Part 31

– Ah, a mi házunk mindig nyitva a vendégek előtt.

– A «mi» házunk! Milyen kínzás van ebben a kis szóban!

– Azt mondjam-e: «a férjem háza?»

– Úgy örömestebb hallom. Az a «többesben» szólás csak a királyoknak illik, a királynéknak nem.

– Ah, az orosz nők nem királynők, ők szolganők a háznál. Ez dicséretes ősi szokás.

– De rajtuk függ, hogy rabjobbágyokat szerezzenek.

– Azt hallottam, hogy a törökök úgy foglalták el egyszer Budavárát, hogy látogatóba mentek oda. Nem veszi ön észre, hogy visszaél a vendégjoggal?

– Csak egy tekintettel mutassa ön, hogy ittlétem gyűlöletes, s nem lesz rám nézve se éjszaka, se zivatar; befogatok s hófuvat és farkasordítás daczára, neki vágtatok a pusztai útnak.

– Ön azt nagyon jól tudja, hogy erre nehéz volna ürügyet találni; hogy Puskin ezt meg nem engedné.

– Tudnám a módját. Sakk a királynak! Ön mindjárt elveszti a partiet. Arra boszúsan fölkel s elkezd panaszkodni a nagy pipafüst ellen, s azzal szobájába megy. Arra én Szergievics Sándor háta mögé ülök «bibicznek» s elkezdek beszélni a játékába. Ezen a legjobb barátok is összevesznek. Szó szót ád; én is hevesfejü vagyok, ő is. Utoljára kikergettetem magamat az ajtón. Nos, feladja ön a játszmát?

– Még nem. Még rochirozhatok a királylyal. Én nem akarom azt, hogy ön elhagyja a mi házunkat.

– Ha a «mi» házunknak nevezi ön, még ez órában elhagyom. Az a gondolat, hogy egy födél takar be engem, üdvömet és annak elrablóját, pokollá változtatja rám nézve magát a paradicsomot is. Sakk a királynak és a királynénak!

– Igy kénytelenek vagyunk királynét cserélni. Én az önét veszem el. Ön az enyimet. Én nem akarom, hogy ön elhagyjon engem. Ki tudja, hátha az angyalok nem olyan fehérek, mint a milyeneknek festik őket? (Tevé hozzá, egy észvesztő pillantással a lovag felé. Erre már Zeneida tanítá.) Ön nem vette észre ezt a huzást. Sakk matt!

– Valóban az. Ön megnyerte a játszmát.

– Kezdjünk újat. «Gambit»-val?

– A győztes húz elébb. Elfogadom a «gambit»-t.

– Nem hallott ön azóta hírt szegény édes anyámról?

– Csakhogy önmaga előhozta ezt végre. Bizony mondom, nem szóltam volna önnek, ha maga nem kérdi; pedig az hozott legfőkép ide. A királyné óhajtja önt látni.

– Igazán? Én őt már kétszer láttam, a mióta elszakítottak tőle: a téli palotában, az újévi ünnepélyen.

– Most színről színre fogja látni. Én már az engedélyt kieszközöltem az ön számára, hogy a kolostorba bebocsássák a királynéhoz.

– Itt van az engedély?

– Közölni akarja ön azt Szergievics Sándorral?

– Nem. Nem! Ő előtte titokban kell annak maradni.

– Akkor hadd maradjon nálam. Itt jó helyen van. Puskin nem kisérheti önt oda; mert tőle ez valóságos misdeminour volna. Tőlem megkaphatja ön azt rögtön, a mint egyszer eljön az alkalom, hogy az engedélyt fölhasználhassa.

– Igen; ha egyszer Puskin több napra elutazik hazulról.

– Akkor izenjen ön hozzám s én az engedélyt elküldöm.

– De hisz az ide-oda küldözéssel két egész nap eltelik a drága időből. Nem jobb volna, ha magam mennék érte?

(– Hisz ez isteni hölgy!) Ha engem ez a szerencse ér egyszer, kastélyomat rögtön felgyujtom az ön eltávozása után, hogy más vendéget ne fogadhasson el.

– Sakk matt! Ah, most szépen rászedtem önt! Csak azért fecsegtem, hogy elvonjam a figyelmét. Valóságos «varga-matt.» Most ezzel elmehet ön aludni. Jó éjt lovag.

