Part 7

És Krizsanovszky nem érdemelte meg azt a gúnymosolyt, a mivel Rylejeff csendesen válaszolt az ő «nagy szavára». Mert bizony nagy szó volt, az igaz: «ti többiek csak sakkfigurák vagytok a táblán, mi ketten vagyunk a sakkjátszók»; de úgy volt. A többiek csak egyes huzásokat láttak maguk előtt; ők ketten az egész játszmát.

Azt is jól észrevette Krizsanovszky, bár úgy tett, mintha oda sem ügyelne, mily féltő aggodalommal törekszik Zeneida Puskint a veszedelmes sakktábláról eltávolítani. Az ilyen fej drága egy «pion»-nak. Talán egy egész nemzetre, talán az egész világra nézve drága, hanem hogy erre a nőre nézve drága, az bizonyos.

Elűzte őt innen – tömjénnel, mint az ördögöt, s most utána ment, hogy vissza ne bocsássa. Tudja jól, hogy mindazoknak a feje, a kik ebben a mostani tanácskozásban résztvesznek, el van igérve a bakónak, ha a játék el talál veszni, s Puskin fejének nem szabad azok közt lenni.

Pedig a költőknek hóbortjaik vannak. Ha útközben Jakuskin ki találja ejteni előtte, minő végzetes tanácskozást tartanak Zeneida roulette-asztala körül a bojárok, a veszedelem ingere vissza fogja Puskint ide hozni. Ha megtudja, hogy ez nem akadémiai értekezés többé, hanem haditanács, betöri az ajtót, hogy részt vehessen benne.

Most azonban még duzzog. A míg Jakuskin odajár Diabolkát keresni kabinetről-kabinetre, ő egy kerevetre veti le magát a pálmakertban, s boszusan csap hátra a tenyerével, a mint egy-egy dévaj bachansnő csiklandó ujja hozzá ér: «eredj, hagyj békét, nem kellesz»!

– Én sem kellek-e? kérdé azután tőle egy ismerős hang, a mitől egyszerre egy más világban ébred fel.

Zeneida oda ült mellé a kerevetre: «haragszol-e rám?»

– Valld meg igazán, te biztattad fel Rylejeffet, hogy engem insultáljon?

– Mivel? barátom.

– Engem ne nevezzen senki Byronnak! Én Puskin vagyok, vagy senki sem. Mondják azt, hogy költészetem orrtekerő muszka pálinka; de ne azt, hogy másodfőzete egy angol lángész theamaradékának. Lehetek kicsiny domb, de nem lehetek miniature Csimboraszszo. S ezt te sugtad Ryjeleffnek.

– Igaz, én sugtam neki.

– Azért, hogy elkergess innen?

– Azért, hogy elkergesselek.

– Nem vagyok méltó a bojárok társaságában résztvehetni?

– Mi közöm nekem a bojárokhoz, meg az egész Szojusz blagodensztojgához? Én szállást adok nekik s azzal vége.

– Tehát nem vagyok méltó, hogy szemeid lángjában elégjek?

– Megfagysz abban.

– Olyan hideg vagy?

– Mint az északfény.

– Nincs szived?

– Az anatomia szerint van; de annak a működése más, mint a mit a költők ráfognak. Az, a miről te beszélsz, Gall szerint, az agyacs 27-dik számú koponyarészében lakik, s az nálam nincs kifejlődve.

– Ne ölj meg kraneologiáddal! Te tudod, hogy mi a szerelem?

– Tudom. Egy zsarnok, meg egy rabszolga szövetsége.

– Légy te a zsarnok, én leszek a rabszolga.

– Ezzel a szóval csaltak már meg annyi asszonyt, a hány fövényszem van a tengerparton.

– Én esküszöm neked az Istenre, hogy életem, lelkem a tied.

– Melyik Istenre? te! Venusra? a ki maga is csapodár; Allahra? a ki a nőnek nem adott lelket s négyfelé osztotta a férfi szivét; Brahmára? a ki máglyára viszi az özvegyet; Jehovára? a ki a házasságot szerezte, mielőtt papot teremtett volna. Vagy talán a nagy Cosmosra?

– Nincs rettenetesebb egy nőnél, a ki philosophál!

– Azért teszem.

– Megölsz vele minden poézist.

