Part 27

– Oh meg bizony! mondá Betszi, duzzogó panaszt szinlelve. Most is itt a helye. S addig tűrögette fel a karján a ruha ujját, míg csakugyan talált rajta valami megmutatni való foltot. Csakhogy arra Zeneida ráismert, hogy nem ütés foltja.

– Hát te Puskin, irtál-e azóta sok szép költeményt?

– Egy sort sem biz én! Tudod, hogy az én muzsám nem tud költeni, ha szép idő van; annak zivatar kell, locspocs idő, hófergeteg.

– S a ti egetek azóta mindig derült.

– Látod, hogy nem irtam semmit.

Ezt is el lehet hinni; vannak drága idők, a mik alatt a költő csak érzi a poézist, de nem irja le.

– Papir sincs az egész házunknál! mondá Betszi, kinek a női ösztön megsúgta, hogy ez a legnagyobb dicsekedés, mikor egy szerető asszony azt mondhatja egy költőről, hogy az az ő kedvéért hűtelen lett – a papiroshoz! – Az ám, a keresztanyám levelét használtam fel most épen sárkánynak.

– Hát te így bánsz a levelezéseiddel? Ezt jó lesz tudnom. Én így nem fogok neked soha levelet irni, hanem ha valamit akarok veled tudatni, inkább magam jövök.

– Nagyon jó lesz.

– Vagy téged viszlek.

Már erre nem mondta, hogy «jó lesz», hanem inkább Sándor karjába csimpajkozott s felnézett rá, ezzel a kérdéssel a szemeiben: «de úgy-e, nem eresztesz?»

Zeneida felelt meg neki erre a kérdésre.

– Oh bizony, azt nem fogjuk Szergievics Sándortól kérdezni. Az ő dolga, mikor a felesége látogatóba készül, a lovakat, kocsit készen tartani s azalatt a házra gondot viselni.

– De bizony én, ha akarnék sem mehetnék sehová. Nem látod, hogy vagyok öltözve? Ez a pleskovi viselet. Sándor azt mondta, hogy ez volt az első keresztyén orosz nőnek, Olga fejedelemleánynak is a viselete, aztán nekem is nagyon tetszik. Ez a végig gimbes-gombos sarafánt, ez a gyöngyös povojnyik a fejemen. Hát ezeket a piros csizmákat látod, meg a csíkos selyem harisnyámat? S gyermeteg együgyűséggel felrántotta térdig a ruháját; no iszen megnéznének engem ebben a jelmezben, ha beállítanék vele a fényes társaságba. Nekem pedig más ruhám nincsen. Én így tetszem a Sándoromnak.

Nem hazudott. Az a küldött báli köntös még nem volt az övé; még nem fogadta el.

Sándor aztán megölelte a hozzátapadó gyermeket.

– Mi egészen falusi emberek maradunk.

(Hiszen bár azok maradnátok, mondá magában Zeneida, de attól tartok, hogy te majd egy napon itt hagyod a falut is, meg a feleségedet is s nem találod legszebb főkötőnek asszony fején a gyöngyös povojnyikot, – hanem utána szaladsz – a phrygiai sipkának!)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mit Dante kifelejtett a pokol kínszenvedései közül, ez az: látni egy szerető nőnek, egy más nő karjai közt, szerelmi boldogsága teljében azt a férfit, a ki az övé lehetett volna.

Ha Zeneida úgy szeretett volna, a hogy közönséges emberek szoktak, mit törődött volna azzal, ha azt a férfit, a kit magához lánczolt, ennél a láncznál fogva holnapután magával rántja a sirba? Hisz a mai nap gyönyöre kifizeti a holnap szenvedéseit, a holnapután kínhalálát s az örökkévalóság fenyegető titkait.

Ő annyira szerette Puskint, hogy keresett a számára olyan boldogságot, a mibe elzárja – saját maga elől.

Hiszen természettelen helyzet, rendkívüli kedély kellett hozzá, hogy erre képes legyen; de hát nem természettelen, nem rendkívüli lény-e egy nő, a ki politikai szerepet vállal?

