Part 33

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ghediminnek (nem herczeg többé!) az utolsó hajfürtei is lehullottak a fejéről. Ez a halálra itéltek tonsurája.

Senkije sem volt már, a ki szánja, csak a kürtőbe elbujt vén szolga csuklott ijedtében egyre e meggyalázó műtét alatt.

Még azt sem engedték neki, hogy odamenjen holt nagyanyjához, s azt fölemelje a földről. Az elitélt lázadónak nincs se az élők, se a halottak közt családja többé.

Következett még, hogy a kezére és a lábára verjék a lánczokat. Jó, nehéz lánczokat! A milyenekről azt mondta a világosságügyi tanácsos: «ne féljetek, megkapjátok ingyen!» S minthogy előkelő vezér volt, kitüntetésül még egy nehéz vasgolyó is volt akasztva a láncz végére, azt húzhatta maga után, valahányat lépett.

– És most, karra a fegyvert, középre a rabot! Előre!

Hanem a szobaajtóban feltartóztatta őket valaki ezen szóval:

– A czár nevében!

Ilmerinen Zeneida volt, a ki belépett.

Galban lovag elbámult.

– Ah, kisasszony, ön még szabadon jár?

– A mint látja ön. A czártól jövök.

– Hogy juthatott ön oda?

– Hát nem az én honfiaim, a kalevainok védték-e a czár fiát, feleségét és anyját ezen a napon?

– Értem. Ők bebocsátották önt a czárhoz. És aztán?

– A czár kegyelmet adott Ghedimin Maximovics Ivánnak. Itt nálam a kegyelmi parancsa.

– Ah, ön megmentette Ghedimin Ivánt a vesztőhelytől!

– Sőt még az ólombányáktól is. A czár kegyelmes volt őt Tobolszkba száműzni a nyestvadászok közé. A hova rögtön indulni fog.

– Remélem: gyalog?

– Nem. Saját szánkóján és egyedül.

– S ezt mind az ön szép fekete szemei vívták ki, szép kisasszony? De álljunk meg még egy szóra! Mikor a czár ezt a kegyelemparancsot aláirta, még nem volt tudomása róla, hogy a Zöld könyv kézre került!

– Miféle Zöld könyv?

– Ah, szép istennő! Ön is a tudatlant akarja játszani? megbukik e szerepben. S ezuttal csakugyan én fogom önt kifütyölni! Nem tudja ön, hogy az ön roulettebankjának a titkos kulcsa a rendőrség kezébe került.

– De tudom. Nos aztán?

– S ezuttal a rendőrséget nem lehet úgy bolonddá tartani, mint tették én velem, mikor Turgenyeff Miklós azt mondá: «Je suis un president sans phrases, messieurs, faites vos jeux!» A Zöld könyvet megtalálták.

– Én úgy tudom, hogy találtak egy sárga könyvet.

– És abban az összeesküvők nevei voltak az alkotmány alá irva, és a lázadási tervek mind!

– Abban a könyvben voltak feljegyezve azoknak az uraknak a nevei, a kik a roulettejátéknál a banknak adósai maradtak s becsületbeli tartozásuk volt kiegyenlítetlen.

– Jól játsza ön a komédiát, kisasszony, nagyon jól, hanem azért mégis ki lesz ön fütyölve. Hisz az irott betük önök ellen fognak vallani.

– Azok nem fognak senki ellen vallani. Én, tudva azt, hogy a roulettejáték tiltva van, minthogy a rejteket fel nem nyithattam, a kulcslyukon keresztül teletöltöttem azt választóvizzel. S a kik a «sárga» könyvet megkapták, egy betüt sem találtak annak a lapjaira irva, az mind eltünt onnan. Jelen voltam, mikor felbontották. Semmi irás nem maradt ott.

E szókra nagyot csörrent valami. Iván csapta össze lánczait, a mik kezeire voltak verve.

Galban lovag tombolt dühében.

– Ön igazán a pokol szülötte, Ilmerinen Zeneida! Ön ezzel a dæmoni ötletével tízezer gonosztevő összeesküvőt mentett meg a vérpadtól és Szibériától!

– Számítsuk hozzá a családjaikat is, s mondjuk, hogy százezeret.

– Ily gonoszságra csak asszony képes! S ön ezt nekem meg meri mondani?

