Part 29

Ismerte már az utazási rendet. Elől vágtat egy pulk kozák, jól megelőzve az utazókat, hogy azok ne nyeljék a fölvert port. Azután a legelső kocsi mindjárt a czáré. Megismerni azt Ilia hosszú szakálláról, mely úgy repked a kocsis mellén két felől, mint egy zászló. Abban a czár, meg hadsegéde: Wolkonszky gróf. A gróf alacsony és köpczös, a czár magas athletai alak, termetéhez aránylag kicsiny fejjel. Lehetetlen őt eltéveszteni.

Ha egyszer eléje kerülhetne s egy hid alá, egy bokor mögé elbujva, várná nyugodtan, míg feléje közeledik!

De nem érhette utól. Nagy baja volt a holdvilág, mely nappallá tette az éjt, s lehetővé az éjjeli utazást.

Mikor hetednapra Kurszk közelébe értek, akkor aztán egyszerre beborult az ég; zivataros idő támadt: a holdvilág nem toldhatta meg a napot, s kocsival a sötétben menni nem lehet. De lehet lóháton.

Most már reménye támadt, hogy eléje kaphat az utazó czárnak.

Ez a szándéka is meghiúsult.

Tapasztalá, hogy a hatalmasokra nézve nincs lehetetlenség. Ha a czárnak sietős útja van, akkor a sötétségnek is tudnak parancsolni.

Mikor már odáig jutott, hogy egy sötét estétől éjjelig, nyaktörő utakon koczogva, egészen útól érte a czár kiséretét, akkor látta, hogy a czár az éjfél utáni órában fáklyavilág mellett kerekedik útra. Kocsija mellett fáklyavivők nyargalnak.

– Hát hiszen így még jobb lesz! mondá magában Jakuskin.

Hanem aztán, mikor az útra kiértek, akkor látta, hogy milyen veszedelmes csalódás vár reá?

Az út mentében végtül végig, háromszáz lépésnyi távolban rőzse-kupaczok voltak felállítva, s azok mellett jobbágyok álltak kanóczokkal, s egymás után, a mint a czár közeledett, fellobogtak a máglyák az útfélen s megvilágíták a környéket, s ez így tartott egész addig, a míg virradni kezdett.

Kivilágított úton vágtatott végig a czár.

Így marad hátra a farkas, mikor a tüzet meglátja, fogait csattogtatva az éhkoppra!

Ezek az útféli tűzrakások az egész tervét meghiúsíták.

Abba kellett hagynia az üldözést. Most már lefekhetett pihenni.

Ki sem mozdult már most abból a kunyhóból, a hol meghúzta magát, a míg egy hét mulva a másik útikiséret meg nem érkezett, a czárnéval. Annak lassubb járása volt. A mely utat a czár tizenkét nap alatt tett meg, az a czárnénak huszonnégy napig tartott. Jakuskin az ő nyomát követte.

Az út Tagánrogban végződött.

Az azovi tengerpart kikötő városa ez. Szerény kis puszta hely, a mit kétszer odahagyott az összes lakossága, a szerint, a mint hol az orosz, hol a török nagy úr engedte azt át békekötési árban a másiknak. Most épen görögök a lakói. Csak egy bolond késen mult, hogy világváros nem lett belőle. Mikor I. Péter czárnak az az ötlete támadt, hogy egy új birodalmi fővárost alapítson, melynek tengerpartja van, a között habozott, hogy a finn mocsárba rakja-e le azt, vagy a tatár pusztába. Egy felhajított kés döntötte el a sorsot. Ha hegyével esik le a földre, akkor most Tagánrogot hivják Szent-Pétervárnak s az Izsáktemplom kupoláját az azovi tenger tükrözi vissza.

Jakuskin tudta előre, hogy itt nem fog megmaradni a czárné. Az egész városban nincs egy kert. Itt senki sem ültet fát, mintha attól félne, hogy más szedi le a gyümölcsét. A legelső csípős szél fel fogja világosítani a czárné orvosait, hogy azért, mert egy vidék a 46-ik fok alatt van, még nem Olaszország. A czár keresni fogja azt a vidéket birodalmában, a hol az örökzöld erdők pompáznak, hogy ott telepítse le féltett betegét.