A politika oltárán a szív az áldozat. Az a Moloch! Az érzékmámor összefér vele, de a szeretet nem. A ki a politika papjának szegődött, az nem ismer testvért, apát, szeretőt, régi jó barátot, külömbséget becsületes emberek és bitangok között: annál az elv az «Isten» és az «ember». Azért természettelen a politikában a papnő; a nő, a kinek uralkodó érzelme a szerelem és az igazság. Az amazonoknak, a kik harczoltak, kiirtották a jobb keblét; a nőknek, a kik a politikai harczokba indulnak, ki kell elébb irtaniok a szivüket.

Ennek a lehetőségét nem is értik meg másutt, csak olyan országokban, a hol az elnyomás oly elszenvedhetlen, oly tökéletes, hogy a megzsibbasztott férfiszivekből a szabadság leányágra száll át.

Az udvari szinház első énekesnőjének szabad volt szeretni a nemzet első költőjét; de nem a szojusz-blagodensztoiga bizományosának. Kettőjük között feküdt a «Zöld-könyv»: nagyobb akadály a zöld oceánnál!

Valóban: a Szentgyörgy-kolostor anachorétái nem vitték az önkínzást nagyobb tökélyre, mint az a nő, a ki rászánta magát, hogy elmenjen vendégül abba a háztájba, a hol feláldozott szive kiszenvedett, hogy lássa a boldogságot, mely neki volt szánva az égtől, s melyet elajándékozott másnak.

És most is azért jött ide, hogy ezt a boldogságot megőrizze a jövő viharaitól.

És még nem elég, hogy akkor lássa boldogságukat, mikor együtt vannak, de mikor Puskint a háztartás gondjai egy rövid órára elszólítják Bethsába mellől, akkor sem hall a fiatal nőtől egyebet, mint ragyogó dicsekedést boldogságával: páva nem szeret úgy tündökleni kiterjesztett tollaival, mint a szerelmes nő a maga örömeivel. Mennyit tud róla beszélni! A férj a minden erények és tökéletességek mintaképe. S neki úgy kell tenni, mintha mindezt hidegvérrel hallaná. S aztán úgy csókolja a kezeit az a másik nő: elmondja neki százszor, hogy neki köszönheti ezt az üdvöt, ezt a paradicsomot: s neki ezt a hálaömledezést fogadnia kell nagylelkű hidegvérrel. S aztán egy fél óra mulva, ha még sem tér vissza a kedves, ismét kell látnia az ifju nő arczán a nyugtalan szórakozottságot, olvasni arczáról ezt a gondolatot: «oh kedves jóltevőnőm, tündérkém, istennőcském, de szeretném, ha most nem volnál itt, hogy futhatnék őt felkeresni. S neki ehhez még mosolyognia kell. Oh az a Moloch!

– Lásd pedig, kedveském, én azért jöttem most ide, hogy téged Szergievics Sándortól egy időre elraboljalak.

– Ah! hiszen ha el akarsz rabolni, vigy el mind a kettőnket. Te általad Sándor is el hagyja magát raboltatni.

– Csakhogy oda, a hová neked jönnöd kell, ő se nem hivatalos, se nem jöhet. Neked el kell fogadnod keresztanyád meghivását.

– Mit mondasz? Az ő báljába?

– Ott találkozhatol a czárral és czárnővel, ők téged meg fognak szólítani.

– Én legyek ott, Sándor nélkül?

– Épen rajtad áll, hogy Puskin is ott lehessen, a hol te. A te férjhezmeneteled ő hozzá egészen keresztülzárta az ő életpályáját. Ma még ezt nem érzi, de már egy év mulva minden lépésre eszébe fog jutni, hogy valamikor az ő lépteinek hangját sarkantyúpengés követte. A férfi lélek nem kalitkába való madár, kivált a melyiknek sasszárnyai vannak. A te feladatod a czár kegyelmét kinyerni, hogy Puskin kettészakított életpályáját folytathassa. Most még virágos a mező; egy hónap mulva már hó lesz rajta s a kályha mellé beszorult házastársak nem olyan boldogok, mint a kik sárkányt eregetnek a mezőn.

