Part 8

Egyetlen pinczebolt volt az egész, oszlopos ivekkel több rekesztékre osztva. A középső falba volt építve a kandalló, nagy előre rugó ernyővel, a mire a vendégsereg téli gunyái voltak felhányva száradni; a mindennemű bűz, gőz, emberi pára, dohányfüst sűrű ködén át a kandalló tőzegtüze, mint az ágyúból kilövő láng, világított elő, láthatóvá téve annyi emberi alakot, a mennyi e pokoli aureoleba belefér. A vendégek vacsora után voltak már, a hogy az asztalon elszórt konczok, kocsonyamaradványok, hagyma, káposztaizékek, kenyérhéjak, sajtdarabok tanusíták; s a felfordított kancsó bizonyítá, hogy most még az ivás is szünetel. – Hát mi történik akkor?

Egy nagy két itczés palaczk most az úr az asztalon, a mibe egy lúdtoll van beleütve. Az a tinta. Mit keres itt a tinta?

A belépőket harsány üdvözlés fogadja. Puskin és Diabolka régi habituék itten, hanem Jakuskint újra kell megismertetni a társasággal, mert a «medvesonka» társasága tíz év óta nagyot változott, a mikor ő legutoljára itt járt. Puskin bemutatja egymásnak a vendéget és a pőrére vetkőzött uraságokat, a kiknek rangjukhoz illő czímeik is vannak. Mind szemenszedett tanulmányfők.

Dobujoff úr, a mi Rosciusunk: hirhedett hős-szinész; kár, hogy most elcsapta magától a társaságot és privatizál. Csetverin úr, a mi Rafaelünk, a ki megveti a nagyok kegyeit, s csak népszerű boltczímereken örökíti meg művészetét. Csicserkoff úr, a tudós akadémiának legnevezetesebb tagja, a ki harminczezer könyvet ismer – a táblájáról s naponkint kisöpri az egész tudós társaságot. Arbusoff úr, nevezetes mechanikus, ki az önmagától lövő puskát feltalálta. Szeravszki úr, a mi Hyppocratesünk és Galenusunk, a ki a nehéz nyavalyát gyökeresen kigyógyítja. Megannyi félreismert, elnyomott, üldözött lángész! Ime itt látod Barbatuseff admirált, a mi Vasco de Gamánkat, a ki számtalan új szigeteket fedezett volna fel, ha az irigy admiralitás egy gályát adott volna neki. Ez pedig a mi küldiplomatiánk, monsieur Germain.

Monsieur Germain abban külömbözött a társaság többi tagjaitól, hogy ő nem volt egy ingre vetkőzve, mint azok, a minek talán az is lehetett az oka, hogy nála az ingről hiányzottak az ujjak, elég levén a gallér és az ingelő, a mi látható. Egyébiránt az ő arcza sehogy sem engedett színfokozat tekintetében a többiekének. A jobb keze ujjai pedig másodiziglen tintásak voltak, a mi azt sejteté, hogy azt a tintába dugott kalamust ő kezeli ezúttal s megerősíti e gyanut az előtte heverő gyűrött papirív is, a min már látszik nehány irott sor, és azokkal együtt járó elcseppentett «hizók».

A bemutatott úr elébb megnyalja a tintás ujját s a kabátja szárnyához törülgeti, csak azután nyujtja kezét szorításra Jakuskinnak, önérzettel mondva:

– Ez csak fölvett nevem. Igazi nevem Marat. Valóságos testvéröcscse vagyok a dicső Maratnak, annak az isteni nagy Maratnak, a kinek hamvai számára építették a Phantheont. Tudja ön…

– Tudom, szól Jakuskin, s mondhatom, hogy nagyon örülök rajta, hogy ön a testvére, s nem én vagyok az.

– Ön egészen közénk illő ficzkó! magasztalá Marat úr Jakuskint. Legyünk frère et cochon.

– De minek «frère» az egyik? Legyünk mind a ketten «cochon». – S összecsókolóztak.

– De hát mit csinálnak önök itt, urak? Mire való ez a csúf folyadék az asztalon?

(Jellemző, hogy a míg a pézsmaillatú összeesküvők tegezték egymást, addig a kátrányillatuaknál meg kellett tartani az «urak» megszólítást.)