– Mit törődöm én önnel? Nekem levelem van a czártól, mely szabadságot ád odamennem e szomoru országból, a hová nekem tetszik.

Galban lovag, a mint azt látta, hogy ez a nő túl van azon a körön, a melyben őt ostorával elérheti, vissza akart térni franczia udvariasság mázával bevont szerepébe.

– Nagyon sajnálni fogja a szentpétervári világ, kisasszony, hogy önt elveszíti, a mai búcsúelőadás után! S hova fog ön menni, ha szabad kérdenem? miután a rendőrséget tudósítanom kell felőle, hogy önt szabadon engedje távozni.

– Hát hová mennék? A hová az én uramat viszik. Tobolszkba!

– Hogyan? Ön követni akarja Ghedimin Ivánt Szibériába?

– Hát hogyne? Én nem voltam neki felesége, hogy nyomoruságában elválhassak tőle; én csak szeretője voltam, én nem hagyhatom el.

Azzal odament a meglánczolt rabhoz s felvette a kezébe a lánczáról a rajta nehezedő vasgolyót. Az volt az ő menyasszonyi hozománya.

– Mehetünk, uram.

Iván e pillanatban fölemelte büszkén a fejét, és arcza ragyogott. Ez a rabbá nyirt fej az lett, a minek előbb kellett volna lennie. Egy büszke hős, egy szabadsághős szoborfeje! Ajkához emelé lánczhordó kezével a hölgy kezét, s teljes, ép, érczhangú szóval kiálta fel:

– Köszönöm Istenem! Ma gazdagabbá tettél, mint voltam valaha!

Zeneida odasimult a keblére és átölelé.

– Most már fütyölhet ön Galban lovag. A játéknak vége.

De Galbannak nem volt kedve azt tenni. Még az ő rossz szivét is meghatotta ennyi nemesség. A négy gránátos is lehorgasztott fővel állt ott, minden katona-regula ellen.

– De kisasszony! Hebegé a lovag. Gondolja ön meg, hogy mi lesz önből, ha komolyan veszi ezen szörnyű elhatározást.

Zeneida odanézett Maximovics Iván szemeibe s egész lelke ott volt e tekintetében.

– Leszek a névtelen embernek névtelen asszonya! Induljunk!

A láncz csörrent minden lépés után. A magára hagyott szobában nem hangzott más, mint a vén szolga zokogása a kürtőben.

Hanem a földön fekvő halott arczán mind elsimultak a ránczok. Mosolygott…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyen nagy vonásokkal rajzolt alakok számosan fordulnak elő a történelmi nagy korból. Így követte Trubeczkoi herczeget a névleges dictatort, ifjú neje Siberiába, így a két Muravieffet és Nariskint. Rylejeff özvegye visszautasította büszkén a kegydíjat, a mit számára a czár rendelt. Egy fiatal nevelőnő, ki egy orosz herczeg iránti szerelmét el tudta rejteni szívében, a míg az magasan állt fölötte, mikor az itélet azt szibériai rabszolgává degradálta, akkor megvallotta az ifjú szülőinek szerelmét s a rabszolgának neje lett s vele ment a száműzetésbe. Hanem aztán az ellenkező alakokat is épen ily merész vonásokkal rajzolta a korszak. Odojeffszki herczeget a hid alatti búvhelyén saját rokonai árulták el, s azoknak az úrnőknek a nevei is szép sort képeznek, a kik azon a napon, a melyen a gyászos menet elindult Szibéria felé rokonaikkal, testvéreikkel: a téli palotában Ghedimin Corinthiának nyujták kezeiket a contratáncz alatt.

EPIZODOK.

A MEGMENTETT KÖLTŐ.

A lázadás teljesen leveretett. A felkelők utolsó csapatja Jakuskin vezetése mellett egy palotába vette be magát s azt eltorlaszolva, védte a kétségbeesés heroismusával; míg minden oldalról rá nem törtek s ezzel a szentpétervári kisérletnek vége volt.

Hasonló balsiker fogadta a déliek fölkelését.

