Part 30

És csaknem diadalmaskodott e fejedelmi daczczal ama másik fejedelem, a sirok czárja fölött. A megelőző napon annyira magához jött, hogy a betegsége csaknem eltünt. Még magát az orvost is megcsalták a küljelenségek; úgy, hogy este későn egy hirnököt küldtek Szent-Pétervárra az anya-czárnőhöz, azzal az örömhírrel, hogy Sándor czár minden veszélyen kivül van. Most már nem fenyegeti semmi. (Semmi: csak százezer orgyilok.)

Reggel aztán odajött hozzá az a jóltevő nemtő, a ki a királyoknak és a koldusoknak terhét elveszi s azt mondá neki: «jöjj haza».

Erzsébet három nap és három éjjel nem hagyta el beteg férje szobáját. Ő maga ápolta a szenvedőt, az ő hitvesi hűsége volt megnyugtatója.

S a világ urának megadatott a sors által az a kegyelem, hogy mikor már minden fegyver ellene volt fordítva, mikor már az oltárt magát is, a melynél imádkozni szokott, tűzaknákkal ásták alá, mikor egy birodalom készült rászakadni a fejére, akkor a kelő nap sugarainál, utoljára érezve arczán a ragyogó csillag életadó melegét, e végszavakkal adhatá át lelkét az ő urának: «ah le beau jour!» És szemeit a gyöngéd női kéz fogta le, és karjait a hű hitvestárs tette keresztbe a mellén.

Itt megtörött a beteg nő testi ereje: ájultan rogyott össze.

A két orvos akkor a czárné ápolására sietett, felvették és átvitték saját lakosztályába. A harmadik jelenvolt férfi, Diebits, sietett ki a mellékszobába, gyorsan megirni a sürgönyt, melyben a czár halálát tudatja az anya-czárnővel, a futárnak utasításul adta, hogy igyekezzék a tegnap este elindított hírnököt utolérni, sőt megelőzni. Azután Constantin herczegnek irt levelet Varsóba.

Ekkor lépett be Jakuskin.

Diebits sietett a levélírással. Keserű orosz humorban volt.

– Mitt csinál a czár? Alszik. Felköltsem? Ugyan költsd fel.

Vagy talán volt valami Jakuskin tekintetében, a mi annak szándékait elárulá: s azért beszélt ily sarcasmussal hozzá a hadsegéd?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az összeesküvő belépett a nyitott ajtón.

Ebben a pillanatban senki sem volt a szobában: egyedül a czár.

Jakuskin ott látta maga előtt feküdni, a kit keresett, némán, csendesen, behunyt szemekkel, keblén összetett kezekkel.

Most már hatalmas ember volt. Sérthetetlen ember. Halott…

Jakuskin nem mert hozzá közelebb lépni. A holt czártól félt.

Tántorogva botorkált vissza a másik szobába: a levél még mindíg a kezében.

– A czár… rebegé.

– Meghalt.

– Mikor?

– Ebben az órában.

– Miért nem jöhettem egy nappal hamarébb, hogy e levelet átadhattam volna neki!

A hadsegéd igen furcsának találta ezt a sopánkodást.

– Tudod mit? mondá Jakuskinnak. Csinálj belőle a pisztolyodba fojtást, aztán lődd a fejeden keresztül, még utólérheted vele.

S bizony nem volt rosz tanács! Jakuskin a legokosabbat tette volna, ha azt megfogadja, a helyett, hogy ledobja az asztalra a levelet, a mire neki már nincs semmi szüksége s magában átkozva a sorsot, elrohanjon.

A palota kapujában ismét találkozott a zöldszemű emberrel. Az épen akkor kapott fel a lovára. Ránézett azokkal a macska szemeivel és nevetett.

– Későn jöttél ugy-e? kiáltá rá s azzal kengyelvasát lova oldalába vágva, tovanyargalt.

Jakuskinnak egész teste borzongott és reszketett.

*

Erzsébet, a mint felocsúdott, visszatért halottjához, s ott az ő halálos fekhelyén írta ezt a levelet az anyaczárnéhoz:

«Drága anyám!

