Part 3

– Mondtam már neked, hogy az összeesküvők nagyon ügyesen tudják vinni a dolgukat. Nem bujdokolnak ezek sötét külvárosokba, földalatti boltokba, hanem inkább a sokaságot keresik s zajt csinálnak maguk körül, mikor tanácskozni akarnak. Ezt már a lengyelektől tanulták el, kiknél a «vendíta» és a «philaretes» tagjai országos vásárokon szoktak összegyülni. A mi összeesküvőink mulatnak. Most következik a nagybőjt. Minden szinház zárva lesz. Hét hétig tiltva minden nyilvános mulatság. A népnek látni kell, hogy az úri rend is tartja a vezeklést. A templomba el kell járni. S a császári énekkar zsolozsmáit állva végig hallgatni. Hanem aztán hogy este bezárt ajtók mögött mi történik? azt nem kérdi senki. A titkolózásnak van elég jó czíme. A meghivottak nem alkotmányt csinálni, csak pecsenyét enni jönnek össze. «Bőjtszegőknek» nevezik magukat. Ha a rendőrség rájuk törne, találna felszelt vadsültet, párolgó rostbeafet az asztalaikon, sőt talán elázott convivákat is az asztal alatt, s azokat bizonyára megvesszőznék a bőjtszegés miatt; de hogy a belső szobákban mi történik, azt nem tudná meg senki. És itt a szinpadi királynő még különös előnyben is van. A szinház népének az egész világon, mint jól tudhatod, külön törvénye van. Ugyan ki keresne szigorú erkölcsöket a tánczosnőknél, a mimáknál. Nekik éltető elemük a pezsgő könnyelműség. A rendőrség rég szemet húnyt az ő különczségeik fölött. A ki egyszer elég szerencsés Ilmerinen Zeneida termeibe egy nagybőjti «zártkörű estélyre» meghivatni, az ott együtt fogja találni az opera és ballet minden könnyelmű szépségeit s az egész szentpétervári arany fiatalságot s nem lesz panasza sem szép szemek, sem a jó borok tüze ellen. Akár megégjen bennük. Hanem azután, ha a nagy mámor közepett meg tudott annyi józanságot őrizni, hogy másokra is ügyeljen, akkor észre fogja venni, hogy a társaság tagjainak egy része lassankint eltünedezik a termekből.

– De hisz annak egynél több oka is lehet.

– Lehet. Például az az oka is lehet, hogy egy rejtett szobában roulettet játszanak. A czár szigorúan tiltja a roulettet, s a kit ezen rajta kapnak, irgalom nélkül Szibériába küldik. Bizonyos, hogy Ilmerinen Zeneida rágalmazói, különösen a nők, a kik irigykednek rá, azt hiresztelik felőle, hogy titokban roulettebankot tart, s az teszi érthetővé mesés pazarlását. Én mást hiszek.

– Mi okod van mást hinni?

– A szinésznő hirhedett estélyein rendesen jelen szokott lenni Turgenyeff Miklós is, s ő is azok között van, a kik éjfél után eltűnnek a mellékszobákba. Turgenyeff Miklós pedig philosoph és puritán.

– A philosophoknak is vannak szép asszonyok és jó borok között lucidum intervallumaik.

– Régebben ismerjük Miklóst. Én még demidecemvir korából figyelemmel kisértem. Ő volt az egyedüli kortársai között, a ki semmi divatos kicsapongásban részt nem vett. Beutazta Angliát, Franczia- és Németországot és mindenütt csak a nagy költőket, a magasröptű szellemeket kereste föl; a könnyelmű raj mulatságaiban nem találkozott vele senki. Párisban sem! A hol a gyönyör uralkodó vallás. Ugyan hogy jutna eszébe itt áldozni titokban annál az oltárnál, a mi nálunk a bálványimádás tilalma alá van vetve? Ennek az egy embernek a jelenléte elárulja, hogy ott a zárt ajtók mást rejtenek, mint eleusi mysteriumokat!

– És ezt még eddig nem lehetett kitudni?

