Part 28

Hogy ez az ezernyi ember, a ki itt most együtt van: tánczol, mandulatejet, sorbethet, punchot iszik, egymásnak bókokat mond, tréfál, enyeleg, egymásnak a legelkeseredettebb ellensége, tele halálos gyülölettel, a végkitörés elszántságával. Mindenki tudja, hogy az az ő vis a vis-ja, a kivel a contratánczot szemközt járja, egyúttal fatalis antagonistája, a ki az ő fejére alkuszik. Hogy mikor ezek az aranyos, bársonyos, érdemcsillagos alakok, kalapjaikat a hónuk alá csapva, egymás előtt félig, a czár előtt pedig egészen meghajolnak, egytől egyig azt gondolják magukban: «ma, vagy holnap, vagy én vagy te, a fejünkkel a hónunk alatt fogunk egymásnak bókolni?» Csak ő neki, az énekesnőnek, kell e szót kimondani: «Énekelni fogok a lelenczek javára!» S egyszerre minden kard kirepül a hüvelyéből, s a kik vis-a-vis tánczolnak most, egymásnak a testén fogják fegyvereiket keresztül verni, s azt a magas karszéket ott az emelvényről le fogják taszítani, nem kérdezve, ki ül rajta? vagy megfordítva, átalakítják mészáros paddá, a hol emberi tagokat konczolnak széjjel. Az összeesküvők s az elnyomók, a gyilkosok és a bakók mind együtt egy tánczteremben és ezek mind nagyon jól tudják egymásról, hogy ki «micsoda?», elannyira, hogy mikor egyszer a tánczrendező e szó helyett «tour de main» azt találja kijelenteni: «coup de main», általános nevetés támad. S mindenki tudja, hogy min nevetett? Csak a czár kérdezi: «miért van olyan jó kedvük az uraknak?»

Ezt mind látta Zeneida. Hiszen minden embernek a titka az ő kezében volt.

Oh még azt is látta jól, hogy a kegyelmes háziasszonynak mi oka volt ezt a fényes ünnepélyt rendezni?

Azért, hogy egy fiatal asszony el legyen csábítva?

Oh nem!

Hanem azért, hogy meg legyen találva a nyitja egy titoknak, a mit azok, a kikre bizva van, el nem árulnak senkinek – még a legkedvesebb feleségüknek sem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint az udvar elhagyta a báltermet, illem szerint az egész társaság oszlásnak indult. Ki akarna még a maga kedvéért is mulatni?

Zeneida megint szárnyai alá vette Bethsábát s vitte magával haza a Kresztofszki szigetre.

A míg a gondolán ültek, a fiatal nő nagyon hallgatag volt, s Zeneida szándékosan nem kérdezte tőle, hogy mulatott?

Az alatt, a míg otthon báli köntöseiket levetették, a nő méla, ábrándozó volt. A hűs vizen tett gondola-út megkivánta, hogy lefekvés előtt még theához üljenek. (A mocsártól kivívott paradicsomban váltóláz leselkedik.) – Így aztán, mikor egyedül maradtak, megtörte Bethsába a méla töprengést.

– De hát kérlek, ez itt a valláshoz tartozik-e?

– Micsoda?

– Hogy egy keresztyén nő, a kinek férje van, s azt szereti, mikor egy másik keresztyén férfi azt mondja neki: «én boldogtalan vagyok! én meghalok, öngyilkos leszek, elkárhozom, ha ön kegyetlen marad hozzám!» hát akkor tartozik férjétől elvenni a szeretetét s ennek a másiknak adni, hogy azt megszabadítsa a boldogtalanságtól, a haláltól, a kárhozattól.

– S azt mondták-e neked?

– Azt. Mert ha ezt a vallás parancsolja, hogy egy asszonynak a férje iránti szeretete csak olyan, mint szent Mártonnak a köpönyege, ha lát egy didergő koldust, levágja felét s annak adja: akkor én visszatérek a pogány hitre, a hol nem kivánja tőlem senki, hogy másnak a boldogságával törődjem, mint az uraméval.

– Ez neked mind új dolog volt?