A kérdezett alacsony emberke, a cacadu frizurájával, büszkén ütött az asztalon heverő papirra.

– Most készítjük a mi «marseillais»-ünket.

– Hallod, Puskin? Itt is versenytársra akadtál, enyelgett Jakuskin.

– Úgy látszik, hogy ez a mai nap az olympi versenyek ünnepe, szólt Puskin nevetve. Hát hogy készül itt a vers? Magam is szeretném egyszer látni.

– Nagyon rendén, szólt Marat vérszerinti rokona, a tollat füle mellé dugva. Én kimondom a jeligét, s ez egyúttal a refraine. A többi urak hozzáadják a maguk eszméit, én pedig azokat költői formába öntöm.

– Tehát mindent társulati uton! Még verset is.

– Igen bizony! A mottó és a refraine ez: «Kést neki!» Két szó, a mely mindent kifejez. Ehhez csatlakozhatik a többi. Im a kezdet:

«A ki kardot, pallost hord, Kinek vállán aranybojt, Az mind a mi ellenségünk, A ki minket letiport. Kést neki!»

– Ki tudja tovább?

– Én! Én! kiáltozák a hosszú asztal körül s összevissza siettek az eszméiket kölcsönadni.

– Én azt mondom, hogy a szinészeket mind le kell nyakazni, mondá Dobujoff úr, kik húszezer rubelért declamálnak, énekelnek, pedig egy sem tud külömben szavalni, mint én.

– Ők maguk a királyokat játszák, nekünk meg az inas szerepeket osztják. Zsarnokok! Minek az egész komédia? Nem elég mulatság a népnek a paprikajancsi, meg a medvetánczoltató?

– Nincs alávalóbb osztály a piktoroknál, bizonyított közbe Csetvertin úr. Ők egyetértenek a papokkal, azért, hogy szent képeket festhessenek nekik s a czár talpát nyalják, a miért az a csataképeiket megfizeti s még megörökíti a nép gyalázatát. Az lesz a derék ember, a ki a «fehér termet» felgyujtja, a négyszáz tábornok arczképével! Minden piktornak el kellene vágni a kezét, a ki többet tud, mint boltczímert festeni.

– És azokét is, a kik könyveket irnak! kiáltá Csicserkoff úr, a kik czifrább nyelven irnak, mint a milyenen mi beszélünk.

A többi is mind sürgette a maga véleményének elfogadtatását, a kuruzsló az orvosokat akarta kiirtani, a bukott kalmárnak a börzekirályok trónfelforgatása volt a programmja, az elcsapott tengerész a hajóhadat kivánta felgyujtatni; valamennyi vélemény mind oda ment ki, hogy a ki csak egy fejjel kimagaslik a sokaság közül, az mind ellensége a népnek és kiirtásra méltó.

Marat testvére összegezte a véleményeket és rímekbe szedte.

«Énekes, ki nem rekedt, Piktor, ki fest szenteket, Tudós, ki ir könyveket, Ki gyógyít betegeket, Az mind a mi ellenségünk: Kést neki!

Kit kocsi hord, vagy lóhát, A ki visel új ruhát, A ki épít palotát, Az mind a mi ellenségünk: Kést neki!

A kinek feje kivál, Ki nagyobb társainál, Költő, müvész, vagy király, Az mind a mi ellenségünk: Kést neki!»

Ez már tetszett! Az asztalt ütötték ököllel, úgy tapsoltak hozzá.

– De énekelve volna ez szép! kiálta Marat junior. Ki teszi énekre? Ah, hisz itt van a mi «észistennőnk», fel az asztalra, Diabolka!

S egy percz alatt feldobták az asztalra a czigányleányt, a ki félrecsapva a süvegét a lefityegő csodálatos czafranghybridummal, rögtönözve dalolt a kétségbeesett vershez megfelelő vad melodiát, s a két sarkával dobolt az asztalon, s a két kezével füttyöket hányt hozzá. Utána ordította az egész lebuj a vad devernyát.

– Ez már aztán meg fogja tenni! Úgy-e bár? szólt ragyogó kérkedéssel a Marat-örökös, Puskin vállára ütve barátságosan; s azzal megtömve pipáját, azt félagyarára vágta s úgy könyökölt az asztalra elégülten.

