Part 4

Őszintén megvallva, Iván örült neki, hogy most nem lehet ott. Lágy, önakaratnélküli, szelid kedély volt, a kit a helyzet nem neki való izgalmakba sodort. Egy fejjel kilátszott a tömeg közül, s az a fej eszes volt; ezért vezérnek szánták. S őt boldogtalanná tette ez a nehéz szerep, a mihez minden tehetség meg volt neki adva – a bátorságon kívül. Legtöbb kedve lett volna neki egy szép napon itt hagyni az egész világi birtokát, a szövetségeseit, a palotáit, az egész orosz birodalmat, kézen fogni Zeneidát, elmenni vele a világba s énekelni mellette a tenorpartiekat: – talán meg is tette volna, ha Zeneida több nem lenne, mint puszta művésznő. De hisz a nyugtalanító aggodalmak nehezebbike az, hogy mi történik ma azon a másik szinpadon? Az egyiken talán szalmakoszorú vár kedvesére. De hát a másikon? Arról a szinpadról a szereplők vére szokott alácsorogni.

S a jó nagyanya nem győzte őt eleget kinálni, hogy egyék.

És közbe kérdezősködött tőle Mária Luizáról, és a nagy Napoleonról, meg a kis római királyról s más ilyen idejét mult emberekről: a mikre Iván mind olyan fonák feleleteket adogatott, hogy alig győzte őt a jó Ihnátkó helyreigazítani, a ki a «maga hirlapjából» sokkal jobban volt mindezekről értesülve.

Mikor aztán megkondult az első harang odakünn: az öreg asszony egyszerre kivette a szájából a beletett falatot s visszatette a tányérjára. Ihnátko parancsszóra nem várva, elszedte az ételeket s más selyemabroszt terített az asztalra.

– Itt van a bőjt. Térjünk Isten atyánkhoz! suttogá a jámbor öreg.

Iván megcsókolta öreg anyja arczát, az is az övét. A nő hálószobájából egy kis alacsony ajtó nyilt a kápolnába. Iván az ajtón belépett, s míg az öreg asszony olvasóját morzsolva kezében, imádkozni kezdett, addig a kápolnában megszólalt az orgonahang s egy tiszta csengő férfi hang elkezdé énekelni a zsoltárt.

– Milyen jó keresztyén, milyen jó fiu ez a Maximovics Iván! suttogá imaközben Anna Feodorovna. S milyen gyönyörű hangja van. Beillenék a czár énekkarába!

S a zsoltár és az orgona zengése mellett, ájtatosan dicsérve Istent, s imádkozva élőkért és élőknek hitt halottakért, csendesen elszunyadt a karszékében. S a zsoltár és az orgona még azután is zengett. Mert ez a Maximovics Iván, ez a Ghedimin herczeg olyan véghetetlen kegyes jó fiu.

Aztán ez is csak hazugság volt. A mint Iván belépett a kápolnába, már ott várt rá egy énekes a czár énekkarából, a kit oda egy rejteklépcsőn bocsátottak be s annak a feladata volt énekelni és orgonázni, míg az öreg asszony elalszik.

Ghedimin herczeg pedig a rejteklépcsőn és titkos folyosón át rögtön eltávozott. Palotájának összeköttetése volt a szomszéd házzal. Ott álruhát vett magára s az udvaron álló szánba vetve magát, megmondta a kocsisának, hogy hová hajtson.

A szinházból visszatérő herczegnőnek mind a kapus, mind a törpe azt mondták, hogy a herczeg itthon van, a nagyanyja lakosztályát még nem hagyta el.

A NYOLCZAS FOGAT.

Ghedimin herczeg egyszerű, czímer nélküli szánban, nem egyenruházott kocsissal indult ki titkos lakhelyéről. Kocsisának azt az utasítást adta, hogy hajtson a szinház felé.

Nagyobbszerű szinháza az új fővárosnak még akkor csak az operaház volt. Abban aztán játszottak egy este drámát, vigjátékot, operát egymás után; az előadás eltartott rendesen éjfélig.

