Part 6

Ekkor Zeneida a kezében tartott virágcsokorból kiszakított egy pézsmagubót s azzal homlokon hajítá a dühösködőt.

S a kemény férfi, kit a puskagolyó soha meg nem ijesztett, e tréfás projectiletől oly zavarba jött, hogy kiejté kezéből a tőrt, s a homlokához kapott.

Erre megint általános csendes nevetés terjedt el a társaságban.

Mielőtt Jakuskin elejtett kését fölvehette volna, már ott volt mellette Zeneida s ő emelte fel a gyilkot a földről, odanyujtva azt neki s megczirógatva azt a bozontos szakállát.

– Kedves barátom, légy udvarias. Vendégünk, Krizsanovszky, a lengyel Koszinyiérik küldötte akar beszélni. Hallgassuk őt ki. Aztán a borotválkozó eszközödet tedd el.

Jakuskin lecsillapodott. Ennek az egy nőnek annyiszor sikerült a legingerültebb vitákat elsimítani, mikor már csak az volt hátra, hogy a tanácskozók fegyverrel rohanjanak egymás torkának.

Krizsanovszky kezében tartá a fövegét s azon kezdé, hogy:

– Urak! Én titeket itt hagylak. Én e tárgyról, a miről ti beszéltek, se vitázni nem akarok, se e fölötti határozatotokat be nem várom. Én azt a kérdést, hogy megölessék-e az uralkodó? hallani sem akarom, nem hogy a válasznak alávetni magamat. Senkinek ti közületek nincs oly nehéz panasz a nyelvén, oly égő fájdalom a szivében, mint nekem. Mit tett a ti uralkodótok a ti országotokkal, mint király? Ellenség hódításától megszabadította, nagygyá, hatalmassá tette, országokat szerzett hozzá. Mit tett a ti népetekkel, mint ember? Adott neki jólétet, tudományt; iskolát épített minden falunak. Ki a ti uralkodótok? Egy szép lélek, szép testben. Europa legszebb férfia, Napoleon mondásakép. S a szive is olyan jó, a milyennek az arcza mutatja. S a mi legfőbb, minden hibájában, minden erényében igazi orosz. Csak az a bűne előttetek, hogy czár. S azt mondjátok, ez elég bűn arra, hogy meghaljon érte. És mi az én uralkodóm, a czár testvére, Konstantin? Egy monstrum, a kinek az arczában a természet a rettenetest a nevetségessel csodamódra összepárosítva remekelt. S a rút vonások mindegyikének van egy megfelelő rút indulat a lelkében. A milyennek látszik, olyan: kegyetlen és nevetséges. Egész szerencsétlen nemzetemben nincs egy érző szív, a mit meg ne bántott volna; nincs drágaság, nincs ereklye, nincs koldusfillér, a mit el ne vett volna tőle. Hanem azért lengyel nem fogja uralkodóját orozva megölni soha. A mi kezünk a kardhoz szokott, az orgyilok nem illik bele. Bocsássatok el engem innen, hadd megyek haza. Én abban a hitben jöttem ide, hogy elszánt hősöket fogok itt találni, kik, ha eljön a kellő idő, hadirendben állva, megizenik a harczot elnyomójuknak, a hogy mi tesszük, s kiállnak a síkra és megverekszenek vele, a hogy mi teszszük, s nyilt, becsületes csatában döntik el, kié legyen az igazság? Ezt kerestem itt. Utamban, midőn Varsótól a Nyemenig haladtam, előttem vitték elődömet, a dicső Lukasinszky Valeriant, kit árulás juttatott a hatalom kezébe. Rokonom volt, barátom és vezérem: háromszorosan drágám. A testi és lelki kínzás minden nemét megpróbálták rajta, hogy kivallassák vele az összeesküvés tervét és a benne résztvevőket. Egy szót nem tudtak belőle kivenni. Maga Konstantin vette ki a bakó kezéből a korbácsot és tanította azt mestersége fokozására. Mikor aztán már össze volt törve, nem ember többé, csak egy száz sebből vérző csonttömeg, akkor az alkirály egy ágyúlafétára kötöztette ezt a még lélegző emberi roncsot, úgy hurczoltatta őt fogságra csikorgó télben. Én nyomról-nyomra kisértem őt. Egy-egy vércsepp hullott el utána a hóba. E fagyott jégrózsákat én felszedtem a nyomában és eltettem egy ereklyetartóba. Az ég megkönyörült a szenvedőn: útközben meghalt. A Nyemen jegén lyukat vágtak s abba belédobták: elvitte a víz. Tudom, hogy én következem utána s velem is az fog történni. De azért sem a boszu, sem a félelem rá nem visz arra, hogy uralkodómat lesből, orozva, hátulról, vagy mikor alszik, vagy mikor térdepel és imádkozik, megöljem! Soha sem volt az orgyilokkal az Isten. A tőr, mely Cæsart ledöfte, kaput nyitott a Caliguláknak és Heliogabalusoknak. Tell Vilmos önszemébe mondta Gesslernek: «ezzel a nyillal foglak megölni, védd magad, a hogy tudod!» Én is azt teszem. Mikor eljön az idő, megizenem a hadat ellenségemnek s ha Isten összehoz vele a harczmezőn, egyikünk meg fogja ölni a másikat. Hanem addig, a míg elég erősnek nem érzem magam a nyilt csatára, semmi nyomorgatás, kegyetlenkedés és semmi phantasticus rajongás rá nem bir arra, hogy egy idétlenszülött kitöréssel még szorosabbra húzzam a kötelet, a mit szét akarok tépni. A ti tervetek idétlen, éretlen, alaptalan. Ront, nem épít. Megismertem, s nem kötöm hozzá a mienket. Bocsássatok haza.