A két Muravieff Apostol[3] testvért, mikor már el voltak fogva, az «egyesült szlávok» republikánus szövetségéhez tartozó tisztek kiszabadíták, s arra azok a katonaság élére állva, kikiálták a köztársaságot Wassilkoffban. Az ottani pópa megáldotta zászlóikat. De az áldásnak nem volt foganatja. A katonák nem bánták, ha köztársaság lesz, de hát ki lesz benne a czár? Mert czár csak kell a köztársaságnak is.

Az ustinofkai halmokon vannak eltemetve. Ott lőtték őket rakásra kartácsokkal s gázolták a paripák alá; a sírhalom fölé, mely tetemeiket rejti, van emelve egy bitófa. Az az ő síremlékük.

Az északi szövetség halottainak ilyen emlék sem jutott. Őket még a harcz éjjelén beeregették a Néva jegén vágott lékekbe, s a folyam öt hónapig befagyva marad.

Jakuskin foglyul esett, hanem a börtönben összezúzta a fejét, a kőfalhoz vágva.

Puskin csodamódra menekült meg.

Ezt a csodát két asszonyszív vitte véghez, mely úgy tudott megosztozni az ő iránta való szerelemben, hogy mind a kettő megtartsa őt az életnek.

A Galban lovag birtokára tett kitérés után elkésett a végzetes napra való megjelenésről. Csarszkoje Zelón innen kidőltek a lovai az erőltetett sietségtől, s ott az útfélen találkozott össze a szemközt jövő Battenkoffal, a ki már a szentpétervári mészárlásból menekült: attól megtudta, hogy minden el van veszve már, Ghedimin herczeg Szibériába száműzve, a hova Zeneida önkényt követi.

Puskin visszafordulhatott a feleségéhez. Nincs már Eleutheria többé. Eltemették.

Senki se foghatta rá, hogy részese volt a szabadságkivívó szövetségnek. Az ő neve is ott volt a tízezer között, a kiket egy komédiásné «pokolbeli» ötletével a vérpadtól és Szibériától elrabolt.

Volt azután elég zord idő, a mit Puskin muzsája úgy szeretett.

S hogy egészen az övé lehessen, a muzsájáé, Bethsába is itt hagyta őt.

Elment találkozni Zsófiával.

Nem állhatta ki ezt a hideg börtönvilágot.

Puskin aztán egyedül maradt puszta kastélyában, nem volt senkije, csak a vén Helenka, annak olvasta fel a verseit.

A másik év tavaszán parancsot kapott Miklós czártól, hogy jelenjen meg előtte Szent-Pétervárott.

Elfogott barátait akkor végzék ki.

Az is nagy jelenet volt! Hugo Victor tolla kellene hozzá azt leirni, mikor a kivégzés pillanatában az egész nagy vérpad-alkotvány összeomlott, s elitélteket, hóhérokat, birákat, mind maga alá temetett.

Ekkor hivatta a czár Puskint színe elé.

Puskin gyászt viselt.

– Kit gyászolsz? kérdé tőle a czár.

– A feleségemet.

– Tehát nem a barátaidat, a kik meghaltak? Valld meg! Ha itt lettél volna Szent-Pétervárott, melyik részre álltál volna?

Puskin a nyakán érzé a pallos hideg élét.

Szabad-e az ilyen kérdésre hazudni?

Az egész világ ethikája szerint szabad is, szokás is. Az összeesküvő nem tartozik saját maga ellen vallani, nem tartozik elismerni azt, a mit be nem bizonyíthatnak rá, nem tartozik előadni azt, a mi a szivében van.

És mégis Puskinnak nem tudott kijönni ez a hazug szó az ajkán. Az ész diktálta, de a büszke szív útját állta annak.

– Ha itt lettem volna, felelt a czárnak, én is ott lettem volna a barátaim oldalánál.

– Szeretem, hogy így válaszoltál, mondá erre a czár. Én most Nagy Péter czár korát akarom megiratni, s keresek egy embert hozzá, a ki tud költeni, de nem tud hazudni. Rátaláltam. Te rád bízom e kornak megirását. Eredj haza és fogj hozzá. S a mit ezentul irni fogsz, annak mindig én magam leszek a censora.

Így szabadult meg a végzetes catastrophából a költői alakok egyik legfényesebbike.

A «Medvesonkában» az igaz, hogy ezért proscribálták, mint hazaárulót. (Mert ha a titkos társulatok mind elvérzettek is, a medvesonkai megmaradt és az nem szünt meg a szabadságért tovább is inni.)

GHEDIMIN ÉS ZENEIDA.

Ghedimin, ha nem is herczeg, de igazán boldog ember lett Tobolszkban.

Öt gyermeke született ott, mind fiu. Azok sem herczegek, hanem ki timár, ki szücsmester, de jól megy a dolguk s nem tudnak semmit a szentpétervári palotáról.

Ez ugyan prózai vég. De nem lehetett elhallgatnunk, mert úgy van s nem áll egyedül. Hány herczegi család ivadéka cserzi ott a bőrt és nyúzza a hermelint, a mit az ősei viseltek egykor.

A három Turgenyeff testvér legidősebbike, Turgenyeff Miklós, ki amaz emlékezetes gyülésben elnökölt, daczára annak, hogy a kitörés alkalmával külföldön volt, halálra és vagyonvesztésre lett itélve. Az egyik öcscse Sergius, a mint ezt meghallotta, abban a perczben megszakadt a szive keservében. A másik öcscse pedig, Sándor, utána ment elitélt bátyjának, s megosztotta vele a saját vagyonát. Ilyen szivek is teremnek a jég hazájában!

CONSTANTIN REGÉJE.

Krizsanovszkinak nagyon igaza volt, a mikor azt mondá, hogy a lengyeleknek semmi okuk sincs a maguk sorsát az orosz szabadságharczosok terveibe beilleszteni.

A lengyel népnek nem kellett már azt magyarázni, hogy mi az a Constitutio?

Hanem az is igaz, hogy a lengyelekre nézve Constantin felesége csaknem az volt, a mi a Constitutio. Ő volt rájuk nézve a gondviselés. A minden rosszat jóvá tevő, a haragszelidítő, büntetéselfordító, az áldástervező gondviselés.

A hirhedett «nyepozvolim» (nem akarom!) nem fordította meg annyiszor a lengyel királyok akaratát, mint az alkirályét ez a szelid szó: «én így szeretném».

Mikor aztán meg volt érve az idő és alkalom, rendbe volt szedve a szükséges erő, akkor egyszer teljes, országrendítő hatalmában állt föl az egész nemzet. Öt hónapra X-ik Károly futamodása után Párisból.

Egy éjjel a lengyel ifjak betörtek a Belvedere kapuján s egész a nagyherczeg hálószobájáig hatoltak fegyveres kézzel.

De előbb Johanna szobáján kellett keresztül törniök.

A nő fölriadt álmából, mikor már a tőrök a szive fölé voltak emelve: «egy hangot se ejts!»

– Mit! kiálta fel a hölgy. A lengyel orgyilokhoz nyult! Gyalázat!

S azzal félrecsapva a fölemelt tőrt, kiugrott az ágya tulsó felén, s átrohant a férje szobájába. Meg sem érezte, hogy egy tőrszúrás a hátába hatolt. A szőnyegajtót, melyen át menekült, hirtelen bereteszelé, s azzal a mélyen alvó alkirályhoz futott:

– Ébredj! Ránk törtek.

– Mit? Orgyilkosok? kiált az alkirály, fegyvereihez kapva.

– Nem orgyilkosok! szólt a nő, büszkén palástolva szégyenét. Hanem szabadsághősök. A lengyel nép föltámadt ellened. Menekülj.

– Mit? A lengyel nép föltámadt? S te, a lengyel leány, nem a néped mellé állsz, hanem engemet védsz? Csoda ez!

– Férjem. Szeretlek. Megszabadítalak.

Azzal a férje szobájában egy szögletben megnyomva egy rugót, feltárta a rejteket, a min keresztül az ősz Krizsanovszki odajárt hozzá, s a miről Constantinnak tudomása sem volt.

– Siessünk. Ez a lépcső a kertajtóhoz vezet.

A szőnyegajtó vassal volt bélelve, a megrohanók nem birták azt betörni. Johanna is hirtelen öltönyt kapott magára s eltitkolá, hogy meg van sebesülve.

Sietve vitte kézen fogva férjét az ismerős rejteken át a kerti alagut ajtajáig.

Meg voltak menekülve, de csak rövid időre.

A közel Varsóból áthangzott a félrevert harangok kongása. Ott a fölkelés már diadalmaskodott.

A Lazienka falán kívül czirkált egy dzsidás lovas. Azt odakiáltá a nagyherczeg s leszállítá a lováról. Arra aztán felült maga, s Johannát odaemelve maga elé a nyeregbe, menekült tova.

Hanem a dzsidás sietett tudatni az alkirály menekülését a felkelőkkel, s azok utána eredtek.

Egy ulán-szakasz utolérte a menekülőket a bjelogrodi erdők alatt. Az egy lónak nehéz volt a kettős teher.

A csapat vezére maga volt Krizsanovszki.

Mikor férjét utolérték, Johanna átölelte őt.

– Csak testemen keresztül juthattok az övéhez!

Krizsanovszki hüvelyébe dugta kardját.

– Legyen úgy. A «te» férjedet ne bántsa senki. Mi védkiséretül fogunk szolgálni Constantinnak.

És maga a lengyel lovas-csapat kisérte el a menekülő alkirályt a táboráig, mely épen hadgyakorlatokra volt összegyülve.

Ellensége védte a futót.

S a nemeslelküség is ragály. Nem mindig, de néha elragad.

Constantin, táborába érve, tudta csak meg, hogy Johanna sebet kapott, az ő életét védve. Ez nagyon hatott kedélyére.

Csak a mély elérzékenyülés teszi felfoghatóvá, hogy egy orosz nagyherczeg, egy alkirály, egy hadvezér arra a monstruosos nagylelküségre vetemedjék, hogy táborába érve, azt mondja a hadirendbe felállított katonáinak:

– A ki lengyel, s jobban szereti a hazáját, mint engemet, váljon ki és menjen el innen!

S elbocsátá zászlóstul, fegyverestül a lengyel ezredeket, a mik parancsa alatt voltak, mind. S akkor a megmaradt orosz sereggel kitakarodott Lengyelországból. Hazavitte az oroszokat Oroszországba.

Lehetett egy ilyen szörnyeteg nagylelküséget megbocsátani?

Soha!

Constantin, mire táborával Minszkbe ért, hirtelen meghalt.

Ki ölte meg?

No hát ki? A zöld szemű ember. Csakhogy ezuttal nem a Tsatir Daghi, hanem a Ganges-parti. A cholera.

Azt mondják, hogy el is temették. Azt mondják, hogy oda tették le a koporsóját a szentpétervári Péter-Pál templom sírboltjába.

Csakhogy ezt a nép nem hitte el.

A népmonda azt beszéli, hogy elfogták őt és elvitték a szent szigetekre.

Egy évben parasztlázadás tört ki s a vezetőről azt kiáltották ki, hogy az Constantin. A zendülés nagy mérveket öltött. Leverték; de a vezért nem birták kézrekeríteni, a nép úgy elrejté azt.

S még most is hiszik, hogy Constantin herczeg él.

A lappon halászok, mikor éjjelenkint csónakaikkal a Solevecski zárda körül kalandoznak, gyakran látnak ott a holdvilágnál a bástyafokon sétálni egy ősz alakot, a kit közelbül fegyveres őr kisér s a ki összetett kezeit fölemelve az égre, imádkozni látszik. Azt suttogják egymás között, hogy ez a rejtélyes foglya a szent szigeteknek, az eltünt Constantin. Pedig majd negyven éve már annak.

*

A hó messze beteríti a vidéket; az utakat se látni. Szürke, ólomnehéz égmennyezet borul a láthatárra. Minden elcsendesült.

Hanem a mély hó alatt most is zöldül még valami, a minek a gyökere nem vész ki soha.

TÖRTÉNELMI JEGYZETEK.

1. _Rózsák a hóban._ Lukasinszky, miután a legnagyobb kínzásokkal sem lehetett tőle vallomást kicsikarni, nyomtalanul eltünt; parasztok, kik abban a környékben laktak, a hol Constantin a czárevics keresztülvonult, láttak egy embert, ágyulaffétára kötözve, elhurczoltatni. Azt állítják, hogy ez volt a szerencsétlen Lukasinszky. Az általa alapított «hazafi társaság» azonban annál erélyesebben folytatta működését (Der russische Hof v. Jakob Magus Crusenstolpe V. kötet). «Seisász» egy orosz vígjáték komikus alakja, kiben a szolgálathűség van személyesítve. A század elején nagy tetszéssel adták. V. ö. Dupré de Saint Maure «Le Theatre russe» 1824.