A mi angyalunk már az égben van, s én még a földön vagyok. Ki hitte volna, hogy én élem őt túl, a gyönge, a beteg? Anyám, ne hagyj el, ki most egyedűl állok ebben a fájdalmak világában. Drága halottunk ujra visszanyerte kedves arczvonásait; mosolygása bizonyítja, hogy a túlvilágon szebb dolgokat lát, mint ide alant. Egyetlen vigaszom, hogy nem fogom őt soká túlélni, s minél előbb egyesülök vele.»

Jól érezte! A tavasz utána vitte őt abba az országba, a hol a czár is boldog, meg a rabszolga is, s nincs köztük külömbség.

A HIRNÖK.

Még nem volt föltalálva az a bűvészet, miszerint az ember a villámra bizza izenetét, s ha a föld tulsó oldalán a gazdag gyapotkereskedőnek fia születik, a másnapi keresztelőhöz komának híhatja az üzlettársát a föld innenső félgömbjéről. A Jupiter mennyköveit hordó sas elviszi az izenetet s meg is hozza rá a választ. Még akkor egy olyan nagy világesemény is, mint Sándor czár halála, nyolcz napig mászott a leggyorsabb futó ukrániai paripa hátán az orosz birodalom szélétől a fővárosig. Az első hirnök, a melyik a czár felgyógyulását hozta hírül, csakugyan megelőzte a másikat. Azt az öröm sarkantyúzta, ezt a rémség.

Az örömhirre az egész Romanov czári család (összesen tíz tag: a tizenegyedik, Mihály nagyherczeg, Varsóban volt a tizenkettediknél) összegyűlt reggeli misére a téli palota kápolnájában, a hol maga Seraphim, a főpap tartá az örömáldozatot. A kápolna tele volt az udvarhoz tartozó hivatalnokokkal, főurakkal és tisztekkel. Az énekkar zengé a zsolozsmát: «Isten, tartsd meg a czárt!»

Mikor aztán a protopopa az oltár előtt felnyitá a nagy kapcsos könyvet, s elkezdé reszkető szavával felolvasni az imát a czár életéért: egyszer csak a mély áhítatteljes csendességben megszólal egy dörgő hang, olyan, mint egy megütött harang szava:

«Már meghalt!»

A felriadt gyülekezet önkénytelen nyitott utat egy előre furakodó alak előtt, kinek világos zöld beshmetje magán viselte az orosz birodalom valamennyi területének sárcseppjeit, a nogáji puszta fekete sarait, a kiovi márgaföld veres pecséteit, a moszkvai sárga agyagot, a novgorodi kréta-földet, s a csarszkoje-zélói zöld mocsár-foltokat. Kezében volt egy levél, melylyel a sokaságon keresztül egyenesen Miklós nagyherczeg felé tartott: Erzsébet czárnő levele az anyaczárnőhöz.

A nagyherczeg átvette azt a levelet s maga bontá föl.

Azután odasietett a protopopához s valamit suttogott a fülébe.

Arra a főpap a kezében tartott feszületet beburkolta gyászfátyolba s odalépve Mária czárnéhoz, azt mondá neki:

«Fiad meghalt!»

S arra az énekkar félbeszakítá a közepén a dics-éneket s egy percz múlva rákezdé a gyászhymnuszt.

«Örök nyugalmat adj neki Uram!»

A templomi szertartás kezdődött mint Te Deum s végződött mint Requiem.

«BEATUS ILLE».

Mi az igaz boldogság a világon?

Megszabadulni a politika tohuvabohujából.

Nincs boldogabb ember a világon, mint az a falusi földes úr, a ki a politikai eseményeket csak a hivatalos lapból tudja meg.

Délelőtt elmegy vadászni, felver három nyulat, abból kettőt az agarai elfognak. Ez nagy diadal. Hanem a harmadikat elszalajtják. Ez meg nagy boszuság. Hanem visszatérett megfojtanak egy vadmacskát. Ez megint vigasztalás. A ló felbukik egy «angyalhullásban.» Ez nagy szerencsétlenség. De nem történik se emberben, se állatban semmi hiba. Ez meg nagy szerencse.

Akad egy pár jó pajtás a szomszédból, a kinek az ember a viselt dolgait elmondja, s a kik cserébe elmondják a velük történt nagy dolgokat.