– No, Puskin, most vedd elő az eszedet! sugá Jakuskin. Hadd lássuk, melyik nyeri el a pálmát?

Puskin elő is vette azt a zsebéből; azután fidibuszt csavart belőle s azt meggyujtva a kandallónál, oda tartá a Marat-utód pipája fölé.

Ezúttal Marsyas nyuzta meg Apollót.

A vad poéta diadalmas arczfintorgással szívta a pipáját, a mire egy olympi hős tartá saját égő költeményét; minden szippantásnál nagyot lobbant az, s e lobbanásnál Puskin észrevette, hogy a vállán mászik valami bogár. Egy rovar, a minek nevét nem szokták leirni. Lepeczkelte azt magáról.

Újabb Marat észrevette ezt a megvető mozdulatot.

– Ej, ej! Ifju úr! Minek az a nagy megvetés? Minek az a finnyáskodás? A mit milliók és milliók viselnek a testükön, mit fél ön attól? A kivel testvéreink együtt hálnak, nappal együtt járnak, mit undorodik ön attól? A ki azt megveti, az aristocrata. Ez az egyenlőség symboluma. Miként a régi egyptomiaknál volt egy szent bogár, a scarabeus, ez a mi szent cserebülyünk! A ki az emberi társaságot nivellirozza. Nosza még egy strófát a vershez urak:

«A ki a szent cserebülyt, Rovarok közt népszerüt, Egy igazi népbarátot Utál, testén el nem tür, Kést neki!»

Dühös taps hangzott fel rá s utána énekelte mindenki, még Puskin is.

– Igazán mondom, ez találta el a módját, mondá kaczagva Jakuskinnak.

Most azonban megnyilt a pinczeajtó s egy hosszú kéz, mely lenyúlt a magasból, elkezdett egy kolomppal harangozni.

Arra a kolomp szóra egyszerre vége lett az egész rebelliónak.

Ez azt jelenti, hogy megvirradt, a «korsó» csaplárosa kötelezve van az ajtaját kinyitni, s a vendégek jól teszik, ha hazamennek; külömben ott lepi őket a rendőrség.

A zaj elnémult egyszerre s minden ember igyekezett felvenni a sutra feltett bekecsét. A felnyitott ajtón át betört a hideg lég s a spelunkában megszorult pára elkezdett hó és zuzmara alakjában a vendégek hajára, szakállára tapadni.

– No de most még egy búcsukortyot egymással! dörmögé a sarju Marat. E dicső este emlékére! Jó barátok! Testvérek! Urak! Nem! Nem közönséges itallal! Annak az emlékére, hogy ma készítettük el a mi marseillaiseünket, megiszszuk közakarattal azt a tintát, a mi e dicső harczidal irásából fenmaradt.

– Megiszszuk! ordíták rá mindnyájan.

– De már ezt nem csináljuk utánuk! dörmögé Puskin, s lerántva Diabolkát az asztalról, igyekezett a pinczegádort elérni s kimenekülni az alvilágból.

A földszintre jutva, a míg Jakuskin az utcza végén hagyott szánkó keresésére elindult, Puskin megkereste a bundáját s beletakargatta Diabolkát. Marat úr ott lepte az ajtóban. Jött utána a tintás üveggel. Még volt benne valami.

– Ej, ej, Puskin testvér! Hát ön elszelelne közülünk a búcsukorty nélkül! No bizony, tán utálja azt az italt, a miből mi valamennyien ittunk? Hát illik-e ez? Addig ki nem eresztem önt innen az ajtón, a míg nem iszik belőle. Éljen az egyenlőség! Nem vagyunk-e mindnyájan egyenlők? Mindenben egyenlők?

– Nem, szólt Puskin. Nem vagyunk egyenlők.

– Par exemple?

– Hát – par exemple – én erősebb vagyok, mint ön, s annálfogva én vagyok az, a ki megfogja önnek a nyakát s ön az, a ki innen kirepül.

Már akkor Marat úr ott is hevert az utcza közepén, lilaszinűre festve a havat az összetört tintás üveggel.