– Tehát beszélj prózában.

– Jól van. Én nem kérek tőled: én adok. Neked adom lelkemet, kezemet, nevemet.

– Ah! A nevedet? Ez nagy szó. Egy olyan leánynak, mint én, adnak brilliantokat, szép lovakat, kéjlakokat; hanem a ki a nevével megkinálná: az ritka madár! Pedig ez ám a fő ékszer. A míg ilyen nevem nincsen, addig nem vagyok becsületes nő. Ha ma férjhez megyek a háznagyomhoz, holnap már becsületes asszony vagyok. Szegény jó Bogumil, nem is sejti, hogy az ő téli keztyüjébe az ő veres tenyerén kívül az én becsületem is bele van dugva. Tehát te nekem a nevedet akarod adni? Azt a nevet, a mi még eddig nincs máshová felirva, mint kocsmák ajtajára s prolongált váltók alá. Te bohó! Hiszen akkor sem engem hinának «Puskinné asszonynak», hanem téged «Ilmerinen urnak». De hogyha egyszer ezt a te nevedet a korcsmáros krétája helyett a hír lángbetüi fogják leirni, akkor oda fogod-e azt kötni egy másikhoz, a minek minden betüjén foltot hagyott…

– A rágalom! szólt közbe indulatosan Puskin.

– Az osztó igazság. Nem mondhatnak rólam olyan rosszat, a mit én magam még kiegészíteni ne tudnék. Önző, érzéketlen vagyok. Nem hiszek se Istenben, se becsületben. Fogalomzavar mind a kettő, a mi egymásnak ellentmond, a szerint, a mint az ethnographiai plágák változnak. A mi jól esik, az a jó. Az erény csak hóbort. A jó emberek csak arra valók, hogy az okosak játékot üzzenek velük.

– Ne beszélj így! kiálta Puskin; ez úgy esik nekem, mintha az arczodat iromba szinekkel mázolnád keresztül-kasul.

(Hiszen arra való is volt.)

Zeneida felhuzta gömbölyű válláról lecsuszott öltönyét.

– Te nem szeretsz olyannak látni, a milyen vagyok. Sajnálom, de nem ámíthatlak. Látod, milyen pompa vesz körül? Tudod, hogy ez mind honnan ered? Azt kivánod, hogy ezt mind elhagyjam? Miért?

– Egy másik világért, a melynek pompája előtt porrá lesz mindaz, a mit magad körül látsz. Az én világom, a mibe vezetnélek, ragyogóbb palotákkal van tele, mint a tied. Az a paradicsom!

– Teremts magadnak más Évát! Ha szeretnélek, az én féltékenységemmel ölnélek meg; ha nem szeretnélek, a magadéval. Egyik nap az egyikkel, a másik nap a másikkal, mert szenvedélyeim féktelenek, mert nem ismerek se törvényt, se esküt, se szégyent. Eredj, menekülj tőlem. Most még csak megfagysz; ne várd míg megégsz. Engem csak az bir, a ki nem szeret.

– Elejétől végig mind hazugság, a mit beszélsz. Te el akarsz engem távolítani magadtól, hogy ne vegyek részt az összeesküvésben! Te nem tartasz engem méltónak arra, hogy együtt veszszek el dicső barátaimmal. Ereszsz vissza közéjük!

– Micsoda összeesküvésről beszélsz te? szólt ámulást tettetve Zeneida. Azok ott benn most arról tanácskoznak, hogy mikép lehetne amerikai mintára a «mértékletességi egyesületeket» behozni Oroszországba, a pálinkaivás meggátlására. Államfelforgatási tervekről nincs az én házamban szó. Hiszed talán, hogy ha a czár «kamara-énekesnője», az udvar kegyencze, megtudná azt, hogy magas pártfogója ellen összeesküvést forralnak, nem sietne magának az utat kiegyengetni egy grófi koronához?

– Az utat… kirakva jó barátjai koponyáival?

– No igen.

– Nem! Te azt nem tennéd!

– Ki tudja? Nekem nincs lelkem, s nem hiszem, hogy másnak van. A túlvilágban nem hiszek, lehetetlennek tartom, azért ezt a világot úgy használom fel, hogy nekem jól essék benne laknom.

– S ha egyszer úgy találna fordulni, hogy rosszul esnék benne laknod?