– A mint Zeneida Ghedimin herczeg karján eltávozik a társaságból, a mulatság a Mylitta-ünnepély szinét veszi föl; a könnyelmű színpadi tündérek lefoglalják minden érzékét a köztük maradónak s az másnap csak arról tud számot adni, hogy milyen jól mulatott. Ha egy «testvér» menekülni akar közülök, hogy utána menjen a «bojároknak», azt elfogják, visszahozzák, agyonitatják, agyonölelik a szeretetreméltó összeesküvők. Hogy ki tudja őket játszani, hogy egyenesen magát a mysterium főpapnéját birja meghódítani, egy olyan, minden olympi játékban győztes hősre van szükség, mint te vagy.

– Nagyon hizelgő rám nézve. Mikor kezdjek hozzá?

– Még ma. A masliczahét utolsó napja van. Az operaházban utolsó előadás. Zeneida a mi Cimarosánk «titkos házasságában» lép föl. Nagy lesz a tolongás. A mint az éjféli tizenkettőt üti, megszólalnak minden toronyban a harangok s e harangszóval kezdődik a hosszú bőjt, mindenki hazatakarodik az utczákról vezekleni. Hanem a szinpadok királynéjának országában akkor kezdődik el a farsang! Karnevál herczeg egész bohó társaságával tartja ünnepi fölvonulását a fényesen kivilágított termekben, a miknek zárt ablaktábláin egy fénysugár s egy zenehang sem törhet keresztül. Neked meg kell magadat hivatnod erre a mulatságra.

– A mai nagy affront után.

– Te mester vagy az ilyenben.

– Ghedimin herczegnőnek azt igértem, hogy még ma ki fogom a vetélytársnőjét fütyülni.

– Nekem pedig azt igéred meg, hogy még ma meg fogod őt hódítani.

– Rövid az idő.

– De kapóra az alkalom. Megtudtam, hogy két olyan ember érkezett tegnap a fővárosba, a kinek a jelenléte itt szokatlan. Az egyik Krizsanovszky Lengyelországból, a másik Pestel ezredes a déli hadseregtől. Mind a kettő kapott már meghivást Zeneida úgynevezett tánczmulatságába.

Ezekkel csak ma és csak ott találkozhatol. Ezekről meg kell tudnod, hogy miért jöttek ide?

– Ott leszek.

– Hogy kezdesz hozzá?

– Ahogy mi nálunk minden szerelmes historiát szokás kezdeni, ajándékozással.

– Vigyázz! Ez a tündérnő gazdagabb, mint te vagy. Egy hangversenyével összeénekel negyvenezer rubelt s ha gyémánt kell neki, kikeresi érte a legszebbet, s ha gyémántnál is szebbet akar, kiosztja a szegények közt; az ajándékoddal könnyen azt teszi, hogy megduplázza s úgy küldi vissza.

– Olyat fogok neki ajándékozni, a mi megnyeri a tetszését. Egy nyolczas fogatot.

– Ah! A milyen csak a czárnak van.

– Dejsz, olyan a czárnak sincs. Majd meglátod. Ezzel a fogattal vágtatva török be a «sarkonforgó» tündérkastély kapuján. A többit bízd rám. Ha van «Zöldkönyv» a világon, azt én meg fogom látni.

A HÁTRAMARADT.

Ghedimin herczeg ma együtt ebédelt a feleségével.

Sem a férj, sem a nő nem hozta szóba a mai jelenetet, a mi a szarvasvadászatot befejezte. Pedig lehetetlen, hogy az egész városban szét ne futott volna annak a híre. Csak a rendőrség nem vett róla tudomást. Még az elejtett szarvast is otthagyták, a hol elesett, majd csak sötéttel fogják azt elszállítani, hogy senki se lássa, ki vitte el.

– Lesz ma szerencsém önhöz az operaházban? kérdé a herczegnő.

– Nem tudom, elmehetek-e?

– Kár lesz elmaradni. Ma Ilmerinen kisasszony utoljára énekel a «Titkos házasság»-ban s nagy ovátiók készülnek a részére.

(A herczegnő arra gondolt, hogy ma ki fogják fütyülni Zeneidát s azt nagyon derék dolog lenne a herczegnek neje páholyából végigélvezni.)