– Látja ön, hogy még sincs tökéletes egyenlőség a földön!

– De lesz, hörgé feltápászkodva Marat, s kihúzta csizmaszárából a kést. Ez az, a mi kiegyenlíti a külömbséget a hős és a pipogya között.

Diabolka megfogta Puskin kezét, s magával ragadta futva, nehogy még lekéseljék.

– Nos, hát eljösz-e holnap megint a «medvesonkába»? kérdé Puskin a visszatérő Jakuskint.

– El bizony. És mindennap eljövök. Ezek aztán az igazi emberek!

Puskin nagyot nevetett.

– Az ám, a míg a kolompszót meg nem hallják!

AZ ŰZÖTT VAD.

Másnap az Izsák-templomban a czári énekkar nyitá meg a nagybőjti ünnepek szertartását. Hirhedett énekkar volt ez, fentartva nagy költségen, összeválogatva az egész birodalom széphangu férfiaiból és gyermekeiből. A kortársak magasztalása minden valaha emberi hang által produkált zenén fölül emeli e zsolozsmákat. A czár, hajlott kora felé, semmi zenét sem tűrt már, egyedül a hárfát és a mysticus egyházi éneket. Ezért volt Ilmarinen Zeneida, a sonáták éneklője kiváló kegyencze. Szinházba nem járt, ha éneket akart hallani, a téli palota, vagy az eremitage termeibe hívta meg a kedvencz művészeket, s a nagybőjt minden napján elment a templomba a gyermekek énekét meghallgatni.

Ilyenkor aztán az úri rend is divatnak tartá a templomban megjelenni, s a nagyobb ájtatosság kedveért a hölgyek ez alkalomra nem használtak carmint, csak fehérítőt.

Ott lehetett látni az első sorokban, a főoltárhoz legközelebb állva, Ghedimin herczeget és a Muravieffeket, Orloffokat, Trubeczkóikat; mindazokat, kik neveiket a «zöld könyvbe» sajátkezűleg felirták; s a testőrtisztek, kik a mult éjjel a fölött szavaztak, hogy meghaljon-e a czár, vagy csak száműzessék? ott meredtek a sorfal mentében, kivont kardjaikat csípőikhez szorítva, s a templom bejáratánál ott térdepelt és verte mellét társai csoportjában a nagy Marat-testvér is; még le sem vitte a szentelt víz az ujjairól azt a tintát, a mivel a «kés» dalát megirta.

Mind meghajták mélyen a fejüket az uralkodópár előtt, mikor az végig haladt előttük s talán senki sem volt, a ki észrevegye, hogy a férj és a feleség, a kiké ez az ország, csak egy-egy ujját nyujtja a másiknak menetközben, s az egész áhitat alatt soha sem néznek egymásra, s a szentelt víz nyújtásánál nem szólnak egymáshoz.

Ilmarinen Zeneida is ott volt az áhitat szertartásán, s mikor kijött a templomból, egy ott ácsorgó tiszt üdvözlé. Puskin volt az.

– Madame. Ön sírt. Arcza csupa nedves. Hát lakik a templomban valaki?

– Nem lakik, felelt neki Zeneida. Hanem ez az ének az idegekre hat. Állatok vagyunk. A kutya is szokott sirni, ha énekszót hall.

– Látta ön, hogy a czárné mily áhitattal csókolta a feszületet, az istenember lábát? Nem tudja, mit kérhetett tőle?

– Nem láttam. Nem tudom.

A templomi szertartás késő este végződött, templom után minden ember hazatakarodott. Az utczák elcsendesültek. A nagybőjt első napján az estebédet minden ember odahaza költi el, a kinek családja van. S minthogy a pétervári szegényebb néposztálynál minden hét férfira jut egy asszony, azok összebeszélnek s társaságban keresnek fel egy ismerős maguk fajta némbert, a ki megfőzze számukra a bőjtbevezető cziberelevest. Ennek kell minden asztalon párologni ma. Cseréptálban, vagy chinai porczellánban. Még a czár asztalán is ez az első étekfogás s azt a franczia szakácsnak meghamisítatlanul kell kotyvasztani, korpából posajtva, derczekásával feleresztve.

