a kik ha megtudnák, hogy egy derék gavallér pillanatnyi zavarban szenved, mindjárt segélyére jönnének, titokban. Én tudnék neked egy igen jó parthiet ajánlani: szép, derék, jó erkölcsű leány. Félmillió rubelt adnak vele. Utána járok, ha parancsolod! Aztán van neked szép birtokod Pskovban. Akad még elég becsületes bankár a városban, a ki nem tudja, hogy a birtokod le van foglalva a korona által s adna rá kölcsön. Egy olyan gazdag bankár meg sem érezné azt.

Aztán te visszafizetnéd azt egyszer neki, majd mikor a birtokodat visszakapod, majd mikor egyszer valami nagy hőstettet követsz el a csatatéren, a miért a czár megjutalmaz.

Puskin egyik indítványra nagyobbat nevetett, mint a másikra.

Zsabakoffot ez a magaviselet egészen elkeseríté.

– De uram, ne vedd tréfára ezt a dolgot. Itt életről és halálról van szó. Ha én nekem most innen pénz nélkül kell haza mennem, kenyérért kiáltó apró angyalkáim közé, hát én akkor fogok egy borotvát, s mind a hétnek elvágom vele a torkát, aztán az anyjukét, meg a magamét. El vagyok mindenre szánva. S ha te engemet kinevetsz, hát csinálok én neked itt mindjárt olyan komédiát, hogy nem fogsz nevetni rajta. A kétségbeesés mindenre képes. Ha elbirod a lelkeden viselni, hogy egy hét gyermekes családapa itt a szemed előtt akaszsza fel magát, oda ni, arra az ablakvasra…

– Ugyan tedd meg! szólt Puskin nevetve, de csak minél előbb; mert én álmos vagyok, lefekszem.

Azzal hanyatvetette magát a tábori ágyra.

– No azt meg fogod látni! Addig nem alszol el.

Az uzsorás széket vitt az ablakhoz, arra felállt, s hosszú nyakravalójából hurkot csinált, azt odakötötte az ablakvashoz, a hurokba beledugta a fejét, kirugta maga alul a széket s Puskin egyszer csak azt látta, hogy a hitelezője a levegőben kalimpáz kezével, lábával s a szemei már kiülnek a fejéből.

Ez már még sem tréfa; sietett az öngyilkost handzsárjával levágni a kötélről. Akkor vette észre, hogy annak az ingén belül jó vastag talpbőrből volt egy nyakló formája, a mi nem engedte a hurkot a torkára szorulni.

Ekkor aztán megharagudott s azt igérte, hogy megveri.

– Nem bánom. Verj agyon; de fizess ki. Szivesen feláldoznám az életemet, csak az ezer rubelemet add meg. Ne mondd, hogy nincs. Tudom én, hogy van. Nem kifizetted-e a mult héten Nyemozsint, a gaz uzsorást? az aztán a piócza! Kétszázat vesz százért. Mégis kifizetted: pedig irást sem adtál neki.

– Épen azért fizettem ki, mert irás nélkül adta. Az becsületbeli adósság volt.

Zsabakoff erre a szóra összetépte az adóslevelet, s a kandallóba hajította.

– No hát már most nekem sincs irásom. Már most az is becsületbeli adósság! szólt az uzsorás, két kezét az övébe dugva.

Ez már Puskint is kihozta a sodrából.

– Üssön a sarkadba a mennykő! nesze, vedd el az egész tárczámat, fordítsd ki s ha talász benne valamit, legyen a tiéd.

Az uzsorás pedig talált benne valamit. Egy verset. A románczot a czigány leányról.

Elkezdett tánczolni örömében, leguggolt, meg kirugott, mint egy jókedvű kozák.

– Ohohó! Istenkém! Micsoda fogás ez! A czigány leány! Az Isten áldjon meg érte! Szaladok vele!

– Hová szaladsz vele?

– A typografushoz! A Severinhoz! Most beszélte, hogy tegnap óta búcsut járnak a boltjába az előkelő urak, mind azt kérdik, mikor lesz kapható Puskin Czigány leánya, a mit Ilmerinen kisasszonynál felolvasott? Azt mondta, hogy nagy pénzt adna érte. Benne van az ezer rubelem! Ha lehet, még többet is kisajtolok belőle s a fölösleget megosztom becsülettel. Csókolom a kezedet! Bocsáss meg, ha alkalmatlan voltam! Parancsolj velem, ha ismét szükséged lesz valamire, örülni fogok, ha szolgálatodra lehetek.

A beszéd felét már az ajtóból mondta a siető uzsorás, csak a fejét hagyva még odabenn. Puskin szentül azt hitte, hogy megbolondult a jámbor. Boszusan feküdt le megint, ráparancsolt az inasára, hogy ezt a csunya férget be ne bocsássa többet az ajtón.

Aztán aludt délig.

Mikor felébredt, beszólította az inasát.

– Megint visszajött ám az a csunya féreg; mondá az inas.

– De nem eresztetted be.

– Nem ám. Hanem az ajtó alatt bedugta ezt a csomagot. A tűzbe dobjam?

– Dehogy dobod! Hadd lássam, mi van benne?

A felbontott csomagban találta Puskin a «czigány leány» másolatát, két darab száz rubeles bankjegyet, meg Severin nyomdász levelét, a miben azt tudatja vele, hogy a románczát megveszi ezer kétszáz rubelért, a miből kétszázat idezárva küld, ezret pedig annak fog átadni, a kit Puskin az utalványával érte küld. A másolatot pedig azért küldi a szerzőnek vissza, hogy azt vigye el ahhoz a hatósági közeghez, a kitől engedélyt kell kapni a mű kinyomatására.