– Sajnálom, hogy nem igérhetem meg. De ezen az estén, mint ön nagyon jól tudja, az öreg anyámat kell meglátogatnom s a jó asszony, ha egyszer megkaphat, el nem ereszt. Az egész világról kérdezősködik s aztán szigorúan megköveteli tőlem, hogy mikor az éjféli harang megszólal, a szobája melletti kápolnában leüljek az orgonához s a bűnbánó zsolozsmát énekeljem. Ezt nem tagadhatom meg tőle. Inkább ha azt akarja ön, hogy együtt töltsük a mai estét, jőjjön fel velem hozzá.

– Oh, köszönöm a jó mulatságot. Én még nem éneklem a zsolozsmát.

– Még úgy sem látogatta ön meg nagyanyámat, mióta egybekeltünk.

– Tudja, hogy félek a halottaktól.

– De hisz ő szegény még eleven.

– Annál rosszabb. Élő halott. S én irtózom egy mumiát látni s arra gondolni, hogy magam is ilyenné lehetek valaha.

– No, hát jó mulatságot, kedvesem.

– Nagy áhitatot, kegyelmesem.

A herczeg eltávozott. A herczegnő utána küldte a törpéjét, hogy elrejtőzve a lépcsőház narancsbokrai közé, lesse ki, vajjon a herczeg csakugyan a nagyanyja lakosztályán marad-e, és meddig marad ott?

Ghedimin Maximovics Iván valóban a nagyanyja lakosztályába távozott az összekötő folyosón át. Az öreg úrnő a Ghedimin-palota középső szakaszában lakott, melynek ablakai mindkét felől udvarra nyiltak.

Épen húsz esztendeje már annak, hogy Anna Feodorovna el nem hagyta a szobáit. Még a rekkenő nyarat is ott tölti a prémbőrökkel kivert falak között, a mikor minden úrféle menekül a fővárosból a Neva szigeteire.

1804. tavaszán egy makacs idegbaj erőt vett rajta s azóta az egész járása-kelése e földön az étkező asztalától a kártyázó asztaláig s onnan vissza, egy kerekeken gördülő zselyeszéken. Fél a szabad légtől.

Eleinte az első években társasága is volt: három, korához illő öreg asszonyság, a kik eljártak hozzá whistezni és pletykázni. Lassankint kimaradoztak. Először egy, azután kettő, utoljára mind a három. Senki sem merte neki tudtul adni, hogy meghaltak. Azt hitették el vele, hogy nehezen esik a lábaiknak a lépcsőn fölmászni. Azóta egyedül egy magában játszik whistet.

Most is azt a tarka kattun kelmét viseli, a mi 1803-ban olyan nagy divatba jött, az által, hogy Sándor czár megtiltotta a külföldi gyapotszövetek behozatalát. Azt hiszi, hogy mai nap is azt hordja a metropolisban minden úrhölgy. És hozzá azt a tollas barettet, a mi hasonlít a turbánhoz.

Tizenkét esztendeje már, hogy a vele egyvívású emberek közül az utolsó meglátogatta. Azok mind elmentek már haza, az őseikhez. Hanem neki ezt nem szabad megtudni. Azok mind élnek s neki ünnepélyes alkalmakkor izeneteket, üdvözleteket küldenek; szentelt kalácsokat, fonatos pereczeket, himes tojásokat cserélnek ki egymással még most is s husvét napján ott vannak a czifra látogató jegyeik az asztalán, ez aranybetűs mondattal: «Christos woszkresz».

A világtörténet ott maradt el rá nézve, a hol I. Napoleon és I. Sándor császárok örök időkre békét kötöttek egymással s azzal egyidejűleg az ő egyetlen fiát, Vaszilovics Maximot a czár kinevezte az új georgiai dzsidásezred parancsnokának. Georgiát akkor keblezték be Oroszországba s Anna Feodorovna most is dicsekedve emlegeti, hogy egy napon Georgia volt császárjával, Heracliussal is volt szerencséje beszélgethetni, kit az ő kedves Maximja vezetett föl hozzá. Ugyan nem értették meg, a mit egymáshoz beszéltek, mert az excsászár csak perzsául tudott, a mi nem hasonlít sem az oroszhoz, sem a francziához, hanem azért igen jól mulattak.