Délben a feleség pompás ebédre várja az embert, a jó pajtásokat is ott marasztja. A káposzta kolbászszal fölséges eledel ilyen kommóczió után! Ebéd után teljes tarokkpartie van együtt, s az embernek még másnap is van vele mit dicsekedni, hogy csinálta meg a pagat ultimot tiz tarokk ellenében «contra» «recontrá»-val! Az egész politika, a mi belevegyül, annyiból áll, hogy Puskin elnevezte a «vulpes»-t (olyan kártya, a mi semmit sem üt el) Arakcsejeffnek. De a postamester ezért is megcsóválja a fejét! Minek már a mulatságot ezzel elrontani?

Aztán, mikor már készülőben vannak hazafelé, eszébe jut a postamesternek, hogy a zsebében felejtette Puskinnak a hirlapját.

Azt aztán felbontják. (Mert a régi tisztességes hirlapokat levélboritékban szokták szétküldeni.) Valjon, mi lehet benne?

«Katonai parádé.»

Ezt az ember el sem olvassa.

Azután Francziaország. A francziák meg vannak elégedve. Tudni való! Törökország. A görögök ki vannak békítve. Világos! Anglia. A csatornahajóhad visszatért Doverbe. Ugyan jól tette. Oroszországban nem történt semmi. Hála Istennek.

Azzal kiki meggyújtja a kézi lámpáját és megy haza. A házi gazda pedig felkeresi a felesége szobáját, a jó asszony már azóta aludt is egy álmot, s nem pöröl az elkésettre, hogy minek ütötte olyan sokáig a tarokkot? Áldott jó asszony!

Másnap későn ébred föl az ember, mert akkora hó esett, hogy az ablakon nem lehet tőle kilátni. Nem tesz semmit. Az ember nemcsak Nimród, hanem Tyrtæus is: ha nem lehet kimenni Dianához, ott vannak a muzsák, azok is jó barátnék. Az ember rágyujt, járkál a szobában, s úgy csinálja a verset, hogy minden kommánál, pontnál megcsókolja a kedves kis feleséget, a ki az alatt valami kedves kis főkötőcskén kötöget; ha nehezen kerül meg a rim, ölébe veszi, a szemébe néz, s mindjárt megtalálja a rimet.

Délután megint ott vannak a jó szomszédok, a postamester, a haszonbérlő, a földesúr. A nagy hó nem tartotta őket vissza: kettő a saját vasokján jött ide, a harmadikért Bethsába küldötte el a szánkót, hogy ki legyen egészítve a társaság; s maga készítette el számukra a kártyázó asztalt.

A paradicsom ez! Ez az igazi paradicsom.

Egyszer mégis csak be tudott csúszni a kígyó a paradicsomba.

Mikor a játék végén összeszámlálták a hosszú lajstromot, hogy mindenki hány kopeket nyert: a postamesternek minden zsebét ki kellett keresgélni, hogy megtalálja azt a két grivát, mivel ő tartozik, s e közben mindenféle levelet kirakott a zsebéből.

– Nincs ma semmi ujság? kérdé tőle a haszonbérlő. (Csak egy ujság járt arra a vidékre, a Puskiné, a szomszédok ő hozzá jártak, ha valamit meg akartak tudni.)

– Micsoda beszéd? Hát nem tegnap volt, hogy hoztam az ujságot? Hát azt gondolja az úr, hogy az ujságíró ördög, a ki mindennap tud hazudni? Elég az neki hetenkint háromszor. Keresztyén ujságírónak minden harmadnap pihenni kell. Ha kell az úrnak ujság, olvassa el a tegnapit.

– Hisz azt már mind kiolvastuk.

– De bizony a katonai parádét nem olvastuk el belőle.

– No hát olvassuk el a katonai parádét.

És azt bizony érdemes volt recapitulálni, mert abban az állt, hogy a szent-pétervári összes testőrezredeket egyenként feleskették a téli palota kápolnájában a czár iránti hűségre. Hát mért ne esküdtek volna fel? Az nem árt a katonának.

– Igen, de «Constantin czár» iránti hűségre lettek felesketve.

– «Constantin czár?» Hát ki hallotta Constantin czárnak a hírét?