Kétféle választása van. Vagy Georgia, vagy a Krim.

Mind a kettő paradicsom annak az orosznak, a ki nyolcz hónapon át nem lát egyebet, mint jégcsaptól szakállas fenyőerdőket.

A czár, a mint Erzsébetet a tagánrogi várkastélyban elhelyezé, azonnal neki indult a vizsgálati körútnak. Elkezdte azt Nachitseván, Novocserkászk felé. Jakuskin azt hitte, a Kaukázus felé fog tovább menni. Minden intézkedés úgy volt megtéve: előfogatok, kiséret előre kirendelve, egész Tifliszig. Kiválaszthatta a helyet, a hol lesbe álljon.

Hanem, ekkor megérkezett a czárhoz Woronzoff herczeg, a Krim kormányzója, s az annyi szépet tudott beszélni előtte a maga tartományáról, hogy a czár egyszerre megváltoztatta az útját, visszafordult s Jakuskin csak akkor vette észre, hogy ismét elvesztette a nyomát, mikor napi járóra volt előtte.

Ismét vágtatott utána: végig a Záp-tenger morotvái között, a mikben a rothasztó láz rossz szellemei leskelődnek az idegenre. Egész Simferopolig nem birta utólérni a czárt. Itt végre épen akkor érkezett meg, a mikor az egész város teljes kivilágítás fényében úszott a koronás vendég tiszteletére.

Hanem a czár nem jött ki a transparentekben gyönyörködni, fáradt volt, lefeküdt.

Jakuskin megtudta, hogy másnap korán reggelre előfogatok vannak rendelve a továbbutazásra. A czár Woronzoff herczeg hirhedett Jusuffi palotáját fogja megtekinteni.

Jakuskin Bajdárnál utólérte a hintókat. Üresek voltak. A czár elhagyta a járt országútat s kocsijait tovább bocsátva, maga, kiséretével együtt, a Tsatir Dagh meredek hegyi útain keresztül lóháton járt be harminczöt verstet.

Oly szeszélyes volt a czár utazása, mintha azt valaki vezette volna, a kinek tudomása van egy emberről, a ki őt üldözi, a ki rá leskelődik, s annak a kijátszására történnének e szerteszét kalandozások egyik völgyből a másikba, járatlan útakon, előre nem jelentve a czár érkezését.

Pedig mennyi alkalmat szalasztott el ez alatt Jakuskin! A czár oly gondtalannak érezte magát a jó, őszinte mahomedán nép között, hogy lóháton és gyalog órahosszat elbolyongott a gyönyörű kertek, erdők között. Mikor az oriandai andalító völgy virágos pázsitján végig heveredett, azt mondá: «itt szeretném hátralévő napjaimat eltölteni!» A kínzó gondok, a melancholia ólomszárnyú rémei ide nem találtak utána, azokat is eltéveszté magától, mint az összeesküvőt.

Végre megtudta egy reggel Jakuskin, hogy a czár Alupkából Mordinofba fog utazni. Ide csak egyetlen egy út vezet, az is csak lóval járható; ezt az útat a bennszülöttek «Lajtorjának» hivják. Megérdemli a nevét, olyan meredeken visz fel a hegygerinczre, néhol szűk sziklahasadékok közé beszorítva.

Jakuskin egy tatár kalauzt fogadott fel, a ki őt az erdőkön keresztül a «Lajtorja» magaslatáig elvezesse.

Még hajnal előtt, sötétben elindult, hogy megelőzze a czárt.

Tatár murzának öltözött át, egy két-csövű vadász puskát vetett vállára.

A sűrű erdőből kibukkanva, maga előtt látta a mély hegyi utat.

Egy sziklafalból kicsurgó csermely fölött virított egy sűrű hibik bozót, két ölnyi magasban az út felett.

Az utat itt egy sziklarepedés szakítá félbe, a min egy keskeny hid vezetett keresztül. Ott a lovasoknak csak egyesével lehetett áthaladni.

A legkedvezőbb leshely Jakuskinnak.

Itt kifizette a kalauzt s azt mondta neki, hogy elmehet.

Mikor az megemelinté köszönet fejében a süvegét, csak akkor tünt fel Jakuskinnak valami sajátságos ezen az emberen.