Pestel megfogta a lengyel kezét és visszatartá.

– Nem lehet innen eltávoznod. Még semmiről sem vagy értesülve. A mit felolvasni hallottál, az csak halavány akadémiai értekezés. A mit ez a dühöngő beszélt, az csak egy monomán szenvedély szava. Én sem fogadom el paizsomra irandó devisenek: «szórjátok a hamvaikat a szelekbe!» nem azért, mintha a szívem megrezzenne tőle, hanem azért, mert tudom, hogy ilyen szó úgy szétszórná valamennyi társaságunkat, mint egy kosár pelyhet. Maga a nép ellenünk fordulna. Hisz a misében benne van az ima a czárért és a nagyherczegekért s csak egyszer felejtené azt ki a pópa onnan, agyonvernék, mint eretneket. Mikor a katonáktól azt kérdezem: «akarjátok-e a respublikát?» azt felelik rá: «ha a czár parancsolja, igen.» Csinján kell kezdenünk a dologhoz, nem ijeszthetünk meg senkit. Csak az első lépés nehéz, a többi ezután magától jön. Tehát térjünk vissza oda, a hol Jakuskin félbeszakított s te, Krizsanovszky, foglald el újra helyedet. A czár és a nagyherczegek eltávolításáról van szó. Csak eltávolításukról. Menjenek Amerikába. Ott is szép birtoka van még Oroszországnak: uralkodhatnak benne. De ehhez ti nektek lengyeleknek is segédkezet kell nyujtanotok. Mert mit használ nekünk, ha mi hajóra rakjuk a három testvért, míg a negyedik testvér, Konstantin, a ki az orosz alaptörvények szerint Sándor után legközelebb következik a trónra, ott marad szabadon Varsóban.

– Töltsünk tiszta bort a pohárba, Pestel, viszonzá Krizsanovszky. Mi lengyelek, a mióta a világon vagyunk, mindig arra voltunk jók, hogy a mások javáért vérezzünk. Mondjátok meg nekem, mi történik mi velünk, ha sikerül az uralkodó családtól megszabadulni?

– Csináltok köztársaságot Lengyelországból.

– De ez a lengyel köztársaság még mindig tagja lesz a nagy orosz birodalomnak, ép úgy, mint Liefland, vagy Veres-Oroszország s fölöttünk is marad valaki: egy fő, a ki mind a kilencz köztársaságnak ura, a kiről nem tudom, hogy mi neve lesz és minő hatalma? Mert esküszöm neked, hogy nem kivánom a szabadságot azért, hogy a nemzetem elveszszen benne.

A nagy elhallgatás tanúsítá, hogy a lengyel fején találta a szeget.

Itt a bökkenő!