(Az bizony úgy történt, hogy a nagy zűrzavarban elfelejtették hivatalosan közzétenni Sándor czár elhunytát!)

– «Lapsus calami» ez! mondá a postamester.

– Részeg volt az ujságíró bizonyosan! No hát mért ne volna szabad az ujságírónak is részegnek lenni? Egyszer egy esztendőben!

Abba azután mind belenyugodtak, hogy az ujságírónak nevenapja volt, be volt kapva, azért írt Constantin czárt Sándor czár helyett; a jövő számban majd helyre lesz igazítva az «erratá»-k között.

Azonban a jövő számban nem hogy helyre lett volna igazítva a hiba, sőt rádupláztak és tripláztak, mindenféle rendeleteket adva «Constantin czár» ő felsége nevében. Ez már több, mint sajtóhiba!

Soha se lett hivatalosan kihirdetve, hogy Sándor czár meghalt.

A jámbor hirlapolvasó közönség csak a vasárnapi számokból tudta meg, hogy valami mégis van a dologban. Akkor már közölve voltak a városszerte megtett gyászünnepélyek Szent-Pétervár valamennyi templomaiban, s a professorok hivatalos ódái orosz, latin és görög nyelven, az elhunyt czár megdicsőitésére.

Azon sem csodálkozott azután senki, hogy minden további rendelet Constantin nevében jelent meg: ő volt a czárevics: az orosz államjog szerint ő következett a korona viselésére. Hogy a nép nem szerette: az nem jött kérdésbe. Mi köze ahhoz a népnek? A katonák felesküdtek a hűségre, s a kié a katona, azé az ország.

S mit bánta ezt különösen a «boldog ember» abban a kis mezei lakban? Neki az a csendes lak akkor is nagyon kedves volt, a mikor még Szent-Pétervárott Sándor czár uralkodott; azáltal, hogy Constantin került a helyébe, a mezei lak még kedvesebbé lett.

A téli palota új kísértetet kapott. Már azt a régit is nehéz volt szolgálni, a ki némán, elmélázva járt-kelt a hívei között! hát még az újat, a ki üt, ver, csontot tör és szidalmaz. Ennek a jó kedve még rettenetesebb, mint amannak a búskomorsága.

Annálfogva az a testőrtiszt, a kinek a zsebében egy felsőbb parancs rejtőzött, mely megtiltja neki Pleskovból egy napi járó földre eltávozni, méltán nevezhette magát «boldog embernek.»

A KISÉRTŐ.

Egy hófergeteges deczemberi napon, a mikor még a szomszédok sem jöttek Puskin tanyáját meglátogatni, egy csengős szán hajtatott be az udvarára, s a bundákból és botosokból kikeczmelgőben a házi gazda Galban lovagot ismerte meg.

Vendég számára nincs ellenséges indulat; kivált a kit a rosz idő hajt be. Az út el volt veszve a hóhullámok alatt! az ember nem láthatta, hogy merre megy?

Puskin a legszivélyesebben fogadta Galbant, s a jó meleg szobában rágyujtottak a békepipára. Bethsába készíté számukra a theát.

– Hát téged mi üldöz ily télvihar idején, hogy a hátadra vedd a zivatart, Galban?

– Hja, bizony, Szergievics Sándor pajtás, azt könnyen kitalálhatnád saját magadról; mert bizony a te ablakod sem a Nyeffszki prosspektre nyilik. Neked is van rá valami okod, hogy itt légy.

– Van! szólt Puskin, bodor füstöt eresztve föl karikában a magasra, s az a füstkarika úgy szállt föl Bethsába feje fölé, mint egy aureole a szentek feje fölött, – s nagy tüntetéssel odavonta a nejét a karszéke kartámlányára, s átölelte a derekát. Itt van!

Galban nevetett.

– No, ilyen okom nekem persze nincs. Nálam csak az van, hogy «veteres migrate coloni.» (Hajdani zsellérek pusztuljatok innen.) A világ megfordult. A régi emberek menekülnek. Arakcsejeff is Grusinóban pipázik.

– No azt csodálom. Hisz Constantin czár neki eszményképe volt, s úgy tudom, hogy Constantin czár sem szeretett senkit úgy, mint Arakcsejeffet.

