Part 5

Galban lovag mosolygott. Ez volna hát a csapda? S nagyobb biztosság kedvéért még magát a macskát is odazárták. Szegények! Azt hiszik, hogy a kigyót is meg lehet fogni egérfogóval. Azonban hát hadd teljék az idő. Időt kell engedni az ellenségnek, hogy hadrendbe álljon. Most azt hiszik, hogy ő már meg van fogva. A ki Diabolkának adta magát, az egészen azé lett. Azt hiszik, hogy ő már félre van téve az útból. Most nem félve az ő kémszemétől, az összetartozó emberek egybekerülnek a nagy találkozóra. De hol tartják azt a találkozót? Melyik rejtekében annak a titokteljes épületnek? Ez a gondolat járt a fejében.

Csirrrrr! hangzott az asztalhoz csapott pohár, száz darabra törve.

– Mikor én vagyok melletted, akkor ne gondolj másra! Ha az én szemembe nézhetsz, ne nézz a világba! Félsz tőlem talán? Józan akarsz maradni?

Galban bebizonyította, hogy nem fél tőle s nem akar józan maradni. Felkapta az egész palaczkot s úgy ivott belőle. Egyéb oka is lehetett rá egyenesen a palaczkból inni. A pezsgőbe nem lehet keverni álomitalt, mert azt, ha felbontják, kifut; a pohárba pedig könnyen lehet altatót elrejteni, a mit észre nem vesz az ember.

Hogy Galban lovag mint jött arra a gyanúra, hogy őt itt még holmi narcoticummal is ártalmatlanná tehetik, annak igen egyszerűen az a nyitja, hogy ilyen álomport ő maga is hozott a zsebében, abból az elővigyázati czélból, hogy ha netalán alkalmatlan kullancsra akadna, azt lerázhassa magáról.

Két dologra nem lehet egyszerre hallgatni: a szívdobogásra és az óraketyegésre. A ki a gyönyörrel játszik, az hamis játékossal játszik, a ki nem igazán számítja az időt. Ezt tudta Galban lovag tapasztalásból. Neki meg kellett szabadulni a fekete szépségtől jó idején, s a czigányleányt nem mámorosítá el a bor. Összetört már minden poharat, s csak a leütött nyaku palaczkból húzták a bort, felváltva. Egy ilyen palaczkkal kellett őt tehetetlenné tenni. Nagyon könnyű dolog volt az. Mikor a jégbehűtött palaczk fejét leütik, akkor a bornak négy ötöde meg van fagyva. A közé öntött altató csak a higan maradt borral vegyül el. A ki először iszik belőle, az megiszsza az álomitalt; a ki utánna következik, annak már a jégből felolvadt bor jut részül s nem árt meg neki.

Diabolka vad kedve egyszerre csak alálohadt, karja lecsúszott lovagja nyakáról. Ásítozni kezdett; a feje hátrahanyatlott. Egy perczre felriadt, mintha eszére térne s világosság derülne agyában, hogy most neki nem szabad elaludni, mert abból nagy veszedelem lesz! A vizes kancsót kereste. Hanem a szer nagyon erős volt. Kettőt lépett, aztán elkezdett tántorogni. A kezeit még a homlokán tartá, de már aludt. «Kössétek a medvéket lánczra!» hebegé. Már a pusztában álmodta magát. Aztán végig terült a padlaton. Galban lovag fölemelte a leányt a földről, lefekteté a kerevetre, megcsókolta az ajkát és ott hagyta.

A rejtekajtó felnyilt s ő ismét a pálmakertben találta magát. Egy hat öl magas amphitheatrum az, tele az Indiákról s a Senegal mellől elhozott ritka növényekkel, a miket hamis meleggel, utánzott napfénynyel bolondítanak itt, hogy a kilenczhónapos tél országában zöldüljenek és növekedjenek.

Egy óriás fügecactus mögé lopózva, kikémlelt Galban lovag a mellékterembe.

Ott egy szilaj orgia képét látta, a minőt nem szeret leirásban megörökíteni sem az emlékezet, sem a képzelem. Nem is érdekelte őt az. A mit megakart látni, az volt, hogy vajjon azok az alakok, a kiket ő kipéczézett, részt vesznek-e ez eleusi mysteriumban? Egyet sem talált ott. Valóban álarczosbál ez; a bál maga az álarcz, s a kik azt viselik, azok nincsenek a bálban.