Turgenyeff Miklós, az elnök szólalt meg ekkor.

– Légy megnyugodva, Krizsanovszky, a köztársaság feje, ki a kilencz tartomány fölött állni fog, nem lesz autocrata, nem lesz más czím alá bujt zsarnok.

– Hát mi?

– Az, a minek lennie kell. «Un president sans phrases.»

(A társalgás francziául folyt.)

(Ez a négy szó Turgenyeff Miklósnak majdan összes birtokába s csaknem a fejébe került!)

Abban a pillanatban, a mint ezt kimondotta, egyszerre visszacsapódott helyére a roulette a réztáblával együtt, s eltakarta a zöld könyvet s felnyilt az ajtó… S belépett Galban lovag.

Fortélyos gépezete volt a kettőnek. Mikor a zöld könyv fel volt tárva, olyankor, ha valaki a külső ajtót felnyitotta, a roulette egyszerre visszacsúszott a helyére. A belépő Galban lovag nem hallott meg egyebet, mint a négy utolsó szót Turgenyeff Miklóstól s nem látott maga előtt mást, mint egy játszó társaságot. A bankadó még egyszer ismétli: «Je suis un president sans phrases: messieurs, faites vos jeux!» Egy játszó, a lengyel, boszusan kel föl helyéből: «merci monsieur, c’en etait assez!» egy másik, Jakuskin, izzadt homlokát törli, arczából kikelve, s az asztalra csap: «j’ai tout perdu!» Mint a valóságos roulette-tábla mellett. A többiek hideg vérrel tolják be a számokra pénzcsomagaikat s úgy tesznek, mintha észre sem vennék az ujon érkezettet.

Csak a házi asszony siet őt elfogadni.

– Bizonyos voltam felőle, hogy ön rá fog találni a mi barlangunkra. Egy helyet tartottam fenn az ön számára.

– Nagyon lekötelez vele istennőm! ma különös szerencsémnek kell lenni a játékban, miután a szerelemben ellenkező chanceaim voltak.

– Hogyan? Tán megszökött öntől a szép gitanissa?

– Au contraire; elaludt. Ilyen échec még nem történt velem soha.

Zeneida hangosan kaczagott, s nem lehetett észrevenni a kaczagás álarcza alatt a felháborodást, a mit e perczben érzett. Kitalálta, hogy Diabolkának álomitalt adtak.

– No hát akkor legyünk moitié. Játsszék ön velem közös nyerésre, vesztésre.

Galban lovag elfogadta az ajánlatot s leült a mutatott helyre. Zeneida odadőlt a zsöllyeszéke karjára.

Ez tehát csakugyan játszó társaság s ez csakugyan roulette-asztal.

Itt nincs a zöld könyv.

(Egy ujjnyi rézlap választotta el tőle; fölötte könyökölt.)

Itt csak rendőrségi tilalomtörést követnek el; és az szabad. Az elnyomott vágynak valahol ki kell törni: inkább az erkölcsi téren törjön ki, mint a politikain.

Azon sincs mit csodálkozni, hogy Turgenyeff Miklós maga tartja a roulette-bankot. Lehet valaki bel esprit, nagy iró, philosoph és philantrop, s a mellett szenvedélyes szerencsejátékos. Maga Napoleon is az volt,

A mint leghevesebben folyik a játék, egyszer csak belép a játékterembe a mellékszobából Puskin, nekihevült arczczal, s nem tekintve szét elébb a társaságon, diadaltól átmelegült hangon mondja:

– Készen a dal!

Valamennyi arcz megrettenve tekint egyszerre felé.

Ez most elárul mindent!

Jó szerencse volt, hogy szemei, ha senkit nem láttak is meg, de Zeneidát keresték. A hölgy, ki Galban lovag székkarján ült, odamutatott a szemeivel a lovagra.

Ekkor vette észre azt Puskin.

– Nos, hát halljuk azt a szép dalt, mondá Galban lovag, az előtte halomrahányt aranyakat csörgetve csendesen.

Puskin egy perczre elsápadt. Rábámult. S azután csendesen a dolmánya keblébe nyult. Mindenki rettegve nézett reá. Mit fog elővenni? Az általa szerzett szabadságdalt-e? S azt el fogja szavalni, vagy énekelni Galban hallatára? vagy pedig azt rántja elő, a mit mindegyik összeesküvő ott hord a keblében, ha tánczol, ha poharazik, az éles stilétet s a másik perczben már le lesz szúrva az árulkodó?