– Sirni szerettem volna, mikor így beszéltek hozzám. Azt hittem, a szemem kiég, s már a hallgatása által az ilyen beszédnek meg vagyok szeplősítve. Mikor nekem a puszta távollét az én Sándoromtól már olyan érzés, mintha halottat gyászolnék, s ha táncz közben idegen férfinak kell nyujtanom a kezemet, az úgy fáj, mintha egy galambot öltem volna meg. S ha valamin kaczagok, a szivem megdobban, mintha loptam volna, holott az jut eszembe: «bezzeg, most ő neki nincs min kaczagni! Ő most én utánam sóhajt, szomorkodik, én pedig nevetek – nála nélkül!» – És mind ennek daczára valami veszedelmes kiváncsiság arra ösztönzött, hogy tovább hallgassak e szavakra, hogy egészen a fenekéig lenézzek annak az örvénynek, a mihez közelíteni irtózom, s úgy tegyek, mintha szivesen hallgatnám.

– Azt igen jól tetted.

– No, ugy-e bár? Nem illett, hogy elfussak tőle.

– Akkor el lettél volna veszve. Nőnek nem szabad azt észrevétetni, hogy a csábítástól retteg; a feltünő elutasítás kész martalékká teszi őt. Szemmel kisértelek. Igen jól viselted magadat. Olyan arczot csináltál, mint a ki nem érti a mondottakat: azt hiszi, hogy az mind tréfa, s ez által kényszeríti az ostromlót, hogy még nyiltabban szóljon.

– Valóban azt tettem. Képzeld, a vakmerő! még azt is megvallotta, hogy irántam való gonosz szenvedélyből Pleskovtól fél napi járásnyira egy birtokot megvásárolt s a telet az én kedvemért ott fogja tölteni; bennünket Pleskovban gyakran meglátogat. Azt akartam neki rá mondani, hogy biz oda ne jőjjön.

– Jól tetted, hogy nem azt mondtad. Hanem azt, hogy «Szergievics Sándor mindenkor szivesen fogja önt látni.»

– Igazán azt mondtam. Erre ő aztán nagyot sóhajtott: Hejh, ha ön egyszer e szókat tudatná velem: «holnap Szergievics Sándor elutazik hazulról!» Szerettem volna őt ezért arczul ütni!

– De nem tetted, hanem naiv, tudatlan képpel azt kérdezted tőle: «De hát mi haszna volna önnek abból? Ön nem jöhetne oda a házunkhoz, mikor a férjem nincs otthon. Az egész világ meglátná.» Erre ő azt felelte: «Igen, de eljöhetne ön az én kastélyomba!»

– Hát ezt te hogy tudod?

– Abból, a mit most elmondtál, s abból, a mit láttam. Közel voltál hozzá, hogy sirva fakadj.

– Még többet is mondott. «Igen jó ürügye volna önnek eltávozni hazulról az alatt, míg Szergievics Sándor oda van. Önnek az anyja, a grúzi királynő, ott van a Szent-Anna-kolostorban Novgorodon. Ön azt mondaná: őt megy meglátogatni, kit gyermekkora óta nem látott, s kinek meg akarja mondani, hogy férjhez ment, áldását akarja megnyerni.» Még szegény anyámat is belékeverte a gyalázatba.

– Te arra csakugyan ott is hagytad és keresztanyádhoz menekültél.

– Észrevetted azt is?

– Oda pedig jó helyre menekültél s jónak panaszolkodtál!

– Oh, ha hallottad volna, hogy miket beszélt?

– Láttam.

– Hogyan: láttad?

– A te arczodról. Minden szavát visszatükrözte elszörnyedő tekinteted. Azt mondta, ugy-e: «Oh, szegény Galbán! Ha tudnád, mennyit szenved miattad? Már meg akarta magát ölni! Már el akarta magát temetni a solovecski zárda katakombáiba! Szólj egy nyájas szót neki. Annyi az, mintha egy gazdag egy fillért ad a koldusnak. Hiszen titokban marad az; senki sem tud meg felőle semmit. Mi többi asszonyok is úgy teszünk. Nincs kivétel. Aztán csak kölcsönben esik. Mindnyájunkat megcsalnak: engem is, téged is. Ugyanakkor, mikor te Galban vallomásait hallodtad, Puskin egy más nőnek mondja el azokat, a ki nem olyan félénk, mint te vagy.

