Part 26

Bizodalma senkihez sem volt már, mindenkiben ellenséget, összeesküvőt gyanított, s ha voltak igazi hivei, azokat elkeseríté Arakcsejeff visszahivása által. Hadvezéreit elégületlenné tette a testőrhadtest feloszlatásával, a görögök cserbenhagyásával. Minden titkos szövetséget felidézett maga ellen. S mikor azok már megkapták a hadizenetet, akkor az az egy ember, a ki őket ismerte, a kinek erélye volt velök szembeszállni, itt hagyja a csatatért, a megkezdett művelet elején.

Arakcsejeff hazaérkezve Grusinóba, egyenesen a sirbolthoz hajtatott, ott leszállt, a sirbolt rácsajtaját magára zárta, odabenn leveté magát Daimona koporsója elé s két nap óta nem hallani egyéb szavát, mint keserves kínordítását. Ételt sem vesz magához. Éhen akar meghalni. Nem felel semmi szóra, semmi könyörgésre. «Daimona» neve a válasz mindenre.

Ugy szerette ezt az asszonyt, a hogy csak a vadállatok óriásai szeretik nőstényeiket; a jégmedve, a czethal, a rozmár: ha a vadász elejtette a nőt, a himet is megölheti, mert az nem távozik el a hullától. Két napig hasztalan könyörögtek a sirboltajtó előtt Arakcsejeff hivei, maga Galban lovag is, hogy jöjjön elő, tartsa meg drága életét; rájuk sem hallgatott. Hasztalan nevezték «herczegnek, jóuramnak, édes barátomnak, Alexej Andreovicsnak!» egyiket sem értette el.

Harmadik nap megjelent a sirboltajtó előtt Photios, a Szentgyörgy-kolostor archimandritája. A csodatevő szent, a kinek áldásáért az orosz föld minden vidékéről százezrével tódul a zarándok sereg. Ennek a szava egyértékű a pápa bullájával. Mikor I. Sándor a népnevelés ügyét a felvilágosodott szabadelvű Galiczyn herczegre bizta, a szentgyörgyi archimandrita felment a czári palotába s megdorgálta a czárt: «ha kivetkőzteted a népedet az ős hitéből, összetöröd birodalmadnak alapját!» s a «remete» szavára elbocsátá a czár Galiczynt s maradt a népnevelés a szent synodus kezében. Az orosz népnek mindig vannak «élő szentjei». S azok között néha csodálatos szentek.

Photios megállt a kriptaajtóban s aztán megmondta a dühöngő főurnak azt a nevét, a mit megértett.

– Te bűnökben elmerült gonosztevő!

A kínordítás a kripta mélyében elhallgatott e szóra.

– Mászsz elő odudból! kiálta Photios.

A megszólított alak elővánszorgott. Alig lehetett ráismerni többé. A napok óta nem borotvált szakáll szürke borostájával benőtte az arczát, szemei veresek voltak a sirástól és ajkai feldagadva, haja kúszáltan tapadt homlokához, tábornoki egyenruhája zöld volt a kriptafal penészétől.

– Mit akarsz e sirboltban, bűnös ember?

– Meghalni.

– Meghalsz bizonyára, miként mi mindnyájan meghalunk bűneink zsoldjában; de bűneidet tetézve, bűnbánatlan akarsz-e meghalni? Annak a koporsója mellett akarsz-e meghalni, a kinek lélekkárhozatát te okoztad? Te voltál életének bűne, te voltál halálának oka, s most még pokolra juttatója is te akarsz lenni? Őrjöngő bűnös! A helyett, hogy vezeklésre gondolnál, hogy annak a lelkét a pokol lángjai közül kiszabadítsd, a ki egyházi szentség, bűnbánat és feloldás nélkül hagyta el a világot, az örökkévaló kínoknak oda vettetve, még magad is utána akarsz-e veszni? Daczolva akarsz áttörni a rettenetes másvilágba? A helyett, hogy fejedet megalázva, könyörögnéd a bebocsáttatást? Ebben a czifra ruhában akarsz-e odamenni, a hol Lázár rongyai többet érnek a te aranyos vállrózsádnál? Meghalsz bizonyára, de nem úgy, a hogy neked tetszik, hanem a hogy az Úrnak fog tetszeni, bűnbánással kiérdemelve a halált. A mély katakombákban a te helyed; nem bűnös kedvesed oldala mellett; nappal a forró napsugár alatt, viharban, a szél üvöltése, a zápor zuhogása alatt a te dolgod! eldobott rongy a te öltözeted, a mit már más megutált viselni! Kelj fel és jöjj utánam!

