Part 32

Az a szegény katona pedig, a ki elesett egy ismeretlen ügyért, talán a halál kínperczei alatt megtudta, hogy a miért kiszenvedett, az egy örökké élő istenség volt, a ki egykor az ő utódait üdvözíteni fogja: a szabadság.

A késő éjszakáig helyt álltak a piaczon, s visszaverték a czári seregek támadásait.

Ekkor a mély sötétben egy üteg ágyu közeledett a nyefszki prospecten felfelé.

Ez a széles sugárút olyformán szakadt be a nagy térre, mely az admiralitás palotája, a téli palota s az Izsák templom között fekszik, hogy annak mind a két részét uralja. Az elégördülő ágyúknak épen úgy lehetett a czár serege, mint a felkelők tábora ellen irányozni a tüzét. S a tüzérségi tisztek csaknem mind az összeesküvők szövetségében álltak. Ezek örvendő hurrah kiáltással fogadták a tüzéreket, a mint azok az utcza szegletén ágyúikat lekapcsolva, felállíták az üteget. Ezek az ő segítségükre jöttek. E válságos perczben odarohant Mihály nagyherczeg a legelső ágyuhoz, kiragadta az egyik tüzér kezéből a kanóczot, oda irányzá az ágyut a felkelő tömeg felé, s az első ágyudördülés azoknak a soraiba okádta a pusztító kartácsot.

Ez ágyulövéssel volt eldöntve a napnak, – a korszaknak – a sorsa. Következett a többi. Az egész üteg a felkelők táborát zúzta.

A NÉVTELEN EMBERNEK NÉVTELEN ASSZONYA.

Hát a dictator hová lett?

Az egész mozgalom lelke, vezetője: Ghedimin?

Az az egész rémnap alatt keresett egy embert, a kit nem birt megtalálni: saját magát.

Hogy találhatott volna rá, mikor az meg ő előle futott?

A feladat, melyet elvállalt, nem az ő lelkületéhez való volt.

Az első lépésnél észrevette az örvényt, a melybe az egész ügy, melyet eddig vállán hordott, képviselőivel együtt alácsúszik.

Egy lelkesült nép helyett, mely a szabadság lángkeresztsége által hősi elhatározásra elszánva lesz, talált egy csoport katonát, a ki vezetői által azzal van elbolondítva, hogy el akarják tőle venni a régi czárját, a kit utál ugyan, de a kinek hűséget esküdött és ordít a «Constitutia» után, a kiről azt hiszi, hogy az a czárnak a felesége! Mi lesz a vége, ha győzni találnak ma? Holnap már megint valami újat kell hazudni a katonának, hogy meg ne tudja, hogy tegnap a «szabadság» volt az, a miért harczolt. Mi neki Hekuba, s mi Hekubának ő? Mi közük a testőrgranátosoknak, meg a szabadságnak egymáshoz? Mit javít az ő sorsukon a Constitutia? Igen, a főnökök azt igérték nekik, hogy a Constitutia meg fogja duplázni a hópénzüket, de hisz annak, ki a katonát dupla zsolddal akarja fizetni, a népre dupla adót kell vetni! Ez lesz a szabadság? S hátha holnapután itt lesz, a kiért küzdöttek, Constantin maga? Itt lesz az egész hadsereg élén, a mit Varsóból hoz magával, s azt mondja: «Kivántatok fiaim, itt vagyok! A constitutiót is elhoztam; de ez nem feleségem, hanem spanyolnád!» Mi fog történni akkor?

Hát ez a nép? Ez a rongyaiba belenyugodott, ez a nyomoruságával összeszokott napszámos sereg. Hetvenezer muzsik, a világ minden nemzetének teherhordó küldötte. Nem az orosz «nép»; valami egymást nem értő, finn, esth, litván, svéd, német, szamojed, oszét, lappon, oláh és minden szláv fajokkal egyforma rongyban és nyomorban egyesült zagyvalék, franczia földönfutók, kalandorok által vezetve, nem, csak terelve. Mi ennek a szabadság? A pálinkás boltok feltörése, s aztán a paloták és boltok kirablása. Egy lázító szó felgyujtja, mint a pozdorját és egy kartácslövés szétfújja, mint a polyvát.

Ghedimin Iván, a míg végighalad egyik utczáról a másikra, a szövetségesek csoportjaitól még jobban visszaretten, mint az ellenségekétől.