– Így mondta, így! De még ennél többet is. Hogy ez az ember (a kinek még csak a neve sem fogja érinteni az ajkamat soha), kész magát számüzni érettem Szent-Pétervárról, lemond fényes hivataláról, csak azért, hogy közelemben élhessen. S képes lesz kétségbeestében megölni Sándort, engemet és önmagát, ha sokáig kinzom. Oh, mint megijesztett! Én, a mint hazamegyünk, elmondok Sándornak mindent s megfogom a kezét, hogy fussunk együtt a világba.

– Azzal épen az ellenkezőt érnéd el. Azt, hogy Puskin felkerekednék s ha neki nem szabad Szent-Pétervárra jönni, ő hivatná ki innen Galban lovagot, s annak szomorú vége lenne. Ne félj tőle. Fogadd el a harczot.

– Én? Én fogadjam el a harczot? ő ellene? Én gyönge, ostoba, gyáva kis teremtés, a ki minden szavától rettegek.

– Rettegsz és gyáva vagy, mert azt hiszed, hogy a szived forog veszélyben; de ha megtudod, hogy nem a te szivednek van kitéve a háló, hanem a Puskin fejének, hogy az ő élete, sorsa, végzete az, a mi ellen a cselt szövik: akkor nem fogsz gyáva lenni.

– Mit beszélsz? Sándor életéről van szó?

– Csitt! Ne kérdezz többet! Majd ha lefekszünk, ha egyedül leszünk, nem leskelődik utánunk senki, akkor elmondok neked mindent; aztán megtanítalak, hogy mit tégy? Most fond papillotokba a hajadat: holnaputánra Peterhofba vagyunk hivatalosak, a fényes búcsuünnepélyre; ott remekelned kell, ott meg kell mutatnod, hogy mit tud egy ilyen gyönge, tudatlan, gyáva kis asszony, mikor a férje élete forog a koczkán.

– Oh akkor, ha az úgy van, nem fogok félni, vakmerő leszek és ravasz, mint egy macska! Egy lepkét gombostűre felszúrni nincs bennem elég bátorság; de azt, a ki az én Sándoromat fenyegeti, a szivén keresztül ütni… (Mash Allah!) az anyám leánya vagyok!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeneida aztán megtanította Bethsábát valamire, a mit remekül végig játszott… de most még nem szabad elárulnunk, hogy mire.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a gyűrű szerencsésen bele lett illesztve a lánczba.

A harmadnapi ünnepélyen, a mit a czár adott búcsuzó külföldi fejedelmi vendégei tiszteletére Peterhofban, az orosz Versaillesban, Bethsába részesült abban a megigért kitüntetésben, hogy a czárnőnek be legyen mutatva.

A czár régen ismerte őt már, mint Zsófia játszó társát.

Ő maga vitte rá a beszédet, hogy a georgiai fejedelem leánya arról a vidékről szóljon a czárné előtt, ahol született. Bethsába, a kis mesemondó, aztán felnézett a magasba, a hol nem láthatta a körüle levő embereket s elkezdett beszélni arról az országról, a hol soha sincs tél.

Kicsoda az, a ki ne volna ékesen szóló, mikor a hazája szépségeiről kell beszélni? Arról az égről, a mely átlátszó, mint a kristály, arról a légről, a mely balzsamillattal terhes, azokról az erdőkről, a mik ragyogó lombjukat le nem hullatják soha, a folyóról, mely soha be nem fagy, a mezőről, mely örökké tele virággal, s az óriás jéghegyekről, a mik a mosolygó völgyet körülzárják, alant örökzöld virány, fent örök fehér jégormok. S életerő, embererő van fűben, fában, vizben és levegőben. Sorvadást, senyvedést az ott lakó nem ismer.

A mit a világ hirhedett orvosai nem birtak kivinni, hogy a czárnőt rábirják más éghajlat alá költözésre, egy egyszerű gyermeteg ajk bűbájos csevegése véghez vitte azt. A czárné kezét nyujtá férjének: «ezt a vidéket én szeretném meglátni!»

Az a szó pedig, hogy «én ezt szeretném!» hatalmasabb volt mindennél, a mit emberi parancsszónak neveznek.