Hol vannak hát?

Valamennyien mind eltüntek, még Puskin is, a korhelyek nagymestere.

Elindult őket felkeresni.

Nehéz és koczkáztatott merénylet volt.

Először is egy teljesen ismeretlen palotában neki indulni, tájékozatlanul, a kutatásnak; kitérni a netalán szemközt jövők elől, s a csodálkozó szemet megcsalni tettetett mámorral, a hogy a részeg ember szokott benyitogatni minden ajtón, megháborított pásztorórák hősei által kidobatni iminnen-amonnan. És azután ha rátalál a helyre, a hova a különvált társaság félrevonult, ott lehet, hogy őr lesz felállítva, a ki az elrejtőzötteket a gyanus közeledőkről értesíteni áll ott. Azt hirtelen orozva kell megrohannia, mellére szegezve a pisztolyt. Mert akkor már bizonyos, hogy a hol hirnök áll az ajtó előtt, ott összeesküvés van az ajtó mögött. És akkor berohanni az ajtón. Ha ez az ajtó zárva lesz, akkor a gyanu alapos, akkor erre a palotára ki van mondva az itélet, s ha kell, szétszedik azt kőrül-kőre. Ha pedig nyitva van az ajtó, akkor belépni a társaság közé ezzel a szóval: «a czár nevében! önök az én foglyaim!» Lehet, hogy akkor rögtön leszúrják; de sokkal valószinűbb, hogy nem. A fölfedezett összeesküvés demoralizált. Mikor azt fogják hallani: «ha én reggelig vissza nem térek Arakcsejeffhez, mind azok, kik e palotában vannak, a hatalom kezébe jutnak!» meg lesznek dermedve, s önként tartják kezeiket a bilincs elé. S elvégre is, ez hivatás. Egyik ember meghal így, a másik amúgy. A katona tudja, hogy lőnek rá, mégis előre megy; a tengerész tudja, hogy a viznek nincsen gerendája, mégis rászáll. Az egyik ember fittyet hány a bárdnak, a másik a tőrnek. S mind a kettő heroismus.

És aztán, ha a félrevonultakat nem a «zöld könyv», hanem a zöld asztal körül találja csoportosulva, a tiltott rouletten vesztegetve a pénzüket? eh bien! akkor ő is közéjük fog ülni s ezt nem fogja elárulni Arakcsejeffnek. Ez nem gentlemannak való feladat.

Volt a kutatáshoz valami Ariadne-fonala. Hasonlatos a meséhez, a hol az elhullatott kavicsok vezetik haza az erdőből az eltévedt gyermekeket.

Zeneida Semiramis jelmezében jött haza. Dúsgazdag rőt haja át volt fonva igaz gyöngysorokkal. Mikor Galban lovag a diadallal hazahozott művésznő fejéről lesegíté emelni a bashlikot, egy gyöngyfüzért szándékosan kettészakított észrevétlenül. A fonálról lepergő gyöngyöket egy ideig fentartja a sűrű hajzat, de mégis lehetetlen, hogy járás közben egy-egy le ne hulljon.

Egyet már megtalált a pálmakertben. Tehát itt keresztül kellett mennie. A második gyöngyszemet megtalálta egy korridoron. A harmadik már elárulta neki a lakosztály küszöbét is, a melyen át eltünt a hölgy. S a hol ő van, ott kell lenni a többinek is.

A ZÖLD ASZTAL ÉS A ZÖLD KÖNYV.

A terem, melyben az «Észak szövetsége» gyüléseit tartá, kettős ajtóval volt ellátva, a mi orosz palotákban nem szokatlan. Ott a kulcslyukon át se hallgatózni, se leskelődni nem lehetett.

A terem közepét foglalta el egy tömör asztal, inkább szekrény, s annak a felső lapját képezte a roulette.

Ki voltak rakva rendben a pénztekercsek, hihetőleg imperiálok (bankjegy a rouletten nem játszik), s a croupierek hosszúnyelű pénzhárítói s minden újan érkező helyet foglalt az asztal mellett s kitette maga elé az erszényét. Hanem azért senki sem játszott. Ez csak alakoskodás volt. Valahányszor egy tag érkezett, az ajtónyitásra a roulette pörgetyüje forgásnak eredt s a tánczoló golyó figyelmeztette a társaságot, hogy valaki jő. Meglepetéstől nem lehetett tartani.