Ettől fogva gondja volt rá a családnak, hogy a jó öreg asszony nyugalmát ne háborítsa meg semmi a világesemények nagy zajából. Az ő számára külön nyomattak egy hirlapot, a miből minden háborús hír ki volt hagyva. A fejedelmek nem tettek a világon egyebet, mint elvették egymásnak a leányait feleségül, országaikat nagylelkűen odaajándékozták egymásnak, a tábornokaikat minden ok nélkül feldiszítették, érdemrendeket osztogattak s hogy mégis vérontás nélkül ne maradjon a század, a távol Tenedos szigetén megverték a hitetleneket, s Persia határán levertek egy-egy kurd lázadást.

Anna Feodorovna még a rettenetes franczia hadjáratról s Moszkva iszonyú leégéséről sem tudott meg semmit.

Pedig a borodinói csatában az ő egyetlen Maximja is elesett.

Az ő hirlapjában az állt, hogy Vaszilovics Maximot kinevezte a czár Georgia kormányzójává s az oda ment el búcsúzatlanul. Azóta onnan izenget neki s küldöz leveleket, a miket az inasa olvas fel előtte, mert az ő szemei már nem tudják sorba szedni a betűket. Jó fiu! soha el nem felejti az anyját.

Ez az inas, a jó Ihnátko, az ő mindenese: szakácsa, szobaleánya, felolvasója. Az is lehet már valami hetvenöt éves, s ilyenformán valami tizenöt évvel fiatalabb úrnőjénél. Asszonycseléd nem állná ki, hogy napról-napra lakatot vessen a szájára s elhallgasson minden rossz hirt, a mi odakünn történt; oh, ezt nem lehetne asszonytól kivánni. Férfi is csak olyan birja azt meg, mint Ihnátko.

Kivált egy ilyen ünnepnapon, a mikor Anna Feodorovna nem kártyázik, mert az bűn volna. Annál többet kérdezősködik. Szerencsére igen jó étvágya van s minden süteményből tud jóízűen enni, a mit «barátnői» küldöznek neki a maslicza utolsó napján.

– Te Ihnátko, nekem úgy tetszik, hogy ezt a kalácsot nem maga készítette a Sofia Ivanovna. Az kiszokta szedni a mozsolaszőlőből a magokat. Kóstold meg csak.

– Ez biz igaz. Nem lát ám már a jó lélek.

– Igaz biz az; hisz az is öreg már velem együtt; elég oka lehet rá, hogy ne lásson.

(Legfőbb ok pedig az, hogy hat láb föld van közte és az Isten világa között.)

– Hát a kis herczegnő, meg a fekete grófnő elküldték-e üdvözleteiket a mai napra? Meg az altábornagyné, a ki olyan nehezen hall?

– Mind itt vannak a köszöntő leveleik az ezüst asztalon.

– Feleltél-e nekik illendően?

– Azonnal feleltem.

– Az altábornagynénak nagy betűkkel kellett volna ám irnod; mert igen nagyot hall. Hát az a szegény koldusasszony eljött-e a meleg ruhákért? Nem mondott-e jövendőt? Nem jön-e valami üstökös csillag? Csak az ne jőjjön! Hát a nagyherczegnőknek nem vitted-e el a bokrétákat?

– Elvittem. Megköszönték.

– Nem mentek még férjhez? Istenem, már arra valók volnának.

(Férjhez bizony, mind a ketten, még gyermekkorukban: ahhoz a fehér lovas vőlegényhez, ki a más világon tartja a nászt; de Anna Feodorovnának azt soha sem mondták meg.)

– Hát az öreg ember hogy van?

– Csak úgy, mint rendesen.

– Használja-e az általam küldött Erzsébetgolyókat a köszvény ellen?

– Erősen használja.

– Tud-e éjszaka aludni?

– Hát egyszer tud, máskor nem tud.

– Nem haragos nagyon, mikor holdujság van? vagy ha szél fúj?

– Hébe-hóba; de csak megengesztelődik.

– Az a csúf pipa tudom, hogy mindig a szájában van. Úgy ül a füst között, mint egy szénégető.

– Hát mit csináljon egyebet?