– Akkor visszaadnám a földnek azt, a mi a földé. A phœnix meséje mélyértelmű. Mikor érzi, hogy a tolla megkopott, elhamvasztja magát. Valamennyi állat közt az embernek van joga meghatározni, hogy meddig éljen.

Puskin a rejtélyes arcz vonásaiból igyekezett kilesni: mi igaz ebből?

Ekkor nagy zajjal közeledett valaki feléjük, nevetve és szitkozódva, a sűrű jázmin-bozót mögül. Zeneida felugrott Puskin mellől, s kezét annak vállára téve, meleg, érző hangon sugá fülébe:

– Kerülj engem s keresd fel azt a szeretődet, a ki hozzád méltó s téged igazán szeret: a múzsádat. Ahhoz légy hű.

Azzal elsuhant, mint egy tünemény.

A jázmin-bokrok közül pedig előtört Jakuskin. A nyakába ültetve hozta Diabolkát, mint az állatkerti struccz a lovagló gyermeket, s a hogy a szakállát tépászó kezek engedék, kiabált szakgatott szavakkal:

– Ihol van… az átkozott… alig tudtam lelket verni bele… két findzsa fekete kávét töltöttem a szájába, míg életre tért… még most se tudja, hol van?… jaj, hogy tépi a szakálam… a hidegen majd eszére tér… szakrrra!… no hát menjünk a «medvesonkába».

Puskin daczosan ugrott talpra s tenyerével jó egy pár csattanóst húzva a czigányleány plastikai formáira, nevetve mondá:

– Itt van az én múzsám! Jövel hát lefelé fordított Olymp! pálinkás lebuj! ott értenek meg minket.

S hárman danolva törtek keresztül a tánczterem galopp infernáleján.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeneida volt az, a kinek jöttét jelezte a roulette golyó az összeesküvés termében. Egy kéz intése tudatta, hogy amazok eltávoztak.

Krizsanovszky kiverte a pipáját s eltette a zsebébe.

– No most már magunk vagyunk. Folytathatjuk.

Pestel kért szót.

– Hogy Krizsanovszky bátya aggodalmait eloszlassam, legelőször is ki kell mondanom, hogy Jakuskint mi mindnyájan bolondnak tartjuk, s az ő cæsaricida hóbortját senki közülünk el nem fogadja; mindenki megakadályozza. A mi tervünk ez: A tavaszszal nagy hadseregösszpontosítás lesz a minszki kormányzóságban, a 9-dik hadosztály gyül össze a Beresina mellett Bobruiszk vára körül. A czár és a nagyherczegek maguk fogják vezetni a hadgyakorlatokat. Éjszaka a várba térnek vissza. A várőrséget a Saratoff gyalogezred képezi, a melynek az ezredese Sveikovszki bojár, tagja a blagadensztojgának. A Saratoff-ezred valamennyi tisztje a mi hivünk. Éjszaka közkatonaruhába öltözött tisztek fognak Muravieff-Apostol és Besztuseff Rumin káplár vezetése alatt őrjáratkép megjelenni a czári pavillon előtt, hogy az őröket felváltsák. Azok egyszerre elfogják a czárt, a nagyherczegeket és a főparancsnokot Diebitset. Akkor kikiáltják az alkotmányt, behelyezik az ideiglenes kormányt, s az egész hadtesttel megindulnak Moszkva felé, magukhoz szedve az útközben fekvő hadcsoportokat. A siker hirére Moszkva meghódol, s onnan azután el lehet bánni Szent-Pétervárral. A Kronstadt előtt horgonyzó hajóhadak tisztjei és legénysége egészen tervünkbe vannak avatva: egy hadihajó az egész császári családot átszállítja Észak-Amerikába. Az egész forradalom megtörténik egy csepp vér kiontása nélkül. Mit szólsz hozzá, Krizsanovszki bátya?

– Azt, hogy tervetek nagyon bonyolult; sok benne a phantasia s egyetlen egy körülménynek a kimaradása elég az egész számítást dugába dönteni. Azonban nem tartom lehetetlennek a sikerültét. Ilyesmi nem példátlan Oroszországban. Már most én is elmondom azt, a mit magammal hoztam, s a mi terveteket kiegészíti. Ugy-e bár a sikert nagyon kétségessé tenné az, ha a czár eltávolítása után még fenmaradna egy czarevics, a ki a trónöröklés teljes jogával, egy egész hadsereg élén jöhetne be Oroszországba, a republikánus kormány erejét kipróbálni a nép és hadsereg dynasticus hűségén.