Udvaronczok és összeesküvők, a kik a fényes ünnepély alatt a Sámson-szökőkút nagyszerű vizijátékai körül összegyültek, nem is sejtették, hogy egy iczipiczi kis asszonyi teremtés, egy olyan mosolyra csücsörített piros cseresznyeszájacska tíz percz alatt hogy dönti halomra mindazt, a mit ők évek alatt építettek, ástak, fúrtak, föld felett és föld alatt. S egy csengő galambkaczagás hogy fújja szét az ő ágyúikat, torlaszaikat, hadseregeiket és haditerveiket! A gruzi királyleánynak egy tündér meséje azt a minden mesét fölülmuló csodát követte el, hogy egy csepp vizzel eloltott egy kitörni akaró vulkánt.

Ez a csepp víz a czárné szemében ragyogott, mikor azt mondá:

– Én oda szeretnék menni! ott meggyógyulnék!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen az estén Galban lovaggal is volt találkozása Bethsábának.

Nem félt már tőle. Zeneidától megtanulta, hogy mit kell tenni az anyja leányának?

A bál végén a herczegnő és Zeneida találkozott egymással a vestibuleban. Kocsijaikra vártak. Peterhofból kocsin kellett hazamenni Szent-Pétervárra.

A herczegnő azt mondá Zeneidának:

– Ez készen van. (Bethsába hátramaradt Galban lovaggal.) Köszönöm önnek a segítséget.

– Kölcsönbe esett.

– A kis bohó megvallott mindent. Egészen oda van. Azt is megvallotta, hogy ön is segítette őt előre.

– A fecsegő!

– Én azt hiszem, hogy ő valakit nagyon, nagyon boldogtalanná fog tenni.

– Én is ezt várom.

– S akkor aztán megindulhat a kettőnk közötti harcz.

– Nem hiszem, herczegnő. Én lemondok minden igényről a boldogtalan boldoggá tételéhez.

– Ah, ön azt akarja velem elhitetni, hogy egészen szenvedély nélkül cselekszik.

– Épen nem. Hanem az, a mi most születni fog, egy olyan szörnyeteg, a minek két anyja van. Az egyik a boszú, a másik a szerelem.

– Ah! És ön a boszút választja magának?

– S engedem a másikat önnek, herczegnő.

– Nem feledtem el, a mit egy diplomata mondott, hogy szövetségeket azért köt az ember, hogy egymást megcsalja.

Ghedimin herczeg odaérkezett, hogy nejét a hintójához vezesse.

A mint Zeneidát meglátta, észrevehetőleg összeborzadt.

– No, nézze ön, szólt a herczegnő negédesen. Milyen kedvetlen! Egészen búskomor. Egész nap nem tudom magamtul elűzni; mindig ott ül mellettem. És aztán, ha volna valami mondani valója. De csak a homlokát ránczolja össze és töpreng. Ugyan kérem, Ilmerinen kisasszony: Ön nagy varázslónő; szóljon hozzá egy szót. Bizonyos vagyok felőle, hogy az felvidítja.

– Igazán kivánja ön azt herczegnő?

Ghedimin herczeg, a hogy Zeneidára nézett, a tekintetében félelem és nyugtalanság volt kifejezve. Ő volt a «megválasztott diktator!» A mikor Zeneida kimondja a szót: «én énekelek,» neki kardot kell rántani: «én harczolok!»

Zeneida megkisérté a nagy bűvészetet, hogy egy szavával meggyógyítsa a melancholiát.

– Nálunk a mai nappal be van fejezve a nyár, ugy-e, herczeg? S aztán rögtön itt van a tél?

No már az elég banális discursus! Az időjárásról beszélni.

Ghedimin herczeg ráhagyta.

– S nagyon unalmas telünk lesz, ha csak mi «is» el nem megyünk a Krimbe, vagy a Kaukázusba, a hol újra kezdődik a nyár.

Közönséges phrasis.

De Ghedimin herczeget az egyetlen egy «is» szócska egyszerre felvillanyozta. Mintha csak kicserélték volna! Az arcza felderült, termete visszanyerte délczegségét, csuda történt vele.