Az összegyülteket a háziasszony mutatja be egymásnak. Szükség van erre, mert ezuttal olyan emberek is vannak jelen, a kik egymást soha nem látták, minden ország távol vidékén alakult titkos társaságok küldöttei.

Az «Észak szövetségének» elnöke és pecsétőre Ghedimin herczeg. Titkára Rylejeff, fiatal költő, s az amerikai gabonatársulat ügynöke. Ott van a három Turgenyeff testvér közül a legidősebb, Miklós, a történetíró, Lubin ezredes, a titkos nyomda tulajdonosa; az egyik Besztuseff; Küchelbecker, a tüzérség főtisztje. Azonkívül megjelent az «üdvegylet» főnöke, Vaskovszki; az «egyesült szlávok» képviselője, Muravieff Artamon; a «hős szövetség» éltető szelleme, Orloff. Ezek mind magukban elkülönítve működő titkos társulatok, a miknek czélja közös. «A szabadság.» (Szabadság a hó alatt.) Hanem eljárásuk, modoruk, eszközeik külömbözők. Azért jöttek most össze, hogy a szerteszét ágazó terveket egy közös eljárásban egyesítsék. Meghívták e tanácskozásra a távol Feketetenger-parti «déli társulat» főnökét, Pestel ezredest, s a még távolabb Kaukázusban együttérző «vadak» fejét, Jakuskint, és a ki legtávolabbról jött (mert egy vértengeren kellett átgázolnia, a mi a két nemzetet elválasztja): a lengyel «Koszinyérik» (Kaszások) szószólóját, Krizsanovszkit. Ezek a férfiak mind egyenruhát viselnek, az egy Rylejeffet kivéve, a ki nem más, csak polgár, s divatszerű sárga gombos kék frakkot visel. Krizsanovszky uhlán főtiszt, Jakuskin pedig georgiai lovas. Valamennyien simára borotvált arczok, csak a lengyel tartotta meg nemzeti jellegét és Jakuskin, kinek torzonborz szakálla össze van növe a szemöldökével, igazi vad kozák typus, elhanyagolt külsejével kérkedő.

S a jelenlevők valamennyiének van valami irva a homlokára!

Zeneida maga az ajtónál áll s fogadja az érkezőket, míg tele lesz velük a szoba. Nincs nagy beszélgetés, mindenki azokkal a szellemekkel társalkodik, a kik idehozták.

Ekkor még egyszer perdül a roulette golyója.

– Ki jöhet még? kérdi Zeneida.

A megnyiló ajtón belép Puskin.

Zeneida arcza önkénytelen ijedelmet fejez ki.

– Hát te miért jősz ide? sugja neki indulatosan.

– Nem szabad ide jönnöm?

– Nem az volt-e rád bízva, hogy őrizd Galbant, nehogy meglepjen bennünket?

– Nálamnál jobb őre akadt. Diabolka magával vitte az egérfogóba.

– De neked azt kell megfogadnod, a mi rád van bizva.

– Majd visszamegyek hozzá, mihelyt indiscretio nélkül tehetem. Most itt akarok lenni. Mutass be.

– Gyermek vagy? A kiváncsiság bánt? Meg akarod tudni, hogy mit teszünk mi itt?

– Részt akarok benne venni.

– Minő szeszély! Azt hiszed, hogy valami nevezetes, főbenjáró dolgot kezdünk el itten, s dicsőséget keressz benne, hogy te is föltedd a fejedet az egy kártyára. No hát maradj köztünk, majd meglátod, Puskin úr!

Azzal hátat fordított neki, mintha duzzogna rá, mialatt a többieknek bemutatja.

Zeneida volt az egész társulatnak a rendőrsége, a kit palotájába meghivott, az el lett fogadva «testvérnek»; a kire rábizott valamit, az be lett sorozva «férfinak»; de arra, hogy a titkos tanácskozásban részt vehessen, hogy a «bojárok» közé emeltessék, még egy ajánlónak kellett lenni.

– Ki ajánlja őt még? kérdezé Ghedimin herczeg.

– Én! szólalt fel Rylejeff.