– Valóban, ez a hajótörésünk sziklája.

– E felől tehát legyetek nyugodtan. Én bizonyosan mondhatom nektek s a fejemet teszem rá, hogy a Czarevics rövid időn le fog mondani trónörökösi jogáról. Le fog mondani oly módon, hogy soha semmi esetben azt a jogát vissza nem kaphatja. Nem még akkor se, ha maga megbánná, hogy lemondott s vissza akarná azt venni. Még akkor sem, ha egyes-egyedül maradna a Romanov-családból, s az egész nemzet, a senatus és a bojárok erővel követelnék tőle, hogy foglalja el a trónt; nem ülhetne rá többé az orosz császári székre.

– Hát ez nem költői phantasia? kiálta fel Rylejeff.

– Nem. Ez positiv tudat. Ez lélektani kényszerüség. Ez logicai egymásután.

– Veszszek el, ha ez nem külömb a Sphinx talányainál! dörmögé Pestel.

– A mit tudtam, megmondtam. Hogy hiszitek-e? Az a ti dolgotok.

Azzal fölkelt a lengyel nemes a zöld asztal mellől, s pipáját a fogai közé dugva, jelezé, hogy nincs több elmondani valója, s egyedüli gondja az, hogy a pipája jól szeleljen.

Hanem Zeneida odalépett hozzá s a fülébe súgott.

– Ennek a talánynak a megoldó jelszava nem «Johanna?»

A mozdulatlan arcz e névre izgalmas vonaglást árult el.

– Ha kitalálta ön, ne mondja másnak… dörmögé a bajusza alól.

– Én?

– Igaz! szólt a lengyel, mosolyra lágyult arczczal. Hisz ön a «nyelvnélküli oroszlán».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még abban az időben az utczai lámpákkal való fényűzést az új orosz czárvárosnak nagyon kevés utczája ismerte, s a hol lámpa volt, azt fegyveres silbak őrizte, hogy el ne lopják; hanem a helyett a nagy paloták előtti téreken, mikor a látogató vendégek szánkói összegyültek, nagy tüzeket raktak s az imsikek azoknál melengették tagjaikat a hosszú csikorgó éjszakán át.

Jakuskin nagy nehezen előkereste a nagy szánkaszekérvárból a magáét, s abba beleültek mind a hárman; Diabolkát középre vették s betakarták bundáikkal. Ennek soha sem volt saját bundája.

Az imsik nagyon beszédes volt a pálinkától: elmondta, hogy épen csak most jutott hozzá az a nagy úr is, ki a «nyolczas fogatot» hajtotta, hogy a szánkójával odább mehessen; azt parancsolta az imsiknek, hogy az Arakcsejeff udvarba hajtson.

Ezt sem ártott megtudni.

Jakuskin megmondta az imsiknek, hogy hová hajtson: a «medvesonkához». (Hirhedett spelunka!)

– Ne féljetek gyerekecskéim, biztatá őket a szánkász, elviszlek én benneteket holmi mellékutczákon olyan szépen, hogy senki sem rabol ki benneteket.

– De ne a mellékutczákat válogasd, mondá Jakuskin, hanem egyenesen hajts végig a prospekten, meg a Fontankaparton, a hol őrjáratok czirkálnak. Aztán ne félts te minket, van nálunk pisztoly.

– Jaj, az nem jó lesz gyermekecskéim! A zsivány, meglehet, hogy nem rabol ki benneteket, ha meglátja a pisztolyt, de az őrjárat nem fél a pisztolytól, s az bizonyosan kirabol.

A mit az imsik mondott, az pedig nem volt tréfa. A jó Khulkin rendőrfőnöksége alatt nem csak a kaszárnyából szökdöstek ki a katonák éjszakánkint félkézkalmárkodni, hanem maguk az őrjáratok is résztvettek a házfeltörésekben, s a rendőrbiztosok voltak a legmegbizhatóbb – orgazdák. Éjszakánkint előkelő úr csak lovas kiséret mellett mert hazatérni s a paloták ajtait vasrudakkal torlaszolták el.