Egy papircsomagot vont elő, s aztán mosolygott hozzá.

– Itt van, a mit igértem. A románcz. «A szép czigányleányról.» Akarjátok meghallani? (Szabadságdal helyett egy románczot.)

Hogy ne? Egy kínos jelenetnek megszüntetésére legjobb volt ez. Felolvasni valamit: akármit, hogy az alatt mindenki magához térhessen felindulásából.

Ámde ez nem volt «akármi».

A mint hozzá kezdett Puskin, egyszerre meghódított minden figyelmet. Új, megkapó, elragadó volt minden e költeményben; tele eredeti eszmékkel, magasban járó gondolatokkal; tűz, vad szenvedély kifejezése, merész eszmejárás és igéző leirások, és a mellett mily természetes egyszerűség. Mikor a vén czigány vajda leánya gyilkosát elűzi.

«Kevély ember, hagyj minket el! Vadak vagyunk mi. Nem köt el Törvény: – nem ölünk, büntetünk, Vér, könyhullás nem kell nekünk, De a gyilkos nem jő velünk. Vad sors számára nem születve Szabadság csak magadnak kell, Szavad bennünket rémületbe Ejt. A mi népünk ősi kedve Szelíd, jó: hagyd tanyánkat el. Maradj. – Béke legyen szivedbe!»

Még senki sem ismerte e költeményét Puskinnak.

Mikor vége volt, Zeneida odafutott hozzá s megszorítá mindkét kezét.

Hát csókot nem adott neki, mint az elébb Rylejeffnek?

Nem. Hanem annál többet. Könyei nedvesíték arczát. A csók olcsó; a köny drága.

Az összeesküvők egész csoportja, feledve a zöld könyvet és alkotmánytervet, sietett forrón üdvözölni a költőt, ki egyszerre, mint üstökös csillag, mikor a szél elveri a felhőt az égről, ott áll teljes ragyogásában, nem hirdetve előre megérkeztét.

Galban lovag átlátta, hogy ezek nem összeesküvők; ez egy finom társaság, mely szeret mulatni, játszani és szellemi élvektől megittasodni, a mi, az igaz, hogy mind tiltva van Oroszországban, s azért el kell rejtőzni vele.

– Par exemple, az ilyen költeményt más országban kinyomtatnák s szerzőjének nevét a félvilág emlegetné.

– Bolond beszéd, szólt Puskin, kit ingerelt a hizelkedés. Nem tudod, hogy nálunk az ostobaság egy istenség, annak oltára van, az oltárnak papja van, és annak a papnak a neve «censor».

A censor!

Általános kaczaj követte e találó mondást.

A censor ott is a stereotyp marionette-bábok közé tartozott.

Galban lovag kapott az alkalmon az agent provocateuri talentumát is érvényesíteni.

– Hja, messieurs et madame, a censor nálunk nélkülözhetetlen rossz. Hiszen tudni fogjátok, hogy II. Katalin czárnő egyszer a tudósai unszolására azt mondta, hogy jól van, hát legyen teljes tökéletes sajtószabadság Oroszországban, három napra! Majd meglássuk a kóstolóból, hogy mit fog ez a fa teremni? Azt gondolja az ember, hogy a három nap alatt siettek a földből kibúvni a szabadságdalok, s rejtve tartott remekművek, az eltiltott philosophi értekezések. Az bizony, az ocsmány pasquillok és trágár historiák. A nyomdák csak úgy okádták a személyek és családok ellen szórt undok rágalmak özönét, s az erkölcsrontó kriptogram iratokat, úgy, hogy már a sajtószabadság második napján futott mindenki a czárnőhöz rimánkodni, hogy engedje el a harmadik napot s állítsa vissza a censurát.

Senki sem tartá tanácsosnak felvenni az odadobott keztyűt, csak Puskin nem állhatott ellen ösztönének. Költőnek lehetetlen azt eltűrni, hogy a sajtószabadságot gunyolják előtte.