– No megállj. Vidd át neki: itt van, ezt a jó meleg hálósipkát. Magam kötöttem az öreg ember számára, piros haraszból. Mindig szerette a piros sipkát. Mondd meg neki, hogy gondoltam rá, nem úgy, mint ő én rám. De hát mit is küldhetne ő nekem? Pipahamut?

(Hajh biz az az öreg ember maga is rég hamu már. Ő volt a férje a jó Anna Feodorovnának. Maga is köszvényes ember volt, a ki évekig nem látta a feleségét, bár egy házban laktak; járni egyik sem volt képes. Azután az egyik nem tűrhette a pipát, a másik meg nem tudta azt letenni a szájából. Egyszer aztán ő is nyugodalmasabb helynek találta az Alexandre Nyefszkij kathedráléjában levő sirboltját az eddigi fekhelyénél; de olyan csendben temették el, hogy az öreg asszony nem tudott meg a haláláról semmit s még egyre készíti számára a jó meleg sipkákat.)

– De hát a «pulya» hol marad olyan soká? Tán csak nem beteg a «pulya?» Az volna csak szép, ha megfeledkezett volna rólam a «pulya!» Majd megmosnám a fejét a «pulyának!»

Ihnátko aztán megnyugtatja az öreg asszonyt, hogy a «pulyának» ő felségéhez a czárhoz kellett menni fontos tanácskozásra. Bizonyosan egy elajándékozni való országról van megint szó.

– Az már más!

Hja bizony a pulya már nagy ember; harmincz esztendős férfi s valamennyi érdemrendnek gyémántos tulajdonosa. Ez az unokája a jó öreg asszonynak, a délczeg, hatalmas Ghedimin Maximovics Iván herczeg. A nagyanya most is csak úgy hívja őt, hogy a «pulya».

Régóta ég már a lámpás a szobában, néha egész nap nem oltják azt ki. A legkisebb szélzúgásra minden ablaktáblát bezárnak s két-három nap elmulik a nélkül, hogy megvirradt volna ebben a szobában. Nincs is a szoba lakójának semmi szüksége a nappal és éjszaka külömbségeinek megfigyelésére. Ő nem kel fel, nem fekszik le. Ott ül a kerekes karszékében s ha rájön az álom, elalszik s mikor felébred, enni kér, s étvágya jó. Minden vasárnap behivatja a nőcselédeit, azok újra öltöztetik, megmosdatják s az neki egy hétre elég. A vasárnapot megtudja arról, hogy éjfélben az Izsáktemplom minden harangja elkezd búgni, s a pénteket arról, hogy a hirlapja akkor érkezik meg. Azon is elég egy héten keresztül ötölni-hatolni a jó Ihnátkonak. Néha össze is disputálnak ketten a «magas politika» felett. Most épen feszült viszony van az úrnő és a szolga között. A hirlapban ugyanis ez állt: «A hős Csernyi Gyurka megvette Belgrád várát a töröktől». Az úrnő ezt akként kivánta érteni, hogy ostrommal vette be s a hitetleneket mind kardélre hányta; a szolga azonban betűszerinti értelemben vette azt: megvette rendén, leszámlálva a pénzt a tulajdonosnak a markába. Ezen nagyon összevesztek. «No majd igazságot tesz a pulya, csak jőjjön elő; az majd megmondja, s ha neked van igazad: kapsz egy ujdonatúj tulupot, rókaprémmel; ha pedig nekem van igazam: kapsz huszonötöt a hátadra ezzel a fűzfakorbácscsal a saját kezemből».

A saját kezéből! a mi egy legyet sem tudna már leütni s azzal a fonott vesszőkorbácscsal, a minővel a gyermekek szoktak egymásra verni aprószentek napján.

Hanem az öreg asszony nem felejti el a félretett boszút s már harmadszor figyelmezteti Ihnátkot, hogy tegye le mellé két székre az új köntöst, meg a korbácsot, hogy megkaphassa rögtön valamelyiket, mihelyt a «pulya» megérkezik.

S nyomban elfelejti az egész haragját, és Belgrád várát Csernyi Gyurkával együtt, a mint előtte áll a «pulya». (Olyan csendesen jött be a szőnyeges ajtón, hogy csak akkor látja meg, mikor az már előtte áll.)