A két férfi útközben szidta Diabolkát, a miért kiszalasztá a kezéből Galban lovagot s aztán elmondták neki, hogy szabadultak meg tőle sok ezer rubel árán.

A mint a tágas prospektből a szán a Fontanka-körútra bekanyarodott, egyszerre eléje ugrik öt fegyveres ficzkó, kettő megkapja a lovak zabláit, egy a kocsis fejének irányozza a fegyverét, a többi kettő a szánban ülő urak ellen fordul. Mind pisztolylyal és kardokkal vannak fegyverezve, arczaikon álarcz; a hosszú birkabéléses kabát álltól sarkig fedi termetüket, hanem a nagy tökmagalakú medvebőr süveg elárulja, hogy katonák, még pedig granátosok.

Egy közülök francziául szólal meg (ez tehát bizonyosan tiszt).

«La bourse, ou la vie, messieurs.»

Hanem erre Diabolka előpattan a két úr közül s a Puskin mellének szegzett pisztoly elé veti magát, két karjával átölelve a megtámadót s elkezd neki ördöngös csábbal hizelkedni.

– Ej, ej, bátyácskám, kedveském, hát te minket akarsz kirabolni? hát nem ismersz bennünket? Nézd csak, nézd. Ez itt a derék Jakuskin, félzsoldra tett kapitány. Emez meg itt Puskin, a kinek nincs annyi kopek a zsebében, mint a mennyi hitelező van a hátán. Én magam meg vagyok a Diabolka, a kinek senki sem fizet mással, mint csókkal, s én sem fizetek mással, mint csókkal. Abból, ha kell, nesze, van elég. Czupp! A két orczádra, a két szemedre, az ajkaidra. Nesze. Végy belőle, a mennyi rádfér. Ha pedig okos ember akarsz lenni s sok pénzre van szükséged, épen most baktat haza egy gazdag úr az Arakcsajeff dvorba, a ki most nyert a roulette-bankban tizenháromezer rubelt; a Fontanka jegén még eléje kerülhettek neki. Piros bundája van, fehér medveprémmel.

Ez varázs-szó volt! A négy rabló egyszerre ott hagyta a szánt és a vezért s elkezdett futni a Fontanka felé, mintha űzték volna; mire aztán a tiszt úr is, látva, hogy egyedül maradt, igyekezett Diabolka karjai közül kimenekülni, nehogy elfogják; de a leány nem eresztette egyhamar.

– Megállj még! Nesze még ez a csók az orrod hegyére!

Aztán az is vágtatott az előre futott társak után.

Diabolka kaczagott féktelenül.

– Ah hah! Milyen jól esik egy jótett emléke! Most ezek szegények bizonyosan kirabolják Galban lovagot.

– Hanem már mégis azt az utolsó csókot elengedhetted volna annak a ficzkónak! dörmögött Jakuskin. Az orra hegyére! Úgy sem kellett az neki az álarczon keresztül.

– De kellett nekem, szólt Diabolka, hamisan kunczogva. A csókolódás alatt kikeresgettem a kedveskének, mi van a szíve fölött? s ezt találtam ott ni!

Egy csillogó gyémántokkal kirakott rendcsillagot mutatott a markában.

– Hó! Mi a mennykő! hisz ez egy elsőrendű Wladimir! kiálta fel Jakuskin.

– A mi Rinaldónk előkelő főtiszt.

– Gyémántos Wladimir-rend! Imsik te! Megállj. Csiholj ki! A rendjelek szalagjára belül aranybetűkkel szokott nyomtatva lenni a birtokos neve.

Az imsik tüzet csiholt egy nagy darab bükkfataplóba s míg azt Diabolka tele pofával fujta, e fénynél mind a két férfi egyszerre olvasá a szalagra nyomott nevet.

«Arakcsejeff Jevgen!»

– Ah, a mi derék Arakcsejeffünknek a fia ilyen mesterséget is gyakorol? kiálta fel Jakuskin.

– Mindenki tudja, hogy «mauvais sujet».

– No ez drága fogás volt tőled Diabolka. Ezért holnap, ha visszakinálod, mind azt a pénzt megkaphatod Jevgen úrfitól, a mit az ma éjjel az utczán rabolt.

– S holnapután megint csak nem lesz pénzem, szólt a leány nevetve.