Bethsába elhagyta a termet. Galban lovag azonban a teljes diadal tudatával kelt föl a sakk-asztal mellől, meg levén győződve a felől, hogy ő nyerte meg a játszmát. A miből ő rendesen három közül kettőt meg szokott nyerni. (A harmadikban megverik).

A tarokkisták nem vettek ebből semmit észre. Az ő asztaluknál rettenetes csata folyt le. Szergievics Sándor egy «aufgelegt» solot vesztett el, quint majorral, tousles troisval. Iszonyú diadal volt!

– Két «blank» király a kezemben, s mind a kettőt elverték, ezer milliom ördög! Átkozódék Szergievics Sándor. Négy skartjuk volt ellenem!

– Hja, bizony, a királyokat mi mind elütjük! Dicsekedék fényes hőstettével a postamester.

– Micsoda? szólalt meg Galban lovag. Önök a királyokat mind elütik? Hisz ez valóságos republikánus mozgalom!

Ez a szó aztán annyira elvette a postamester jó kedvét, hogy «tour»-okat kért s végét vetette az érdekes mulatságnak.

Mikor aztán Puskin kikisérte a haza távozó vendégeket a készen álló szánokhoz, s visszatért Galban lovaghoz, azt kérdé tőle:

– Nos, hát a sakkjátszma hogy ütött ki az én kicsikémmel?

– A földig gázolt. Úgy játszott velem, mint a macska az egérrel. Vajjon kitől tanulhatta ezt?

– A sakkjátékot? Óh erre még az áldott kedves Nariskin Zsófi tanította őt. Együtt játszták naponkint.

De nem úgy volt. «Azt» a játékot nem Zsófitól, hanem Zeneidától tanulta a kicsike; s ezuttal az egér játszott a macskával, úgy a hogy neki tetszett.

AZ ELLENMÉREG.

A zord hózivataros idő után szép napfényes deczemberi napok következtek. Galban lovag hazament a birtokára s megigértette Puskinnal, hogy rövid időn vissza fogja adni a látogatást. A postajárás is belejött a maga szokott kerékvágásába, azaz hogy szánútjába.

A legközelebbi postával érkezett hivatalos lap minden eddigiket fölülmult száraz unalmasságában.

Hanem a végén, az úgynevezett napihirek között volt egy hirdetmény, mely azt tudatta, hogy «folyó hó 26-ikán Ilmarinen Zeneida a börzepalotában hangversenyt ad a lelenczház javára.»

… Tehát deczember huszonhatodikán!

… A lelenczház javára!

Nyolcz nappal előre volt hirdetve a hangverseny. Hogy a ki részt akar venni, jókor feljöhessen.

Pleskovhoz Szent-Pétervár hét erős napijáró. A postautat leszámítva, Puskinnak hat nappal kellett előbb megtudni ezt a hírt.

Bethsába is olvasta ezt a hirdetményt, s még ő mondá, hogy:

– Nézd! De szeretnék akkor én is ott lenni, mikor az én kis Zeneidácskám énekel!

Pedig a szivét eltölté a borzadály. Ő is tudta azt jól, megmondta neki Zeneida, hogy az milyen hangverseny, milyen éneklés lesz.

E percztől kezdve mintha kicserélték volna Puskint, oly mogorva, oly elmélázó lett. Bethsába úgy olvasott az arczából, mint a nyitott könyvből. Hiszen Zeneidától megkapta a hieroglyphok kulcsát. Tudta ő azt jól, hogy Puskin miről ábrándozik? Tudta jól, hogy az ő régi szeretőjének a neve «Eleutheria».

Egész szerelmét összpontosítá körüle, hogy őt fogva tartsa.

Hiszen nem példátlan eset, hogy nagy emberek, híres államférfiak szerelmi boldogságukban elfeledkeztek a légyottról, a mit a harczmezőn ellenségeiknek és bajtársaiknak adtak. Megtörtént akárhányszor, hogy egy nagy ember, mikor megtalálta azt a «kis világot,» megtanulta benne, hogy milyen jó dolog «kicsiny embernek» lenni! Milyen boldogok a liliputiak!

Hasztalan kisérlet volt.

Két napig küzdött magával Puskin, akkor megmondá Bethsábának, hogy neki deczember huszonnegyedikén reggel el kell utaznia.