– Tudod, Galban, ha én valakinek, a ki még a bort nem ismeri, azt mondanám, hogy kóstolja meg azt, a mi szüret után három napig a hordó akonáján kiforr, hát az megesküdnék rá, hogy nincs a világon utálatosabb moslék a bornál.

– Messieurs, je suis un president sans phrase. Le dernier jeu,» hangzott a banktartó szava; ketté vágva a kényes társalgást.

Ideje is volt berekeszteni a játékot; mert ha Galban lovag reggeli öt óráig el nem hagyja ezt a palotát, a rendőrség be fogja törni annak a kapuit, s elfog mindenkit.

A roulette utoljára pördült körül, Galban lovag hatezer négyszáz rubel nyereségben maradt. Azt azután udvariasan megosztotta Zeneidával. Azután a szokásos ceremoniáliás búcsúvételek kicserélése után igazán megvált a társaságtól.

A hátramaradottak egymásra néztek.

Azt mindenki tudta, hogy ez a roulette csak alakoskodás. Mind a bank, mind a játszók Zeneida pénzét szórják előre-hátra, végül senki se nyert, se vesztett. Azért mindenki furcsán mosolygott azon, hogy Galban lovag elnyert egy csomót Zeneida pénzéből s még gavalléros képet csinált hozzá, mikor azt megfelezte vele. Hanem Zeneida arcza ragyogott a diadaltól. Fölemelte a kezében tartott virágcsokrot, gyémántos fogantyujával s a kielégített harag hangján suttogá:

– Je le payais! (Kifizettem őt.)

Galban lovag megkapta a gyémántok árát, a nélkül, hogy észrevette volna, hogy utána hajították azt.

A PÉZSMASZAGTÓL A KÁTRÁNYBŰZIG.

A mint Galban eltávozásáról biztos lehetett a társaság, azt mondá Pestel:

– Ez hát, bojár urak, igen szép volt: (értem a románczot), hanem mi, úgy hiszem, még valami egyebet is akarunk itt egymástól meghallani. Nemde Krizsanovszky bátya?

A lengyel nemes vállat vont.

– Nekem nincs több mondani valóm. (Hanem azért előhuzta zsebéből az elmaradhatlan tajtékpipáját a dohányzacskóval együtt s rágyujtott, a mi annyit tesz «napkeleti dohánynyelven», hogy «beszélnék biz én, ha ki tudnék innen bőjtölni bizonyos embereket, a kikre nézve zsindely van a háztetőn.»)

Zeneida elértette őt s valamit sugott Rylejeff fülébe.

– Úgy! Igaz! Mondá Rylejeff. Halljuk a mi Puskinunk szabadságdalát. Valóban a felolvasott gyönyörű románcz jogot ad téged a mi Tyrtæusunknak nevezhetni… Soha Byron óta…

De Puskin nem engedte neki végigmondani a phrasist. A dicséret dühbe hozta. Olyan az, mint az iskolai érdemrend: a kis deák, a kit az első verseért megdicsértek, diadallal viszi azt haza a nyakába akasztva, de az Istentől fölkent költőt szemébe ne magasztald. Tudja ő azt jól, hogy meghódított: ne mondd neki! ha asszony vagy, dobj egy virágot utána, ha férfi vagy, szoríts vele kezet; de csak ne mondd neki, hogy költeménye szép volt, mert azzal elkergeted. S a mivel legmesszebb el lehet őt kergetni, az, ha egy költőtárs dicséri meg; «Genus irritabile vatum!»

– Nem, urak, szólt közbe, dölyftől recsegő hangon. Ez a vers nem nektek való; ehhez nem pézsmaszag kell, hanem kátránybűz és kapadohány. Jer Jakuskin, menjünk vele egy korsóba. Ott «ennek» az athmosphærája.

Jakuskin talpraugrott s kezét nyujtá a költőnek.

– Jól van! Menjünk a «medvesonkához».

– Oda.

A társaság nem marasztotta őket.

A két ajtó között még lehetett hallani, mit beszélnek egymással.

– Vigyük oda magunkkal Diabolkát, mondá Jakuskin.

– Jó lesz. Keresd fel.

– Valahol elaludt az ostoba. Majd életre czibálom.

A háziasszonytól így szoktak itt búcsút venni.

Zeneida azonban utánuk indult s elhagyta a szobát.