– Menjünk, kedvesem, mondá a herczegnőnek, s Corynthia nagy bámulatára, míg a lépcsőkön haladtak, Ghedimin herczeg a zárkeringő nyitányát dudolta.

Csakugyan ördöggel van az a leány! Beszél a semmiről semmit és azzal átalakít egy holt embert élővé.

Pedig minden szavát latra vetette egyenkint Corynthia, a mit Zeneida mondott. Melyik volt a varázsszó? Semmiség az mind. Csak az az egy kis szókötő kerülte ki a figyelmét: «is».

Ebből megtudta Ghedimin, hogy a czárnő odamegy, s a czár bizonyosan vele fog menni. Egy lidércznyomástól szabadult meg a keble.

Galban lovag pedig lekisérte a hölgyeket kocsijukhoz; és Bethsába megtette azt, hogy a kocsiból kihajolt s visszanézett utána.

– Ezt elfogtam! gondolá magában Galban lovag.

AZ ÜSTÖKÖS ALATT.

1825-ben Szent-Pétervárott a két nyári hónapon át nem vesztegetik az olajat azzal, hogy az utczán meggyujtsák a lámpásokat: úgy is elég világos az éjszaka. A legelső lámpásgyujtás arra a napra esik, a mikor az udvar visszatér Peterhofból a fővárosi téli palotába.

Erre a lámpa-gyujtásra vártak sokan!

Valami nagy terv volt készülőben az alsóbb rétegek közt dolgozó összeesküvőknél, a mit nem közöltek a szojusz blagodenstoiga, meg a szojusz szpaczinia előkelő matadoraival.

Az új hold esős, borongós napokkal kezdődött, s mikor aztán a holdnegyed napján megfordult az időjárás, s egy éjszaki szél lefútta az égről a felhőket, estefelé mindenki meglepetve látott az égen a hold ezüst sarlója mellett egy új égi csodát: egy tüzes kardot, egy üstököst. Olyan gyorsan jött, hogy csak akkor vették észre, mikor már teljes pompájában ott állt.

Hát mi az az üstökös?

A tudósok maguk sem tudják; hát még a szegény hétköznapi ember?

Dögvész, háború, világbomlás hirdetője. A ki nem hiszi, bizonyítsa be, hogy nem igaz. Bortermelő országokban azt állítják az üstökösről, hogy jó bortermést igér. Ehez a szent-pétervári népnek semmi köze: náluk csak pálinka terem. S annak a szaporaságára nincs befolyása az üstökösnek. Ellenkezőleg, mikor valami zűrzavar készül az országban, olyankor mindig kevés pálinka fogy el. Sajátsága az orosznak, hogy mikor nagyon elbúsulja magát, akkor nem iszik. Mikor a szent-pétervári rendőrfőnök azt hallja, hogy a naponkinti ötezer cseber pálinka helyett csak kétezer fogyott el a korsókban, akkor megkettőzteti az őrjáratokat.

Az üstökös megjelenése még fokozta az izgalmat. A prófétáknak élő jelvényük volt, a mire hivatkozhattak. Ime, a mennyei lángkard is megjelent már.

Mikor Sándor czár Peterhofból elindult, udvarmesterének azt az utasítást adta, hogy előre fognak menni, a czárnő lakosztályát rendbehozni.

Este volt, mikor csekély úti kiséretével a főváros alá megérkezett. Ott a Nyefszki Sándor-kolostor előtt megállt; betért a templomba és megrendelé, hogy másnap hajnalban egy halotti misét tartsanak.

Mikor elhagyta a templomot, onnan a lépcsőzet magaslatáról végignézett az előtte elterülő világvároson, mely ködbe burkolva feküdt előtte.

Mint egy tenger, úgy morajlott ez a távolban; utczák zöreje, emberhangok egy méhköpűzugássá vegyülve.

Ott állt sokáig elmerengve. Egy negyedszázados élet óriási küzdelmei merültek föl a ködtengerből.

És érezte azt a nem emberek számára teremtett kínt: a lehanyatlás érzetét az élet alkonyán. A levert Astarothok és Leviathanok számára volt ez feltalálva és a kik hozzájuk hasonlók akartak lenni.