S a főúr e szókra kinyitá a sirboltajtót s előjött, térden csúszva.

– Most egyél! parancsolá neki Photios. S odadobott eléje a földre két murokrépát.

A főúr felvette azt a földről és elköltötte.

– Aztán öltözzél át! S odavetett az ölébe egy rongyos barátcsuhát, a minek már nap és eső kihúzták a szinét; egyéb nem volt hozzá. A főúr levetette tábornoki öltönyeit s fölvette a neki szánt gunyát.

S minthogy a szentek ezen a földön nem járnak szekéren, tehát gyalog és mezitláb követte Photiost a Szentgyörgy-kolostorig.

A Szentgyörgy-kolostor egyike a leggazdagabb egyházaknak Oroszországban, közel Grusinóhoz a Volkhoff folyam és az Ilmer-tó képezte hosszú félsziget végén. Aranyozott kupolái, a mik szép zöldek már a sokszázados rézrozsdától, messziről hirdetik a zarándok előtt dicsőségét; de a belsejében feltáruló pompa tömegével agyonnyomja a kedélyt. Egész a boltozatig érő aranyozott vert ezüst karzatok, orgonák. Szentképek, a mik karbunkulusokkal tündökölnek, mozaikok, csupa drágakövekből kirakva; a túlhalmozott ékességű oltárokon ezüst borítéku bibliák, zománczozott misemondó könyvek; egy oltáron maga Szentgyörgy tömör ezüstből. Hát még a «riznilszá»-ban (kincstár) a minden csodaalakú szent edények, mithrák, pásztorbotok, koronák, csupa gyöngyökkel borított stólák, szinarany monstrantiák, ezek mind azt hirdetik, hogy íme milyen gazdag az Isten! És maguk a papok, a kik a kincseket őrzik, járnak azok között daróczruhában, mezitláb, hogy megmutassák: ime milyen szegény az ember!

Ide vezette Photios Andreovics Alexejt.

A legféltveőrzöttebb kincse a kolostornak az oltár karzata előtt áll. Egy gránit oszlop, körülvéve ezüst rácsozattal.

E gránitra e szavak vannak vésve:

«E helyen térdepelt Sándor czár, Photios archimandrita és Arakcsejeff Andreovics Alexej hivei között, Isten előtt, 1818-ban!»

Photios ide hozta el a főurat, a hol az nevét a czáré mellett megörökítve olvashatá.

– Idáig emelkedtél egyszer. És most jer: lásd meg, hová fogsz leszállni ezentúl?

A templomból a kolostorba vezette a vezeklő főurat, s ott megmutatta annak a saját archimandritai czelláját. Két öl széles s egy öl hosszú üreg volt az. De mégis volt benne fényűzés, mert ablaka volt, besütött a napfény. Fekhelyül szolgált az archimandritának egy festetlen koporsó; imazsámolyul egy kő, kikopva a két térd helyétől.

Egy kőkorsó és egy csésze, a mindennapi Kvasz-leves számára volt minden étkező szer. De még ez mind kényelem ahhoz képest, a mi a vezeklőkre vár.

A kolostor katakombáiban vannak a sziklába vájt oduk; épen csak akkorák, hogy azokban egy ember fekve vagy térden állva elférhet, a nehéz vasajtón levő lyuk bocsát be hozzájuk levegőt. A sötétség örök.

És ezeket az odukat emberek lakják. Nagy urak, főnemesek, százezernyi lelkek tulajdonosai hajdan, most saját lelküknek sem urai többé. Nem zsarnoki önkény, nem papi szent erőszak tartja őket itten fogva, hanem saját vakbuzgalmuk. A világot megvetve, meggyűlölve, önszántukból itélték magukat a rettentő fogságra. A szentgyörgyi és solovecski zárdák katakombáinak mindig vannak ilyen önelitélt élő halottjai.

Ez a fogság tetszett meg Arakcsejeffnek.