– Most már beszélhetsz, szólt hirtelen Pestel Krizsanovszkyhoz. A nő jelenléte gátolt talán? Van még mondani valód?

– Van, szólt a lengyel. De nem e nő jelenléte gátolt. Oh nem. A nők igen jó titoktartók, ha összeesküvők. Leæna elharapta a nyelvét, hogy társára ne vallhasson, mikor a kínpadra vonták. Azóta is a nyelvnélküli nőoroszlán a titoktartás jelképe. Én sokat számítok az asszonyokra. Sőt megvárom, míg Zeneida visszajő, hogy előtte szólhassak: csak ezt a másik kettőt vissza ne hozná.

– Te gyanakodol bennük.

– Nem. Csak nem szeretem őket. Összeesküvésnél nem a szándékos árulók a legveszedelmesebbek. Háromféle embertől félek inkább. A gyávától, az önfejütől, s a phantastától. Ez az utolsó a legveszedelmesebb, mert elámítja magát s hamisan tudósít. Hall egy részeg parasztot káromkodni, s azt mondja, hogy forradalmi hangulat van. Egy szökött katonából hadsereget csinál, hiszi azt, a mit képzelete alkotott, s ha teleolvasta a fejét forradalmi munkákkal, azt hiszi magáról, hogy ő Robespierre, s a pétervári muzsikról, hogy az a párizsi sansculotte. A conspiratióhoz nem kell phantasia, oda memoria kell és judicium. Ezzel a két emberrel nem szeretek együtt tanácskozni. Az egyik bolond, a másik poéta.

Pestel megrántá a lengyel kabátja lelógó ujját.

– Ne sértsd meg Rylejeffet.

– Oh Rylejeff más; ő correct verseket készít, minden hiba nélkül; gondolatait oly helyesen méri fel jambusokkal és trochæusokkal, mint a buzát bushellel és tsetverttel. Ő az ura a phantasiájának, nem az ő neki.

Rylejeff az amerikai gabonatársulat ügynöke volt; s hogy nem volt inkább költő, mint üzletember, azt tanusítá azzal, hogy e fél bókot, fél gorombaságot igenlő mosolylyal fogadta.

Az egész társaság fölkelt az asztaltól, s apró csoportokra oszlott, a míg Zeneida visszatér. Rylejeff és Krizsanovszky egy szögletbe vonultak. A lengyel ugyancsak igyekezett fellegeket csinálni maga körül dohányfüstből, mintha nem tartaná elég álarcznak vonásai rideg mozdulatlanságát, s hogy őt ne kérdezzék, ő kérdezett.

– Szeretnék tőled egyet megtudni. Minden nagy czélnak a kiinduló pontja valami kicsiny önérdek. A szabadság: no az a nap; de az önérdek, az a föld. Azon vetjük meg a lábunkat. Csupa abstract fogalmakból még nem csináltak új korszakot. Az én önérdekem nem magyarázandó. Két szó megmondja: lengyel vagyok. Ez elég föld mind a két lábam számára. Ilmerinen kisasszony finn nő; s hiszem, hogy az is elég önérdek. Nem féltem, hogy a feje elszédüljön abban a fényes magasban, a hol koszorukkal és gyémántokkal körítik. Értem a te önérdekedet. Szereted a magad faját, látod annak rettentő hátramaradását más nagy népek mögött s szeretnéd azok közé fölemelni. Ismerem Pestel önérdekét. Nagyravágyása végtelen. Ő egy ujjáalkotandó ország első embere akar lenni. Széles alap! Valódi piedestál, a min a lába nyugszik. A többiek is mind mellőzött tehetségek, kiket a mozgalom fényes szerepekkel kecsegtet. Azután itt van Muravieff-Apostol. Azt itt tartja egy apai hagyomány, a mit meg nem tagadhat. Puskin szerelmes Zeneidába. Ez is sziget. Az őrült Jakuskin boszút akar állani. Ez is megbizható indulat, lehet rá építeni. A derék Turgenyeffet ide köti a puritán becsületesség. Ő kora ifjuságától kezdve mindig a szabad eszmék előharczosa volt, elkezdve demidecemvir korától: ez a vas becsületesség nem engedi magát más formába öntetni, inkább összetörik. De egy embernek az ittlétét nem tudom magamnak megmagyarázni. És ez Ghedimin herczeg. Egyike az ó-orosz tizenkét dynasta család tagjainak. Birtoka oly nagy, hogy jövedelmét orosz földön nem birja soha elkölteni. Az udvarnál a tsinn legmagasabb rangfokozatát birja; finom, ragyogó, ünnepelt uraság, a kinek egy olyan világfordulatban, a minőt ti terveztek, nyerni semmit, veszteni mindent lehet. Mit keres ez ebben a társaságban? Mi érdeke van ennek, hogy az összeesküvés tagja legyen?