Bethsába azt sem kérdezé, hogy hová? sem azt, hogy mennyi időre? csak azt, hogy «hát engem nem viszesz magaddal?»

– Nem, drágám; ebben a hidegben neked nem szabad utaznod. Az út nagyon rossz.

– Hát neked nem rossz? Nem halaszthatnád későbbre?

– Nem lehet! szóla Puskin kedvetlenül, s a hang, a min ezt mondá, eltiltott minden további kérdezősködést.

Bethsába észrevette, hogy a rettegett veszély elérkezett.

A méreg ott van már az erekben.

Elő kell venni az ellenmérget.

Szobájába ment, s levelet írt Galban lovaghoz.

«Szergievics Sándor e napokban készül elutazni; válaszát várom.»

Ezt a nehéz tartalmú levelet egy szolgájára bizta, ki egy lovasszánon elvágtatott vele Galban birtokára.

Puskin e szóváltás után észrevette magát, – hogy búskomorsága mindent elárult; e percztől kezdve erőltette a jó kedvet egész a csapongásig. Vendégei azt mondták róla, hogy soha sem látták őt ilyen kedélyesnek. Csak Bethsábát nem csalta meg vele.

Végre elérkezett a végzetes nap reggele, deczember 24-dike. – Mindketten korán keltek, hogy Puskin jókor indulhasson.

De mielőtt Puskin utiruháját felvette volna, Bethsába a keblére borult, s azt rebegé:

– Nem bocsáthatlak el a nélkül, hogy meg ne gyónjam egy nagy bűnömet, a mit ellened elkövettem.

– Én ellenem? Mit tudsz te véteni?

– Féltékeny voltam rád.

– A mostani utam miatt?

– Igen.

– Bohó vagy. Hát valahányszor el fogok hazulról menni, mindig félteni fogsz?

– Csak most. Nekem azt megmondták előre, hogy te e napokban el fogsz utazni egyedül; egy régi kedveseddel találkozni.

– Galban mondta?

– Ő. Mikor itt volt nálunk. Én kérdeztem tőle, hogy hivják azt a nőt? Azt felelte, hogy megmondja, ha még egyszer fogom kérdezni. Most, hogy egyszerre útra készültél, a féltés egész erővel fölébredt lelkemben. Elvesztettem az eszemet. Ölj meg, taposs el! Én levelet írtam Galbannak, a miben azt kérdezém tőle, hogy hiják azt a nőt, a ki miatt a férjem el akar utazni? Bizonyítsa be azt okirattal, a hogy igérte. És ő válaszolt nekem. Nézd: olvasd, mit írt?

S odanyujtá Puskinnak a Galbantól kapott levelet.

Puskin előtt vérben úszott a világ, a míg végig olvasá.

«Imádott urnő. Ha a kivánt okiratot meg akarja ön kapni, látogassa meg szerény kastélyomat, idegen kézre az nem bizható. – Leghívebb rabszolgája, Galban.»

Elámulva tekinte Bethsábára.

A nő reszketve rogyott térdeire.

– Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy mit cselekszem. Ne verj meg! Büntetve vagyok már a szégyen által, a mi rajtam esett. Meg vagyok gyalázva örökre!

Puskin fölemelé a nőt.

– Ne sírj! Szeles gyermek voltál, nem egyéb. Előttem tisztább vagy az angyaloknál. S hogy meg ne légy gyalázva, arról fogadom Istenemre, hogy tenni fogok. Csókolj meg és légy nyugodt.

– Megbocsátasz nekem?

– Nincs semmi megbocsátani valóm. Asszonynak joga van azt követelni férjétől, hogy legyen hozzá olyan hű, a milyen ő maga. Olyan leszek. Most ölelj meg s vigyázz magadra szépen. Majd ha visszatérek, akkor megmondom, hogy ki volt az a nő, a kinek a hivására elutaztam?

Tudta azt Bethsába jól: Eleutheria.

Puskin fegyvereit magához véve, szánkójába veté magát s kocsisának megmondta, hogy merre hajtson.

A jemsik fejet csóvált. Arra felé soha se jutni el Szent-Pétervárra; pedig az ő útlevele oda szólt.

Reggeltől estig tartott, a míg Galban lovag birtokáig eljutott Puskin. Egy ősi kastély volt ott nagy terjedelmű fenyőerdők közepett; vadászbirtok.