Az oroszokat azon időben meglepte a szinmüvészet iránti lelkesedés. Az az egy szinház kevés volt nekik, annál fogva azt találták ki, hogy a gazdag herczegek saját palotáikban építtessenek szinházakat, s azokban játszatták saját meghivott vendégseregük előtt saját szintársulataikkal Shakespearet, Molieret. Magában a két czári lakban, a téli palotában s az Eremitageban is volt magánszinpad, a min csak udvari szinészek debütáltak. Sőt egy nevezetes előkelő főúr még a falusi jószágára is magával hordta a szintársulatát, s minthogy faluhelyen a mi legnehezebben megszerezhető egy jó szinielőadáshoz, az a t. cz. publikum: annálfogva még egy viaszbáb gyüjteményt is szerzett hozzá: tábornokokat, tanácsosokat és elegáns úrhölgyeket, szalmával kitömve, kik a zártszékeket végig üljék, hogy tökéletes legyen az illuzió. Tudnivaló, hogy az ilyen színművészek a főúr jobbágyaiból cseperedtek fel, annálfogva egészen valószinű az az adoma, hogy mikor egyszer Othello javában fojtogatná Desdemonát, a főúr nagyot prüszszentett a páholyában, mire a gyilkos mór rögtön abbahagyá a sötét gonosztettet, s előrelépve a lámpáig, «kedves egészségére» kivánta a kegyúrnak a megrázkódást, s csak azután tért vissza Shakespeare kegyetlen ötletét végrehajtani.

Ebből képzelhetni, mily fokú lelkesedésnek kellett ott kifejleni egy oly rendkívüli művészi tünemény iránt, a minő Ilmarinen Zeneida volt. Saját országuk szülötte. (Igaz, hogy maga Finnország is abban az évben született Oroszország számára, a melyben Zeneida.) Zeneida nagyobb hatalom volt, mint egy miniszter. Hiszen már II. Katalin czárnő idejében lehetett bátorsága egy primadonnának azt mondani a czárnő szemébe, ki azt hányta fel neki, hogy már is annyi fizetése van, mint az első tábornagynak, hogy «no hát énekeltessen magának felséged a tábornagyjaival»

Nem is attól félt legjobban Ghedimin herczeg, hogy Zeneidát valami méltatlan meggyalázás éri, a mi egy sértett vetélytársnőtől kitelik, hanem inkább attól, hogy ez a nő (a milyennek ő ismeri) képes lesz, a mint az első füttyhangot meghallja, kiugrani a proscenium-lámpák elé s rágyújtani a marseillaisere s a mely perczben elkezdenek a nagy operaházban szalmakoszorúkat hajítani, a másodikban már emberfejekkel fognak hajigálózni. Egy ilyen szikra kell csak hozzá s fellobban az egész tűzakna.

Erős szívdobogása volt, a mint az operaház felé közelített. A bömbölő száz harang nem engedett semmi zajt hallani. Mikor aztán a harangok elnémultak, akkor egyszerre felhangzott a hosszú utcza, melybe szánkója befordult. Az egész széles sugárút egy zsivajgó néptömeggel volt belepve, mely feléje hömpölygött. Mi ez? Forradalom, vagy diadalmenet? Száz meg száz fáklya világít a fejek fölött.

Sebesen dobogott a szíve. Nem volt forradalmi jellem. Nem az az ember, a kit a gyönyör megittasít, mikor a nép oroszlánordítását hallja. Lelkében rettegett attól. De nemes ember volt, a ki szive-lelke ellenére el tud veszni azokkal együtt, kiknek hűséget esküdött; a ki el tud menni a bitófáig, pedig irtózik tőle, azon nagy eszmékért, a miket imád. Sok emberből lett már hős oly módon, hogy hiányzott a bátorsága elfutni a csata elől. Iván herczeg ott maradt s bevárta a tömeget.

Egyszer aztán látott valamit, a mi csakugyan ujdonság volt előtte.

A fáklyáktól megvilágított csoport közepett siklott tova egy aranyozott szán, melynek orrát egy aranyhattyú képezte: Zeneida ismeretes szánkója, abban ült a művésznő, drága nyusztbundájába burkolva, s azonfölül eltemetve virágcsokrok közé (a mik candirozva voltak már a fagytól), a szánkót pedig egy nyolczas fogat húzta; igen is: olyan fogat, a minőn még a czár sem járt soha; nyolcz bojár ifjú, a szinéből válogatva a jeunesse doréenak, s a ki a bakon ült, a kocsis helyén, az maga Galban lovag. Az arany ifjuság maga vontatja hazáig az ünnepelt művésznő szánkóját.

Ghedimin herczeg maga is kiszállt a szánjából s a tömeg közé vegyült, Zeneidát kisérve.

Egy ember törte magát a sokaságon keresztül, a kiben a felesége inasára ismert. Az a szánhoz érve, egy óriási jáczintcsokrot nyújtott át Galban lovagnak, néhány szót suttogva hozzá, mire a lovag felállt és harsány hangon kiáltott:

– Hohó uraim! Nemes paripa urak! Megálljunk egy pillanatra! Ime a legfényesebb trofeum! Ezt a csokrot a briliántos fogantyúval küldi «hódolata kifejezésével az isteni művészet iránt» a mi felséges Zeneidánknak – Ghedimin herczegasszony.

A hurrakiáltás egy pillanatra egész ködöt lehelt a hideg légbe.

– Allons. Előre! Nemes táltosok!

A nyolczas fogat vágtatva vitte a szánt.

A szán hátulsó bakján állt egy fiatal ember. Mikor Zeneida átvette a csokrot, az a fiatal férfi odahajolt eléje, úgy, hogy az ábrázatja épen megfordítva került a hölgy arczával szembe. Még az ismerős arczra is nehéz ily helyzetben ráismerni.

A megfordított arcz ezt sugta a hölgynek:

«Timeo Danaos et dona ferentes.»

– Nem tudok diákul: szólt a hölgy, fordítsd le más nyelvre.

S a megfordított fő extemplo visszaadta azt hazai nyelvén tökéletes hexameterben: «Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém, is.»

– Köszönöm, Puskin!

Azok, a kik az «észak szövetségéhez» tartoztak, egymást a vezetékneveiken szólították, eltérve az ős orosz szokástól, mely mindenkit a keresztnéven szólít, a férfinak az atyja, a nőnek az anyja keresztnevét toldva a magáéhoz.

Tehát ez a fiatal ember «lesz» Puskin. Még most nem az. Még most senki.

ORGIA EGY VULKÁN FENEKÉN.

Csak egy oly «csatákban edzett hős», mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett s egyszerre közepette találta magát annak a zűrzavarnak, a minőhöz hasonlót csak Páris operabáljai mutatnak fel.

A vendégsereg, meghivott és betolakodó, ezrével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végig játszsza még a szinpadon túl is a hódító királynő szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.

Az egész ballet jelen van; ugyanabban a jelmezben, a miben a szinpadon tánczolt, s az énekesnők, persa és más fejedelemnőnek öltözve, s velük együtt a főváros ifjú és vén «aranyfiatalsága».

Mikor a diadalmenetből visszatérő úrhölgy – Galban lovag karján – megjelent a tánczteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendíté az üdvözlő nyitányt, mely közé a vendégsereg részéről általános «hurrah» vegyült és a közelállók siettek a kézcsókolásra.

Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni.

Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendőrügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak s feszes üdvözlet mellett kettős sziszegést hallatott, a mit aztán minden mondat végéhez is hozzá toldott, s a mi annyit jelent, mint «szudár» és «szudarinya» (uram és asszonyom).

– A rendőrfőnök ő excellentiája tudatja önökkel, sz. sz., hogy a nagy bőjt a mai harangszóval megkezdődött, sz. sz. Annálfogva minden táncz, zene tiltva van, sz. sz. Annálfogva a vendégek takarodjanak haza, sz. sz. sz. A ház ura és asszonya pedig, sz. sz. menjenek aludni sz. sz…

Zeneida nagyot nevetett a szeme közé. Míg Galban magában szidta a rendőrminisztert, ki ügyetlen buzgalmával még elrontja a jó tervet, a mit ők ketten Arakcsajevvel kicsináltak.

Zeneida nem hagyta azt elrontani. Kihúzott a hajából három nyilforma aranytűt s odanyújtá az ügynöknek.

– Menj vissza uradhoz, mutasd neki e jelvényt. Ebből meg fogja érteni, hogy Assyria királynője szívesen látja a csatára a sarmaták fejedelmét.

Ez az ügynöknek nagyon magas stylus volt. Hanem az aranynyilakat elvette.

– Akkor kénytelen vagyok az önök neveit feljegyezni. Hogy hiják önt, uram?

Galban lovag azt mondá neki: «az én nevem Caracalla, s ez itt a feleségem».

Az ügynök bediktálta magának a jegyzőkönyvébe hiven: «Caracallus úr és Caracalla asszonyság».

Aztán az épen odalépő úrhoz fordult. Az volt Ghedimin herczeg.

– Hát az úrnak mi a neve?

– Az én nevem a «Szivárvány». Itt a névjegyem.

Tudnivaló, hogy a százrubeles bankjegyet tarka szineiért szivárványnak híják. Ez a név annyira megtetszett az ügynöknek, hogy többet nem is kivánt megtudni; térdig hajtotta fejét, jó mulatságot kivánt, útközben megivott egy palaczk pezsgőt s megcsipkedte egy kis köpczös ballerinának az orczáját s azzal visszament a rendőrfőnökhöz s referált hiven, hogy az Ilmarinen palotában minden oly csendes és sötét, mint egy templomban s a kapuson kivül mindenki alszik.

Hanem még ezzel nem volt vége az akadályoknak. A kituszkolt rendőrügynök után következik a protestáns lelkész káplánja és orgonistája. A káplán kenetteljes dictióra készül, melynek valószinű tartalma az lehet, hogy ne méltóztassék a ház úrnőjének, mint protestánsnak alkalmat adni a megbotránkozásra az uralkodó vallás hiveinek az által, hogy a nagy bőjt első éjszakáját ilyen Baál papjaihoz méltó bálványimádási ünnepélylyel megszentségteleníti.

De Zeneida nem engedi neki elmondani a szónoklatot. A mint meglátja, hogy pap, reákiált:

– Pusztuljatok innen, papok! Nekünk semmi közünk se Baálhoz, se Zebaothhoz; mi tűzimádók vagyunk. A mióta Bakut bekebeleztük, a tűzimádók vallása is bevett vallás; ezek itt mind azok, s én vagyok a papnéjuk!

«Hurrah, éljenek a tűzimádók!» hangzik minden oldalról, a jámbor káplánt két oldalt fogják s itatják lángborral: «igyál tüzet!» Kénytelen inni, s a közben elfelejti a szónoklatát.

– No ez jó nekem; de mit mondjak otthon a superintendensnek?

– Mondd neki azt szivem, szólt Zeneida, hogy most tartom a főpróbát ahhoz a nagy hangversenyhez, a mit a bőjt folytán adni fogok a protestáns templom tornyának fölépítésére.

Káplán és orgonista teljesen meg vannak nyugtatva. Hazamennek referálni, hogy a hitbuzgó patronesse a legistenesebb foglalatossággal kezdé meg a nagy bőjt első óráit.

Ekkor aztán be lehet zárni a kapukat, több háborgatás nem jön kivülről, s a kik már itt vannak, azok csak holnap este fognak innen elszállingózni.

Galban lovag helyén találja a hölgy karját átengedni Ghedimin herczegnek.

– Én vagyok Galban lovag.

– Van szerencsém önt jó hiréből ismerni. Ön varázsló a hölgyek körül.

– Nem bizonyítottam-e be azt ma is? Nézze meg, herczeg, azt a karpereczet, a mivel e csokor át van szorítva. Nem ismer-e rá? S aztán nézze meg ezt hozzá.

S ezzel kivette mellényzsebéből azt az ezüstsipot, a mi a herczegnő lovagkorbácsának fogantyuját képezte. Ghedimin herczeg láthatta rajta a saját czimerét.

– Ez a két barriere-jelző, a két Deus Terminus a ma reggeli szarvasvadászat s a ma esti diadal között.

– S ezt a metamorphosist ön idézte elő? Ghedimin herczeg közel volt hozzá, hogy megszorítsa a kezét Galban lovagnak azért, hogy az meghódította a feleségét, hogy az ne bántsa a szeretőjét, ezt azonban megakadályozta az a fiatal ember, a kit Puskinnak hallottunk nevezni, s a ki hirtelen odatolta a fejét a herczeg és Galban közé, s szeleburdi szivélyességgel ölelé el őt a herczeg kézszorítása elől.

– Zdravtvujtye! Galban. Én vagyok Puskin.

– Ah, Puskin! Bravo. Hallottam hiredet. A valódi franczia bonvivant orosz kiadásban.

– Büszke vagyok e czímre! (Pedig nem volt rá büszke. Nem lehet nagyobb sértés, mint ha egy költőnek olyan tulajdonát dicsérik, a mi nincs semmi vonatkozásban a Parnassussal. Azonban hát Galban lovag nem volt censor, hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fekszik halottan meggyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek a pétervári korhelyeknek s e tekintetben szerény epigonod. Ha megengeded, azonnal megismertetlek társaságunk leggenialisabb coriphæusaival.

Azzal karját Galban lovagéba öltve, vitte őt igazi czimborakedvvel bele a tömegbe.

Galban lovag nem bánta azt. Neki legelőször is az volt a feladata, hogy az itt összegyült elégületlenekkel megismerkedjék, s e tekintetben egy ilyen nyilt szivű, beszédes czimbora épen kedvére szolgált. Hanem aztán csakhamar észrevette, hogy csalódott benne.

A legelső, a kivel megismerteté Galban lovagot Puskin, az amerikai követ volt: mr. Black.

Mr. Blacknak csak egy lába volt, a másik gépláb volt, a mi mr. Blackot nem akadályozta abban, hogy minden contratánczot végig járjon. Egyébiránt minden mozdulata olyan kimért volt, mintha a két keze és a feje is mind kerekes rugókon járna s esténkint lefekvés előtt az egész embert szét szoknák szedni.

– Mr. Black. A legjobb czimbora a világon. Nem tud se francziául, se németül, se görögül, se oroszul; csupán csak angolul. Azt pedig nálunk nem beszéli senki. Annálfogva néma. Hanem azért a legfidelisebb ficzkó. Még tavaly volt neki egy embere, a kivel beszélhetett: a titkárja. Azzal meg úgy járt, hogy deczemberben a legcsikorgóbb hidegben elvitte magával a Nyefszkij Sándor sírkertjébe, a nagyszerű síremlék-raktárt megtekinteni. Ott a titkárnak különösen megtetszett egy gránit-obeliszk. Visszatérve, a titkár sok pálinkát talált inni s megfagyott az úton. Mr. Black szépen visszavitte őt a sírkőkereskedőhöz s megvette a számára azt az obeliszkot, a mi olyan nagyon megtetszett neki.

A bemutatott alak sejtette, hogy őtet magasztalják s valami gépezetnek megparancsolta, hogy az arczvonásain mosolygást idézzen elő, s azután nagyon megrázta a lovag kezét s menten a másik karjába csimpaszkodott, ketten együtt aztán a lefoglalt lovagot vitték magukkal, míg egy harmadik úrba botlottak bele, a kit Puskin e szókkal ismertetett meg Galbannal:

– Sumikoff Alexievics Sergius.

– Ah, a hirhedt mistificateur! Sokat hallottam önről beszélni.

A «mistificatio» szó külömben és az egész ötlet, embereket bolonddá tenni, csupa mulatságból, épen azon időkben Párisban kelt divat volt, hogyne utánozták volna tehát Szentpétervárott is.

– De nem hallottad még a legújabb kalandját, vágott eléje Puskin. A szerecsen rabszolgáról. No azt elmondom, mert az fölséges tréfa volt. Sumikoff befestette az arczát feketére s kiadta magát Milinkoff herczeg rabszolgájának. Mindnyájan be voltunk avatva a tréfába, csak Petronyefszki gróf nem. Ez volt az áldozat. Mungo zongorázott és gitározott, s beszélt görögül és latinul s szavalt Schillerből; a mi nagy rendkivüliség egy négernél és a mellett gyönyörűen tudta elmesélni, hogy király korában hogy törette mozsárba a tolvaj minisztereit. Petronyefszki egészen belebolondult a szerecsenbe; rajta esett Milinkoffon, hogy adja el neki. Az eleinte szabódott, hogy ez neki is kegyencze, nem válhatik meg tőle, utoljára megalkudtak hat ezer rubelben. Mikor Petronyefszki lefizette a pénzt, Milinkoff előre figyelmeztette, hogy jól vigyázzon erre a négerre, mert ennek az a szokása, hogy elszökik. Dejszen majd vigyáz ő rá. Természetes, hogy Sumikoff az első éjjel lemosta az arczáról a chinai tust s szépen kisétált a fehér ábrázatjával a gróf palotájából. A hatezer rubelből aztán csaptunk egy nagy lakomát, s Petronyefszki maig sem tudja, hogy ő fizette meg annak a költségét, hanem azért egyre jár a szegény rendőrminiszterre, hogy kerítse elő megszökött szerecsenjét.

Szabad volt nevetni rajta. Galban azt is megtette. Magában pedig azt gondolta, vajjon ez az én ujdonsült barátom csakugyan azt hiszi-e, hogy ezekkel az ismeretes anecdotákkal engemet el lehet fogni, hogy ne lássam azt, a miért idejöttem?

Pedig bizony meglátta.

Nagy gyakorlata volt ebben. Leirás után ráismerni az emberekre, a legzajosabb embertömeg közepett is meglátni azt, a kit keres.

Megpillantotta a sokaság közt először azt az alakot, a kit mint Krizsanovszkyt irtak le előtte; aztán nem sokára azt a másikat, a kinek neve Pestel.

Úgy tett, mintha nagyon hallgatná, miket követett el a hires mistificateur, de félszemmel mindig azt leste, hogy találkozik-e a két alak egymással? Odamennek-e Ghedimin herczeghez és Zeneidához? Egyiket sem tették. Ha véletlenül összetalálkoztak, elmentek egymás mellett, szembe sem nézve s Zeneidát kerülni látszottak. Még több kipéczézett alakot is látott felmerülni a tánczoló, ujongó tömeg közül, a kik azonban nem látszottak egymásról tudomást venni.

Puskin most egy indítványt tett.

– Négyen vagyunk, csinálhatnánk egy l’hombre partiet.

Galban lovag azon is keresztüllátott. Jó is volna most őt leültetni egy magányos asztalka mellé s nézetni a festett papirra egész éjjel.

– Köszönöm. Én csak hazard játékot szoktam játszani.

– Az pedig nálunk szigorúan tiltva van.

– Mint a bál bőjtben, szólt Galban nevetve.

Most azonban egy új felvonás vonta magára a társaság figyelmét. «A czigányok jönnek!»

Oroszországban is a népdalok minstrelje a czigány, mint Magyarhonban. De az a különös, hogy a míg Magyarországban a czigány művészete a zene, Oroszországban nem az, ott a czigány énekel. Mint énekkar jár a banda városról városra s elmaradhatlan mulattatója a nagyúri társaságoknak.

A keleties festői öltözetű csoport a terem közepén áll fel, s míg huszonnégy férfi és nő kört alakít, a puszták és erdők dalait énekelve, egy leány magányosan tánczolja hozzá azt a sajátszerű tánczot, a miben a dal szövege tükröződik vissza.

– Nézd, nézd ezt a mi fekete igazgyöngyünket! szólt Puskin, odavonszolva barátai segélyével Galban lovagot a czigányok körébe. Bravo Diabolka! Érdemeld ki a nevedet! Nézd azt az alakot! Valóságos ördög! Minden mozdulatja csáb. Hogy villognak a szemei! Az egész pokol ott ég bennük, hogy az ember irigyli a benne elkárhozottakat. Mikor ilyen mélán körültekint, nagy hosszú szempilláit félig lesütve, azt hinnéd, egy bűnbánó szent, a kinek a vétkeire mégis édesen esik visszagondolni. S hogy tör ki belőle egyszerre a dæmoni tűz! Táncza az őrjöngés ideálja. Nem betanult táncz, az érzékek mámora sugallja ennek vonaglásait. Vakmerő, de mindig klasszikus, mint egy mænade. Hogy szítja a tüzet a szemeivel, hogy csattognak össze a fehér fogsorai! Egész lénye egy láng. Most mindjárt meggyullad saját maga körül forogva. Azt hinnéd, már kimerült, elfáradt, tántorog, mikor így a két karját a feje mögé emeli, s a fejét lankadtan e bársonytámlára hajtja, szempillái reszketve tapadnak alá, ajka élvetegen marad félig nyitva; most mindjárt összeroskad. Ne higyj neki! Így tesz a tigris mikor meglapul s azt nézi, hogy kapja el egy szökéssel kiszemelt áldozatát. A tigris harap!

A szilaj czigányleány a szoborszerű lankatag állásból egyszerre odaszökött Galban lovaghoz s átölelve a nyakát, megcsókolta annak az ajkait.

– Istenemre, ez a komédia jól van csinálva, mondá magában Galban lovag. Most meg lekötöznek egy ördögien szép leánynak a karjaival. Az én összeesküvőim értik a mesterségüket.

– Bravo Diabolka! tapsolt Puskin, s egy percz mulva mind a három uracs elpárolgott Galban lovag mellől, nem kellett már őt őrizni. A kit egyszer a Diabolka pókfonala körülkerített, az meg van fogva, meg van fojtva.

Galban lovag ezt is értette jól. De sokkal nagyobb világfi volt s sokkal jobb izléssel birt, hogysem a kinálkozó poharat elutasítsa magától: «ma az én ördögöm fogsz lenni!» suttogá a leány fülébe, ki villanyosságtól vonagló sima bársony karjaival átfonta karját. S aztán úgy tett, mint a ki hódításával még kérkedni is akar, s a karjára vett czigányleányt körülhordta a tánczteremben, a buffetben és a hűs pálmakertben, cavalier servantjául szegődve; és a közben figyelve a kiszemelt alakokra.

Kezdte észrevenni, hogy azok, a kiket ő les, viszont ő rá lesnek. S azok nem fognak a zajos mulatságok termeiből addig eltávozni, a míg őt itt látják. Készen volt a stratagemájával.

Mikor másodszor körüljárta a termet, Diabolkával a karján, megigérte a leánynak, hogy feleségül veszi, s eljegyzésül ujjára húzta a gyűrűjét.

Azt elfelejtette tőle megkérdezni a leány, hogy hát hogyan hínak téged? hanem a gyűrűbe foglalt kőnek a nevét ismerte, azt úgy hijják, hogy «gyémánt».

– Aztán, ha te nekem férjem fogsz lenni, akkor majd úgy-e te is eljösz velem a sátorba üstöt foltozni, lopott birkából lakmározni?

– Nem úgy lesz; ha te nekem feleségem fogsz lenni, akkor te jösz el én velem palotában lakni, mindennap ötször felöltözni, ezüst tányérról enni, mintha mindennap lakodalom volna.

– No majd én kivetem neked a kártyán, hogy melyikünknek a jövendölése teljesedik? Jer, bujjunk el valahová, a hol senki sem lát.

Diabolka, úgy látszott, hogy nagyon járatos ebben az erdőben; tudta, melyik rugót kell megnyomni egy-egy a fallal egyenlő táblázatu ajtón, hogy az felnyiljék, azon belül aztán egy kis bizalmas rejtek kinálkozik, egy boldog pár számára elég. Az ajtó rögtön becsukódik; a lármás teremben senki sem veszi észre, hogy két ember hiányzik. A kis menedék közepén van egy kerek asztalka, azt ha elfordítják, elsülyed a padlat alá s pillanatok mulva megint fölemelkedik, megrakva inyencz lakomával, a miből még a jeges veder sem hiányzik, pezsgős palaczkjaival.