Itt töltött napokat, heteket a puszta szalmán fekve. Nappal be volt zárva; csak az esti harangszó után nyitották fel oduja ajtaját, hogy kijöhessen. Akkor aztán nekiindulhatott élelmet keresni. Mert a vezeklőknek enni sem ád senki. Azok az alkonyfénynél maguk mennek ki a kolostor veteményes kertjébe és keresgélnek répát, sóskát, földi mogyorót, a mit a föld terem, ez a táplálékuk.

Egy napon aztán találkozott Arakcsejeff egy magánál még sokkal külömb vezeklővel.

Ez is előkelő bojár volt valaha; de a régi nevét már senki sem mondja ki; most «Nahum apónak» hiják. Ez még a rongyok fényűzését sem engedi meg magának; a mi a testét til-túl fedezi, maga fonta gyékénytakaró; sárgává őszült haja és szakálla lobonczosan lóg szennyes tagjaira alá. Ez még az oduban lakást sem engedi meg magának. Nyáron pocsolyában alszik, télen a trágyadombba ássa be magát. Ez nem tartja elég önmegalázásnak, hogy egy sziklaodúban térdepeljen valaki naphosszant, vezekelve; hanem odafekszik keresztbe a templomajtóba, hogy mikor tódul a zarándoksereg, felrugdossák, megtapossák, leköpdössék. És azt, hogy az ember a földből húzogassa ki a jó friss répákat s azzal éljen, Nahum apó már bűnös inyenczségnek hiszi, ő a szemétdombon tartja estebédét; a mit oda kiöntenek, hulladékot, azt szedegeti fel, az az ő tápláléka.

Egy este (már akkor harmadik hete volt Arakcsejeff a vezeklés oduiban!) a mint a kertből visszatért, egy csomó póré-hagymával a kezében, a mit akkor huzgált ki az út mellől, megint összetalálkozott Nahum apóval, a ki a maga terített asztalán, a szemétdombon lakmározott.

– Látod, szólítá meg őt Nahum apó, ma annyi eledelt találtam, hogy magamnak sok is, megoszthatnám veled.

– S mi az, a mit adott az Isten?

– Penészes érett turó.

Andreovics Alexej eldobta a kezéből a friss zöldséget s letelepedett az asceta mellé, a ki az önmegvetést ily tökélyre tudta fejleszteni.

– No hát adj belőle.

– Nesze. Vedd egészen mondá, Nahum apó. A ki megkivánja, a mit a vezeklő eszik, annak azt oda kell adni mind.

S oda adta neki az érett turót a papirral együtt, a mibe ez takarva volt, a mivel együtt ki volt dobva a szemétre.

Biz ez utálatos egy tápszer volt! De Arakcsejeff figyelmét most nem a turó nyerte el, hanem a takaró. Az egy levél volt, a min a czár irását ismerte meg.

Egész vére felháborodott rá!

A czár levele, mint büdös sajttakaró!

Hát még a tartalom! A levél Photiosnak volt czimezve.

«Hivd őt magadhoz, szólj hozzá a vallás szent nevében. Erősítsed hitében. Intsed, hogy tartsa meg életét a haza javára, a mely mindenekfelett becses. Igy megtartasz az országnak egy megbecsülhetlen hűségű szolgát, és nekem egy igaz barátot, a kit én őszintén becsülök!»

És ebbe a levélbe sajtot takartak és kidobták a szemétre!

– Nos! hát egyél. Mormogá Nahum apó, saját szurtos tenyeréből kinálva a vezeklő társat a penészes turóval, a mit az a szemét közé leszórt.

Arakcsejeff félretaszítá a collegát, s sietett fel gyorsan Photioshoz.

Az épen estimája közepén volt. Nem hagyta neki bevégezni.

– Hozzád irta a czár ezt a levelet?

– Én hozzám.

– S te kidobtad azt a szemétre?

– Azért, hogy te ott megtaláld.

– Megtaláltam. Vége a vezeklésnek. Megyek Szent-Pétervárra vissza.

– Ezt kivántam elérni.

– Elérted. De nem tudod még, hogy mit cselekedtél? Te nem tudod, mit tettél akkor, a midőn Arakcsejeff Alexejt kihoztad a sirból s kényszerítetted, hogy még egyszer visszatérjen a világba élni; hogy még egyszer megmutassa, hogy ki volt ő valaha? Reszkessenek azok, a kik azt még nem tudták! Reszkessenek a másodszor született Arakcsejefftől!