– Tehát te azt akarod, hogy én Sándorért könyörögjek, hogy visszatérhessen Szent-Pétervárra.

– A világ minden kincseért sem azt! Hanem inkább, hogy adjon neki a czár olyan megbizást, mely őt veled együtt a te őshazádba szólítsa el. Rajzold le az uralkodó pár előtt azt az országot, a hol te születtél, úgy, a hogy az lelked előtt áll, enyhe egével, fűszerillatos erdőivel, drága gyümölcstermő gesztjeivel. Mondj el róla mindent, a mi emlékedben él, kedves és drága; s aztán kérd kegyül, hogy küldje őt a czár oda.

– Oh, milyen nagyon csábító gondolat ez! sohajtá fel Bethsába. De ő soha sem fog abba beleegyezni, hogy én őt itt hagyjam, elmenjek, távol legyek tőle napokig, hetekig.

– Csak egy hétig.

– Hisz az egy század! Nem, ezt Sándor nem fogja megengedni.

– Bizd rám. Én rábeszélem!

– Te? No akkor egész tündér vagy, ha azt meg tudod tenni. Hanem furcsa tündér. Ha Sándort akarnád tőlem elrabolni, azt érteném; hanem hogy engem hogy akarsz elrabolni Sándortól, azt nem találom ki.

– Nézd, ott jön a kerten keresztül. Állj ide az ablakba és nézd. Én eléje megyek és szólok vele. Lesd meg, hogyan csábítom el.

– Oh, erre igazán kiváncsi leszek.

Az egyik sáncz már be volt véve; Zeneida sietett a másikat megostromolni.

– Puskin a zöld pázsiton jött keresztül s nagyot bámult, mikor Zeneidát látta a kastélyból felé sietni.

– Fordulj vissza és beszélgess velem, szólt Zeneida, kezét Puskin karjába akasztva. Elég boldog vagy-e?

– A boldogságból soha sincs «elég».

– Azt akarom kivenni, hogy tudsz-e már nélkülözni is? Én egy hétre el akarom tőled rabolni a feleségedet.

– Az én kis feleségemet? S mit akarsz vele kezdeni? Hiszen most is sokkal jobban szeret téged, mint engem.

– Ne félj, jobban szeret téged, mint az eget, földet és mindazt, a mi a kettő között van. Neki el kell fogadnia Ghedimin herczegnő meghivását a kisasszonynapi bálra.

Az ablakból leskelődő asszony azt látta, hogy férje indulatosan rántja el karját a belé fogózó vendégnő kezéből. Zeneida nem enged, újra megfogja a karját.

– Heves fejű. Hiszen nem a herczegnőhöz fog menni szállásra, hanem én hozzám. Én leszek az anya képviselője. Az én házam most igen tisztességes ház. A mióta nem vagyok szinésznő, nincs nálam könnyelmű társaság; a mióta a Szojusz blegodensztoiga utolsó gyülésén kimondta a véghatározatot, nem jár hozzám titkos összeesküvő; nem kell számára maskarádnak való zajos mulatság; egyedül élek és elzárkózottan. A czár megküldé a csillagkeresztet számomra, enyhítésül a minapi elbocsátásért s aztán «noblesse oblige». A csillagkeresztes Zeneida nem társaloghat többé a Diabolkákkal. Hát nem mered rám bízni a feleségedet, ha az én szemem vigyáz rá?

– De hát mi czélra? Az én számomra akarsz-e valami kegyet könyörögtetni a czárnál? Akkor mondhatom, hogy igen rosszúl ismersz.

A leskelődő nő azt látta, hogy Puskin haragosan vagdalja le a sétabotjával az utjába kerülő csüküllő virággombokat.