– Ejnye, te ficzkó! Milyen zöld szemeid vannak?

Az ember nevetett; mintha egy üres hordóba dohogna valami.

– Az ám. Zöld a szemem. Mondá s azzal eltünt az erdő bozótjai között.

Jakuskinnak eszébe jutott Bethsába meséje.

Meghuzta magát a bozótban, puskáját lövésre tartva készen s várt.

Egy-egy keselyű rikácsolva csapott el fölötte, a mely hullának nézte a magasból, oly mozdulatlan volt.

Végre hangzott a jel, a mire vár. Paripák dobogása a hegyi úton.

Egészen szemközt kellett rá jönniök, annyi ideig czélozhatott, a meddig neki tetszett.

Mikor azután a lovagok látkörébe értek, akkor vette észre, hogy mennyire fel van csufolva.

A paripákon csupa csatlósok ültek, kantáron vezetve az üres nyergű lovakat, a miken a czár és kisérete jött. Csupa cselédnép haladt el előtte. A czár megint eltünt valamerre.

Hová lehetett?

– Átkozott zöld szemű ember! Káromkodék magában Jakuskin. Még magamat is babonássá tesz.

A czár csak nem jött eléje. Az megint kikerülte valahol.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A legfölségesebb őszi nap volt, a minőt csak a varázsszép Tauria hegyei közt élvezhetni. A lég tiszta; minden hegy oly közelnek látszik, az ökörnyál selyem fonadéka, mint túlvilágról jövő izenet szállong a magasban, a fák lombozata már veressel, sárgával van keverve; a pázsit beszórva rózsaszín kökörcsinnel. Ez a kis darab föld a világ gyümölcsös kertje. Egész erdő ott a gyümölcsfa, mely érett terhe alatt meghajlik. A hullott alma, körte ott hever az útfélen s a pagony alja terítve van vele. A sárga rigók magasztalják a gazdát, a ki nem sajnálja a fölöslegét a vándor utastól s az erdők madaraitól. A milyen óriási fák más országban a vadkörtét termelik, olyanok terepültek szét a hegyoldalakból aláhajolva, megrakva ökölnyi nagyságú «buzdurgán» körtével s a mézédes «baiarmud»-dal. A mit kézzel el lehet érni, az az utasé, a többi a gazdáé.

Sándor czár el volt ragadtatva e tündérország gyümölcsgazdagságától. Kezdte hinni Bethsába tündér-regéit.

A mint egy helyen az út két összehajló hegyoldal között kezd felemelkedni, harangszó ring alá a magasból.

A czár meglepetve kérdezé egy szemközt jövő tatártól, a ki a bozótból szállt alá:

– Hol harangoznak itt?

– Szentgyörgy-kolostorban, viszonzá a tatár.

– Ki építette azt a kolostort itt a rengetegben?

– Ez a hajdani Diana temploma. Annak a romjai közé települtek le a fekete barátok, a kik az Athos hegyéről jöttek ide.

– Ah! Ez a hirhedett Diana temploma Taurisban? mondá a czár, kinek emlékében egyszerre föléledt mind az a hős rege, a mit a szép Artemis papnéról, Iphigeniáról, Euripidestől kezdve Goethéig megirtak. És most ez barátok kolostora?

A czár nem tudott elmenni egy templom mellett, a nélkül, hogy be ne tért volna.

Itt még többszörös indoka volt e vágynak. A történelmi régiség, a mi a classicus őskorból fenmaradt, s egy keresztyén menhely a csupa mohamedán lakta vidéken.

– Hogy lehetne a kolostorhoz eljutni? kérdezé a tatártól.

– Egy gyalogösvényen, mely ez útról félrekanyarodik, s aztán a kolostor túlsó oldalán ismét levezet az útra. Akkor a lovakat a lovászokkal előre lehet bocsátani, s gyalog megjárni a helyet. Kissé fáradságos út lesz. Én lehetek vezető.

A czárnak annál nagyobb kedve volt hozzá. Egész uti kiséretével együtt leszállt, s a vezető kalauzolása mellett megindult a Diana templomát felkeresni.