Nem ez volt az ő eszményképe!

Nincs egy vezéreszme a lelkében; elindul, meg visszatér; nincs egy egész gondolatja. Kóborlása közben összetalálkozik Rylejeffel. Annak az arczvonásaiban a saját magáét látja meg.

A költő szomorúan szorít vele kezet.

– Nem volt megérve ez a dolog! sugja fülébe s azzal elsiet.

Egy másik utczán összetalálkozott Bulatoff ezredessel – polgári öltözetben. Bulatoff volt megválasztva a fölkelés katonai vezetőjéül. És ez most kabátban, cilinderkalapban bujdokol. Meg sem akarták látni egymást, úgy suhantak el az egyik az innenső, a másik a túlsó járdán.

A hová a legkevésbbé volt bátorsága menni, az volt Zeneida palotája.

Ezt a nőt meglátni ma jobban rettegett, mint az ágyúk torkába nézni. Ez daczol a veszélylyel; míg ő, a ki belesodorta őt, megfut előle.

Még is jött aztán egy gondolatja, mely rákényszeríté, hogy fölkeresse Zeneidát.

Át kellett haladnia a Moika hidján.

Ott azonban a hidőrök meglátják, hogy ő keresztül ment! A csatorna be volt fagyva; Ghedimin lement a kőpart lépcsőin, hogy a jégen át kerüljön a túlpartra.

Alig tett néhány lépést, midőn egy suttogó hang nevén szólítá.

Megdöbbenve tekinte oda.

Az egyik hidláb boltozata alul egy jól ismert arcz bukkant eléje: Odojefszky herczeg. A legvéresebb szájú hős, a ki még ma reggel mindenkit le akart kaszabolni, a ki tétovázik.

És most már a hidboltozat alatt.

– Zeneidához ne menj! Palotája körül van véve! suttogá a bujdokló és visszahúzta magát menedékébe.

Micsoda rémlátás! Odojefszky a hidláb alatt! Az ezredes, a kinek zászlóalja ott küzd az Izsáktéren, a herczeg, a kinek palotája ott áll a «Nagy Millió» mellett; a historiai nagy név, a ki helyet követelt Brutus és Riegó között, – beásva egy hófuvatba! S mit csinál ott? Egy darab pokolkővel fekete ragyákat pettyeget az arczára, hogy ismeretlenné tegye magát!

Most már Ghedimin tökéletesen elveszté a fejét.

Visszament megint a tulsó partra, s sietett egyenesen a saját palotájába haza.

Hazaérve, egy névjegyére e sorokat irta:

«Az égre kérem önt, jöjjön át nagyanyám lakosztályába. Nagy titkokat kell önre biznom!»

E névjegyet Corynthiának küldte fel a kapus által.

Maga azután sietett fel a nagyanyjához. Itt volt az utolsó menedéke.

Odakünn már éjszaka volt s dörögtek az ágyúk. A fegyverlobbanások fénye volt az egyedüli kivilágítása a czári fővárosnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A jó öreg Anna Feodorovna csak meg van most is, a maga kivető kártyájával, dorombozó macskájával és hűséges Ihnátkójával s számlálja a napokat, a mik még az újévig hátra vannak.

– Megint egy új év! Vajjon mit hoz az megint ránk? Vajjon ki éri meg?

Karácsony másodünnepe van. Ennek az estéjén, ha az ember két egyforma nagyságú viaszgyertyát meggyújt, abból, hogy melyik ég le hamarább, megtudja, hogy kettő közül melyik fog hamarább meghalni: az asszony-e, vagy az úr?

Ezuttal bizony az öreg asszony gyertyája égett el hamarább.

– No hát teljesedjék Isten akaratja, sóhajta fel az öreg. Ha már nekem kell előre elmennem. Hiszen bizony itt van már az ideje. Elég sokáig éltem. De csak mégis sajnálnom kell a szegény «öreg embert», hogy marad itt nálam nélkül majd olyan egyedül? Nem kell neki megmondani, hogy meghaltam. Hadd higyje, hogy még mindig élek. Minden születésnapjára kell neki ajándékozni egy piros hálósipkát, mintha én küldeném, tudod Ihnátkó?

– Ugyan ne beszéljen annyit a halálról! dörmögé fogvaczogva a vén cseléd. Hisz a nélkül is úgy reszket minden csontom, ettől a sok ágyuzástól!