– Nagyon jól ismerlek. El vagy szánva itt maradni Pleskovban; nézni, hogy nő a fű; nyulat, kacsát vadászni, telepipázni a házat, összecsinálni egy l’hombre partiet, beszélni a lovaidról, kutyáidról; ambitiód lesz, hogy jó pinczét tarts s a feleségedet elhord a pleskovi társasestélyekbe s a kormányzó felesége által jó tánczosnak légy elismerve s közbe-közbe egy pár kozák tisztet megvagdalj párbajban s a postán érkezett ujságot felbontatlanul hagyd. Ehhez van elég erőd és kedélyed. Dehogy van valakinek esze ágában, hogy téged ebből a szándékból ki akarjon ragadni. Másnak van szüksége a te feleséged feljövetelére.

– Kinek?

– Először a «Szojusz blagodensztoigá»-nak, azután meg a czárnak.

– Az én kicsi kis Betszikámra!

– Ne kiáltozz közbe, mert nekem igen csendesen kell beszélnem. Azt tudod, hogy Arakcsejeff másodszori visszatérte után a kitörés fel nem tartható többé. Az ő erőszakos rendszabályai annyira elkeserítettek mindenkit, hogy a czár személyét nem védelmezi többé senki: egyedül én magam. Lehet, hogy azért, mert asszony vagyok; ámbár bizony vannak előttem illustris példák, hogy asszonyok ép oly kegyetlenek tudtak lenni vérontás dolgában, mint a férfiak; de higgadt megfontolásból inkább. Egy kitörés, mely Arbusoff szélpuskáival, vagy Kakhofszky pokolgépével kezdődik, vagy a mit Jakuskin tervez, egy bál alkalmával az összes czári család elleni merénylettel, Oroszországban jó véget nem ér. Abból nem alkotmányfelállítás, hanem országfelfordítás lesz: a kés és a fejsze küzdelme a szurony ellen, a rongyok harcza a paszomántok ellen, s az ilyen küzdelem után áldani fogja az ország azt a zsarnokot, a ki végre a kifáradt küzdőket közösen elnyomja s rendet csinál a lánczczal. A czárt és a czárnét nem szabad bántani. Ezt nem az én kedélyem, de az ész parancsolja. Az én tervem ez. A czárnő orvosa azt tanácsolta, hogy őt a zord őszi idők elől enyhébb éghajlat alá kell elszállítani. Külföldre nem akar a czárnő menni, s a kaukázusi vidéket oly kietlennek hiszi, a hol megmaradni nem lehet. Természettudósainak, a kik a vidék előnyeit leírták, nem hisz; azok hivatalos hizelkedők; de hogyha eléje fog jönni egy fiatal, ártatlan asszonyka, a ki kegyelemképen kéri azt az uralkodó pártól, hogy engedjék őt férjével együtt a szép országba leköltözni, leírva azt az őszinte gyermeteg ragaszkodás, az édes visszaemlékezés meleg lelkesülésével, mint valódi paradicsomot, – hát akkor meglehet, hogy azért az ő férjét oda áttenni nem fogják; de a czárnő kedélye meg lesz nyerve a kaukázusi út számára. A czár most imádja nejét, vele megy, ott marad, azok mind, a kik az ő erőszakos halálával akarnák megkezdeni a mozgalmat, kénytelenek lesznek más, nemesebb, emberibb, politikusabb tervet készíteni. A czár gondtalanul éli napjait a Feketetenger mellett, a hol még senki sem haragszik rá, a hol senki sem fenyegeti. Nekünk itthon nem marad más, a kivel le kell számolnunk, mint a teljhatalmú kegyencz. Azzal majd végezünk. Az alkotmány ki lesz kiáltva minden vérontás nélkül Szent-Pétervárott; a hadsereg melléje áll s akkor aztán Sándor czárnak szabad választása van, vagy elfogadja népei közkivánatát s visszatér, mint szeretett uralkodó; vagy ha jobban tetszik, ott a Feketetenger partján hajóra ülhet s elvitorlázhat vendégszeretetet keresni a török szultánnál; de az élete meg van óva.

Az ablakban leskelődő asszony azt látta, hogy a férje megcsókolja a kezét a vendéghölgynek. Már elcsábította! Úgy van. Elrabolta a férjtől a feleségét!

– A kit te szeretsz, meg van az szeretve! Még ha zsarnokod is! mondá Puskin elragadtatva.