Azzal helyet mutattak Puskinnak az asztalnál.

Kifejezésteljes fő volt. Borzas kondor haja, arczcsontjai, orra emlékeztettek még az afrikai vérre, mely ereibe vegyült. (Egyik dédőse Hannibal leányát vette feleségül, eredete a carthagói fénykorig megy fel.) Szemei sötétek voltak és bennülők. És mégis, daczára a nem egyező vonásoknak, az első rátekintésre mindenkit Byronra emlékeztetett ez arcz. A kifejezés volt közös.

Puskin szerelmes volt Zeneidába, azaz, hogy rajongott érte. Zeneida pedig komolyan szerette Puskint. És épen azért nem akarta, hogy az szeresse őt.

Egy szó megmagyarázza az ellenmondó talányt. Zeneida tudta azt jól, hogy mindazok, a kik a sorsukat az övéhez kötik, egy sötét végzetnek mennek eléje, melynek ködéből a vérpad körvonalai tünnek elő. Neki mennie kellett a végzet elé. Finnországot ugyanazon hatalom tartá bilincseiben, melyet e titkos társulatok akarnak összetörni; s Zeneida még emlékezett anyja könyeire, meg arra az egyszerű fekete koporsóra, a miben éjszaka, sötétben, lopva hoztak haza egy embert, a kinek feje le volt vágva, s a kit nem volt szabad megsiratni senkinek. Csak felnőtt korában tudta meg, hogy az volt az ő apja.

Annyira szerette Puskint, hogy nem akarta őt magával vinni arra a veszélyes útra, a honnan az emberek hónuk alá fogott fejükkel térnek vissza. Boldog, napfényes sorsot szánt neki. Ő már rég felismerte a nyugtalan korhely fiúban azt a lángészt, mely nem azért adatott, hogy egy asszony hálószobáját bevilágítsa; mely nem Oroszországé, hanem az egész világé. Minek volna a költőket elpazarolni? Ki rakná a gyémántjait a puskába, lövöldözni, mikor oda az ólom is jó, még jobb.

– Uraim! szólt Zeneida a társasághoz, legelőbb is Rylejeff testvérünket kell felkérnem, sziveskedjék felolvasni azt a szabadságdalt, a mit a nép közt el akarunk terjeszteni. A néphangulat előkészítése az első.

Helyeselték. Rylejeff, a költő, egy szép szőke, karcsu ifju, felállt és olvasta a szabadságdalt, melyet készített.

Szép, correct költemény volt az, emelkedett hangon tartott s a technika minden szabályának megfelelő; a rhetorikai climax folyton magasabbra szállt és ragadott magával s az egészből nem hiányzott a búskomor, elbúsító alaphang, mely a nép kedélyével annyira összetalál.

A költemény felolvastával mindenki sietett az ifjú Tirtæust üdvözölni s Zeneida a keblére borult és megcsókolta az arczát.

Puskin izetlenkedve fordította félre az arczát. Hiszen hogy egy nő megcsókol egy férfit, ez az orosz társaságban bevett szokás; lám Ghedimin herczeg meg se látja azt, pedig neki is van valami köze Zeneidához; de még sem tetszett az neki. Irigyelte azt tőle. A csókot magában is irigyelte, de még inkább, mint pályadíjt egy költeményért, mely megjárja – faute de mieux.

– Remek költemény! mondá Ghedimin herczeg maga is. Ezt ki fogjuk nyomatni Lubin nyomdájában egy millió példányban s szétosztjuk a nép közt.

– Feledi ön, herczeg, szólt közbe Zeneida, hogy a mi jó népünk nem tud olvasni. Én czélszerűbbnek találnám dalra tétetni a verset; énekelve hamarább behat a népbe, mint nyomtatva, s akkor aztán terjed mezőről mezőre tovább, a kaszások, az aratók, a fuvarosok elhordják faluról falura, s a mit énekelnek, az örökké megmarad. A finn népdalokban megmaradt a nemzet története, emléke, szabadsága, azt nem lehet elkobozni. A marseillaise maga egy hadsereg volt Francziaországban.

– De kire lehetne bízni e költemény dalra tételét? kérdezé a herczeg.

– Itt van Puskin úr, szólt Zeneida, ő igen szép melódiákat tud komponálni.

Ez tarantula-csipés volt Puskinnak.