A «pulya!» A főváros legdélczegebb férfia. Olyan termet, mint maga a czár. Komoly, méla tekintet, ábrándos szürke szemekkel.

– Na te rossz gyerek! Ilyen későn kell jönnöd? Nem játszhattad ki magadat egész nap? Most van vége az iskolának? Nem félsz, hogy mindjárt letérdepeltetlek?

Már ott térdelt előtte. S az öreganya sovány, redős kezét arczához szorítva, odarejté a fejét annak az ölébe.

Ez volt az egyedüli hely a világon, a mit otthonának mondhatott. Itt szeretett igazán.

Az öreg asszony kaczagott s elhúzta a kezét a forró csókok elől, hogy a hajába markoljon a «pulyának».

– A rossz kölyök! Hogy tud hizelkedni! Mint a macska. Jól van no. Nem kapsz verést. Megbocsátok. Ne sírj hát. Épen olyan feje van neki, mint az én jó Maximomnak. Csakhogy az engem jobban szeret, mint te. Annak már olyan idős korában két érdemcsillag is volt a mellén. Hát te mire nézed a napot? Szereztél már becsületet? utolérted az apádat? (az öreg asszony kezei elkezdtek az unokája mellén keresgélni s megtalálták rajta a Nyefszkij Sándor-rend gyémántos csillagát, erre örömtelten kiálta fel.) Micsoda, te «pulya!» Hiszen ez nem is kereszt, de csillag! S még gyémántokba foglalva. Ah! Te megloptad az apádat. Annak kellett volna a gyémántos csillagot megkapni.

Az egy hős, egy nagy ember. De úgy-e bár: azóta az is megkapta az elsőrendű csillagot? úgy-e, úgy-e? kirakva ilyen szép gyémántokkal.

(Igen, igen, megkapta: kirakva szép fényes kavicsokkal a Moszkva-parti fövény alatt!)

– No hát állj fel, hiszen nagy ember vagy már; nem illik az öreganyád előtt térdepelned; mit mondana a czár, ha megtudná, hogy az ő belső titkos tanácsosa még letérdepel az öreganyja elé? Beszélj nekem nagy, országos dolgokról. Én értek hozzá. Oh, Pál czár idejében mindenbe be voltam avatva. Én tartottam vissza az «öreg embert», hogy bolond fővel nem ment a Pahlen gróf összeesküvésébe. Most ülhetne Sibériában! Úgy-e, te szereted a czárt? Úgy is illik. A nagyapádat Pál czár hányszor megütlegelte! Még csak nem is panaszkodott érte soha. De most csak nincs úgy-e összeesküvés a czár ellen?

– Nincs, mamuskám.

– Ha megtudod, hogy van, följelentsd. Ez olyan, mintha meglátnád, hogy öreganyád nyoszolyája alá gyilkos van elbujva: bizony kihúznád a lábánál fogva. A ki a czár ellen vét, azt megbüntetik, a ki pedig érdemeket szerez, azt megjutalmazzák. Úgy-e hogy tett Kutusoffal? Kitörte a koronájából a legszebb drágakövet, azt ajándékozta neki s a kitört kő helyébe egy aranylapot illesztett e névvel: «Kutusoff.» Te «pulya!» A «Ghedimin» név sem rosszabb a Kutusoffénál.

Iván elsápadt. A Ghedimin név? Igen! Meg a czári korona? Azoknak is lesz egymáshoz valami közük. Koronatörésről bizony lesz szó!

– Egész életemet annak szentelem, mamuskám.

S aztán elpirult önmaga előtt.

Nem mondott igazat. Soha se mondhat igazat. Soha és senkinek. Ez az egyetlen teremtés van a világon, a ki igazán, őszintén, lelkéből szereti, s még ezt is folyton-folyvást ámítgatnia kell. Kora reggeltől késő estig folyvást hazudnia kell szemtől-szemébe néző embereknek, hazugságokat elhullatni a háta mögött leskelődők számára, úgy, hogy mikor éjjel imádkozni akar, nem viszi rá a lelke, hogy elkezdje! «Hajtsd hozzám, uram, füledet»: azt hiszi, hogy még az Isten előtt is hazudni fog.