– Én a szent ügyet akarom megmenteni, nem a czárt.

– Mind a kettőt. Jer, odaadom neked a feleségemet. Vidd magaddal. Parancsolj csendet a viharnak az ő pacsirta hangjával.

Az asszony az ablakban látta, hogy férje és Zeneida sietve térnek vissza. Bizony csak varázslónő vagy te!

Puskin e szavakkal lépett be feleségéhez:

– Hát visszahozták a sárkányodat a város végéről. Itt van a keresztanyád levele nálam. Ah, hisz ez igen szép levél. Ennek eleget kell tenned! Hogyne mennél el ilyen meghivásra! Kivált miután Zeneida lesz a garde de dameod.

Bethsába bámulva nézett reájuk s aztán megfenyegette ujjával Zeneidát.

– De bizony mégis csak ördög vagy te! No hát gyere, nézzük meg, milyen báli ruhát küldött a keresztanyám.

Ezt nevezik tökéletes kapitulácziónak.

A málhát felhozták, felbontották. Abból a legpompásabb báli öltöny került elő, azt Zeneida segélyével mindjárt felpróbálta magára Bethsába. Aztán megmutatta benne magát a férjének is.

– No hát szép leszek-e benne? Sok embert el fogok-e bolondítani?

– Mindenkit!

– Vigyázz! Vigyázz! Nem szabad megölelned! mind összetöröd a fodromat! – – –

Így rabolják el a férjtől a feleségét a mézeshetek kellő közepett.

A MASINKÁK ÜNNEPÉN.

Nagyboldogasszony napja az orosz naptár szerint augusztus végére esik. Tizenkét nappal később, mint a csillagászi naptár szerint.

(Mert az orosz czár még a napnak is parancsol. Mivelhogy az orosz naptár szerint minden 400 év alatt három nappal marad hátra az esztendő, tehát huszezer év mulva az orosz naptár szerint télen lesz a nyár, s nyáron lesz a tél. A czár ezt is megteheti.)

Hanem ez a legszebb időszak Szent-Pétervár vidékén. Ez az ősz kezdete. A napok már rövidebbek s nem oly rekkenők; s a holdvilág tudja magát értékesíteni esténként.

S minthogy az orosz nőknek egy harmada Mária nevet visel, annálfogva valamennyi nyári lakban ünnep van ezen a napon; s este, mikor elkezdik mindenfelől a tüzijátékokat, több a csillag a földön, mint az égen.

Corynthiának is Mária volt a mellékneve: innen a jogczím az ünnepélyhez.

Ghedimin herczeg néva-szigeti nyári palotája vetekedett a télivel Szent-Pétervárott. Tánczterme ezer meghivott vendégre volt számítva.

S a meghivottak közé tartoztak: az uralkodó pár, a nagyherczegek és herczegnők, a czárnál látogatóban levő rokonai; testvére, a weimari nagyfejedelemnő férjestül és az oraniai herczeg nejével együtt, kik mind igérkeztek Ghedimin herczegnő ünnepélyét jelenlétükkel fényesebbé tenni.

De mind e magas és legmagasabb vendégeire nem volt Mária Alexievna Corynthia olyan kiváncsi, mint arra, hogy eljönnek-e Zeneida és Bethsába.

Ilmerinen kisasszony és Puskinné asszonyság ugyan már megküldték egy nappal az ünnepély előtt a nagyon hizelgő modorban tartott választ (oh, mert az orosznők még a francziákon is túltesznek a courtoisieban, kivált, ha gyülölik egymást), hogy el fognak jönni. Hanem az ilyen igéreteknek az értékét ismeri már az ember. Előtte egy nappal senki sem írhatja azt, hogy «holnap a fejem fog fájni», de egy órával a megjelenés előtt igenis küldheti a mentegető levelet: «Kétségbe vagyok esve, hogy nem mehetek. A fejem nagyon fáj.» Hisz az ilyen elmaradásra egész arsenáljuk van az asszonyoknak.