Felemelkedett odáig, a hol Istennek hitte magát, hogy aztán lebukjék oda, a hol nincs ember, a ki cserélni akarjon vele. Ő és Napoleon voltak e negyedszázad óriásai.

És az a másik Leviathan ott szent Ilona szigetén nem nézi sivárabb lélekkel végig a tengert, mely őt Páristól távol tartja, mint Sándor czár azt a ködöt, a mi fővárosa fölött nehezül. Ez mélyebb és végtelenebb a tengernél; mert ez emberi lehellésből támadt és a hány lehellet, annyi szidalom ő ellene, az egykor bálványozott ellen. Külömbség közöttük csak az, hogy a legyőzött óriást visszakivánja a saját népe, a legyőző óriást pedig megunta.

S az az üstökös csillag ott az égen, mint egy égő toll, melylyel egy láthatatlan kéz írja fel az országok és koronásfők sorsát a csillagok közé.

Sándor czár kedélye mindig hajlott a mysticismusra. Tele volt sejtelmekkel, rémlátásokkal: hitt a végzetekben s azoknak az előjeleiben.

Az üstökös és a hold együtt szálltak alá a láthatár sűrű ködeibe.

A czárnak volt egy vén kocsisa, övig érő rengő szürke szakálláról nevezetes alak, a ki minden hosszú útján hordozta a czárt; a legbizalmasabb embere. Mikor felült Sándor a háromfogatú troikába, azt kérdé tőle:

– Láttad az üstökös csillagot, Ilia?

– Láttam, uram.

– Tudod, hogy az szerencsétlenség és bánat előhirnöke? Ámde teljesüljön az Úr akaratja!

Neki hajtatott a mormogó városnak.

A mormogás azt beszélte magának, hogy a czár hosszabb útra készül; de még nem tudni hová? A czárnőt akarja elvinni e zord égalj alól; de még nem mondta senkinek, mely vidékre. Ő maga megy előre szálláskészítőnek. Valahányszor hosszabb útra indul, mindig a kazáni Boldogasszony templomában szokta a Veni Sanctét meghallgatni; ez az ő temploma, maga építteté, szentelteté föl; ennek a küszöbéről szokott mindig úti kocsijába felülni. Az egész papság ott vár reá hajnalban, legpompásabb ünnepi köntösébe öltözve: a kedvencz énekkar is ott fogja hallatni zsolozsmáit. És aztán azt beszélte magának a mormogó város, hogy mikor a kazáni szentszűz templomában együtt lesznek a főpapok, a czár és a főherczegek, akkor lenn, a kriptafenekén egy elszánt ember erre az invocatiora: «Jövel szentlélek úr Isten» megnyomja egy pisztolynak a ravaszát, s azt mondja: Eredj te oda hozzá! S arra templom, szent képek, czár, nagyherczegek, papok és énekesek, mind fölrepülnek a magas mennyországba.

Szörnyeteg egy gondolat!

És talán bekövetkezett volna. Talán már ott ült napok óta a kripta fenekén, a lőporral megtöltött koporsók között valaki: egy az engesztelhetlenek közül s várta a jeladó csengetyűhangot, melylyel az inclangorium arczraborulást hirdet az ájtatosoknak, hogy rémtettét, mely egy országot fordít fel, végrehajtsa.

Elfordították e végzetet földben nyugvó hamvak.

Másnap, kora hajnalban, a czár nem a kazáni Boldogasszony templomához hajtatott úti kocsijával, a hol az aranyba öltözött metropoliták várták; hanem a Nyefszki Sándor kápolnájához, a hol a feketébe öltözött asceták, a «simnik»-ek járultak eléje, hogy bevezessék őt a gyászmise megtartására.

Egy hivatalos röpirat hosszan leirja ezen ünnepélyt, hogyan térdepelt a czár az ikonostas előtt, hogy tette a protopopa Seraphim atya a porbaborult czár fejére az evangeliumot, hogy vezekelt a világ ura a szegény simnik cellájában s miket mondott az neki a nép elvetemültségéről. Minthogy a tudósítás authentikus, bizonyosan egy szó sincs benne, a mi a valósággal összeegyezzen.