Puskin azt mondá neki:

– Te, ha akarod, ezért az érdemrendért elvetetheted magadat Jevgennel s grófné fogsz lenni.

– Egy hét mulva megint csak visszaszökném a czigányokhoz.

– Hát talán fel akarod adni? Azt akarod, hogy felakaszszák?

– Azt a bolondot nem teszem. Mert engem meg mellé akasztanak. Csak bizzátok ti én rám; én tudom, hogy mit teszek azzal, a mit fogtam?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jakuskin németül mondá Puskinnak, a mit Diabolka nem értett: «Ez az ember volt egész életemnek megrontója, s most itt volt a pisztolyom szája előtt. De most már nem az ő számára van az a golyó megöntve; «látod: még csak dühbe sem hozott, mikor a nevét megláttam. Mikor a medvére lesünk, nem bántjuk a rókát. Vidravas a nyakának! Hadd legyen a bőre a Diabolkáé.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy jártasság kellett hozzá, hogy a külváros háztömkelege között ráakadjon valaki a «medvesonkára»; kivált miután az sem volt külömböző a szomszédjaitól (mint építészeti remekmű). Földszint tégla, azon egy emelet fából, azon rengeteg kiülő tető, czifrára faragott szarufákkal. A mit másutt pinczeablaknak neveznek, az itt a kémény; a kandalló a földalatti épületben van, s minthogy ez a legelső dérleeséstől a legutolsó fagyig éjjel-nappal mindig füstöl, annálfogva azon se leskelődni, se betörni hivatlan vendégnek nem lehet. A hivogatott vendégnek sem olyan könnyű a bejárás. Mikor már rátalált a szegletházra, mely a többiek közül kikönyököl a görbe utczába, arról a roppant medvesonkáról, mely fából faragva, ott lóg egy hosszú rudon alá a házhiuból; akkor talál maga előtt egy alacsony tölgyfaajtót. Azon nem lehet bemenni. Mert annak az a fortélya van, hogy kívül is rekesze van, meg belül is. A felső tolózár arra való, hogy a ki kívül van, be ne mehessen a belül levő engedelme nélkül, a külső meg arra szolgál, hogy a ki belül van, ki ne jöhessen a kinn levő beleegyezése nélkül. Korcsmárosi genie találmánya. A belső zár megóvja a vendégeket a rendőrség meglepetésétől, a külső meg a kocsmárost a vendég uraknak fizetés nélkül elszelelésétől. Kiegészíti a stratagemát az a furfangos mód, a mivel a vendégek bejutnak a korsóba, s a korcsmáros meg kijut, hogy az ajtót kívülről kinyissa, mikor reggel van, s a kivigadottakat ki kell rakni a hóra. E czélra szolgál egy másik ajtó, mely az első fölött van, az emeleten. Ennek van egy hosszú, keskeny ablaka, a melyiknek az egyik szegletében pörög a «fortoska», a pléh szélkelep, a miből a kitóduló gőz örökmozdonyt csinál. Mikor a felső ajtón zörgetnek, akkor a korcsmáros kiles az ablakon, s ha igazi vendég jön, egy csigára tekert kötéllel leereszt egy hágcsót, a mi az eszterhéj alá van felvontatva, s azon az érkezett vendég felmászhatik a felső ajtón át az emeletbe.

Ott egy igen tisztességes szobát talál maga előtt, körülrakva tarka és aranyos szent képekkel, a mik közül különösen kiválik egy embernagyságú szent György lovag a sárkánynyal, diófa rámában.

A szobát szép czifra viaszgyertyák világítják be, mik elé kék és piros vízzel tölt üveg gömbök vannak felállítva, mögöttük a Megváltó képe, arany háttérrel. A korcsmáros családja ott térdel a fali oltár előtt, s az ajtót kinyitott gazda siet visszatérdelni az elhagyott helyére s folytatja a félbehagyott imádságot. A szent szöveg közben aztán, marginalis jegyzetek képében, felelget Jakuskin hozzá intézett kérdéseire.

– No Dimitri, hát van-e friss medvetalpkocsonya?

– Oh Istenkém! hogy volna nagybőjt éjszakáján? Nem főzünk itt húst hét hétig. Irgalmazz nekünk.

– Hát mit adsz ma lakomára?