– Hiszen, ha Constantin volna a czár, akkor én is tudnám, hogy merre kell torony irányában szánkázni? de nem az.

– Nem az? szólt Puskin elbámulva. Hisz itt állnak a hirlapban a rendeletei.

– Ugyan, édes Szergievics Sándor! Te magad is író vagy, s mégis olyan naiv vagy, hogy elhiszed a mi az ujságban áll?

– Terringettét! De már a hivatalos ujságnak csak el kell hinni, ha ide van nyomtatva, hogy a senatus kikiáltotta Constantint czárnak, hogy a testőrezredek zászlónként felesküdtek a Constantin czár iránti hűségre.

– És azért Constantin mégsem czár. A csodák és a képtelenségek korában élünk, barátom. Ezeket persze nem köti a hivatalos közlöny a nagy közönség orrára, hanem Szent-Péterváron mindenki tudja azért. Mikor már Constantin ki volt kiáltva czárnak, a nagyherczegektől elkezdve a testőrökig mindenki letette iránta a hódolati esküt, akkor az államtanács elnöke, Lapukhin, előád egy lepecsételt csomagot, melyre ez volt írva a meghalt Sándor czár által: «halálom után az államtanácsban felbontandó.» A pecséteket felvágták, s a bőrtokban találtak egy okmányt, melyben Constantin nagyherczeg, a czárevics a trónöröklési jogrúl öcscse, Miklós nagyherczeg javára leköszön. A második okmány, a mi a csomagban volt, Sándor czár végrendelete, melyben Constantin lemondása elfogadtatik, s jövendő trónörökösül Miklós nagyherczeg neveztetik ki.

– Hát akkor nem Constantin a czár, hanem Miklós. Ez nagyon világos. Mondá Puskin, olyan hangon, mint a kinek az is mindegy.

– Dehogy világos! Miklós nagyherczeg nem akarja elfogadni a javára történt lemondást. Ő ragaszkodik az állami rendhez, a mit megváltoztatni nem szabad s most foly a nagylelkü vita Szent-Pétervár s Varsó között, a harmadik testvér, Mihály nagyherczeg közbenjárásával; mind a két testvér azt követeli, hogy a másiké legyen a korona.

– No, ez igazán nagy testvéri szeretet, csaknem példátlan a világtörténetben. Eddig azon szoktak a királyfiak vetekedni, hogy melyik vegye el a másiktól a koronát?

– S a mi a chimaerát tökéletessé teszi, az, hogy már bevégzett tények állnak egymással szemközt, a mik egymást kizárják. Bevégzett tény, hogy Constantin czárnak van kikiáltva, s a trónról el nem távolítható; de az is bevégzett tény, hogy törvényes nejévé tette Grudzinszka Johannát, a ki lengyel nő, római hitű és köznemes, három olyan tulajdon, a mely eltitja a férjét az orosz koronák viselésétől. És igy Constantinnak meg van tiltva a trónra leülni, s meg van tilta róla lelépni.

– Isten neki. Akkor állni fog rajta!

– Könnyű neked itten élczelni a pleskovi tusculanumban; de mit tegyenek a szegény cserepcsikba szorított udvaronczok?

– Kivált miután a czárevicsnek kedvesebb a felesége, mint a koronája.

– No! Ezt hagyjuk abba. Azzal a túlságos hitvesi szeretettel senkinek sem szórunk port a szemébe. Nekem volt alkalmam azt egy ízben aranypróba-kőre tenni. S mondhatom, hogy nagyon kevés bűvészet kellett volna hozzá, hogy Johanna asszonysággal elfeledtessem a legdaliásabb fejedelmi szeretőt. Mert még akkor férjének nem nevezhette. Ha egy erősebb érzelem nem parancsolt volna szivemnek! (Itt egy elfojtott sóhajtás s egy lopva ejtett oldalpillantás Bethsába felé, igyekezett megadni a magyarázatot.) Bizony kezemben volt az alkalom, hogy Constantint Oroszország tizenkilencz koronájával megajándékozzam. Aztán még egy huszadikkal is. Csak egy nappal kellett volna még tovább maradnom a szép Laziénka-kertben.