– Mert gyáva vagy. Mert soha sem voltál katona. Még akkor is félsz az ágyuszótól, mikor tudod jól, hogy az csak a karácsony éjjeli nagy processióra szól. Ilyenkor ád a czár az udvarhoz tartozóknak nagy díszlakomát; a népnek pedig pompás tüzijátékot. Hallod, hogy pattog? Azok a rakéták. Most megy fel a nagy girandole! Mikor meg ilyen hat ágyulövés jön egymás után csűstűl, ez azt jelenti, hogy most emeli föl a czár a poharát az áldomásra. Ohó! Sokszor láttam én azt az ünnepélyt. Nem történt meg nálam nélkül soha. Szép asszony voltam ám én, mikor fiatal voltam! Aztán milyen hangom volt; mint az ezüst! Pál czár mindig felszólított, hogy énekeljem el az ő kedvencz nótáját: «ha a nap végső sugárinál!» Még most is szép nóta az. De már nincs senki, a kinek elénekeljem.

De bizony épen jött valaki, a ki meghallgatja a szép énekszót.

– Áldott úr Jézus! kiálta fel, kezeit összecsapva Anna Feodorovna. Hát te jösz Maximovics Iván? Hát megemlékezett az öreg anyjáról a kis pulya? Micsoda? Te ott hagytad a czári fényes lakomát a kellő közepén, hogy a szegény nagyanyádat meglátogasd karácsony második ünnepén? De az már igazán szép tőled Maximovics Iván! De vissza fogsz térni oda megint, úgy-e? Visszamenj ám! Miattam a czár neheztelését magadra ne vondd. Mert a czár kegyelme olyan ám, mint a hajadon leány ártatlansága. Abból nem szabad semminek elveszni. Ha netán észre találta volna venni a czár, hogy eltávoztál idő előtt, mentsd ki magadat! Valld meg neki igazán, hogy a nagyanyádat látogattad meg. Ő ismer engem. Nagyon szeretett engem, mikor kis gyermek volt. Akkor én még fiatal asszonyka voltam. (Az öregasszony még Sándor czárról beszélt, a ki csak huszonhét évvel volt nálánál ifjabb.) Sokszor odabujt az ölembe, mikor az atyja kivánatára elénekeltem azt a szép dalt, a mit az olyan nagyon szeretett: «Ha a nap végső sugárinál». Nem ismered? Jer. Eléneklem neked is. Ülj ide a zsámolyomra, hajtsd ide a fejecskédet a két tenyeremre.

Iván odaült a nagyanyja lábához. Milyen jó volna most is kis gyermeknek lenni.

Az öreg asszony aztán rákezdé a dalt.

Bizony olyan volt már a hangja, mint azoké az ódon zongoráké, a miket holmi fejedelmi kastélyban ottan felejtettek, s huszonöt év óta fel nem hangoltak, némely húr le is szakadt már; de azért csak elénekelte ő az unokájának.

«Ha a nap végső sugárinál A fák közt, gyepágyad megett Egy békés alkat elődbe áll S feléd nyájasan integet; Nem más az hű barátodnál, Ki békés örömmel kinál.»

Iván megcsókolta a nagyanyja kezét a szép dalért.

– De te olyan nagyon bús vagy ma, Iván! Mondd csak, mi szomorít? Tán bizony útra készülsz? Hosszú útra?

– Nagyon hosszú útra.

– Te! Én kitalálom, hogy hová készülsz, szólt nevető hangon Anna Feodorovna; te az apádat meglátogatni indulsz, az én szeretett Maximomat!

Ezt kitalálta!

– Úgy van, nagyanyám, odamegyek. (A másvilágra!)

– Akkor vidd el neki ezeket az én csókjaimat. Meg százszor ennyit! Lásd, nem tudok sírni. Az öreg ember szemének az a szokása, hogy mikor nem akar sírni, akkor mindig könyezik, mikor meg igazán sírni akar, akkor nincsenek könyei.

Sírt helyette Maximovics Iván! Olyan «jó fiu» volt!

– De hát látod, már most elmégy, engem itt hagysz. És aztán elmégy a nélkül, hogy megházasodtál volna s nekem itt hagynád magad helyett a feleségedet.