Az ösvény sűrűn egymásba nőtt bozóton vitt keresztül. Festői szépségű facsoportok váltakoztak minden oldalon; a mint a vadon termő szőlő egyik fáról a másikra átfutott, zöld mennyezetet képezett az út fölött, melyről az apró gömbölyű csoportba idomult piros szőlőfürtök csüggtek alá, a miknek tatár neve: «Kacsi».

Egyéb gyümölcstermő bokorral is tele volt a geszt, a mik közül különösen kivált két szilvatermő tüskefa, az egyik rószaszín, a másik viaszsárga gyümölcsöt terem; a sárga nagyszemű, s piros fürtökben érik, mint a csoportos meggy.

– Mi neve ennek a gyümölcsnek? kérdé a czár a vezetőtől.

– A sárgáé «alirek», a pirosé «isziumirek».

– Szedj belőle nekem, hadd izlelem meg.

A kalauz hirtelen letépett a szikláról egy csomó vadszederindát, kosarat font belőle, s azt tele szedte alirekkel meg isziumirekkel.

A czár a hegymászástól fel volt hevülve, és megszomjazott. A savanyuédes gyümölcs nagyon ízlett neki, mind elfogyasztotta.

Mikor a kalauznak visszaadta az üres kosarat, akkor tünt fel csak valami különös neki:

– Micsoda zöld szemeid vannak neked, földi!

– Az ám. Azt mondják. Én soha sem láttam a szemeimet.

Egy órai gyaloglás után eljutott a czár kiséretével együtt a classicus romokon épült kolostorig.

Át volt izzadva a rekkenő őszi verőfénytől s a fáradságos hegymászástól. Azon izzadtan járta be a mythosi hagyomány rejtélyes földalatti üregeit, a barlangokat, mikben az áldozatra szánt idegen ifjakat tartották valaha, a sziklába vágott rejteket, a honnan Artemis arany szobrát Orestes elrabolta. Aztán még a kápolnában ájtatoskodott is.

Mikor a kolostorból kijött, keresteté a kalauzt, de ez már nem volt sehol. Nem látta senki, hol maradt el. A barátok maguk vezették aztán le a czárt az erdőn keresztül a «Lajtorja» útjára, a hol a paripák vártak a kirándulókra.

Így kerülte el azt a hybiscus-bozótot, a hol Jakuskin lesett rá.

Hanem azon az estén kénytelen volt megvallani az orvosának, hogy egész testében valami bágyadságot érez, a mit borzongás kisér.

De gyógyszert nem akart bevenni, azt hitte, majd elmulik magától.

Még tovább utazott. Meglátogatta a hajdani Akhtiárt, a minek fenhéjázó új neve Sebastopol. Jelen volt egy új hadihajó tengerre bocsáttatásán, s megnézte a büszke pontusi hajóhadat. Az óriási sánczágyúkkal lövéspróbákat rendeztetett, s ott egész nap fáradt, a megújuló láz daczára. Este későn megint a templomba ment ájtatoskodni.

Orvosa unszolására mégis elhagyta a tengerpartot, s visszatért a félsziget belsejébe, a hajdani tatár szultánok fővárosába: Bakcsi-Szerájba. Ott töltötte az éjt, az egykori ghiráik palotájában.

Egész éjjel és egész nap ott ült egy dervis palotája kapujával szemben a cyprusfák alatt, a mikről Bakcsi-Szeráj oly híres. Ez a dervis volt Jakuskin.

Végre megtalálta a czárt. Odaült az útjába. Burnusába burkolózva várta, míg az előjön a palotából. Bizonyos volt a dologról. Igen jó éles kindzsál volt az övében s a keze nem reszketett.

És megint elszalasztotta a czárt. Ott ment el mellette. A ruhája hozzáért az övéhez, de nem ismert rá; mert a czár tatár nemesnek öltözött s egyes-egyedül, minden kiséret nélkül jött ki a palotából. Ha csak egyetlen egy szolga kisérte volna, már fel kellett volna tünnie, de egy magányos emberre senki sem ügyel. A czár a «könyek forrását» akarta megtekinteni, a mit szeretett leányának hajdani vőlegénye megénekelt. Ez az ábrándozásteljes emlék menté meg őt az orgyiloktól.