Az ellenméreg jól hatott.

Szerelmi boldogságért meg nem tette volna Puskin, hogy a határidőre megjelenést elmulaszsza, de a szerelemféltés erősebb ellenméreg! Olyan ember akad elég, a ki a szabadságért feláldozza szerelmét, boldogságát, birtokát, magas rangját, de a ki férji becsületét feláldozza, olyat nem látott a világ. Tegyétek az egyik serpenyőbe valamennyi indulatszörnyet s a másikba a szerelemféltést, s ez lenyomja valamennyit. A világ minden zsarnokait nem gyülölik oly erősen, mint a szerelmi vetélytárst.

Ha Brutusnak azt mondták volna Martius Idusán, hogy Casca elcsábította a feleségét, Casca halt volna meg, nem Cæsar.

Ezt Zeneida jól kifőzte.

Ő ismerte az egész helyzetet.

Hónapok óta nyitott kártyával játszott már a két ellenfél.

Titkos följelentésekben rég el voltak árulva a terveik; ismerték egymást név szerint. De mind a két fél tétovázott, hogy melyik kezdje meg a támadást? Az alkotmányvivő párt hivei ott voltak a legmagasabb hivatalnokok közt, magában a táborkarban. Hogy össze fognak ütközni, azt mindenki tudta, csak azt nem tudta hogy mikor?

Egy kulcsa volt a kitörés határnapjáról értesülésnek.

Ez a kulcs volt Puskin utrakelése.

A mely napon ő elhagyja Pleskovot, hogy a tilalom ellenére megjelenjen Szent-Pétervárott, az a kezdet!

Erre lesett Galban lovag, és Ghedimin herczegnő, és az egész Arakcsejeff-liga.

És erre alapítá Zeneida azt a cselszövényt, mely Puskint kiragadja a vésznap határköréből.

A mi bevett fogalmaink szerint az könnyen veszedelmes játékká lehetett volna. Nálunk a szerelemféltés halálos bajjal is végződhetik. De Oroszországban más társadalmi fogalmak vannak. Ott az idő szerint minden párbajvivás szokatlan volt. Láttuk Jakuskin példájából, hogy a ki ott párbajra hitt valakit, azt elküldték a Kaukázusba. Bethsába nem koczkáztatott egyebet, mint azt, hogy Puskint elküldik Georgiába, ha Galbant kihivja; mert az ugyan meg nem verekszik senkivel. Legfeljebb egy kis ökölharcz lesz a dologból, ha a két férfi szembe kaphatja egymást s ott aztán a keménykarú falusi gazdát nem kellett félteni az elpuhult kéjencztől.

Puskin kívül hagyta a szánkóját az úton, hogy megérkezte zajával figyelmet ne keltsen. Csak a pisztolyait, meg a korbácsát vette magához s úgy sétált be a kastélyba.

Meglehetősen elhagyatottnak látszott, még kutyák sem voltak az udvarán. Nagy nehezen tudott előzörgetni valamelyik ajtón egy dvornikot.

– Merre van Galban lovag?

– Nem tudom biz én, szivecském, mert az még tegnap elutazott.

– No csak nem kell hazudni, mert majd a nogajkával kérdezlek ki! Eredj hozzá és mondd meg neki, hogy itt van valaki Puskinéktól.

– Jaj, lelkecském, akkor épen nagyon jó, hogy megjöttél. Hagyott ám itt a lovag úr egy levelet Puskinék számára. Ő ugyan azt mondta, hogy asszonyság lesz, a ki jön, de azt hiszem, hogy az mindegy: neked is odaadhatom.

S előhuzta a csizmaszárból a levelet. Nem tesz semmit, hogy a pacsuli-illat egy kicsit meghonosítódott a bagaria szag által.

Puskin föltépte a levelet és olvasá:

– Madame. Ezer bocsánat! De ezuttal nem az ön szivére van szükségem, hanem a férje fejére. Sietek vele találkozni annál a szép asszonynál, a kinek neve «l’échafaud!» Galban.

– Fordulj vissza! ordítá Puskin a jemsiknek. Vágtass Szent-Pétervár felé, a hogy a ló birja!