(Bizony kár volt ott nem maradni; már csak azoknak a szép Laziénka-kertben termő mogyorófa hajtásoknak az átvétele végett is!)

Puskint émelyíté ez a henczegés. Kiverte a pipája hamuját a földre. Annyira becsülte épen Galban dicsekedését is.

– Én pedig úgy tudom, hogy a czárevics és neje oly nagyon szeretik egymást, hogy Constantin nem adja oda Johanna főkötőjét Rurik koronájáért.

– De hátha nem Johanna főkötőjében van az érdem? Hátha Rurik koronájában van a hiba? Okos ember zivatarban nem menekül egy terepély fa koronája alá, hogy meg ne ázzék. S valamennyi terepély fa között az orosz fenyőnek a koronája a legveszélyesebb, nagy villámlások idején. Azt mindenki tudja, hisz a verebek is arról beszélnek, hogy a meghalt czárt csak a jóltevő kaukázusi láz mentette meg attól, hogy az a végzet ne érje, a mivel minden orosz czár megvált a tróntól. Még az utolsó esetről is sok mende-monda jár. Beszélnek megmérgezésről. Talleyrand bon motja egész Európát bejárta már: «ugyan ideje volna, hogy az orosz czárok a meghalási módjukat megváltoztassák.» Az ember irtózik kimondani: orgyilok, árulás, összeesküvés leskelődik arra, a ki Rurik koronáját viseli. Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, a hol ájtatoskodik. Nem elég magyarázat-e annak a megértetésére, hogy miért verseng két testvér a fölött, hogy melyiké «ne» legyen a korona? Legjobban megmondta a vonakodásnak az okát a czárevics a szász özvegy királynénak: «az orosz czároknak igen erős nyakuaknak kell lenni, s én nem szeretem, ha az enyimet csiklandozzák!»

(Ilyen merészen csak az agent provocateurök szoktak beszélni!)

Puskin úgy bedugta a száját a csibukja borostyánkő szopókájával, hogy azon ugyan egy szó ki nem jöhetett. Bethsába észrevette a férjén, hogy az most tüskéken ül s kisietett a szobából. Kitalálta a férj gondolatait, utána látott, hogy azokat foganatosítsa. Befogatott három szánba s elküldött a szomszédokért, a kiket a zivatar visszatartott a megjelenéstől.

Galban azért csak nem hagyott fel a folytatással, mikor az asszony magukra hagyta őket.

– Hiszen tudod rólam jól, hogy ki voltam és ki vagyok? Teljes életemben mindig udvaroncz voltam, szerettem szolgálni, engedelmeskedni, intrikálni, soha sem voltak bennem hajlamok valami összeesküvő ligához tartani. Őszinte vagyok! De ebből a mostani kelepczéből közönséges alattvalói hűség ki nem segít. A zürzavar tökéletes az országban. Az összeesküvő társulatok maguk szét vannak zilálva. Azáltal, hogy a czár meghalt, ki van rántva alóluk a föld. Nincs czár! Ki ellen esküdjenek össze? De az udvaronczok épen olyan zavarban vannak. Nincs czár! Ki mellé sorakozzanak? Az összeesküvők két pártra szakadtak: ha Constantin fogadja el a koronát, akkor Miklóst fogják ellenczárnak kikiáltani, ha Miklós fogadja el, akkor Constantint. A katonák készek egymással összeverekedni; mind a két fél a maga legitim jelöltjeért. A legszebb forradalom lesz, mind két részről ezzel a csatajelszóval: «éljen a czár!» S az ember nem tudja, hogy melyik fog győzni? Ha Constantin pártja győz, akkor a Miklós hivei lesznek a lázadók; ha Miklós pártja kerül felül, akkor a Constantin hiveit fogják üldözni, mint zendülőket. A magamforma emberek helyzete a legrettenetesebb. Akárki mellé álljak, nem tudom, hogy a legnagyobb jobbágyi hűségem nem lesz-e holnap már perduellio, rebellio? Ilyenkor aztán okos ember nem tehet czélszerűbbet, mint hogy ott hagyja a chaost chaosnak, s menekül az erdők közé, farkasokat vadászni. Reménylem, Sergievics Sándor, hogy ezeken a vadászatokon gyakran fogunk találkozni egymással.