Innen ugyanazon tatár öltözetben egy török mecsetbe látogatott el, végignézve a mozlimek ünnepi szertartását.

Aztán vissza sem tért a khámi palotába, felkereste a kormányzói lakban uti kiséretét.

A kormányzónál várt reá egy sürgöny, a miben halálhír volt. Miksa bajor király halt meg, a czárné sógora.

Sándor megijedt, hogy ha azt nejével is tudatni fogják, a rossz hír gyönge egészségét meg fogja rontani. Rögtön parancsot adott az indulásra, a nélkül, hogy a khámi palotába visszatért volna.

A kapuban ülő dervis hasztalan várta a czárt; mire megtudta eltávozását, már akkor az túl járt régen a krimiai isthmuson.

Futhatott utána újra.

Megint eszébe jutott a mese: «a kit a zöld szemű ember magának elszeret, az ellen hiába fenik a fegyvert.»

Kezdett már hinni a babonában, az egész képzelődése tele volt zöld szemű kisértetekkel.

A czár tovább utazott a Dnyeperhez, onnan keresztül a nogáji pusztán a mariopoli selyemtenyésztő telepeken, s onnan az Azovi-tengerpartra, a hol imádott neje várt reá.

Jakuskin mindenütt a nyomában.

Orekhofon innen, a mint egy rozzant hidon átvágott, a lovának lába lecsúszott a gerendák közé s eltörött. Jakuskin gyalog maradt.

Nem messze volt a postához, oda begyalogolt. Lovat akart kapni minden áron.

A postamester odavezette az istállóba.

– Nézd uram, egy lovam sincs. Most ment itt keresztül a czár, valamennyi lovamat elvitték előfogatba.

– Hát az ott a szegletben?

– Az nem az enyim. Egy futáré, a ki most érkezett Kiovból, és rögtön ágyat kért lefeküdni.

– Futár, a ki ágyat kért lefeküdni, annak nem lehet valami sürgős dolga. Hátha rávehető lesz, jó pénzért, hogy alugyék addig, míg én a lovával a mariopoli állomásig elbaktatok s onnan vissza küldöm neki.

– Próbáld meg, uram. Nem lesz hallatlan eset, ha Oroszországban egy futár a lovát eladja maga alól.

(– Ha nem adja, megölöm! gondolá magában Jakuskin s benyitott a vendégszobába.)

Egy fiatal dzsidás tiszt ott feküdt az ágyon, befurva magát a dunnák közé.

– Jó napot, bajtárs! Köszönté őt Jakuskin.

– Szó sincs róla! vaczogá az összeverődő fogakkal. De bizony megdöglöm. Az átkozott kaukázusi láz útban kapott. Végét járom. S nekem sürgönyt kell a czárnak átadnom személyesen. Ott, a hol. Roth tábornok küldi. Veszedelem van az időhaladékban. És én nem tudok a lovon ülni. Nézd, bajtárs, tedd meg azt a barátságot. Vedd át e sürgönyt. Ülj fel a lovamra. A czár Taganrogba ment. Siess utána. Add át neki ezt a levelet személyesen. A saját kezébe. Ez a parancsom. De én már majd csak a másvilágon teszem meg a rapportot. Siess kérlek…

Semmi kivánatosabb nem történhetett volna Jakuskinnal, mint ez a megbizás! Egy sürgöny, melyet személyesen kell átadni a – czárnak.

– Az Isten áldjon meg bajtárs! Csak halj meg nyugodt lélekkel. Én elvégzem a rád bizott dolgot, s ha van menyasszonyod, még annak is megirom, hogy hol haltál meg, s az órádat lánczostól elküldöm az édes anyádnak. Jobb emberedre nem bizhatod a dolgaidat, mint rám.

A futár valószinüleg ott is maradt a szép zöld pusztában eltemetve. Jakuskin pedig felült az ő lovára, s keblébe dugta a rábizott sürgönyt.

Hanem a ráhagyott paripa nagyon rossz gebe volt. Nem az a pusztai úthoz szokott ló, a mi a másik. Ezzel alig tudott keserves négy órai járást ügetni naponkint s a hol hid jött, ott le kellett szállnia róla, s úgy vontatni át erőszakosan, mert nem akart a dobogóra menni.