– Áldás legyen minden munkádon! rebegé az archimandrita, s aztán folytatta az estimáját.

Arakcsejeff még abban az órában elhagyta a kolostort, ugyanazzal a rombolási kedvvel, a mivel idejött; csakhogy akkor önmagát, most pedig másokat lerombolni fordult kedve.

*

Mikor háromheti távollét után ismét meglátták őt Szent-Pétervárott, mindenki visszariadt tőle. Arcza sovány volt és haja teljesen megőszült. Látszott rajta, hogy a sirból kelt föl.

ZÜRHANGOK.

Zeneida egyedül sétált árnyékos parkja kigyó-útjain a hosszantartó alkonyfényben. A bokrok közt a fülemülék énekeltek, a közel tóban vartyogtak a békák, a Néva tükrén végig evező hajósok dala egyszer-egyszer közbehangzott, felválták azt valami távoli csapszék gordonka és klarinét hangjai, iminnen-amonnan lánczrakötött kutyák felelgettek egymásnak vonítva, a városból áthangzott a lélekharang, a mit egy haldoklónak húznak, s a Mon Plaisir környékéből fel-felrivalt egy kiáltás: «ki vagy? megállj!» néha egy-egy lövés is. Mire lőttek? S megint tovább énekeltek fülemülék és békasereg, klarinét és lélekharang.

E zürhangnak megfelelő chaos volt az ő lelkében is.

Arakcsejeff másodszori visszatérte sietteti a válságot.

Sándor czár, a mint kegyencz tanácsosára újra átruházhatta az ország gondjait, egészen visszavonult monplaisiri magányába. A hogy kerülte eddig a nejét, úgy ragaszkodik most hozzá. Nem tudja őt egy órára sem magára hagyni. Mintha tizennégy esztendei félretett szerelmet most mind egyszerre akarna vele átéreztetni. Most látja csak, hogy minő kincset birt s mit hanyagolt el benne. S most veszi csak észre, hogy ez a drága nő beteg. A hosszú szenvedés, az eltitkolt keserv felemésztette életerejét. Most aztán retteg, hogy őt is elveszti.

A czárnő pedig boldog.

«Áldott legyen az a betegség rajtam, mely férjemet nekem visszaadta!»

A czárnő orvosa, dr. Stoffregen, azt a tanácsot adta, hogy az őszi zord idők előtt jó volna a czárnőt elküldeni enyhébb éghajlat alá, Velenczébe talán. De Erzsébet azt felelte rá, hogy egy orosz czárnőnek nem szabad másutt meghalni, mint orosz földön.

Most azután csak ez az egy gond tölti be Sándor lelkét.

Hogy ez alatt minő pusztítást követ el népe lelkületében a teljhatalommal felruházott kegyencz? azt nem mondja el neki senki. Most már a Zsófia-posta leveleit sem küldik ki hozzá. Nem tud semmit arról, a mi a Mont Plaisir nyárfáin túl történik. Nem hozzák neki hirül, hogy Arakcsejeffnek az első dolga az volt, hogy valamennyi grusinoi cselédjét, a kik a gyilkosságnál jelenvoltak, tiz férfit és tizenkét leányt, felhozatta Szent-Pétervárra s itt a pellengérre kiköttetve, mind valamennyit félholtra kancsukáztatá, a miért Daimonát meg nem mentették. Hogy azt a szigort, a mit eddig rendszerből gyakorolt, most egész a kegyetlenkedéssé fokozza boszuból. Hogy főhivatalnokokat, előkelő tiszteket űz el helyeikről minden ok nélkül, csupa nem tetszésből. Hogy megtölti a börtönöket puszta gyanura összefogdosott emberekkel. Hogy még a szegény finneket is kegyetlenül elnyomja. S minthogy nincs már, a mit «elvegyen» tőlük, azzal sújtja őket, a mit «ád» nekik: hogy áldomásaiknál orosz nyelven mondjanak toasztot. Hogy a forrongás, az elégedetlenség már a tetőpontjára hágott. Nem. Sándor czárnak most csak arra van gondja, hogy mint lehessen a szeretett drága kincs szobáiba a szabad levegőt beereszteni s a szunyogokat mégis kizárni, s az illatos virágok közül kiválogatni azokat, a mik nem okoznak fejfájást.