Az első bőjtnapi cziberelevest minden családapa otthon költi el. Még a téli palotában is úgy volt hajdan a szokás. Hajdan! Egyszer valamikor. Csak kettő számára volt megterítve az asztal. Ilyenkor nem hívtak vendéget. A csupa olajjal és nádmézzel készült ételek változatos nemei csak az ő számukra voltak feltálalva szakács furfang szerint. Egyszer aztán jött olyan nap, a mikor hiába várta a nő a férjét az első bőjtnapi estebédhez: nem jött el. Pedig sokáig várt reá. Az étel elhült. Valami hideg tárgy tolakodott oda közéjük. Most még csak az ételek hültek el, majd később a szivek is. És azért a feleség mégis minden évben nagybőjt első estéjén megterítteté kettőjük számára az asztalt, és felhordatta az ételeket és várt, várt, hogy a másik társ megjöjjön, várt, míg meghült minden étel, s nem nyúlt hozzájuk, ő rá várva.

Az órák egyre teltek, a nő várt egyesegyedül, minden neszre figyelve, nem hangzik-e az ismerős léptek dobaja a kis szőnyegajtó előtt, mely lakosztályaik tornáczait összeköti, a melynek megnyilása annyiszor töltötte el szivét földi üdvösséggel. Rég berozsdásodott annak még a zára is.

Egyszer aztán megszólal az órazenemű. Egy zenélő gép, melyet Arakcsejeff készíttetett Párisban; a dal, melyet elzenél, a nemzeti hymnus; napjában csak egyszer zenéli azt el: éjfél után egy órakor, abban az órában, a melyben Pál czárt a főnemesei és tábornokai hálószobájában meggyilkolták.

A meggyilkolt fia, ki apja holttestén keresztül lépett a trónra, sok éven át ott hallgatta, a nagy évfordulók napjain, arczra borulva, és az imazsámolyt nedvesítve könyeivel, ezt a búskomor hymnuszt, s volt egy lény, a kinek elmondhatta lelke kínzó szorongattatásait. Ah, ott a szív minden dobbanása zengette ezt a gyászdalt. Ez szorgalmasabb óramű volt, mint a másik. Ez rákezdte dalát a diadalmámor közepett, valamint a szerencsétlenségnek óráiban, szemére hányva, hogy apja holtteste volt a zsámoly, melyen a trónra lépett, s fenyegetve, hogy az ő holtteste lesz épen úgy a zsámolya utódjának. Ez volt életének kínzó réme: örök lelki torturája. Senkinek sem gyónhatta meg azt, csak a feleségének. Senki sem vigasztalhatta meg őt e nehéz küzdelmeiben önterhe alatt leroskadó lelkének, csak a feleség. Most már ennek vége van. Azok az átkozott szép kék szemek, a mikben egy új eget keresett, megadták neki az eget: azt a hideg eget, a mi a földet és a holdat örökre elválasztja egymástól. A minden oroszok czárjának senkije sincs többé. A hatalmasok legerősebbikének nincs annyi megnyugvó helye, a hol nyugodtan el tudjon aludni. A pusztában ott feledett vándor nem áll olyan egyedül a világban, mint ő.

Mikor még a zene után sem jő meg a férj, a nő előveszi az elefántcsontra festett arczképet s azt helyezi oda az asztalra a férj helyére, maga elé. A délczeg ifju daliát, mosolygó ajkaival, derült homlokával, a milyen volt – vőlegény korában. S aztán addig-addig néz rá, míg a köny kicsordul szeméből. Semmije sem maradt meg belőle, csak ez a kép.

Az élő ember rég nem mosolyog már senkire. A ki őt még mosolyra tudná birni, az ugyan hires ember lenne egyszerre.

Két befogott szán áll a téli palota oszloptornácza alatt, az egyikbe hat ló fogva, a másikba három. Mindkettő üveges hintót hord, lefüggönyözött ablakokkal. A kocsisok és csatlósok a hat lovasnál a czár egyenruháját viselik, a másiknál Miklós nagyherczegét.

Hanem mikor a beszállásra kerül a sor, akkor a czári szánkóba a nagyherczeg ül be s a czár meg a nagyherczegébe.