Ilyen keserves utazás mellett négy nappal később érkezett meg Tagánrogba, mint a czár.

Mikor Jakuskin átvette a haldokló futártól azt a levelet, a mit az a keblébe dugva hordott, megrémlett előtte az a gondolat, hogy ez a levél ragályos is lehet. Kiverte a gondolatot a fejéből: «eh mit? ki félne most egy összehajtott ív papirostól?»

Pedig bizonyára okosabban tett volna magával és barátaival Jakuskin, ha az útfélen felvesz egyet azokból a «szarvas kigyókból», a mik az árokpartokon, meg a kocsivágányokban végig fekve leskelődnek az utasra, s azt dugta volna a keblébe, mint hogy azt az összehajtott ív papirost rejté oda, a mit személyesen kell átadnia a czárnak.

Azt gondolá, hogy hiszen lehet már abban a levélben akármi, ha egyszer ő azt átadhatta!

Annak a levélnek a története pedig ez volt:

A déli hadseregnél minden készen volt az alkotmányterv keresztül vitelére. Pestel, a kit Oroszország Riegojának neveztek, ez ideig több mint ezer tisztet nyert meg az összeesküvés számára, föl egész a tábornokokig. Pestel volt elfogadva leendő katonai dictátornak, ki a déli hadsereggel a görög köztársaság helyreállítására fog sietni; míg Ghedimin, mint polgári elnök, benn az országban rendezi el a kilencz köztársaságot. A terv szerint január elsején 1826-ban kellett a «Viatka»-ezrednek, melyet Pestel vezényelt, a tultsini főhadiszállásra bevonulni. Ezen a napon minden, nem az összeesküvőkhöz tartozó tisztet le akartak ölni. Onnan azután Kiovba rohanni, az első hadtest főparancsnokát: Osten-Sacken tábornokot elfogni, a köztársasági alkotmányt kikiáltani; a lengyeleket fölkelésre birni s a czárt trónvesztettnek nyilvánítani. Egész ezredek, gyalogság, huszárok, tüzérek meg voltak e terv számára nyerve, s a főparancsnokok még csak nem is álmodtak róla, hogy mi történik a közelükben. A közkatonákat azzal nyerték meg, hogy a «német» tiszteket kell agyonverni. A németet ütni természetesen mindenkor népszerű eszme. A hadsereg élén álló főtisztek: Osten-Sacken, Wittgentsein, Roth, Diebits, mind németek voltak.

Az egész vakmerő terv egyetlen egy embernek szívbeli gyöngeségén hiusult meg. Az ezer közül egy, valami «Majroboda» kapitány nem tudott megalkudni a lelkiismeretével s a főnöke, Roth tábornok előtt felfedezte az egész összeesküvést, minden részleteivel együtt, a főnököket, a vezetőket is megnevezve.

Roth tábornok rögtön megirta e felfedezést a czárnak, s egy kapitány által utána küldé Tagánrogba.

A kapitány útközben lázt kapott, mely gyorsan hagymázba ment át; nem vihette a levelet Tagánrogba. Ekkor hozta oda a végzet az őrjöngő Jakuskint, hogy a sors szekerének kiesett kerekét pótolja ki. Ez volt az a levél, a minek átadására ő vállalkozott. A keblébe dugva vitte ő maga a feljelentést összeesküvő társai ellen.

Mikor elcsigázott gebéjével a tagánrogi várpalota előtt megállt, első dolga volt az őrségben levő tiszttől megkérdezni, hogy itt van-e a czár?

Attól azt a választ kapta, hogy itt van és néhány nap óta nem is hagyta el a szobát. Azt mondják, beteg volt; de épen ezelőtt egy órával indult egy gyorsfutár, azzal az örvendetes tudósítással az anya-czárnőhöz, hogy a mult este a baj egészen megfordult, s a czár egészsége visszatért.

– Áldassék Isten érte! sóhajta föl Jakuskin (a kindzsált keze ügyébe igazítva a keblében).

Minden körülmény kedvezett rémséges tervének. A czári lakhely tisztelet-őrsége épen abból a Viatka-ezredből került ki, melynek minden tisztje és közkatonája meg volt nyerve az összeesküvés számára. Csupa ismerős arczok integettek feléje szemöldökeikkel.