– Megházasodtam nagyanyám, szólt Iván. Épen azért jöttem most hozzád, hogy bemutassam neked a feleségemet.

– Oh, micsoda örömnap ez! Te megházasodtál! Van kis feleséged. Szép, takaros kis angyalka! És meg fogom látni mingyárt! Ez aztán a karácsonyi ajándék!

Hanem aztán még is megsokalta magától az örömöt az öreg asszony. Ejh, az így nagyon édes lesz; tölteni kell hozzá egy kis keserű fekete kávét. Elkomolyodott.

– De hát miért titkoltad ezt előlem addig, a míg meg nem történt? Mikor én azt akartam, hogy a menyasszonyi ékszert tőlem kapja az arád? Ez nem jó volt. Remélem, hogy nemes leány?

– Egy Nariskin herczegnő.

– Gondolom, hogy a czár engedelmét kikérted a házasságodra.

– Megnyertem azt, nagyanyám.

– Akkor ki nem tudom találni, hogy miért titkolóztál? Talán nem tudott oroszul, mikor elvetted, s elébb meg kellett tanítanod, hogy velem beszélni tudjon? mert én meg más nyelven nem értek, én még moszkvai leány vagyok.

Iván ráhagyta, hogy úgy van. Ebben nem volt semmi rendkivüli. A szentpétervári herczegasszonyok nem igen értettek oroszul. (Épen úgy, mint abban az időben a magyar úrhölgyek magyarul.)

A csöngetés a külső ajtón félbeszakítá köztük a beszédet, a mellékszobában selyemruhasuhogás hallatszott. Corynthia még is teljesité férje kivánságát, eljött az ő hivására a nagyanyjához.

Miért nem ment Iván maga a nejéhez, miért kérte azt, hogy keresse fel őt nagyanyjánál? annak súlyos okai voltak. A nő maga felelhetett róla magának. A világ előtt karöltve jártak, csupa hitvesi gyöngédség voltak. De ha a nő hálószobájának ajtaján koczogtatott a férj, a válasz az volt: «nem vagyok itthon!» Ez így volt a julius 21-ki napfordító éj óta.

Corynthia halaványabb volt a szokottnál, tekintete hideg, elhatározott.

– Köszönöm, hogy eljöttél, suttogá az eléje siető férj s aztán kezét megfogva, oda vezette őt nagyanyja elé. Íme a nőm, nagyanyám!

Corynthia meghajtá az egyik térdét Anna Feodorovna előtt s oda tartá az arczát a megcsókolásra – a mumiának. Ma mindent megtett, a mit kivántak tőle. A kezét is megcsókolta az öreg asszonynak, azt a ránczos pergamen kezet.

Az öreg asszony magán kívül volt örömében.

– Jaj, be gyönyörű teremtés! Milyen bájos, milyen kedves! Milyen finom nevelése van! De micsoda pompás báli ruhád van neked! Látszik, hogy most jösz a czár ünnepélyéről!

Szegény jó öreg asszony! Azt hitte, hogy az báli ruha, a mit Corinthia visel. Az ő idejében csak a czár bal paréeján viseltek ilyen csipkés, selyem ruhákat, a milyen ennek az otthoni pongyolája. Ő huszonöt év óta nem látott divatlapot és szabóval nem beszélt. Azt hitte, most ez a báli divat.

– No biz ehhez a pompás öltözethez nem is tudom, hogyan fog illeni a fejdísz, a mit én tartogattam a számodra? Ihnátkó! Hozd ide a szekrényemet, a miben az ékszereim vannak.

Az öreg asszony előszedte azokat az antik, igazgyöngyös, brilliantos hajdiszeket, a mik egy uradalmat értek, s biz azokkal nagyon meg volt akadva, hogy mi módon tüzködje fel Corinthia à la giraffe frizurájára, a mihez azok nem voltak készülve. Pedig azokat okvetlenül meg kellett neki kapni és viselni az ő szemeláttára.

Corinthia hagyta magát felcziczomáztatni.

– Így ni! Most még szebb vagy! Ezekkel az ékszerekkel most visszaviheted őt a czár ünnepélyére; hadd irigyeljék tőled!

– Nem, nagyanyám, mi nem megyünk vissza többet, mondá Iván, ha megengeded, itt maradunk nálad. Itt töltjük a karácsony-estét.

– De mit mond majd a czár?