– Késő volt már. Egy nap el volt veszve. Puskinnak nem lehetett deczember 26-ikára oda jutni a vész szinhelyére.

Az asszonyi cselszövény jól sikerült.

Ha minden el lesz is veszítve, de a költő feje meg van óva!

DEREVASKI DALOI!

Soha sem volt Szent-Pétervárott nagyobb csend, mint deczember huszonhatodikát megelőző három napon.

Az éjjeli lárma, a korcsmai dobzódás egyszerre megszünt. A «Kaba»-okban a naponkinti háromezer veder pálinka helyett nem fogyasztottak el többet kétszáznál. Félelmes jelenség! Mikor az orosz nép fölteszi magában, hogy eszénél akar maradni!

Huszonöt nap óta nem volt már uralkodója Oroszországnak.

Mi történt e huszonöt nap alatt?

Ez alatt két feje és két szíve volt a nagy birodalomnak: az egyik Varsó, a másik Szent-Pétervár.

Szent-Pétervárott kikiáltották a varsói alkirályt czárnak. Varsóban pedig a szentpétervári nagyherczeget, Miklóst.

A legifjabb testvér, Mihály, épen látogatóban volt Constantinnál, midőn Tagánrogból Sándor czár halálhire megérkezett: – két nappal hamarább ide, mint Szent-Pétervárra. Nagy ünnepélyeket szakított félbe e rémhír. Constantin rögtön sietteté öcscsét a visszatérésre, a trónöröklésről való lemondás ismételt kijelentésével. A nagyherczeg és a Szent-Pétervárról jövő küldöttség utjai keresztezték egymást. A mikor Mihály megérkezett Szent-Pétervárra, a megujított lemondással, akkor érkezett Varsóba Labanoff az okiratokkal, a mik Constantin kikiáltását tartalmazták, mellékelve a hadsereg esküje, s a nép hódolati nyilatkozata, százezernyi aláirással. (Vasárnap a templomokból kijövő emberekkel mind aláiratták; a ki nem volt irástudó, annak megfogták a kezét s úgy vezették a tollát.) De Grudzinszka Johanna varázsa még mindig győzött. A lepecsételt csomagra e czím volt írva: «ő császári felségének.»

– Tudom mi van benne, mondá Constantin. Az, hogy váljak el a feleségemtől és házasodjam össze a czári trónnal. Köszönöm. Ez a levél nem nekem szól. Én nem vagyok császári felség. Vidd vissza, a honnan küldték.

És feltöretlenül küldte vissza az egész csomagot.

Mihály nagyherczeg épen úgy járt a maga küldetésével. Constantin levele Miklós czárnak volt czímezve. Ezt meg az nem fogadta el: Constantin már ki van kiáltva, a hadsereg már felesküdött hűségre, a nép már aláirta a hódolatot nevezetes államokiratok lettek kibocsátva a neve alatt. Ez meg nem másítható. Mihálynak még egyszer vissza kellett menni Varsóba, hogy Constantint rábirja a korona elfogadására. Ezuttal Dorpatban összetalálkozott a küldöttséggel, mely Varsóból jött s az meg hozta vissza magával a felbontatlan levélcsomagot.

E szerint nem volt Oroszországnak egy czárja sem.

Az összeesküvők, a republikánusok aztán azt mondták, hogy:

– No hát legyen kettő!

Ekkor érkezett meg a Déloroszországban fölfedezett katonai összeesküvésnek a híre Szent-Pétervárra.

Sem az egyik, sem a másik félnek nem lehetett tétovázni többé.

Pestel és tíz zászlóaljvezető el lettek fogva; de a zendülés azzal nem lett elfojtva, csak a kitörés siettetve.

Deczember 25-ikén késő estve határozta el magát Miklós, hogy a koronát feltegye a fejére.

Ezzel a következő nap végzete fel lett idézve.

A trónralépés nyilatkozványa éjfélután két órakor lett készen, már ekkor nem lehetett azt közzétenni. Másnap reggel pedig fel kellett volna az ezredeket esketni az új czár iránti hűségre, a nélkül, hogy azok tudták volna, mi történt a régi czárral, a kinek alig két hete esküdtek hűséget.

Az összeesküvők is egész éjjel tanácskoztak, hogy mit tegyenek.

– Minden készen van a szabadságharczra! Mondá a lelkesült költő, Rylejeff.