Más volt az, a mi a czárt e falak közé hozta. Ott nyugodtak eltemetett leányainak hamvai. Egymás mellett mind a hárman. Zsófiát is odahozatta titokban. S az a három gyermek ott lenn a mély föld alatt szövetkezett egymással, hogy atyjukat megmentsék; ők hivogatták őt oda a maguk csendes, vésztelen lakhelyéhez, a hol nem lakik más a rejtett odúkban, csak a galambok.

Hogy mit beszélt az apa e csendes hamvakkal? azt csak a falak tudják, az nincs a hivatalos tudósításban.

Mikor kijött a templomból, a hol «a halotti misét» végighallgatta, a nap épen akkor jött fel. Vereslő sugarai beragyogtak a város ködeiből kimagasló Péter-Pál tornyait, az Izsák templom kupoláját, nyílvégű keresztjével, a hajnali harangszó búgó hangja ringott végig a csendben.

Minden azt sugta-zúgta, zengte: hogy Sándor czár utoljára látja országa fővárosát.

Még mikor a troika tova gördült, vágtató méneivel, akkor is visszafordítá arczát, hogy tovább megtarthassa azt a látványt, melyet a felszálló köd lassan-lassan eltakar előle.

A ZÖLD SZEMŰ EMBER.

Ah, minő riadal lett ott a világvárosban, mikor köztudomásra került, hogy a czár elment az Azovi-tenger mellé, s még onnan is odább, be Krimiába, a Kaukázusba! Most tudták már meg, hogy mi volt az az üstökös csillag az égen? Toll, mely keresztül húzza a bölcsek és bolondok minden számításait.

Hajh minő átkozódás volt a Kazáni Szentszűz temploma sírboltjában, mikor megtudták, hogy a czár nem ide jött búcsú miséjét megtartani, hanem a Nyefszki Sándor kápolnájába!

A rémséges nagy tervek, a miknek kitörése az egész világrészt megrendítette volna, dugába dőltek.

A czár elhagyja Szent-Pétervárt, és elmegy innen tizenkilenczszáz verstnyire, tizenhárom fokkal közelebb az egyenlítőhöz; elmegy egy olyan országba, a hol nincsen az összeesküvés számára semmi termő talaj; kisikamlik a számára elkészített óriási kelepczéből!

A «Szabad szlávok» terve porrá omlott. Ez a szövetség egyenesen a czár megölésével akarta kezdeni a népfelszabadítás munkáját. Ellenben az «északi szövetség» feladata jutott túlsúlyra, mely a «Zöld könyv» alkotmányát akarta létesíteni, vagy a czár kényszerítésével, vagy eltávolításával, de a koronás fő elleni merénylet nélkül. A czár elutazott szeptember 13-ikán és így a szeptember 20-ára tervezett nagy katonai szemle elmaradt. Ezzel a katonai összeesküvés hálója is gubanczczá lett összekeverve.

A szojus blagodensztoiga hivei siettek Zeneida palotájába a találkozóra. Nem kellett nekik hivogatás. Mi lesz most a teendő?

A huszonnégy közül huszonhárom most azt mondá, hogy előlről kell kezdeni mindent. A huszonnegyedik volt Jakuskin, az így szólt:

– Ha ti mind elestetek, én állva maradtam. Ti csak tanakodjatok tovább. Én magam majd tenni fogok. S azzal otthagyta a szövetséget.

Azzal elkezdődött a hajsza.

Így fut az éhes farkas a koronás agancsár után, pusztákon, erdőkön, mocsárokon keresztül.

A czárnak hat órai előnye volt Jakuskin előtt.

S az üldöző azt hitte, hogy ő képes azt a hat órát behajtani.

Jó kaukázusi ménje volt, a mi megszokta húsz órát vágtatni egy nap, s aztán a gyepen abrakolni; s hozzá való volt a lovas is, a kinek elég egy darab kenyér meg szalonna, s négy órai alvás a puszta földön a bokor alatt.

Hanem az üldözött is ép olyan gyorsfutó volt.

A czár naponkint százötven kilométernyi utat tett: a mi húsz órai út. Négy órai alvásnál többet ő sem engedett magának.

Nagyszámú kiséret követte; hanem ez nem akadékoskodott Jakuskin tervének.

Csak «egyszer» kaphasson eléje; úgy hogy ő kerüljön elől.