Mikor aztán a két szán kicsörtet a kapun, az egyik jobbra, a másik balra fordul. A hat lovas nyomába rögtön utána rugaszkodik a rejtekben tartott testőrlovasok pikétje s kíséri azt a távolból, s megáll, a hol az nyugvót tart. A három lovast hagyják tovasiklani magában. A nagyherczegről tudja mindenki, hogy az most egyenesen haza megy családjához: van egy kis csendes házikója; hanem a czárról nem tudni, hogy merre fogja bekóborolni a hosszú tengeréjszakát? Pedig most nagyon kell őrizkedni!

Arakcsejeffnek dühös összekapása volt ma délelőtt a rendőrfőnökkel és Miloradovicscsal a városkormányzóval. Háromféle rendőrség is működött: a katonai, polgári, meg a titkos; de ezek, a helyett, hogy egymás kezére dolgoztak volna, mindig azon voltak, hogy egymás intézkedéseit meghiusítsák. Arakcsejeff azért volt dühös Chulkinra, hogy Galban lovagot az éjjel kirabolták, s nemcsak a pénzét vették el, hanem még a jegyzeteit is, a mik között sok államtitok volt. Chulkin aztán kiderítette, hogy a rablók az őrjáratra kirendelt katonák maguk voltak. Akkor aztán Miloradovics ellen fordult Arakcsejeff egész haragja. Követelte, hogy a főtiszt, a kire a mult éjjel a főfelügyelet volt bízva, a legszigorúbban feleletre vonassék. Akkor aztán megmondta neki a kormányzó, hogy az épen Arakcsejeff Jevgen volt, az ő egyetlen magzatja. Akkor aztán Arakcsejeff még dühösebb lett, de nem volt kire? Tökéletesen hitte, hogy maga az úrfi rabolta ki Galban lovagot: képes volt rá, a hogy ő ismerte a kedves ifjut.

Akkor aztán felhagyott a további inquisitióval; hanem azt az intézkedést tette, hogy a testőrhuszárságot, (mely egyenesen az ő parancsnoksága alatt állott) rendelé ki, hogy őrjárataival a czárt távolból mindenüvé kísérje. A gyalogságban és a rendőrségben nem lehetett már bízni. Arakcsejeffnek különös ösztöne volt, mindenféle jelenségekből kiérezni a czár elleni összeesküvést, ha bizonyságot nem tudott is szerezni, s ő volt az egyedüli soha el nem alvó szem, mely a czárra vigyázott. Egész nemzete gyűlöletét összeszedte a saját fejére, azért, hogy annak az egy embernek a fejét megoltalmazza, a kiben saját énje felolvadt.

Hanem az üldözött ember ki tudta játszani mind az üldözőit, mind a védelmezőit: a míg azok alattomban, leskelődve kísérték, kerülgették az ő hat lovas szánját kaszárnyáról-kaszárnyára, (a nagyherczeg körvizsgálatot tartott azokban, hogy a felügyelő tisztek nem vetették-e le a kravátliaikat?) azalatt a háromlovas szán végig vágtatott a Moika-csatorna partján, addig a nagy, kertekkel beültetett térségig, a hol a hadmérnökség palotája áll; ott egy hosszú, vas rácscsal koszorúzott fal előtt megállt: a czár kiszállt belőle, a zsebében hozott kulcscsal felnyitá az ajtót s egyes-egyedül, senkitől sem kísérve, lámpa nélkül, végig haladt azon az úton, melyet két oldalt nyirott fenyőfa-bokrok jelöltek; a friss havon nem volt semmi lábnyom. Ezen az úton más nem jár rajta kívül. Egy ódon egyemeletes ház bontakozik ki a nyárfák közül, a mik tele vannak varjufészkekkel. Annak egy kis alacsony tölgyfaajtója van, a mihez falépcsők vezetnek föl. A magányos férfi annak a kulcsát is magával hozta; felnyitja, belép rajta, itt már sötét van, elő kell venni zsebéből a tolvajlámpát, hogy megtalálja a lépcsőt, mely az emeletre fölvezet, s aztán egy hosszú folyosón lábhegyen végig halad. Egy kutya sincs, mely megugassa. Egészen meglepi a beszélgetőket, a mint benyitja rájuk az ajtót. Ketten vannak: egy öreg ember, meg egy öreg asszony.