– Csak egy hiányzik, viszonzá rá Ilmerinen Zeneida. Az, hogy a nép nem tudja, mi a szabadság.

– És az igaz, szólt Ghedimin. A mi eszméinket nem érti meg a nép, nekünk azon kellett volna kezdenünk, hogy megértessük vele, mi a szabadság?

– Nekünk azon kell kezdenünk, vágott közbe Jakuskin, hogy megszabadítsuk a zsarnokaitól, akkor majd megértetjük vele, hogy mi a szabadság?

A harcz meg volt izenve. Az összeesküvők siettek ezredeikhez s még a kora reggel sötét ködében elfoglalták a téli palota előtti tért, a fellázított ezredekkel.

A lázadó katonák jelszava ez volt: «Derevaski daloi»! (Dobd el a fakovát.) A rendes hadgyakorlathoz a lőfegyverek sárkányában fakovák voltak; ezeket most siettek felcserélni igazi kovákkal.

S aztán «hurrah Constantin!»

De hát csak Constantin? Hát a szabadságról semmi szó?

Arról is gondoskodva lett.

A fellázadt katonák azt is kezdték kiáltozni, hogy éljen a «Constitutio!»

Azt hitették el velük, hogy «Konstituczia» Constantin herczegnek a felesége.

Tehát lelkesültek a szabadságért, mint a czárnak a feleségeért!

A szabadság mélyen, mélyen a hó alatt feküdt, mint az eltemetett makk! Napsugár kell annak elébb, mely kiköltse.

A trónralépő czárt a lázadás zürhangja üdvözlé országlása első reggelén.

A legkegyeltebb ezredek lázadtak fel ellene. Hurrah kiáltásuk a Péter czár piaczáról áthangzott a téli palotáig, a mit akkor váltott fel Miklós a régi csendes kis Aniskof palotájával.

Tábornokai, a kik sápadtan rohantak fel hozzá, értesíték a kitört veszélyről.

Miklós már ért meg egyszer ilyen jelenetet. Ez előtt huszonöt évvel, mikor kis gyermek volt, s csendesen aludt az ágyában, egyszer csak odarohant hozzá az anyja, felkapta az ölébe, s futott vele ki a sötét szobákon keresztül, segélyért sikoltva. Egy ajtóból egy halavány férfi alak lépett eléje. Abban a szobában dühös küzdelem tombolása hangzott. Valaki élethalál harczot küzdött. Az az ő atyja volt. A sápadt alak Pahlen gróf, kituszkolta az anyát és remegő gyermekét a rémület helyéről. Ezt a jelenetet Miklós nem feledé el soha. – Ime neki is volt egy olyan kis fia, a ki még az ágyban aludt. – Ő is felkapta azt a karjára és futott vele le a lépcsőkön. De mielőtt a fiát átadta volna a katonáknak, előbb a nejét levezette a kápolnába. Ott egymás mellé térdepelve megesküdtek, hogy uralkodókhoz méltóan fognak meghalni. A czárnénak e rémjelenettől kezdve reszketős lett a feje, s egész holtáig az maradt. Azután vitte a fiát az ölében a czár ki az udvarra. A téli palota őrségét épen egy finn ezred egy zászlóalja képezte. Maguk a kalevainok: a szuomalain nép tsudnak csufolt fiai. Nem oroszok, semmi közük Rurik birodalmához.

Az új czár odaállt eléjük karján tartva gyermekét, s széttárá előttük keblén a feltépett egyenruhát.

– Ha haragotok van rám: ide lőjjetek a mellembe!

És igaza volt Puskinnak.

Az emberi érzés erősebb, mint a szabadságvágy. Az védelmére kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi s a czárnak, ha azt a rabszolga üldözi.

– Ne félj, megvédelmezünk! kiáltának Ilmerinen Zeneida honfitársai.

– Akkor nektek adom gyermekemet, viseljetek rá gondot! Ha én elesem, ez lesz uralkodótok.

S azzal odadobta legfájdalmasabban sújtott alattvalói közé a sápadt trónörököst, II. Sándort.

Jól ismerte az emberi sziveket. E bizalommal elfordítá azoknak a fegyvereit saját melléről s megtámadói ellen fordítá azokat.

A finn zászlóalj egy maga, reggeltől estig védte az összes forradalom ellen a téli palotát.