– Olajos babot, meg káviárt, hét hétig nincs más a házamnál. Kegyelmezz szegény bűnös fejünknek.

– De ha egy imperial üti a markodat, csak találsz még egy kis medvesonkamaradékot a számunkra?

– Ne vigy uram a kisértetbe! Dehogy találok; megverne érte az Isten, s megkorbácsoltatna a rendőrfőnök. Tiltják azt minden szentek.

– Kivéve szent Györgyöt, kiált közbe nevetve Diabolka, s azzal neki vetve a sarkát a nagy képnek, félretolja azt a helyéről, s azzal feltárul egy nyilás, mely a kép háta mögötti üregbe levezet.

A vendégek hahotája között folytatja nagy hadarva az imádságot Dimitri, de az egyik kezét markával felfelé hátratartja, hogy az igért imperialt belehullassák; s aztán, a mint azok eltüntek a ház belsejében, helyretolja a szent képet s olyan énekléshez kezd háznépestől együtt, hogy az kihallik az utczára.

A rejtett lépcsőn Puskin ment legelől, a ki jól ismerte már itt a járást; a földszinti helyiségben volt valami világosság, a mit egy elkoppantatlan faggyugyertya okozott s a mi elég volt arra, hogy az ujonérkezők az útjokban álló hordók, csobolyók és deszkaládák között el ne bukdossanak. A csipős sajt, hering, füstölt hus és pálinkaszag dicsekedett vele, hogy ez valami éléstár. Egy csapraütött hordó előtt guggolt valami asszonyféle, orros cserépkorsóba eresztve a csorgó levet. A mint az érkezőket meglátta, otthagyá a korsót, eléjük tipegett vigyorogva. Jól illett neki a vigyorgás; kiélt, ránczos arczán az látszott meg, hogy sötétben szokta magát kifesteni és tükör nélkül; a fogai közül hiányzott egynehány, az ilyet úgy hiják műnyelven, hogy «flinta». Zsíros tenyereivel végig czirógatta a vendégeket s végképen elrekedt fahangon mondá Puskinnak: «van ám friss medvetalp a számotokra eltéve!»

– Itt vannak-e a többi urak? kérdé Puskin.

– Régesrégen, hörgécselé a némber; de nagyon részegek lehetnek már, mert az elébb egy palaczk tintát hozattak a patikából.

– Az ördögbe? Mit csinálhatnak a tintával?

– Bizonyosan iszogatják; mert csizmát kenni, tudom, hogy nem jó. Megyek, bejelentelek.

– Ah, itt nagyszerüen megy! mondá Jakuskin. A mióta utoljára voltam itten, azóta bejelentik a vendégeket.

– Az okát kitalálhatod.

A némber valahol egy lyukat talált a falon, a min keresztül valahová le kellett kiáltania; de tompa hangja mellett az olyan nehéz feladat volt neki, hogy ismételve hozzá kellett fognia, míg a válasz visszaérkezett.

Az alatt az új vendégek várakozhattak.

Egyszer aztán Diabolka nagyot sikoltott.

– Egy patkány futott fel a csizmám szárán!

– Segítsek megfogni? mondá Jakuskin.

– Szemtelen! Mintha magam nem tudnék egy patkányt megfojtani.

A leány egy percz mulva nyakánál fogva húzta elő ruhája ránczai közül az ujjai vas szorítása alatt megmeredt apró fenevadat, s nevetve üté vele arczul Jakuskint, ki mindenképen szeretett volna neki e vadászatnál segítségére lenni.

Ez volt a második trophæum. Az első volt a Wladimir rendcsillag. Annak volt egy kapcsa, a mivel azt a zsinórra fel szokták akasztani. Diabolka ezt a kapcsot beleakasztotta a patkány előfogába s aztán mind a két diadaljelt odatűzte a süvege lelógó csákójára, egymás mellé a patkányt, meg a gyémántos csillagot. A szentpétervári úrnőknél divat volt egyidőben zsebórákat lánczostól, colliéreket medaillonostól a kontyaikra akasztva viselni. Követte az elmult divatot.

A flinta jelenté a társaságnak, hogy szabad a bemenet. Azzal egy csapó-ajtót felhúzott előttük, a mi a lebuj bejáratát elzárta. «Bujjatok be!»