És Zeneida tudja jól, hogy mi «fog» történni ezentúl?

Már nem gyüléseznek a titkos társulatok. Már tisztában vannak azzal, a mit tenni akarnak.

A kérdés csak az, hogy «mikor?»

A kitörésnek egyszerre kell megtörténni az egész országban.

Az összebeszélt terv Zeneidára van bizva egészen.

A művésznő visszalépett a szinpadról, (nyáron különben sincsen opera a fővárosban) s nem fog, mint szerződött tag újra föllépni. Hanem egy-egy hangversenyt fog adni majd az őszi hónapokban, jótékony czélokra. Azoknak a napját maga a hivatalos kormánylap teszi közzé, tíz nappal előre. Mikor aztán egyszer az lesz hirdetve, hogy Ilmarinen Zeneida kisasszony a «lelenczház» javára fog énekelni, az összeesküvők tudni fogják, hogy ez a felkelés napja. Maga a hivatalos kormánylap fogja széthordani a jelszót az egész országban.

Tehát az ő kezében van az olló, mely a Damokles-kard fonalát elmetszi.

Mind az a súlyos gondolat, a mi ezután következni fog, az ő lelkére nehezül. A kitörés elháríthatatlan, a megnehezített jármot nem tűrheti már senki; a rongyos muzsiktól kezdve föl a paloták czímeres uráig mindenki annak széttörését ohajtja. S a Kalevain népnek még egygyel több oka van sírni, mint valamennyinek.

De mi történik az uralkodó párral, ha ez a kitörés fellobban? Ők mindketten úgy szerették, kitüntették, beczézték Zeneidát. Otthon volt, ha náluk volt.

Hogy szabadíthassa meg őket, a nélkül, hogy a hűségére bizott ügyet elárulja.

Még egy másik lidércznyomás. – Hát Puskin!

Ő ugyan azt igérte, hogy a nevét ki fogja törültetni a Zöld-könyvből. De a mikor azt igérte, akkor azt hitte, hogy a czár leányát fogja nőül venni. Az elmult, Puskinnak nem volt többé oka az északi szövetségből kilépni. A neve benmaradt a Zöld-könyvben. Ő is értesítve lett az összeesküvők tervéről, s semmi kétség, hogy a mint olvasni fogja, hogy Zeneida a «lelenczház» javára föllép, arra a napra ő is itt lesz Szent-Pétervárott, ha magát a paradicsomot kellene is érte elhagynia.

Hogy akadályozza ezt meg, a nélkül, hogy Puskin jellemére a gyávaság homály-foltját vesse? Puszta szerelmi boldogság erre nem elég erős. Ahhoz hatalmasabb erőszak kell!

És jár-kel azután az estárnyékos fák alatt, lelkében ugyanazzal a disharmonikus hangzavarral, a mi a fényes éjszakát ébren tartja, keresve egy központot, a mihez egy könnyítő gondolatot lehetne leszegezni.

A czár mélabús s a czárnő sorvadó beteg.

Ők most csak egymásnak élnek s elzárkóztak a világ elől.

A példa hódít, Ghedimin herczeg is kibékült nejével s többé Zeneidát nem látogatja.

A szentpétervári társaság szét van oszolva a negyven Néva-szigetre s kiki otthon szeret maradni; megszünt minden társasélet. Minden látogatóban Arakcsejeff titkos kémét véli a meglátogatott.

Tökéletes szélcsend van.

Még levelet sem irnak az emberek egymásnak, a cabinet noirtól rettegve.

Puskin nem hallat magáról semmit. Ő otthon ül pleskovi magányában s ha elhallgatja boldogságát, arra száz jó oka van. Lehet, hogy Betszi irt is azóta Zeneidának, hanem hát a levelek halandók. Ki tudja, mi kézbe kerültek?

Ez a nagy csendesség, otthonmaradás, kibékülés kezd nyomasztóvá lenni.

Galban lovagnak utasítása van, hogy szaladgáljon egyik nyári lakból a másikba s tervezzen valamit, hogy kezdjenek el az uraságok mulatni! Ne üljön már minden férj a felesége mellett.