Miklós pedig lovára kapott s nehány tábornokától kisérve, kivágtatott a kapun.

A téli palota előtti téren nagy csoportokban hullámzott a korsók gyülevésze, s ordította a kés dalát. Ma volt annak a szüretje.

Miklós odalovagolt közéjük s azt mondá nekik:

– Ugyan édes gyermekeim, mit őgyelegtek itten? Nincs itt tinektek semmi keresni valótok.

S az emberek egymásra néztek.

– No lám, hiszen jó ember ez! Azt mondta, hogy «édes gyermekeim!» s olyan szépen küldött innen. Gyerünk haza!

S elszéledeztek.

Az admiralpalota előtt nehány hűnek maradt zászlóalj fogadta. Azoknak az élén vonult fel a roppant Péter-térre, a hol a lázadók tábora gyülekezett. A tér egyik oldalát azok foglalták el, a másikat a czár hívei. A két tábor között állt az a kolosszális szobor, azon a gránit talapzaton, kezét úgy tartva maga elé, hogy nem tudni róla, parancsol-e vagy megáld?

A felkelők egy része a várat ostromolta a befagyott Néván keresztül, más a téli palota kapuit vívta; Miklós azalatt határozatlanul kóborolt alá s fel a nagy téren, nem birva rá magát, hogy a végzetes koczkát elvesse, melynek fordulásától függ uralkodóházának s az egész birodalomnak sorsa.

Előbb mindent megkisértett, hogy a harczot elkerülje.

Odaküldé a lázadókhoz a hadsereg legnépszerűbb vezérét, Miloradovics tábornagyot, hogy térítse őket engedelmességre.

Azt, mielőtt megszólalhatott volna, egy golyó leteríté lováról. Kachovszky volt, a ki megölte. A hős vezér ott halt meg a czár karjai között.

Akkor odaküldte ellenfeleihez az ország főpapját, Szerafim metropolitát, teljes papi díszöltözetében.

Nem törődtek most azok a pappal, belemarkoltak a tisztes hófehér szakállba s a fülébe kiálták: «ha pap vagy, eredj misézni, ne ártsd magad a katonák dolgába!»

A lázadók egyre új segédcsapatokat kaptak. A tengerészezredek, a granátos hadtest fele odaállt hozzájuk: a tömeg egyre növekedett s a tér viszhangzott a kiáltástól: «hurráh constitutio!»

Ekkor maga lovagolt oda hozzájuk a czár.

A felkelők látták őt közelíteni. Ez veszély volt rájuk nézve, ha a czár egyedül jön ellenük. Egy lovas tiszt szemközt vágtatott rá, kezét pisztolya agyán tartva.

– Mit akarsz? rivallt rá a czár, mikor közel ért hozzá.

S valami olyan igézet volt hideg tekintetében, hogy a vakmerő eltakarta előle az arczát, megfordítá a lovát és visszanyargalt.

A czárt erővel távolíták el a veszélyes helyről kisérői.

S már kezdett beesteledni.

Góg és Magóg hada vérszemet kapott s kezdett belevegyülni a rémséges játékba. Ha besötétül, a kés, meg a fejsze lesz az úr; hetvenezer muzsik dönti el, hogy ki parancsol ezentúl Oroszországban?

A czárt esdve kérték vezérei, hogy adjon jelt a támadásra. Mégis tétovázott. Elébb megkisérté egy szinlett rohammal robbantani szét a lázadókat; parancsot adott a testőrlovas ezredeknek, hogy intézzenek áltámadást a lázadók négyszögei ellen.

Azok sortüzeléssel fogadták a feléjük rohanókat, s a testőrlovasság megtizedelve vettetett vissza.

E végzetes pillanatban rohamverő dobszó hangzott a Nagy-morszkoje utcza felől s a moszkvai ezred élén megjelent a téren Mihály nagyherczeg. Épen ez órában érkezett vissza varsói útjából s rögtön összegyűjtve saját ezrede hűnek maradt részét, azokkal megtámadá a felkelőket s azzal megkezdődött a harcz.

A nagy lármázók, a «Medvesonka» hősei, táborukkal együtt, az első sorlövésre eltisztultak a térről, csak a katonák maradtak ott.

A szabadság hősei úgy harczoltak, a hogy hősökhöz méltó.