Az öreg asszony felsikolt, a mint meglátja a belépőt, az öreg ember pedig a lábaihoz veti magát.

– Micsoda ember ez itt? Helenka!

– Hát ez az én öregem. Az én uram. Emeld föl a pofádat no Ihnátko, hadd lássa a czár, hogy te vagy.

– Nekem soha se mondtad, hogy férjed van.

– Hát ugyan minek beszélne valaki a köszvényéről, vagy egy csunya állatról? a kit jobb szeret, ha elfelejthetett.

– Hát most mit keres itt nálad?

A vén asszony még a kezével is eltakarta félig a száját, úgy suttogott.

– Hát a királyleányt kísérte ide, no!

Erre a kérdező szigorú arczán kezdett felolvadni a jég.

– Ah, Bethsába van itten?

– Igen. Ma szabad lesz neki itt maradni reggelig. Ostáblát játszanak odabenn. Azt kísérte ide az Ihnátko – a palotából.

– Hogy van Zsófi? A kérdező hangja reszketett.

– Hát elég jól! Az éjjel aludt csendesen, reggel megitta a csokoládéját. Ma nem volt olyan haragos, mint máskor, a mióta az orvos megmondta, hogy a mérgelődés árt neki.

– Megtartja az orvos rendeletét?

– Nagyon is szigoruan. Ha egy perczet elkésem a gyógyszerrel, már csenget.

– Az orvos nem mondott valamit az étrendről?

– De bizony mondott. Azt beszélte, hogy a hosszú bőjt alatt a herczegasszonynak nem szabad szigoruan tartani magát, hanem mindennap kell valami húsfélét enni, meg tojást; mert ez ád erőt. De hát majd kiverte vele a herczegasszony. Mit gondol? A lelkét akarja-e kárhozatra vinni a teste miatt! Nekem rettentő szigorú parancsolatokat osztott s azt igérte, hogy megver, ha rászedem.

– Ugy-e? pedig az orvos határozottan azt mondta, hogy árt az egészségének a szigorú bőjt?

– Azt ám. Azt mondta, hogy vérre volna szüksége, mert kevés a vére. Azt pedig nem ád az olajos bab, meg a czibereleves.

– Mit főztél ma neki vacsorára?

– Hát a mit erre a napra szokás: cziberelevest.

– Tedd meg azt, jó Helenka, a kedvemért, itt hoztam egy dobozt magammal, abban van valami, a mi jó a betegnek: Angliából kaptam egy hires orvostól. Tégy ebből minden nap a cziberelevesbe egy kanállal.

– Hogyne tenném meg, a mit te parancsolsz, uram? de mondd meg igazán: nem készült ez valami állatnak a husából? Mert ha azt megtudja a lelkem, hogy én a nagybőjt alatt valami húsfélét kevertem az ételébe, olyan kétségbeesett sírást és veszekedést fog elkövetni, hogy még jobban belebetegszik.

– Ne félj semmit, jó Helenka. Mindenféle pálmák gyökereiből van ez sűrítve, a miknek az ize pótolja a húsét.

– De azután az én lelkem ne legyen rajta.

– Nem. Ne félj. Én a magam lelkére veszem azt.

Pedig bizony, ha lélekkárhozat a quadragesima alatt bebocsátani a szájon azt, a mi élő állat alkatrésze volt valaha, akkor nagy terhet vállalt lelkére a czár; mert az valóságos húskivonat volt, a mit magával hozott: új találmánya az angol gyógyászatnak. Hanem hát a czár philosoph volt – és apa.

– Eredj, jelents be nála, nehogy megijedjen, ha véletlenül meglát.

* * *

Egy hímzett ernyővel eltakart lámpa előtt ült két fiatal leány.

Az egyikkel már találkoztunk egyszer, ama nevezetes szarvasvadászatnál. Most már tudjuk róla, hogy «királyleány».

* * *

Mikor Ihnátko megint egyedül maradt Helenkával, a hogy a czár belépett a herczegnő szobájába, kifúrta magát az oldalán ez a kérdés:

– Te! miféle királyleány ez a mienk?