Szó van róla, hogy a szép Ghedimin herczegnő fogja megtörni a jeget (nyáron) s az előkelő társaságot egy nagyszerű estélyen egyesíteni fogja: Nagyboldogasszony napján, a Masinkák ünnepén. S hogy tüntetőleg kimutassa férjével tökéletes kibékülését, el van határozva az ünnepélyre meghivni Zeneidát is.

A büszke herczegnő meghivja a házához a szintoly büszke szinpadi királynét, a kiről azt beszéli a világ, hogy az ő férjének kedvese volt. Csak «volt». Nehéz megmondani, melyik asszonynak a bátorsága lesz nagyobb, azé-e, a ki a másikat meghivja, vagy azé, a ki a meghivást elfogadja?

De nemcsak azt szándékozik megtenni Corinthia, hanem még azt is, hogy meghivót küldjön Bethsábának; sajátkezűleg irt hizelgő, megbocsátó és megáldó levél kiséretében. S hogy annál nagyobb kedve támadjon a fiatal menyecskének a meghivás elfogadására, abban a levélben azzal is biztatva lesz, hogy Corinthia kieszközlendi számára az uralkodó pár általi fogadtatást. Bethsába bocsánatot kérhet a czártól merész lépéseért és egyúttal kegyelmet férje számára, a kit kegyvesztettség odarekesztett Pleskovba. Ez a kecsegtetés nagyon csábító csalétek.

Mindezeket Galban lovagtól tudta meg Zeneida.

Vajjon mi czélja lehet ezekkel Corinthiának? Mit akar Bethsábával?

Hisz a lehetetlenséggel határos, hogy ez a fiatal asszony a mézes hónap alatt eljöjjön boldogsága ligeteiből, egyedül, a férje nélkül, a kinek nem szabad őt idekisérni.

És mégis, hogy ha ez megtörténhetnék: lenne ebből még valami.

Zeneida egy hiányzó lánczszemet vélt egykor feltalálni Bethsába alakjában. Most megkisérlé beleilleszteni e karikát a lánczba.

HOGY RABOLJÁK EL EGY FÉRJTŐL A FELESÉGÉT?

«Rossz játék, a minek a gyermekek nem örülnek.» S van-e nagyobb gyermek, mint egy szerelmes pár?

A pleskovi parkban sárkányt eregetnek, s Betszinek nagy öröme van benne, hogy az övé mindig szép egyenesen felszáll és kitart, míg a Sándoré egyre szerencsétlenül jár. Az övé szebb is: van két nagy szeme, szája, orra, kalimpázó fülei, míg a Sándoré csak olyan, a hogy azt mindenféle ócska versekből összeragasztotta.

A tágas mező elég tér a két gyermeknek a sárkányokkal való futkározásra. Nem nézi őket más, csak egy csoport dámvad az erdő szélén.

A park melletti úton vágtatva jő a postaszekér, a postakocsis trombitaszava hangzik elhaladtában.

– Nekem úgy tetszik, hogy a postaszekér a kapunk előtt megállt, mondá Betszi.

– Az ám. Vagy levelet kaptunk, vagy vendég érkezett.

– Jaj, csak vendég ne jönne! sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok nem vendégszeretők.

Pedig aligha nincs benne valami, mert a dvornik jön a kastély felől arra feléjük.

A sárkányt le kell szállítani, hogy játékon ne kapják az embert; kicsufolnák érte.

A sietségben aztán a sárkány belecsapódik egy jegenyefának a száraz ágába s az kiszakít belőle egy darabot: az egyik szemét; az itt is marad.

– Ah, milyen kár! duzzog Betszi, mikor a sárkány leér a földre. Már most nincs egyik szeme. Nem adhatnál egy kis papirost befoltozni?

– Honnan vennék? Nem minden papirost fölragasztottál már sárkánynak a háznál?

– Keress csak. Hátha van még valami régi kötelezvény valahol.

Ez alatt oda érkezik a dvornik.

– No, mi az, Tanaszi?

– Egy levél.

– Kinek szól?

– Nem szól az egy szót se, mert hallgat.

Betszi kikapja a kezéből.

– Ahá! Nőirás! Nesze! Szerelmes levél. Valamelyik ségi szeretőd tesz szemrehányásokat! Olvasd! Bizonyosan légyottra hiv.