– No de régen vártalak ám, hogy eljőjj. Nagy vitám volt az Ihnátkoval s neked kell benne a birának lenni.

S elmondta a vita tárgyát. – Melyikünknek van hát igaza?

Iván elnevette magát.

– Rendes észjárás és emberi tapasztalat szerint neked volna igazad, mamuskám; mert várakat csakugyan úgy szokás megvenni, fegyverrel. Hanem ebben az egy esetben kivételesen mégis csak az Ihnátkonak van igaza; mert Csernyi György csakugyan úgy vette meg, jó pénz árán Belgrádot a basától. Azért csak add neki a tulupot, nem a korbácsot.

Az öreg asszony odainté a szolgát.

– Hallottad ezt Ihnátko? Ilyen az igazságos férfi az országban. A ki igazságot oszt a szolgának az úr fölött, s igaz itéletet hoz még a tulajdon öreg anyja ellenében is! Örüljetek népek, hogy ilyen ember kezében van a sorsotok. A kinek a száját nem hagyja el más szó, csak igaz szó!

Iván félre fordult.

– No gyere ide, ülj mellém. Aztán gyónj meg. Mikor fogsz már megházasodni? Itt volna ám már az ideje. Nem választottál még?

És Ivánnak azt kell rá felelni: «nem!» Hiszen nem mondhatja meg, hogy «három éve már, hogy nőt hoztam a házhoz; nőt, a kinek nincs annyi szive, hogy bemutassa magát az öreg anyjának: mert irtózik tőle, a miért az olyan vén és ránczos arczú.»

Azt kell mondania, hogy senkije sincs.

– Most hazudsz! Hadd tapintom meg az orrodat. Persze, hogy lágy az orrod. Hazudtál. Hogy ne volnál szerelmes. No ide ügyelj. Nézd, itt tartogatom a fiókomban a menyasszonyod számára való fejdíszt. Látod, én gondoltam te rád. Egy diadém. Nekem is az volt a fejemen, mikor az öreg emberrel megesküdtem. Még akkor Moszkva volt a főváros. Még akkor ennek a palotának a helyén egy fűzfás mocsár volt. A te menyasszonyod is azt tegye fel. Neked adom. Csak tedd el. Te tudod, hogy kinek add azt: majd aztán én is megtudom. A kit te szeretsz, a ki asszonyod lesz.

Iván pedig csak ezt nem tudta igazán. Volt egy asszonya, de az őt nem szerette, s volt egy szeretője, de az nem lehetett az ő asszonya. Egyiknek sem adhatta ő azt az ősi menyasszonyi ékszert.

– Elteszem, mamuskám, míg rákerül a sor.

– No de már most velem fogsz vacsorálni, úgy-e? Az utolsó vajas lakomát nálam költöd el. Nem mégy el dévaj czimborák társaságába tivornyázni, a hogy a többi korhely fiuk, a kiket az éjféli harangszónál a butesnikoknak kell kiűzni a korsókból, meg még rosszabb helyekről is. Te a nagyanyáddal vacsorálsz, a hogy jó gyermekekhez illik.

És Ivánnak még azt is hazudnia kellett, hogy az étel izlik neki, a miből nagyanyja bőkezű unszolással halmoz fel az asztalra. Pedig akkor kelt föl az ebédtől, s aztán várt rá egy lucullusi lakoma a szép Zeneida kastélyában.

De ha még csak a gyomor tiltakozott volna az áldozat ellen! A szív volt túlterhelve jobban. Mennyi aggodalma súlyosult rá ennek a mai éjszakának! Ha elgondolta, hogy a sértett női boszú épen ez órákban önti ki pusztító mérgét azon másik nő ellen, a kiről mindenki tudja, hogy az ő vele igen közel összeköttetésben áll, s a kit ő neki lehetetlen megvédelmezni – és legkevésbé a megtámadója ellen, a ki saját felesége. Talán most e pillanatban követik el rajta a legnagyobb megbántást, mely egy művésznőt összezúz. Ha itthon volna a czár, azt nem mernék tenni; de távollétében minden szabad, a mit Arakcsejeff, a mindenható kegyencz megenged.