– Már tudja, hogy te nálad fogunk lenni, s elbocsátott.

– Ah, ha elkéredzkedtél, az már egészen más. Így már kedves lesz, ha nálam akartok maradni. De Istenem, hát már most én mivel tudjalak benneteket mulattatni? Tud a feleséged l’hombret játszani?

– Tud.

– Csakhogy az én kártyám, a mivel naphosszant játszom, olyan kopott már. Szégyenlem előadni.

– Majd gondoskodik a nőm friss kártyáról. Engedd meg, hadd magyarázzam meg neki, hogy hol állanak?

– Jó lesz, jó lesz. Te Ihnátkó addig készítsd el a kártya-asztalt. Oh milyen régen nem játszottam l’hombret! A mióta a kis fekete herczegnő, meg a tábornokné nem járhatják a lépcsőt. A theás servicet, a süteményeket mind készítsd elő. A kandallóra rakj fát. Majd meglássuk, melyikünk álmosodik el hamarább, ha egyszer belemelegszünk a kártyázásba? Én nem!

Iván ez alatt francziául kezdett el beszélni Corinthiához, oly nyugodt kifejezést erőltetve arczára, mintha csak azt magyarázná neki, hol találja meg szobájában a játékkártyákat?

– Én el vagyok veszve. A ma kitört felkelésnek, a mi úgy hiszem, azóta le van verve, én voltam a titkos intézője. Névszerint Trubeczkói herczeg volt a dictator, de tényleg én voltam az. Én voltam az intéző kéz, ő csak álarcz. Trubeczkói már sietett magát tisztázni; oda ment a főparancsnoksághoz, letenni a czár iránti esküt, s megadta magát. Ezzel rólam az álarcz lehullt. Én maradtam benn a vezérségben. Nem is háríthatom azt rá vissza; szegénynek ifju neje van, a ki őt nagyon szereti. A mai zűrzavarban azonban semmi részem nem volt. Hanem ez rajtam nem segít; mert mégis én voltam a dictator. Ha az iratokat, a mik e mozgalommal összefüggnek, megtalálják, akkor menthetlenül elvesztem. És velem együtt ezrei az ország legelőkelőbb embereinek, a kiknek a nevei egy könyvbe fel vannak jegyezve, a mit «Zöld könyvnek» nevezünk. – Ezt a könyvet meg kell semmisíteni.

– Rám bizza ön azt?

– Kire bizhatnám másra? Mindenem, a mim van, önnel közös. Nevem, vagyonom, rangom, becsületem egyúttal az öné is. S ez mind koczkán forog most. És csak ön segíthet rajtam, senki más.

– Parancsoljon, mit tegyek?

– Oh nem azt. Könyörgöm. Esedezem. Mert a mit most kérek öntől, az valóban olyan nagy, mint mikor az ember Istentől kéri bűnbocsánatát. Az a könyv Ilmerinen Zeneidánál van elrejtve.

– Ah!

– Tudom, hogy ön gyülöli ezt a nőt. Ok nélkül: esküszöm rá! De hát mit ér a kétségbeesett ember esküje? Engem nem kötött e nőhöz olyan érzelem, mely az ön női büszkeségét megsérthette. Más viszony volt az, rám nézve sokkal veszélyesebb, de önre nézve nem sértő. De azt nem fogja ön nekem elhinni. Nem is kivánom. De kérem azt, hogy a végveszély pillanatában legyen nagylelkű, és ha haragja volt ellenem, a Ghedimin czimer becsületéért felejtse azt el, és siessen e pillanatban Ilmerinen kisasszony lakába, ezzel a kulcscsal, mely a rejteket felnyítja. Én tudom jól, hogy minő áldozatot kivánok öntől, a mikor azt kérem, hogy lépje át annak a háznak küszöbét. De ennek meg kell történni. Én magam nem mehetek oda, mert a mint e ház felé közelítek, engemet rögtön elfognak; de önt nem fogják gyanuba venni. Rögtön beszéljen ön Ilmerinen kisasszonynyal, s tudósítsa a veszélyről, ha ő még nem tudná ezt. Én azt hiszem, hogy ő már tudja. Gondolom, hogy magától is rájönne arra, hogy e Zöld könyvet megsemmisítse, ha az oly erős rejtekbe nem volna zárva, a mit csak a legnagyobb erőszakkal s sok idővesztéssel lehet szétrombolni. Ez a kulcs egyszerre felnyitja a zárt. Vessék önök a könyvet a tüzbe. Maradjon ön ott, míg hamuvá égni nem látja s aztán siessen vissza s szabadítson ki kétségbeesett helyzetemből…

– Úgy teszek, a hogy egy Ghedimin herczegnőnek tenni kell.