2. _Nagyuri kedvtelés. Vadászat Sz-Pétervárott._ A czári kegyencz a Czárszkóje Zélotól Szent-Pétervárig az utczán vadászott végig s a vadászat alatt minden urasági hintónak, járműnek, társzekereknek, sőt maguknak a postakocsiknak is meg kellett állni s várni addig, míg a herczegi vadászatnak az utczán vége lett. Ez a jelenet eltartott egy óráig. (Les mystéres de la Russie, par Fréderic Lacroix.)

3. _Hadjárat egy asszony ellen. Az orosz és lengyel titkos társulatok._ Neveik, czéljaik, működésük, a tagok fölvételi módja leirva körülményesen Crusenstolpe «Der russische Hof» művében V. kötet.

4… _Két zenészeti irány harcza az orosz udvarnál_ Cimerosa, Pæsiello, Salvini Fernando Cortez szerzője és Rossini között, egy orosz udvarhölgy magánlevelében leirva 1824-ből, Dupré de Saint Maure «Meurs russe» művében, I. kötet.

5… _Demidecemvirek._ Pál czár idejében minden orosz nemes tartozott valami katonai tisztet viselni, csupán tíz fiatal embernek volt megengedve, hogy a polgári osztályt képviseljék; ezek az udvari levéltárban lettek alkalmazva s ott régi okiratok másolásával foglalkoztak. Gúnynévvel «demidecemvirek»-nek hívta őket a társaság. Ezek között volt Turgenyeff Miklós mint húsz éves ifju. Ő hozta hírül Pál czár halálát a többi kilencz társnak, a mire azonnal szétfutott mindenki s nem másolt több ócska okiratot; csupán a hirmondó maga, ki elsőrendű történetiró lett később, elbeszélésünk korszakában.

6. _Az orosz szinészet_ 1824-ben. Saint Maure azt írja, hogy az orosz szinházaknál a füttyöt a sziszegéssel szokták helyettesíteni. Azon időben minden nagy földesúr tartott szinháztársulatot; egy különösen oly leleményes volt, hogy ugyanazokkal a jobbágyaival reggel a szent misén énekeltette a chorust, délben muzsikáltatott az ebéd felett s este eljátszatta velük a «Les precieuses ridicules»-t s mind a három minőségben megfeleltek a – parancsolatnak.

7. _A zöld könyv. Hannibál vére folyt Puskin ereiben._ Igen is Hannibálé, de nem a carthagói vezéré, hanem egy felszabadult északamerikai néger herczegé, a kinek Hannibál volt a neve s ki Puskinnak valamelyik nagyanyját nőül vette. A regényben amúgy szebben hangzik. (V. ö. Puskin életrajza Bodenstedttől.)

8. _Jakuskin._ Rylejeff azzal fenyegette Jakuskint (más néven Jakubovicsot), hogy rögtön lelövi, ha le nem tesz a czár élete elleni merényletről, ott az összeesküvők gyülésében. V. ö. Crusenstolpe, der russische Hof.

9… _Krizsanovszki tiltakozása_ a gyilkossági kisérlet ellen a lengyelek nevében. – Ugyanott.

10… _Pestel terve_, a czári családnak Amerikába szállítása iránt. – Ugyanott.

11. _Az általános respublika tervezete apró önálló országokkal._ Ugyanott.

12… «_Un président sans phrase._» Csupán e négy szót hallhatta meg a betoppanó kém. S ez elég volt arra, hogy Turgenyeff Miklóst, ki külföldre menekült, fej- és jószágvesztésre itéljék. E hírre az egyik testvére azonnal szívszélhüdést kapott és meghalt. A másik testvére pedig utána sietett s megosztá a vagyonát a száműzött testvérrel, nem törődve az udvar haragjával. Ez volt Turgenyeff Ivánnak, a világhírű szabadelvű regényirónak az atyja. (Az 1825. forradalom áldozatainak felségsértési pöréből.)

13… _Három napi teljes sajtószabadság Oroszországban._ «La censure», Dupré de Saint Maure művében.