– Az biz ez, nőirás, mondá Sándor, csakkogy nem nekem van czímezve, hanem neked.

– Nekem? szól elbámulva Betszi. Ugyan már ki irhatna nekem levelet? Talán Zeneida?

– Nem. Annak az irását ismerem.

– Talán nagyon is jól? De hát ki irhatna más?

Azon aztán eltanakodtak sokáig, a levelet egyik kézből a másikba adva, hogy vajjon ki irhatta azt? míg végre Sándor azt az indítványt tevé, hogy legjobb a levelet felbontani és úgy tudni meg, hogy ki irta.

Mikor aztán eljutottak addig, hogy a névaláirást meglátták, meglepetve kiáltának fel gyorsan: «a keresztanyám!» «a keresztanyád!»

Vajjon mit irhat?

De mintha egy kaczagásra letett hangjegy volna a kezében, úgy nevette végig Betszi az egész levelet.

– Hahaha! Menjek el az ő Masinka-ünnepére! Egyedül! Sándor nélkül. Lesz nagy mulatság. A czár is ott lesz, meg a czárné s több külföldi fejedelmek. Lesz alkalmam a czárnak könyöröghetni, hogy Sándornak engedje meg a visszatérést Szent-Pétervárra. Hahaha! Hallod ezt, Szergievics Sándor? A keresztanyám meghiv a báljába, nálad nélkül! Soha jobbkor nem küldhette ezt a levelet! Épen erre volt szükségem.

Azzal fogta a kedves levelet: az épen betöltötte a sárkányon támadt haváriát, s két gombostűvel oda tűzte a kiszakadt rész helyére. A közepén levő fekete pecsét épen jól pótolta a hiányzó szemet. (Mivelhogy Zsófia halála után az udvarnál hallgatag gyász volt hat hétig s az alatt az előkelő világ fekete pecsét alatt levelezett.)

– De egy nagy láda is érkezett a postával, mondá a dvornik.

– Tegyétek félre. Most nem érek rá megnézni.

(Minden hihetetlenségek között ez a legnagyobb, hogy egy fiatal menyecske, a ki most kapott új báli ruhát a fővárosból, azt mondja: tegyétek félre, most nem érek rá megnézni.)

A sárkány készen volt, most újra fel lehetett ereszteni.

Mint egy gyermek, ujjongva, sikoltozva futott Betszi a spárgacsomaggal, a mit a felrepülő sárkány után eresztett; a másik gyermek is azt nézte kaczagva, a míg a sárkány nagy bolond fejét csóválta dorgálólag. A sárkány-feleresztésnél hátrafelé szokás futni. Betszi nem vette észre, hogy háttal nekiszalad valakinek, a ki egyenesen feléje siet az angol kert széléről; csak akkor riadt föl, mikor már hátulról átölelték s aztán egy nagy csókot nyomtak az arczára.

Akkor aztán nagyot sikoltott; de abban öröm is volt. De már a másik pillanatban ő is a nyakában volt a megtámadónak, s nem elég, hogy ott volt, hanem le is rántotta a gyepre, úgy csókolta össze-vissza, a fűben henteregve, s elhalmozva hízelgő nevekkel: kedveském, édeském, galambocskám! Puskinnak úgy kellett odaszaladni s mind a kettőt felemelni a pázsitról.

Nem kellett nagy leleményesség, hogy kitalálja, ki lehet az a vendég, a kit ilyen szivesen látnak.

– Meg ne fojts, te bohó! szólt Zeneida. Nézd, az alatt a sárkányod hogy elrepült!

– Hadd fusson világgá! a keresztanyám levelével együtt. Tudod, hogy a keresztanyám irt? Tudod, hogy meghitt a Masinka báljára? Tudod, hogy csak magamat, Puskin nélkül? Tudod, hogy mit csináltam vele? A sárkányomon volt egy szakadás, azt kifoldtam vele. De milyen kedves vagy, hogy meglátogattál bennünket.

– Hát az így szokás. Az örömanyának kötelessége hat hétre az esküvő után meglátogatni a fiatal házasokat, hogy szép békességben élnek-e együtt? Szeretik-e egymást? Hát megvert-e már azóta az urad?