– Valamennyiünk között övé a legerősebb érdek; a legkiengesztelhetlenebb sérelem emléke. Mert ez személyes sérelem. Te ismered a czárt. Tudod jól, hogy ő rá, mint emberre, senki nem haragudhatik. Még Jakuskin is a czárt üldözi benne, nem az embert. Egyedül Ghedimin herczeg az, ki mint férfi férfival áll vele szemközt. A czár nagyon ifjan házasodott. Beteges nőt vett el. Gyermekei korán elhaltak. Neje iránt meghült, új szenvedélyben keresett kárpótlást. Egy előkelő főuri család egyetlen, hirhedett szépségű leánya nem tagadta azt meg tőle. A tilos viszonynak eredménye lett: egy leánygyermek. Jól eltitkolták a dolgot. Az ifju herczegnő elutazott Olaszországba, mint leány, s visszatért, mint leány. Nem sokára ezután férjhez ment Ghedimin herczeghez. Olaszországban azonban lassankint felnőtt egy fiatal hajadon. Nariskin Zsófia herczegnő czím alatt, a kit tizennégy esztendős korában felhozattak Szent-Pétervárra. Nem az anyja, hanem az apja. A leány a külváros egyik magányos, kerttel övezett házában lakik, a hol gyakran meglátogatja őt az apja: az anyja soha. Az apja bálványozza a leányt, a ki még beteges is, az anyja gyűlöli. Az apa a czár, az anya Ghedimin herczegnő. Érted-e már most, hogy mi hozza közénk Ghedimin herczeget?

– De hát tudja-e ő ezt a titkot?

– Hogy tudja-e? Hiszen mi mindnyájan tudjuk.

– Abból még nem következik, hogy a férj is tudja. Csak gondold meg jól. Egy olyan állású férfi elé, mint Ghedimin herczeg, miféle emberi teremtés léphetne azzal a szándékkal, hogy az ő herczegi hitvestársáról egy meggyalázó fölfedezést tegyen? Az ily szóért az alárendelt személyt megkorbácsolják, s az egyenrangut agyonlövik. A szatócsok árulkodhatnak egymás feleségeire, de gentlemanek nem. Ki mondhatta volna ezt meg Ghediminnek?

– Hát ki? A kedvese. Nem kedvese-e Ilmerinen Zeneida Ghedimin herczegnek? S nincs-e ezer oka reá, hogy a herczeget hitvese gyalázatáról felvilágosítsa?

– Ne hidd! Nem tette azt. Te nem ismered Ilmerinen kisasszonyt; én igen. Mindenekelőtt nem hiszem azt, hogy ő szeretője Ghedimin herczegnek. Vagy ha szereti, hát akkor igazán szereti; nem úgy, a hogy a «Ninon de l’Enclos-k» szokták osztani a szerelmet. De én azt hiszem, hogy mást szeret. És azt hiszem, hogy még annak a szenvedélyének is urnője tud maradni. Ez a nő képes az egész világ megvetésével daczolni, de a saját maga megvetését nem tudná elviselni. S a szerető előtt árulkodni annak a feleségére, ez csak egy hetærához illő vonás! Ti nem tudjátok, kivel van dolgotok. Ez a nő játszik veletek. Ti megannyi sakkfigurák vagytok; ki bástya, ki futó, ki ugró. Lehet, hogy Ghedimin herczeg köztetek a sakk király, de Zeneida nem a sakk királyné. Ő a sakkjátszó.

– S neked mégis van bizalmad hozzá közelíteni?

– Igen, mert én vagyok a másik sakkjátszó.

… A roulette golyója pördült. Valaki jő! Mindenki a helyére sietett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –