Part 34

Állítólag Erzsébet czárnő leánya, Tarrakanoff herczegnő czím alatt fölnevelve. Radzivill herczeg gyermekkorában elvitte Rómába, azért, hogy később nőül vegye s II. Katalin ellen fölléphessen vele. Katalin elkobzatta a herczeg birtokait s míg az visszatért Oroszországba, hogy azokat visszanyerje, azalatt a czárnő kiküldte Orloff herczeget Olaszországba, ki meg tudta nyerni az ifju herczegnő szivét, s rávette, hogy esküdjék meg vele. A pap és a násznagyok mind Orloff álczázott bérszolgái voltak. Így a herczegnő a férjének vélt Orloffal hajóra szállt. Ott rögtön lánczraverték, visszavitték Oroszországba s bezárták az erőd börtönébe. Ott aztán a Névának egy kiáradása alkalmával a börtönben megfulladt. Még csak huszonkét éves volt.

Anecdotes historiques de l’amour. A Troyes. Névtelen szerzőtől.

28. «_A czár sírt a romlás láttára._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

29. «_A czár nem akart a görög szabadságharcz miatt háborut kezdeni._»

Alexander der erste von B. E. Lloyd.

30. «_A galamb az orosz nép szent madara._»

A solovecski zárda leirása Hepford Dixontól.

31. «_Pálmakertek Szent-Pétervárott._»

Moskau, Petersbourgh, par Dupré de Saint Maure.

32. «_Régi orosz esküvői szertartás._»

La Russie historique etc. Piotre Artamoff.

33. «_Arakcsejeff kedvese, a volt markotányosné._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

34. «_Szwache, a leányvásár._»

Les mysteres de la Russie. Frederic Lacroix.

35. «_Orosz házastársak kelengyéje, vesszőcsomó, mit a menyasszony ád a vőlegénynek._»

La Russie historique. P. Artamoff és Mysteres de la Russie, Lacroix.

36. «_Dubina._»

Petersbourg, Moskau. Dupré de Saint Maure.

37. «_A kettős kiházasítás._»

A «Mysteres de la Russie» szerzője közli az adatot.

Egy szép parasztleány, jobbágya egy előkelő úrnőnek, szerelmi viszonyt kezdett egy szép jobbágylegénynyel. Rajtakapták őket a találkozón, s arra az úrnő büntetésül a szép leányt kényszeríté hozzá menni a legpiszkosabb és rútabb félbolondhoz, a legénynek pedig nőül kellett venni a falu legrútabb banyáját, egy női Quasimodót.

38. «_A korbácsolás._»

Ha a földesúr meg akarja büntetni a jobbágyát, ráparancsol, hogy vetkőzzék le egészen, s addig vereti azt, néha az egész családja szemeláttára, a míg neki tetszik. Ha néha egy felnőtt leány, a kit így meg akarnak verni, ellenkezni talál, akkor az apjának, a testvérének, vagy ha nő, a férjének parancsolják, hogy az hajtsa rajta véghez a korbácsolást. S azok ezt természetesnek találják.

Les mysteres de la Russie, Lacroix.

Clarke egy másik úrnőt ír le, ki a szolgáját keresztre szegeztette ki s egy harmadikat, ki a jobbágyleányokat égő parazsakon sétáltatta, meg egy negyediket, a ki a leányoknak a meztelen bőrére hímzett selyemmel. Mind ugyanebből a korszakból.

39. «_Arakcsejeff kedvesének meggyilkoltatása._»

Crusenstolpe. Der russische Hof. És Les mysteres de la Russie, Lacroix. Egyformán adja elő mindkettő.

40. «_A tábornok halálát hirdető ágyu._»

Dupré de Saint Maure. Petersbourgh. Moskau.

41. «_Photios megtéríti Arakcsejeffet._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

42. «_Nahum apó._»

A szabad Oroszország, Hepforth Dixon.

43. «_A czár levele Photioshoz._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

44. «_A czárnő és férje kibékülve._»

Geheime Geschichte Russlands. Schnitzler.

45. «_Arakcsejeff boszuja a jobbágyain._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

46. «_Puskin csak rossz időnél tudott költeni._»

Életirása H. v. O.-tól. (Igazi nevét nem lehet megtudni. Bodenstedt sem ismeri.)

47. «_A Masinkák ünnepe._»

Bilder und Schilderungen aus allen Theilen des europäischen Russland: H. v. Langenau.

48. «_Az üstökös._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

49. «_A czár leányai hamvainál imádkozik._»

Ugyanott.

50. «_Sándor czár útja éjjeli kivilágítással._»

Les mysteres de la Russie. Lacroix.

51. «_Tagánrog lehetett volna az, a mi Szent-Pétervár._»

Alexander der Erste. B. E. Lloyd.

52. «_A Krim gyümölcsös kertjei._»

Quatre mois en Russie. M. F. de Mely.

53. «_A czár álöltözetben a bakcsiszeráji könyforrásnál és a török mecsetben._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

54. «_Pestel összeesküvése elárulva._»

Ugyanott.

55. «_A czár nem vett be orvosságot s nem hallgatott orvosi tanácsra._»

Geheime Geschichte Russlands, Schnitzler.

56. «_A czárné levele._»

Ugyanott.

57. «_A Te Deummal kezdődött s Requiemmel végződött templomi szertartás._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

58. «_Elfelejtették a czár halálát hivatalosan közhirré tenni._»

Ugyanott.

59. «_A két nagyherczeg vetélkedése a korona fölött._»

Ugyanott.

60. «_Constantin szavai a szász királynéhoz._»

Ugyanott.

61. «_Derevaski Daloi._»

Geheime Geschichte Russlands, Schnitzler.

62. «_Konstituczia! A czár felesége._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

63. «_A czár a finn ezredhez._»

Ugyanott.

64. «_A fölkelés leirása, Mihály nagyherczeg maga süti el az első ágyút a fölkelők ellen._»

Ugyanott.

65. «_Trubeczkói esete._»

Ugyanott.

66. _A históriai Trubeczkóit nem kell összezavarni az egészen költött alakkal, Ghediminnel._

67. «_A zöld könyv. Sárga könyv._»

Crusenstolpe «zöld könyv»-nek nevezi, Lacroix «sárgának». Mindakettő megegyezik abban, hogy az, mielőtt kézrekerülhetett volna, megsemmisíttetett. Lacroix szerint egy fiatal nő, az összeesküvő vezérek egyikének kedvese, semmisíté azt meg a kutatók elől, a bezárt ládában, a mihez kulcs nélkül nem tudott hozzá férni.

68. «_Czár kell a köztársaságnak._»

Crusenstolpe. Russische Hof.

69. «_A kivégzések._»

Ugyanott. Mikor Rylejeffel együtt az egész bitófa összeomlott, azt mondá: «nekem már úgy látom, semmi sem sikerül, még a meghalás sem!»

70. «_Puskin a czár előtt._»

Névtelen életirója.

71. «_Constantin a lengyel forradalomban._»

Crusenstolpe. Der russische Hof.

72. «_Constantin, mint népszerű kísértet._»

La legende d’un grand duc. Hepfort Dixonnál.

73. «_Oroszországban ritkaság volt a párbaj e korszakban._»

Erről hosszasan ír a Les Mysteres de la Russie szerzője. Az egész korszak alatt csak két párbajesetet jegyeztek fel az évkönyvek. Az egyik egy ezredes és kapitánya között; ez is szokatlan s a rendes párbaji szabályoktól eltérő. Kartávolságnyiról lőttek egymásra, két pisztoly közül csak az egyik volt megtöltve golyóra s sorshúzás döntötte el, hogy az melyiknek jusson? Az ezredes esett el. A másik párbaj indoka szerelemféltés volt. Egy főúr gyanakodott a nejére, hogy az a házi barátjával egyetért. Egyszer este a vacsoránál a koppantóval eloltá a gyertyát (a főurak asztalán is csak egy szál gyertya égett) s a míg az inas kiment a gyertyát újra meggyújtani, a koppantóban maradt gyertyakorommal bekente a száját s aztán a sötétben megcsókolta a felesége ajkait. Mikor a gyertyát ismét visszahozták, a jó barát szája is kormos volt. Ezért a kis gyertyahamuért verekedtek meg. S a férj lett az áldozat. – Lacroix.

74. _Az orosz orvosokról._ La Russie, par marquis de Custine.

75. _Az orosz gyógyszerészekről._ Les mysteres de la Russie. Lacroix.

76. _A szentpétervári Jelagnaja-rész leirása._ Le Russie, par m. d. Custine.

77. _A tábornok czombját keresztűlszúrta._ Le Russie, par m. d. Custine.

78. _A czigányleányok táncza és éneke._ La Russie, p. m. d. Custine. A hirneves utazó így írja le a czigányleányok énekét és tánczát Nizsniben: «A czigánynők bájosak voltak, viseletük valami idegenszerűt kölcsönzött alakjaiknak, tekintetükben varázs van; vonásaik és mozdulataik kellemteljesek és megragadók. Egy szóval olyan alakok, mint Michel Angelo Sybillái. Énekük ugyanaz, a mi a moszkvai czigányoké, de kifejezésteljesebb és változatosabb. Azt mondják róluk, hogy lelkükben büszkeség van; szenvedélyesek, de nem pénzért eladók s gazdag ajánlatokat egész megvetéssel utasítanak vissza.

79. _A czár leányának tervezett házassága._

Akkor Zsófia tizenhét éves volt, s az első szerelem csendes lángja égett tiszta szivében. Egy ifjú orosz volt az a szerencsés, ki a czár helybenhagyásával a hűség fogadalmát vele kicserélheté. Minden előkészület meg volt már téve a házassághoz, ámde a menyasszonyi ékszer, a mit Páris első művésze készített, nem ékesíté a menyasszonyt; mikor az megérkezett Szent-Pétervárra, akkor ő már meghalt. – Der russische Hof, Crusenstolpe.

80. Nagyszámú katonatisztek, kik az összeesküvésbe belekeveredtek, közkatonákká lettek lefokozva. Abba a zászlóaljba, a melyet ők alkottak, sorozták be mindazokat az ifjakat, a kik szabadelvű irányzatról voltak gyanusak. Ez a kis nyolczszáz főnyi csapat, mind válogatott harczos és politikai elitélt abban a hadtestben szolgált, mely az 1828-iki török háboru alatt Izmailoff várát ostromolta. Mihály nagyherczeg vezényelte az ostromló sereget. A mint a rés megnyittatott, a nagyherczeg az elitéltek zászlóalja elé lovagolt, s azt parancsolta nekik, hogy ők menjenek elől a rohamra. «Ime a pillanat itt van, mondá nekik, hogy visszavívjátok az elvesztett becsületet a czár és a nemzet előtt. Érdemeljétek ki a bocsánatot ma, diadallal tetézve zászlótokat!» Azzal rohamra doboltak, s a zászlóalj megrohanta az ozman sánczokat. Hanem a tört rés még nem volt megmászható, s bizonyos halál volt annak megrohanása. A török sánczok alá érve, az orosz hadak mind magukra hagyták a gyanusok zászlóalját, s azok közül egy sem tért vissza onnan, a törökök mind levágták őket. Így szabadult meg az orosz kormány egy csapással egy egész phalanxától azon fiataloknak, kiknek eszméi nyugtalanítók.

Ez volt a «vége».

A CZIGÁNYLEÁNY.

Elbeszélő költemény Puskin Sándortól.[4]

I.

Czigánycsoport lármázva bandukol Végig a besszarábi pusztaságon. Ott alszik a rongyos sátor alatt, A vízparton, a zöld mezőn. Szabadságvágya egyezik Jó kedvivel, jó álmival; A rozzant kordéhoz közel, Mit a ponyva félig takar csak, Ég a tűz. A család sütkérez. A «turcsik» ott legelnek a gyepen. Sátor mögött láncz nélkül hentereg Az engedelmes medvepár. Jámbor czigány munkás zajától Élénkül a sík pusztaság, Asszony dalol, gyermek zsivajg, S az üllőn csattog a pöröly. S leszáll majd rá az álom csendje A bujdosó karavánra. Ebugatás, lónyerítés Hangzik a csendben néha, néha. A tüzek is kialva mind. Béke uralg. A fényes hold Ragyog le a derült magasból. Egy ősz marad csak ébren sátorában, Guggolva a parázs előtt, Melengetve tenyereit, S kibámul a nagy pusztaságba, Melyet az esti köd bevon. Ifjú leány ott kinn bolyong A puszta sík fenyéren még. Vadonszabadsághoz szokott ő, S akkor jön meg, mikor akar. Már éjjel is lesz, lám a hold is Elbuvik a felhők közé S Szemfira még se jő haza. Meghűlt már rég az estebéd, Az ősz apa sovány falatja. De most csak ő jön! Lépteit Kiséri egy ifjú a pusztán, Idegen a czigány előtt. «Nézd, szól a lány, itten hozok Apám egy vendéget neked, Itten találtam őt a pusztán S meghittam a mi sátorunkba. Saját szabad kivánatából Czigány akar lenni velünk. Őt törvény üldözi, én védem őt. És hű barátnéja leszek. Alékonak hívják. Fogadja, Hogy engem mindüvé követ. Öreg. Örülök rajta. Hát maradj Vendégül sátorunkba reggelig, Maradj aztán is, hogy ha néked Ugy tetszik. Mindig szivesen Megosztom véled kenyerem És rongyos ponyvasátorom. Maradj velünk s osztozz velünk A bujdosóknak kincsein. Szegénység és szabadság kincseink. Holnap hajnalban – itt a kordé! Velünk együtt utazhatol. Válaszsz mesterséget magadnak. Foldozhatsz üstöt, mint kovács, Vagy járhatsz, hogyha jobban tetszik, a Falukra medvetánczhoz énekelni. Aleko. Maradok. Szemfira. Így, most már enyém lesz! Ki üzheti most tőlem el? De már késő az éj. A hold Letünt. Éj szállt le a mezőkre. Álmos vagyok, majd eldülök.

*

Virrad, halkan setteng neszelve A vajda a sátor körül. «Szemfira. Kelj már! Süt a nap! Héj vendég! Ébredj! Keljetek A «pelyhes» ágyból gyermekek! A sátort bontják, nagy zsibongva Verődik össze a csoport. Mozgásba jön egyszerre minden, A laptikák nyikorgnak. A horda átvonul a pusztán. A rajkók a kosárban a szamár Két oldalán. A férfiak, Testvérek, lányok, asszonyok, A véne, ifja mind siet Egymás nyomát taposva, zsörtölődve S czigány-nótákat énekelve, A mikbe medvemorgás És lánczcsörömpölés vegyül. A tarkabarka rongyok, foltok, S a meztelen purdék, dádék, A csaholó kuvaszhad, Hegedüszó, keréknyikorgás Egymással összezagyvalítva. Vad és szegény, de gondtalan És életpezsgő zürzavar Távol a sápadt kéjmámortól, S az élet lomha unalmától, S egyhangú, mint a rab dala.

II.

Aggódva néz körül az ifjú. Még pusztább lesz a róna egyre. A bánat mély forrását még Retteg magában felfedezni. Ő most a szabad föld fia, Ott áll mellette Szemfira. A délsugárban ott ragyog Fölötte a derült nap. Mi bántja hát az ifjú szívét? Mi gond kinozza őt ilyenkor? Az Istennek madarkája Életgondot nem tanul. Nappal a fészkét csinálja S alszik benn gondatlanul. Míg a nap süt, minden reggel Isten szava kelti fel, Dalol a madársereggel Tavasz virág keltivel. Forró nyárnak jő nyomába Ködös ősz, deres határ, Tengeren át más hazába Repül a dalos madár!»

III.

Miként a gondtalan madár, A számüzött menekülő Nem ismer csendes nyugvó fészket. Nem tartozik már senkihez. Mindegy az út: fel, vagy alá, Ott alszik, hol az éj eléri. Ha megvirradt, úgy éli át, Hogy Isten adja, a napot. Világ zaja meg nem zavarja Az ő lelkének mély nyugalmát, A bűbájos dicsőség csillaga Egykor felé is ragyogott, Csábítva; – őt is csalogatta A dobzódás, a kényelem, – Az ő fejét is fenyegette Az elvonuló zivatar. – De mit törődött ő ezekkel? Verőfénynyel, vagy zivatarral? – Ő él daczolva végzetével S tagadva a sorsnak hatalmát. Vaksorsnak az ember fölött! De jaj! hogy játszik lelkivel A szenvedély. Hogy főnek, forrnak Keblében kinzó habjai! Elaltatád őt? Ah, megint Fölébred az; várhatsz reá.

IV.

Szemfira. Oh, mondd barátom, bánod-e már Hogy mindent elvetél magadtól? Aleko. Hát mit vetettem el? Szemfira. Nem értesz engemet talán? Az emberek honát: a várost. Aleko. Mit bánnék rajta? – Oh, ha tudnád Képzelni a nagy városoknak Nyomasztó rabbátartó kényszerét! A hol csoportban elfalazva Az emberek egy reggelen sem Szihatják a szabad leget S a pázsit tavaszillatát. Szégyenli e nép a szerelmet is. Szabadságát eladja ez galádul, Bálvány előtt fejét a porba hajtja S koldul magának pénzt és lánczokat. Hát mit veték el? Aggodalmakat, Az áruló barátokat, Előitéletek nyomását, Egymást kitúró tömeget; S tán szégyenteljes ragyogást. Szemfira. De ám ott fényes palotákban, Tarkára szőtt pokrócz között Mulatságokat ünnepelnek. S a lányok czifrán járnak ott. Aleko. Veszszen a város ünnepélye, Hol nincs öröm, se szeretet! Hát a leányok?… Minden ékszer, Gyöngy, párta nélkül, mindazoknál Százszorta szebb vagy te magad! – Maradj te drága lélek, a milyen vagy. Nekem csak egy kivánatom: Veled megosztani szerelmem S magam választott számüzésem. Öreg. Hiszen szeretsz minket, szeretsz. Pedig gazdag népek között születtél. – De nem mindig jó a szabadság Annak, ki el van kényeztetve már. Van nékünk egy régi mesénk. «Elűzve a császárja által, Közénk került a dél fia (Nevét tudtam is valaha: Nehéz volt, biz elfeledém.) Öreg legény volt a fiú már, De a lelke még fiatal. Tudott versekben énekelni.[5] Olyan volt hangja, mint a csermely. Szerette őt mindenki itt. Itt a Dunaparton lakott. Békében élt az emberekkel, Kik a meséin jól mulattak. De gyenge volt, s gyámoltalan, Mikép egy gyermek, semmihez Nem értett, a miből megéljen. Idegen emberek vadásztak Számára és fogtak halat, S mikor befagyott a folyam S zúgott a téli förgeteg, Beburkolák a szent apókát Jó bundabőrrel, hogy ne fázzék. Soha nem szokta azt meg ő, Az élet ilyen nyomorát. Sápadtan és kiaszva, szerteszét Lézengett és panaszkodott, Hogy Isten őt sulyosan bünteti, Pedig nem vétett oly nagyot. És várta, hogy megszabaduljon S mindig mogorvább, mérgesebb lett, S a parton járva könyezett, Keservesen siratva otthonát. Aztán még haldokolva is Azt kérte, kedves délhonába Küldjék kiszenvedt csontjait. Mert még halottan sem találná Nyugalmát itt e föld alatt. Aleko. Óh büszke Róma, fiaidnak Ez lett a sorsa. A dalnoknak is, Ki a szerelem és az istenek Felkent nagy énekese volt. S mi a te nagy hired most? Sirbolti viszhang, szóbeszéd. Mig a dalnok dicsőitése A czigány dalban él tovább, A füstös ponyvasátorok alatt.»

V.

Két év folyt már le. A czigányok Csoportja egyre vándorolt, S békét, tanyát talált mindenhol, Miként előbb, úgy mostan is. Aléko, oly szabad, mikép ők, A mivelt világ lánczait Megvetve, vándorol velük, Gond nélkül és bánattalan. Olyan lesz, mint a többi, a család. Nem gondol a multakra vissza többé. Megszokta a czigányvilágot, A rongyos sátoréletet, A renyheségnek mámorát, Szegény czigánynyelv szólamát; A barlangból elszoktatott Medvével osztja fekhelyét. Azt szokta tánczoltatni ő A moldvai kastélyok udvarán S bömbölteti a nép előtt, Mely fél, s röhög a tánczain. Mig az öreg, botjára dülve A csörgős dobot püföli, Addig Aleko énekel S Szemfira a bámész paraszt közt Czintálba rézpénzt szedni jár. Elesteledve mind a hárman A főtt málépuliszkát Körül ülik, Melynek tövét nem ők kapálták. Elalszik a vén: csend leszen, És a sátor alatt sötét.

VI.

A vajda ott melengeté A jó tavaszverőfényen kifekve Vérét, mely kezd lassúdni már. Szerelemről dalol a lány Hintázva és negédesen. Aléko hallgat a dalára És arcza dühtől sápadoz. Szemfira. Te öreg, Szörnyeteg, Égethetsz, szurdalhatsz, Nem féllek, se téged, Se tüzed, se vasad. Gyűlöllek szertelen, Megvetlek lelkemben, Szeretek végtelen, Halálom szerelem. Aleko. Oh hallgass el. Nem tűrhetem dalod. Mint gyűlölöm az ily vad éneket. Szemfira. Te gyűlölöd? Hát bánom is nagyon! Én csak magamnak dallok. Égethetsz, szurdalhatsz, Nem szólok, bár kinozz Szörnyeteg, vallathatsz, Nem tudod meg, ki volt? Mint tavasz, oly szív az. Nyári nap nem vigabb, Hű szerelme vigasz Ifju az és ravasz. Hányszor héj! Csendes éj Hallgatá a csókjaink, Hányszor, haj, volt kaczaj! Ősz hajad kaczagta mind. Aleko. Szemfira, hagyd el! Már nekem elég! Szemfira. Te hát megértéd jól az én dalom? Aleko. Szemfira! Szemfira. Csak mérgelődjél tetszésed szerint! Neked daloltam én ez éneket.

(Kimegy, tovább dalolva: «Te öreg, szörnyeteg!»)

Öreg vajda. Tudom! Tudom! Oh ezt az éneket Az én időmben kezdték még dalolni, Világ csúfjára még most is dalolják. Egy téli éjszakán történt ez így. Kagul pusztáján vándoroltunk át, Ottan dudolta Mariulla azt a dalt, Leánykáját ringatva a tüzünknél. Elmult idő fejemben elsötétült, De ezt a dalt még most is ismerem.

VII.

Csöndes az éj, a hold általderengi A déli égöv csillagkárpitát. A vajda ébren, s véle Szemfira. – Apám, én Alekótól borzadok, Hallgasd, hogyan nyög sulyos álma közt? Hogyan zokog, mint egy kisértet. Öreg vajda. Ne nyulj hozzá s légy csendesen. Egyszer hallottam ez orosz mesét: Hogy éjjel az alvókat a lidércz Nyomása bántja. Reggel elmulik. Szemfira. Apám! Hogy suttog! Hallga! «Szemfira.» Öreg vajda. Álmában is csak tégedet keres; Jobban szeret, mint az egész világot. Szemfira. Nekem meg már az ő szerelme kín, Terhemre van. Szivem szabad akar Maradni. Hallgasd. Hallod-e, Most idegen nevet mormog magában. Öreg vajda. S minő nevet? Szemfira. Milyen hörgés! Nem hallod-e apám? Dühében hogy csikorgatja fogát. Iszonytató! Inkább felköltöm őt. Öreg vajda. Ne tedd azt. A lidérczet nem szabad Elűzni. Elmegy önmagától is. Szemfira. Megfordul. Fölkel. Engemet keres. Fölébred. Odahív. Jó éjszakát. Aleko. Hol voltál? Szemfira. Itt ültem és apámmal csevegék, Téged pedig lidércznyomás gyötört, Álmadban lelked szörnyen küzködött. S engem borzasztóan ijesztgetél. Fogad csikorgatád s nevem Kiáltozád. Aleko. Mert rólad álmodám. Úgy jött, mikénthogy ha kettőnk közé… … Rémséges látomány volt. Szemfira. Ne higyj az álomlátásoknak. Aleko. Ah, nem fogok már hinni semminek! Se álmoknak, se édes esküvésnek: Nem – a te szivednek se hinni többé! Öreg vajda. De hát minek sóhajtozol, bolond! Igy egyre-másra szakadatlanul? Az ember oly szabad, az ég derült, Azt mondják: szépek a czigány leányok! Ugyan ne sirj, a bánat sirba vénít! Aleko. Oh, vajda, oh, ő engem nem szeret. Öreg vajda. Barátom, légy nyugodt, hisz gyermek ő, S nem érti meg a te fájdalmadat. Te őt nagyon epedve szereted. Az asszonyszív csak tréfálva szeret. Nézz csak oda fel. Látod, ott a hold! Útjában az egész világnak Egyformán osztja a sugarait. Alig kacsintott kedvencz fellegére, Megint egy másra pislant iziben: Ki tudja a holdat megállapítni, Parancsra: «állj meg, itt maradj!» Ki tud parancsolni leány szivének: «Egyet szeress és soha ne cserélj!» Nyugodj meg ebben. Aleko. Hogyan tudott engem szeretni egykor! Mély csendben oly forrón hozzám tapadva, Hány boldog éjet éltünk együtt át. Mint tudta édes enyelgésivel, Ifju kedélylyel, mámorító csókkal Egy percz alatt lelkemből a nehéz Búkórt elűzni egy kis percz alatt! És most: Szemfira. Hűtlenség képmása Szemfira! Ah szived milyen rideg! Öreg vajda. Hallgass reám. Majd mondok egy mesét Saját magamról. Hallgasd végig azt. Régen, mikor még a szőke Dunát A muszka nem fenyegeté, («Látod Aleko, milyen régi az, A mire most visszaemlékezem?») Még akkor a szultánt féltük csupán S Akjerman fellegvárából török Basa uralkodott a budsakon. Legény valék még és csupa örömtől Volt telve ifju lelkem és szivem. Egy szál fehér sem volt még a hajamban. Sok szép leány közt volt egy, a kihez Akkép fordultam, mint a nap felé, S magamnak választottam hitvesül. Mily gyorsan elrepül az ifju élet, A hogy futó csillag lefut az égről. Még annál is gyorsabban hulla le Az én szerelmem édes ideje. Csak egy esztendeig voltam szeretve. – Kogul partján akkor egy idegen Czigánycsoport ütötte fel tanyáját. Ott álltak sátraik a dombtetőn, Nem messze a mi régiebb tanyánktól. Két éjjel voltunk együtt ott csupán, A harmadikban ők tovább vonultak, S velük Ment Mariulla is, Eldobva kis leányát. Én aludtam. Virradt a hajnal, én fölébredék, Nincs itt a feleségem! Keresem! Hivom! Nyomát se lelhetem. Szemfira sirt. Én még jobban sirék. De e nap óta mindenféle lány Utált előttem és többé soha Asszonyt nem hoztam a sátor alá, S unalmas hosszu életem Nem osztottam meg senkivel. Aleko. S mért nem kerested fel a hűtelent? A háladatlant és elszöktetőjét, Hogy késedet megforgasd a szivökben? Öreg vajda. Minek? Az ifjuság szabad, mint a madár! Ki rakhat lánczokat a szerelemre? Az öröm sorba jár, – és hogy ha elment, – Vissza ne várd, – a sor rád nem kerül. – Aleko. De én nem így gondolkozom. Nem én! Én küzdelem nélkül el nem hagyom Venni magamtól, a mi az enyém, Az én örömöm akkor a boszú. Nem! És ha a tengerparton találnám, Édesdeden aludva, a ki megcsalt, Meg nem kimélném csendes álma közt, Berugnám a tengerbe védtelen S az ébredése szörnyű percziben Kaczagnék a szeme közé neki, S fülem sokáig hallgatózna kéjjel, Az ő halálos vergődésire.

VIII.

Czigány legény. Még egyet… oh, egy csókot még csak. Szemfira. Elég volt már. Féltékeny az uram. Czigány legény. Csak egy utolsó búcsucsókot hát. Szemfira. Eredj, míg meg nem jön. Czigány legény. Mondd kedvesem, mikor látlak megint? Szemfira. Ma még, ha feljön majd a hold. Ott a kurgán mögött, a sír fölött. Czigány legény. De meg ne csalj ám. Eljöjj ám oda. Szemfira. Itt jön már! Fuss. Ott leszek édesem.

IX.