– Életemet és becsületemet tettem az ön kezébe…

– Tudom…

Corinthia átvette az aczélkulcsot és elsietett.

– Hogy elfutott a kicsike, mondá az öreg asszony.

– Mindjárt visszatér.

– A kártyákkal?

– Igen. A kártyákkal.

– Én azalatt kicsinosítom magamat, ne lásson ilyen pongyolának.

A kicsinosítás abból állt, hogy előhozatta a legujabb divatú baretjét (1807-ből), azt feltette a fejére, a nagy sárga strucztollal, s a két hamis schnekklit odaakasztotta a hajába. A haja fehér volt, a schnekklik pedig feketék.

Egy hosszú óra telt el.

– De milyen sokáig keresi a kártyákat a kicsike! Bizonyosan ő is átöltözik. Leveti a báli ruhát s pongyolába, kartonba öltözik. Megállj csak, milyen tréfát fogok neki csinálni! Hogy fog rajta nevetni! Eldalolom neki a házas-párok dalát». Az ám a csinos nóta. Hozd ide a guitáromat, Ihnátkó. Hej, milyen jól tudtam én guitározni valaha.

S a jó öreg asszony kezébe vette az ócska lantot, s felbátorítva az első sikertől, hozzá fogott, hogy egy vidám kedélyes régi nótával mulattassa az ő kedves kis pulyácskáját, – kinek halálos veriték gyöngyözött a homlokán ez óra alatt.

– No hallgasd hát!

«A jó gazdasszonynak az a kötelessége, Hogy urát becsülje, A perpatvart, és a czifrálkodást Messzire kerülje, Reggel már az ágyához Jó szivvigasztalót hoz, Délben bor, pecsenyére Várja őt az asztalhoz!»

(Ugy-e szép volt? De hallgasd meg a folytatását!)

«Jó asszony férjének az a kötelessége, Hallgasson szavára, Őtet tüzbe-vizbe küldi, menni kell Parancsolatjára, Szépen kezet csókolni, Intésére hajolni, Ha vendége érkezik, Őtet mulatni hagyni!»

– Hahaha! nevetett a jó öreg asszony a saját kedélyes dalának s hajlandó lett volna, ha Iván csak egy szóval kéri, azt még egyszer elénekelni a kedvéért. Csak már jönne a kicsike, hogy az is nevetne rajta!

De Iván nem figyelt már oda: neszt hallott az ajtó előtt. Ezóta Corinthia megjárhatta az utat Zeneidához és onnan vissza. Sietett az ajtót felnyitni.

De nem Corinthia lépett be azon, a kire várt, hanem valaki, a kivel legkevésbbé kivánt találkozni e ködös világon: Galban.

A lovag nem jött egyedül, mögötte négy granátos állt a finn ezredből.

A lovag nem vette le a kalapját, mikor belépett s nem üdvözölte a háziasszonyt, a kinek a szobájába hatolt.

– Ghedimin Maximovics Iván, ön az én foglyom! Adja át kardját!

Iván szótlanul oldá le kardját s átadta neki.

Anna Feodorovna haragba jött.

– Nini! Micsoda ember ez itt, a ki az én szobámba be mer törni, s az én unokámnak, egy Ghedimin herczegnek el meri venni a kardját? Kicsoda az úr?

– Hogy én ki vagyok? madame, azt megtudni önnek semmi szüksége, hanem hogy az ön unokája kicsoda? azt megmondhatom. – Ő a felzendült rebellisek dictatora, a kik a czárt meg akarták ölni és leverettek.

– Ihnátkó! Ihnatkó! Rikácsolt az öreg asszony. Gyere ide! Nevess helyettem. Én nekem nem jön. Segíts nevetni! Nézd, itt egy farsang bolondja van, a ki komédiát játszik! Azt mondja, hogy az én pulyám a rebellisek dictatora. Hová bujtál? Röhögj hát!

Iván halk hangon mondá francziául Galbannak:

– Én védni fogom magamat a czár előtt. Nincs ellenem semmi bizonyiték.