14. _A pézsmaszagtól a kátránybűzig._

… _A czár és a nagyherczegek elfogatási terve._ (V. ö. Crusenstolpe: «Der Russische Hof» V. k.)

15… «_A katonák maguk raboltak éjjel az utczán._» Schnitzler utazási naplójában ezt irja: «Szent-Pétervár teli van a legborzasztóbb hírekkel. Egy nevezetes személyt az utczán meg akartak ölni; egy előkelő polgárt egész az ingeig kifosztottak hazatértében. Tegnap reggel az utczán egy fejnélküli hullát találtak. Ma a legnépesebb utczán feltörtek egy palotát erőszakosan; még a templomokat is kirabolják, az egész gonosztevővilág söpredéke látszik e szerencsétlen várost elözönleni. A lakosok nem merik este elhagyni a házaikat.» Crusenstolpe szerint Miloradovicsot vádolták azért, hogy nem ügyelt fel rá, hogy a katonák éjjel ki ne járjanak a kaszárnyából.

Mikor megtudták, hogy e miatt a rendőrfőnök, Gorgolis leköszönt s Chulken jött helyébe, a casinóban Nariskin herczeg vette a kalapját s azt mondta: sietek haza eltorlaszolni az ajtókat és ablakokat.

16… _Marat öcscse._

«Ide érkeztekor büszkén nevezte meg magát a rendőrség előtt, hogy ő «Marat!» Ott arra kérték, hogy legyen szives valami más okosabb nevet venni fel. Így vette fel a szülővárosa nevét. Nagyon hiu volt rá, hogy ő a testvére Corday Charlotte hirhedett áldozatának. Azt mindenkinek elmondta, hogy ő Marat testvére s sokszor megjárta vele. Külömben franczia nyelvmester volt.» Dupré de Saint Maure «Les gouverneurs, d’ enfants.»

17. «_Az űzött vad._»

_A zenekar._ Maga Catalani is azt mondta, hogy ennél szebb éneket soha nem hallott. Les chantres de la Cour D. d’Saint Maure. III.

18. _Nariskin Zsófia._ Der russische Hof. Crusenstolpe.

19. _Severin család._ Geheime Geschichte Russlands. – Schnitzler.

20. _Constantin nagyherczeg alakjának leirása._

«Constantin testileg még rútabb volt az atyjánál. Ugyanaz a kalmuk arczulata volt stb.» Phantasta és felfortyanó s legnagyobb mértékben brutális volt; de voltak jó tulajdonai elrejtve a durva külső alatt. Der russische Hof. Crusenstolpe.

21. _Constantin jellemzéséhez._

Egyszer a katonák mustrálásánál meglát egy ujonczot, a ki sírt. Azért, hogy sírni mert, huszonöt kancsukát veretett rá. «Nézd, mondá a büntetését kiállottnak, ez a derék legény, a pajtásod; ez bezzeg nevet, mikor a szemem közé néz! Ez a jó katona. Hát te legény, mit nevetsz olyan jóízűen?» – «Azt, hogy én még ilyen csúf pofát, mint a tied, soha életemben sem láttam!» – S Constantin adatott a goromba ficzkónak huszonöt – rubelt. De Custine. La Russie.

22. _Marat jellemzéséhez._

A franczia forradalom alatt a kivándorolt főurakkal együtt jött inas, lovász, kengyelfutó had elárasztá Oroszországot s miután ott akkor nagy divat volt a fiatalságnak franczia nevelést adni, valamennyi beállt az uraságokhoz – nevelőnek. Volt olyan, a ki tanári állásra is folyamodott a középtanodákhoz s csak azon mult, hogy el nem nyerte ez állomást, mert «Gymnase» helyett «Gil Blase»-t írt a folyamodványában. «Les instuteurs.» Dupré de Saint Maure.

23. _Constantin lemondása Grudzinszka Johanna miatt._

Die Geheime Geschichte Russlands von Schnitzler.

24. _A Napoleon cultus az orosz nép között._

«A szabad Oroszország.» – William Hepworth Dixon.

25. _Néva-áradás._

Les mysteres de la Russie.

26. _A czár mindenütt résztvett a mentés munkájában._

Der russische Hof. Crusenstolpe.

27. _Tarrakanoff herczegnő._