Azonban nagy megelégedésére ők maguk jöttek a mentegető levél helyett. Nem is nagyon későn, még a tánczzene kezdete előtt, a mivel, mint tudva van, a legmagasabb vendégek megérkezésére szokás várni. Zeneidának az ilyenben nagy gyakorlata volt: a helyes időben megjelenni.

Ilmerinen kisasszony ez úttal tette föl először a czártól kapott csillagkeresztet, Bethsába a keresztanyjától kapott báli ruhát viselte. Feltünő szépség volt. Még Zeneida közelléte sem homályosította el.

Corynthia fölkelt a karszékből s eléjük sietett. Előbb Bethsábát fogadta (az asszony volt) s homlokát megcsókolá (keresztleánya volt), azután fordult Zeneidához. Zeneida megelőzte őt az üdvözlésben.

– Ön megelőzött! mondá a herczegnő. Igaz: királynék üdvözölnek először.

– Nem, herczegnő, hanem a kik névnapot köszöntenek.

Azzal kezeiket nyujták egymásnak.

Bizonyosak lehettek felőle, hogy minden ember őket nézi. Minő lehet e két nő között a találkozás?

Oh, az mind a kettő gyakorlott viador volt.

A tánczterem úgy volt berendezve, hogy keleti virágbokrokból apró lugasok, búvóhelyecskék voltak mindenütt csoportosítva, a hova egyes párok, összetartozók félrehuzódhattak, suttoghattak; az inasok odahordták a frissitőket, minden letelepülőnek egy kis asztalkát is hozva a helyébe, a mi az orosz comfort találmánya. Corynthia egy bosquet árnyában maga mellett mutatott helyet Zeneidának s mikor egymás mellett ültek, odahajolt hozzá s nevetve sugott a fülébe:

– Ön elértett engem, s ezt előre föltettem az ön lángeszéről.

Zeneida elfogadta a nevetést, ráállt ő is.

– Azzal, hogy elhoztam ide a gerlét a fészkéből.

– Igen. Ezuttal mi ketten szövetségesek vagyunk, folytatá a herczegnő.

– Szövetség «ad hoc», a hogy a diplomaták mondják, magyarázá Ilmerinen kisasszony.

– Mikor egy harmadik ellenséget kell megbuktatni, egészíté ki Corynthia.

– S azalatt véd- és daczszövetséget köt Anglia és Oroszország.

– Hogy confoederált erővel elfoglalja Párist? nevetett Corynthia.

– Tudniillik azt a Párist, aki az aranyalmát tartogatja, hogy kinek adja? vágott vissza csengő kaczajjal Zeneida.

– Ön ördöngös asszony!

– Tudom, mondta már a herczegnő.

– Hogy kitalál mindent! És valóban itt is három versenytárs van. A harmadikkal majd nagyhamar elbánunk. Nézze ön, már lefoglalták a kicsikét. Régi imádója: Galban lovag, mint a pók a legyet, úgy fogta el. Legyen felőle nyugodt. Ez nem fog sebesítetlen szívvel visszatérni. Majd segítünk neki. Mi értjük egymást!

– Tökéletesen herczegnő.

– Nem kár érte. S az is bizonyos, hogy a mit veszteni fog, az nyereség lesz rá nézve. S úgy hiszem, nem is az utolsó. A ki úgy kezdte, a hogy az én kis védenczem, annak kevés tanítás kell hozzá, hogy hogyan folytassa. Nincs rajta miért sajnálkozni.

– Az ilyen dolgokban nem ismerjük a kiméletet.

– Tehát addig béke van közöttünk. Azután majd megüzenjük a háborút.

– Én előre is behuzom a lobogót.

– Ah, ez csak taktika! Ilmarinen kisasszony. Nők soha sem kapitulálnak. Ezt mi ketten jól tudjuk. Én még soha sem láttam önt ilyen közelről, pedig kiváncsi voltam rá. Ugyan, mondja ön meg, sáfránynyal festi ön haját, hogy ilyen szép aranyveres?

Zeneida ugyan semmivel sem festette a haját, mert az annak természetes szine volt; hanem azért egész bizalmas suttogással viszonzá a herczegnőnek:

– Nem, annak erős szaga van, hanem borbolyagyökérrel, a miben csigabibor van feleresztve.