Hogy ő, mint zeneszerző, csináljon melódiát Rylejeff szabadságdalára.

Már hiszen a subordinatiót lehet nagy tökélyre vinni. Az megeshetik, hogy az államtanácsos, mikor mint nemzetőr és közkatona kirukkol, engedelmeskedjék saját irodaszolgája káplári parancsának; az is megtörténhetik, hogy egy herczeg, ha beállt szabadkőmüvesnek, meghajoljon egy csizmadia előtt, ha az a páholy generálisa; hanem hogy egy költő egy másik versíró poemájára dallamot készítsen, a midőn azt érzi, hogy ő Caesár, amaz pedig csak Pompejus: ez a lehetetlenségek közé tartozik.

Puskin arcza lángba borult.

– Úgy tudom, mondá, hogy a marseillaisenek a verse és dallama egyszerre született. Rouget de L’Isle egyszerre teremté annak hangját és szavait. Nem is lehet az máskép. A hangulatot csak a költő maga tudja eltalálni, maga tud rá lelkesülni. Ryjeleff költeménye szép, remek, de nem gyujt, nem melegít. Oda tűz kell!

S öntudatlanul keblére ütött, mintha mondaná: «a mi itt van!»

– Hát tudod mit, Puskin, szólt Zeneida, ha te érzed magadban a dodonai berek szent sugallását s jobbat tudsz ennél szerezni: vonulj félre az én kis mellékszobámba, ott találsz zongorát és iróasztalt, teremts jobbat!

Puskin meg volt fogva.

– Miért ne? Én majd hozok nektek olyan dalt, a mit nem kell a parasztnak a pópához elvinni, hogy magyarázza meg neki, mit tesz az? Az enyém a földön fog járni.

E szavakkal a szemébe nézett Zeneidának s a mit e szemsugarak mondtak, abból érthető volt a gondolat: «és ha Rylejeff rímes soraiért egy csókot adtál, majd ha azt meghallod, a mi az én szivemből gyuladt lángra, mi pályadíjt találsz ki énnekem?»

Fölkelt és átment a mellékszobákba. Nem sokára egyes akkordok a zongorán tanúsíták, hogy belemerült a költői alkotásba, s az olyan, hogy azt nem lehet félbenhagyni.

Csak ezt akarta elérni Zeneida.

A mire Puskin elhagyta a szobát, Zeneida egyet pördített a rouletten. A golyó Turgenyeff Miklós előtt állt meg. A sors által ő lett a mai tanácskozás elnökéül kiszemelve. Elfoglalta azt a karosszéket, mely hasonló a roulettejáték bankárjának trónjához.

Akkor Ghedimin herczeg előhúzta kebléből a finom kis aczélkulcsot, mely egy félretolt rézgomb alatti kulcslyukba illett s átnyujtá az elnöknek, a ki a kulcsot kétszer elfordítá a zárban.

Erre az a tömör rézlap, melyen a roulette volt felállítva, a hosszú asztal másik oldalára csuszott át. Azon a helyen, melyet eddig eltakarva tartott, feküdt a «zöld könyv.»

Az igazi zöld könyv.

Egyetlen, a plafondról lecsüggő argandi lámpa fénye világítá meg az alakokat, a mik úgy tüntek fel ebben, mint egy muzeum szoborgyüjteménye, minden vonás éles kifejezést vett fel, mozdulatlanságában rajzolva a jellemet, indulatot. Megannyi historiai tanulmányfő, melynek hivatása, vagy magasra kiemelkedve a népek fölé, bálványoztatni, vagy felrugatni a hóhérlegény sarka által. A csendes magábaszállás időköze alatt valamennyien egymás arczát látszanak tanulmányozni; többen most találkoznak először az életben s összehasonlítgatják a szemmel látott alakot a képzelt eszményi ábrával. A «déli»-ek, a «lengyel» sohase látták még egymást. Jakuskint valamikor tíz év előtt ismerték többen, de akkor az egy életvidám, sima arczu udvaroncz volt, semmi sincs rajta már a régiből. Ez egy vad ember, a ki csak akkor mosolyog, mikor ölni készül. Az elnöki szék karjára támaszkodva áll Zeneida, a «respublica» szobrához hasonló kép, csakhogy a szive felé irányzott tőr helyett a hódolatul küldött virágcsokor van a kezében. (Ez is csak tőr.) Azokon kívül, a kiket már leírtunk, jelen voltak e históriai összejövetelnél: a három Bestuseff testvér, Trubeczkoi herczeg, Obolenszki, Korsofszki, Urbuseff, Repnin, Orloff, Konovniczin, Adujefszki, Szuthoff, Putsin, Batterkoff, Rostopsin, Rosen, Steinkal, Arzihodeff, Annenkoff, Vaskofszki és Muravieff Apostol, megannyi küldöttei az országban szanaszét működő titkos társulatoknak.