– Hát a Zöld könyv?

– Arról nem tudok semmit.

– Ne csinálj magadnak hiu reményeket, Maximovics Iván! El vagy veszve tökéletesen. Feleséged elárult. A mint te azt a bizonyos kulcsot a kezébe adtad, a mi azt a – tudod már – roulettebankot felnyitja ott Zeneida kisasszonynál, ő egyenesen a rendőrfőnökhöz sietett vele s annak a kezébe tette le azt. Ezóta a Zöld könyved jó helyen van.

Ghediminnek e szóra, mintha az ég minden csillagai szakadtak volna rá, megrogytak a térdei s a feje alácsuklott. E megfoghatatlan rémgondolat megzsibbasztá minden gondolatát.

Percz mulva megint egész vére fellázadt, reszketni kezdett a dühtől.

– Nem! Nem lehet az! Hogy egy asszony elveszítse tulajdon férjét, s azzal együtt saját vagyonát, becsületét! Ilyen szörnyeteg nem létezik a világon! S én nem vétettem senki ellen a világon oly nagyot, hogy az én büntetésemre teremtsen az Isten egy ilyen pokolcsodát!

– Rövid emlékezeted van, Maximovics Iván, sugá fülébe Galban lovag. Gondolj vissza arra az éjszakára, a mikor Corinthiának hirül vitted Nariskin Zsófia halálát s egyuttal Puskin megszökését Bethsábával. Nem tudtad volna tán, hogy Nariskin Zsófia az ő leánya volt, s hogy ő akkor épen Puskinra várt, nem reád?…

E felfedezés még sulyosabb csapás volt Iván fejére minden elbukásnál.

Felnyitott ajka levegő után kapkodott; kezei a megfoghatatlan fantom után nyultak ki vonagló ujjaikkal. Közel volt hozzá, hogy a szive megszakadjon.

– De hát ne légy te féltékeny többé se Puskinra, se a feleségedre. Puskint majd főbe lövik, a hol megkapják; a feleséged meg majd visszakapja a rangját is, a vagyonát is, meg a férjét is, a mivel kárpótolhatja magát. Te szépen felsétálsz a vérpadra; a szép birtokodat, meg a czimeidet pedig s talán még a feleségedet is majd örökli az, a ki jobban meg tudja becsülni, mint te. – Talán épen Galban lovag!

E szóknál Ivánnak csak aláhanyatlottak a karjai. Nem érzett, nem látott többé semmit.

Galban lovagnak utasítása volt elvégezni vele az «elitélt toilettejét».

Először letépte a melléről az érdemrendeket, azután a vállairól a vállrózsákat, végre minden gombjait az egyenruhájáról, melyen a czár czimere volt.

A nagyanya nem értette azt, a mit beszéltek, de a mint azt meglátta, hogy unokája testéről hogy tépik le a katonai, a nemesi díszt mind, ha odafutni nem volt is ereje, de az asztalba megfogózva, fel tudott állni, és rá tudott rivalni arra, a ki azt tette.

– Gyilkos! – Istentelen! – Ne merd bántani az én unokámat! – Állj meg! – Ne tépd tovább! – Hazugság minden, a mit ráfognak! – Én megyek a czárhoz. – Lábaihoz vetem magamat. Engem meg fog hallgatni. – Ő engem nagyon szeretett. Ihnátkó! – Add fel a palástomat! – A czárhoz megyek! – Megálljatok! – Hóhérok! – Ne adjátok rá azt a rabköntöst! Az én angyalom, Ivánomra! – Rabköntöst! – Én előttem! – Ördögök! – Még a haját is le akarjátok vágni! Hol van a czár? – Megyek a czárhoz! – Megyek Sándor czárhoz! – Kegyelmet kérni!

És a szörnyű akarat csodát mivelt. A tehetetlen rokkant test járni kezdett, mint egy élő kisértet; – el tudott tántorogni odáig, a hol Galban állt, – annak megragadta a kezeit:

– Sándor czárhoz! lihegé. Kegyelemért!

– Az égben van az már! kiáltá a lovag durván.

– Hát megyek oda! sóhajtá az agg nő s azzal össze rogyott.

Jól mondá.

Odament.

A hol a minden oroszok czárjai maguk is – nem osztják többé – hanem kérik a kegyelmet…