– Soha sem birtam kitalálni, mitől van önnek olyan gyönyörű arczszíne. Violagyökért használ ön?

Zeneida elnevette magát; s elpirulása, mely arczszinét fokozta, elég válasz lett volna, ha igazat akart volna mondani; hanem ő azért volt itt, hogy hazudjék, annálfogva nevetve mondá:

– Ah, herczegnő, az egy egész tudomány: az arczszín megőrzése. Nekem egy könyvem van, még Poppæa idejéből, mely a módszereket elősorolja.

– Ah, a között van az is, hogy nyers marhahús szeletet kell kötni az arczra, mikor az ember lefekszik aludni.

– És sok más egyéb. Én önnek, herczegnő, elküldhetem azt a könyvet; ámbár önnek semmi szüksége sincs hasonlókra. Anadyoménét a grácziák öltöztetik.

– Ah, ön nagylelkű ellenség akar lenni, a ki megosztja a fegyvereit, mint az a franczia tengerésztiszt, a ki megosztotta a lőporát az angollal, hogy legyen neki mivel verekedni. Hanem én erre azt mondhatom, a mit egy perzsa király mondott egy örmény királynak: mi haszna küldted el a kardodat, ha nem küldhetted el vele a karodat is? Mit ér az arczszépítés titka, ha az elbűvölő mosolyt nem lehet öntől eltanulni, a minek senki sem bir ellenállani.

– Herczegnő, ön egészen úgy tesz, mint Napoleon, a ki a legyőzött ellenségeit fel szokta magasztalni?

– Most azonban nem vagyunk ellenségek, hanem szövetséges társak.

A közös ellenség (Bethsába) félbeszakította a kedélyes csatározást közbeléptével, azt a naiv kérdést intézve mind a kettőjükhöz, hogy szabad-e neki Galban lovaggal az első polonaiset tánczolni? A miért aztán kinevették.

«Neked minden szabad már! Asszony vagy!»

A mit a szent-pétervári udvari estélyeken polonaisenak híttak, az abból állt, hogy az egész tánczoló társaság páronkint összefogózva, apró sétalépésekben körülcsoszogta a táncztermet összevissza, az előtánczos szeszélye szerint. Tehát e táncz alatt ne keressük a tüzes, lábdobbantásokkal járó hajdani mazurkát. Az annak a kornak a táncza volt, a mikor minden lengyel nemes egyenlő volt a királylyal. Ez pedig annak a kornak a táncza, a mikor minden lengyel nemes egyenlő a – paraszttal. Régibb időkben a czár és a czárné is résztvettek ebben a tánczban s épen egy ilyen polonaise alkalmával történt, hogy Sándor a szép Nariskin Corynthia miatt megsérté Erzsébetet, a mit ez soha el nem tudott felejteni.

A magas, magasabb és legmagasabb vendégek megérkezése azután véget vetett a társalgásnak. Ezentúl mindenkinek sorrendbe kellett állni és várni, míg az uralkodó pár körjáratot tart, s csak azután, mikor ennek vége lesz, kezdődik majd a táncz.

Zeneida a külföldi herczegi vendégeknek is be lett mutatva, s kapott annyi tömjént, hogy annak füstjétől könnyen elveszthette volna szeme elől azt, a ki gondjaira volt bízva. De ő már régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ütközetben, a ki az egész csatatért keresztül tudja látni s annak legkisebb részletei felett is uralkodik. Figyelemmel kisérte ő Bethsábát, a mint annak Galban lovag epedő arczczal suttogott a fülébe; látta, a mint egyszer a kis menyecske hevült arczczal futott oda a keresztanyjához, s aztán a mellé leülve, mily meglepetéssel, bámulattal, a nevetés és elszörnyedés közt váltakozó tekintettel hallgatta, a mit az beszél. Még ki is találta, hogy az mit beszél neki. Azt is látta, a mint a czárnő megszólítá Bethsábát s kegyes leereszkedéssel beszélt vele.

S látott ő még mást is.