Rylejeff, a jegyző, felnyitja a zöld könyvet. Az elnök felszólítja, hogy adja elő az utóbbi gyülés határozatait.

Egy alkotmányterv kidolgozása volt az egész Oroszország számára. A czíme: «Ruszkája Pravda.»

Köztársasági alkotmány volt az, melyben mindazon tartományok, a miket az orosz egykor egy nagy birodalommá egyesített, önálló országokul támadnak fel, saját elnökük alatt. Nagy-Oroszország, Kis-Oroszország, Finnország, Lengyelország, Liefland, Kazán, Siberia, Krim, a Caucasus: kilencz respublika, saját kormányzattal és hadsereggel, melyeket egy közös directorium tart össze, annak székhelye «Moszkva». Szentpétervárra nincs szüksége a köztársaságnak: se a «szentre», se a «Péterre», se a «várra».

A terv mottója ez volt:

Kérdés: «Ötven év mulva egész Európa vagy respublica lesz, vagy muszka?»

Felelet: «Monnó».[1]

Az alkotmányterv a ragyogó fantázia szineivel volt kifestve. Minden népet felszabadítani! S aztán minden szabad népet egyesíteni! Nem nyomni el egyiket a másikkal, mindegyiknek meghagyni, hogy boldoguljon a maga módja szerint, mívelje a saját nyelvét és földjét s szünjék meg egymást gyülölni.

Ez volt a Zöld könyvben.

Legelső Ghedimin herczeg szólt hozzá.

– A terv szép, de a legnagyobb akadály, a mi a nép felszabadításának útjában áll, az, hogy maga a nép nem tud arról semmit, hogy ő nem szabad. Ott kell elkezdeni, hogy világosítsuk fel. Áraszszuk el az országot a «szabad ember katechismusával», tanulmányozzuk minden vidéken lakó népnek a specialis bajait, ismerjük meg a nyomorát, s annak orvoslását igérve neki, nyerjük meg azt a szabadság eszméje számára. A népnek fáj az, ha éhezik, ha botot kap, ha a fiát elviszik katonának, de a jármot, a mi a nyakát nyomja, nem érezi.

Pestel nyugtalanul várta, hogy szólhasson.

– Kedves herczeg, a te terved jó annak, a ki ráér ötven esztendeig várni, kártyavárakat építeni, a mik minden ajtónyilás szelétől összedőlnek; mi nem érünk rá philosophiai elméletekkel vesződni. A kire mi számítunk, az a katonaság és főnemesség. A mit ez a kettő határoz, a nép megnyugszik abban. Ha egyszer a hatalom kezünkben lesz, akkor majd ráérhetünk a nép nevelésére. A népre bizott mozgalom nálunk csak Pugatseff-lázadást idézhet elő.

– S rossz volna tán? mordult közbe rekedt hangon Jakuskin egy szögletből.

– Rossz, mert organizálhatatlan. A ki tervünket végre akarja hajtani, annak a helyzet urának kell maradni. Egy szerencsés lázadó főnök nem volna Oroszországban más, mint egy kicserélt zsarnok. Tervünknek egyszerre, egy jelszóra kell az egész országban végrehajtatni. És a mint az megtörtént, egyszerre önmagunknak kell feloszlatnunk minden titkos társaságot, megszüntetnünk minden összeesküvést, s a milyen gyülölt feladat most a rendőrkémkedés, ép olyan nemes hivatásul kell azt tekinteni azontul és egyesülni minden jellemes embernek, minden hazafinak és szabad embernek, hogy a szabadság rendőrbiztosa legyen. Mind ennek egy varázsütésre kell megtörténni.

– S hová teszed e varázsütés alatt a czárt és a nagyherczegeket? kérdé Jakuskin, hideg iróniával.