Elhatározott léptekkel sietett fel a lépcsőkön.

A két őrt álló gránátos a czár szobáihoz vezető ajtó előtt tisztelgett neki, s bebocsáták.

Az előszobában egy szolgálattevő tiszt állt, a ki, mint jó pajtás üdvözölte, nevén szólítva.

– A czárt keresem egy sietős sürgönynyel.

– Eredj be, odabenn találod Diebitset, a hadsegédét, az majd bejelent.

Jakuskin kinyitotta az ajtót, de ugyanabban a perczben valaki belülről is nyitotta azt, s a belépő és kijövő az ajtó-küszöbön szemközt találkoztak.

Jakuskin összeborzadt. Egy arczot látott maga előtt, a melynek zöld szemei vannak. Vagy talán csak képzelte azt? Az alak tatár öltözetet viselt s ez arcz kifejezése valami oly sajátszerű, elijesztő, kihivó, elbizakodott volt, gúny, megvetés, gyászszal vegyülve rajta, s a zöld szemek világítottak, mint két szentjános bogár. Mikor elhaladt Jakuskin mellett, sugárzott róla a hidegség.

Jakuskin nem állhatta meg, hogy egy perczig ne tétovázzon.

– Te! Mondá a segédtisztnek, az eltávozóra mutatva. Ki volt ez az ember, a ki most innen kiment?

– Valami futár.

– Nem láttad, milyen zöld szemei voltak?

– Bizony nem ügyeltem rá. Hát te mit törődöl az ő szép szemeivel?

Azzal Jakuskin belépett a másik szobába.

Ott találta Diebitset, a ki egy asztalnál ült és irt. Sietős dolga lehetett, mert csak onnan az irásból felelgetett a kérdéseire.

– Lehet bemenni a czárhoz?

– Lehet.

– Egyedül van?

– Egyedül.

– Mit csinál?

– Alszik.

– Sietős sürgönyt kell neki átadnom azonnal. Felkölthetem?

– Költsd fel.

A tábornok fel sem nézett az irásból, nagyon meg sem nézte, hogy kivel beszél? Jakuskin elszántan indult a mellékszoba ajtaja felé. Csoda, hogy szivének hangos dobogásáról ki nem találta a vele beszélő, hogy mit forral belül?

Csak egy ajtó választotta hát már el áldozatától – s ez az ajtó is nyitva!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A czár nagyon beteg volt már, mikor Tagánrogba visszaérkezett.

És aztán nem akart gyógyszert bevenni.

Ez az orosz czároknak a jellemvonása: daczolni a betegséggel. Nem akarják elhinni, hogy az a csontember, (az ő első szolgájuk!) a kit annyi ideig tartottak zsoldjukban, a ki az ő parancsukra, mint a kalászt, úgy aratta le az ember-sorokat, egyszer hátrafelé is találhat vágni a kaszával, s az ő «urát» magát aratja le. Büszkébbek, hogysem megengednék egy sápadt szellemnek, hogy az őket gyöngének lássa, hogy gyöngeségüket hallja, akaratukat korlátozza; még a halálnak is azt mondják, mikor az ajtón kopogtat: «várj!»

Vagy talán nem úgy volt. Hanem úgy, hogy egy nagy, monumentalis alak, a ki sok ideig vállán hordozta a földet, mint Atlas, belefáradt a földteke emelésébe? Hogy az, a ki egyszer ahhoz volt szokva, hogy a világ négy sarka viszhangozzék dicsőségétől, irtózott hallani most azt a suttogást maga körül, mely boszút, keserűséget hirdetett ellene, s vágyott a kripták csendessége után? Nem volt már semmi tenni valója a világon. Érezte, hogy útjában áll a történelemnek. Elvesztett mindent, a mi szivének drága volt: az utolsó napsugár, beteg nejének mosolygása, maga is letünő fény volt már az alkonyégen. Nem hihető-e, hogy mikor a világfáradt óriás azt a túlvilágról jövő szózatot hallá: nem bujkált előle, nem zárkózott be, nem keresett menekülést füvek és érczek csodatevő erejében, hanem ajtót tárt eléje, s azt mondá: «itt vagyok, menjünk!»