– Nekem nem szabad egy napi járó földnél messzebbre eltávoznom Pleskovból.

– Hisz az én birtokom épen annyira van hozzád. Egy rövid téli nap. Mulassuk magunkat, a hogy lehet, a míg ez a zürzavaros világ tart.

Puskin megigérte, hogy rövid időn visszaadja a látogatást.

– Hisz most már egészen kollegák vagyunk, fecsegett Galban tovább. Képzelheted azt a jajveszéklést a tsinovnikok között Szent-Pétervárott! Jövő márcziusban lett volna Sándor czárnak huszonötéves uralkodói jubilaeuma; minden udvaroncz előre számított rá, hogy ezen a napon egy rangfokozattal előbbre fog menni: a «vasé blagorodié» czím helyett a «vasé vuiszkoblagorodiét» fogja kapni. Sokan már előre elkészítették az új egyenruháikat is és magolták a feleleteket, a miket az examenben adni fognak; mert tudod, hogy nálunk valahányszor valaki hivatalbeli előmozdítást kap, előbb mindíg újra le kell tennie az exament. Szerencsére a professor urak a felteendő kérdéseket jó idején kiszolgáltatják s nem is igen drágán. Ez most mind a porba esett. Én magam is ott voltam a lajstromban a harmadik czím-fokon, mint a szentpétervári szinházak igazgatója «vasé prevoszkoditelsztvo», te is ott voltál, mint őrnagy. Három ezer aspiráns: a kinek nagy része még Daimona kezébe tette le a foglalót. Most az egész lajstrom fidibusnak való.

A veszedelmes fecsegést félbeszakítá a megérkezett szomszéd urak hatalmas tappogása a tornáczon.

Soha szivesebben látott vendégek előtt nem tárult fel az ajtó!

Azok pedig nem azért jöttek, hogy a bonyolódott trónöröklési kérdést segítsenek Galban lovagnak megoldani, hanem hogy tarokkozzanak, mert az köztudomásu dolog, hogy «a tarokk mindenekfelett való!»

Galban lovag azonban kimenté magát, ő csak hazard játékot szokott játszani és csak nagy pénzben.

– No hát ülj le a feleségemmel sakkozni. Mondá neki Puskin. De összeszedd magad, mert Betszi igen erősen játszik.

És Galban lovag talált magának olyan játékot, a mi a világon a leghazardabb és a legnagyobb pénzben megy.

AZ EGÉR JÁTSZOTT A MACSKÁVAL.

A kártyázó urak úgy verték az ujjaik bütykével az asztalt, mintha jobban fájna annak a «foliamentum»-nak, ha még meg is ütik; s aztán minden játék után veszekedtek: «Ezt» kellett volna hivni, nem «azt», akkor megnyertük volna! Olyan gorombaságokat mondtak egymásnak, hogy kártya nélkül a kézben az valóságos becsületsértés lett volna. A terem másik szögletében sokkal csendesebben folyt a játék. Ott csak suttogva beszéltek. Úgy szokás a sakk mellett.

– Láthatja ön, éltem napfénye, mire képes egy megsebesített sziv! Jár ilyenkor látogatóba más, mint a ki futó bolond lesz szerelmében?

– Hát ön nem a politikai zürzavar elől menekült a fővárosból?

– Én-e? Hisz az nekem elemem, mint a halnak a viz. Abban nőttem fel. Nálam nélkül trónváltozás meg nem történik Európában. Mikor Mars hadra készült, én voltam a Mercur, a ki izeneteit hordta. Én egy életpályát szakítottam ketté, egy herczegi koronát dobtam el magamtól, azért, hogy önnek a mosolyában gyönyörködhessem.

– És ha nem találnék mosolyogni?

– Az engem őrültté tenne.

– Ah, ön visszafelé árverez! Már a multkor azt mondta ön, hogy meg van őrülve miattam, s ma már csak készül még az lenni?

– Mindennap újra kezdem azt.

– Ez arra mutat, hogy mindennap ki is gyógyul belőle.

– Nem bizonyítja-e ittlétem, hogy gyógyíthatatlan vagyok?

– Csak a zivatar kergette önt ide be.

– A zivatar pártfogóm volt. Jogot adott ide jönni.