– Azokat foglyul ejtjük s egy hadihajóra téve, átküldjük az Új-Világba.

– Át – a Más-Világba! Cháron hajóján! rikácsolt kitörve a caucasusi katona. S azzal odalépett hevesen, öklét az asztalra feszítve. Halljátok-e, észak és dél küldöttei, erény-egyletek, üdvtársulatok tagjai, ti mind hamis játékot játszatok, önmagatok csalására. Egy fej feltéve a koczkára egy fületlen gomb ellenében! Arra a kérdésre, a mit én tettem, csak egy válasz lehet: a szélbe szórni a hamvaikat! Én nem vagyok gyermek, mint ti. Én nem azért jöttem ide kétezer werstnyiről, hogy philosophiai elmélkedéseket hallgassak végig, hanemhogy cselekedjem.

Rylejeff közbeszólt nyugodt komolysággal.

– Igenis, cselekedni fogod azt, a mit a többség határoz.

A vad harczosnak a fejébe tódult a vér e rendreutasításra.

– Hallod-e, Rylejeff, én is voltam olyan fiatal ember, mint te vagy: még nem is nagyon régen. Én is hittem azt, hogy elég az embernek jónak lenni, hogy az egész világot megjavítsa maga körül. Olyan szép menyasszonyom volt, mint a milyen neked van most. Testőrtiszt voltam s húsz éves koromban tíz ütközetben nyertem kitüntetést. S tudod mi történt velem? Lakodalmamnak az előestéjén ellopta a menyasszonyomat Arakcsejeffnek a fia: egy hitvány kölyök, a ki még a kardját sem tudta felkötni s mégis nekem ezredesemmé lett téve. Én kihivtam őt életre-halálra. S a gyáva, a helyett, hogy helyt állt volna, feladott a czárnak s engemet elégtétel helyett száműztek a Caucázusba. Mikor egy pokollal a szivemben megváltam e várostól, az utolsó kép, a mit láttam, egy vízből kihuzott leány volt, a kit oda hoztak hozzám holtan: a menyasszonyom. Megcsókoltam. Még most is érzem ajkamon e csóknak a hidegét. És érezni fogom mindaddig, a míg az a vér el nem oltja, a mi után kannibáli módon szomjazom. Nézd meg a Czarszkoje Zeloban azt a nagy csataképet, az eylaui ütközetről! A czár mellett egy ifjút látsz ágaskodó paripán, diadaltól, hűségtől ragyogó arczczal, kardját magasra emelve. Az én voltam. Ez az erdő benőtte arczomon a ragyogást; hanem azért a kard még most is a fej fölé van emelve.

– S remélem, hogy úgy is marad, örökké fölemelve, mint a festett képen.

– De nem marad! – kiáltá Jakuskin indulatosan, – esküszöm arra az ördögre, a kit a szivembe küldtek állandó lakónak, hogy nem hallgatok semmire másra, mint örök boszumra. Tele írhatjátok a zöld könyveteket határozatokkal: az én határozatom itt van.

Azzal egyet lódítva kezén, a dolmánya ujjában elrejtett éles tőr egyszerre odacsúszott a markába s megvillant a társaság előtt.

Erre Rylejeff elszörnyedve ugrott fel helyéről s oldalzsebéből egy pisztolyt rántott elő s azt Jakuskin mellének szegezte.

– És én esküszöm neked, hogy lelőlek itt ezen a helyen, ha te daczolsz a mi törvényeinkkel.

– No hát lőjj le! Ide lőjj, gyermek! ordítá Jakuskin, széttépve keblén a besmetet, s mezitelen mellét kitárva a neki szegzett pisztoly elé. Tanuld meg tőlem, hogyan kell meghalni!

– Engedelmeskedjél Jakuskin! Vond vissza szavadat! kiáltának többen s odasiettek a dühöngőt csillapítani.

– Nem vonom vissza! Gyávák vagytok mind! Azt akarom, hogy lőjjön meg! kiabált a vad ember s eltaszigálta magától hevesen a közbelépőket.

– Uraim! szólt fölemelkedve helyéről Krizsanovszky, a lengyel.

– Lőjj agyon! ordítá egyre Jakuskin, tőrét csillogtatva öklében. (Ah, ha most nyitna be Galban!)