Part 25

Zeneida a rendelt órában megjelent. Egész gyászba volt öltözve, a mi a rőtszőke hajzatához annyira viszályozott.

A czár eléje ment, de nagyon hidegen fogadta. Arakcsejeff úgy tett, mintha rá sem ügyelne; a szemét sem vette fel az előtte kitárt papírból.

– Ilmerinen kisasszony, mondá Sándor, ön személyesen akart velem még egyszer szólani. Mondja el, mit kiván?

– Bocsásson meg vakmerőségemért, sire! de egy iratcsomagot kell felségednek átadnom, a melyet küldője azzal az utasítással bizott rám, hogy azt csak felségednek és csak személyesen nyujtsam át. Ez iratcsomag – a megdicsőült Nariskin Zsófia naplója.

A czár nagyot sóhajtott s azt rebegé:

– Szegény gyermek!…

– Ez volt utolsó kivánsága, s ezt nekem teljesítenem kellett.

– Ön tehát ott volt ő nála utolsó órájában?

– És még azontúl is. Ő hivatott magához.

– Ön fogta le a szemeit?

Zeneida csak némán intett.

– Köszönöm önnek. Szólt a czár, s átvéve a finom, fehér tokba kötött naplót, kezét nyujtá Zeneidának, egy langymeleg, puha, elernyedt kezet minden szorítás nélkül.

Zeneida megcsókolta a kezet.

– Van önnek valami kivánata, Ilmerinen kisasszony?

– Az az egy kivánságom van, Sire: kegyeskedjék Zsófia naplójából elolvasni a három utolsó lapot, a míg én itt vagyok.

A czár a háta mögé nézett, mintha azt akarná látni, hogy megengedi-e azt Arakcsejeff? S aztán rászánta magát a kérelem teljesítésére. Felbontá a naplót s olvasott.

Összeharapta az ajkait, hogy el ne árulja elérzékenyülését.

Hanem Zeneida tudta jól, hogy mit olvas a czár? Előtte a szöveg minden szava ismeretes volt. Azok az utolsó kuszált sorok, a miket egy boldogtalan gyermek ír vonagló kezével, ki a halál hideg ölelését várja s rettegi és óhajtja; s mikor a czár az átolvasott utolsó lapból Zeneidára feltekintett, azt látta, hogy annak a szemei megteltek könynyel.

Csendesen ingatta a fejét s nagyot sóhajtott.

– Ön ezt azért kivánta velem elolvastatni, ugy-e bár, hogy Puskint tisztára mossa előttem. «Ő» akarta ezt így! Nagy, nemes lélek volt!

– Valóban az volt, Sire!

– Ő kivánta, hogy Puskin azt tegye, a mit tett, s Puskin csak az ő végóhajtását teljesíté.

– Nem tehetett máskép.

– Elhiszem. Nem tehetett máskép. És én mégsem tudok kibékülni azzal a gondolattal, hogy azt megtehette! Hogy abban az órában, a melyben az egyik menyasszonya arczát a szemfödéllel letakarta, a másiknak a menyasszonyi fátylával le hagyta takarni magát. Hiszen úgy kellett tennie. De még is emberi észtől átérthetetlen gondolat, hogy egy órai időközben megférhessen egy örökkévalóság, hogy egy óra elég legyen arra, hogy valaki a jégsarktól az egyenlítőig repüljön! Egy óra elég legyen arra, hogy valaki egy kedves halottat elsirasson s egy élőt elszeressen!

– De hátha régen szerette azt?… szólt Zeneida szeliden.

– Mit szól ön?

– Hátha az, a mit a megdicsőűlt halott iránt érzett, nem volt egyéb, mint imádat, mint végnélküli tisztelet egy túlvilág lakója iránt, ki szárnyaival már akkor az égben volt, a midőn őt megismeré? Ha mind az a ragaszkodás, gyöngédség, hódolat, a mit a jegyes imádottjának lábaihoz rakott, csak egy szentnek hozott áldozat volt, azért, hogy ne hagyja még itt e földet?

Sándor a homlokára ütött ujjai hegyével.

– Igaza van önnek. Hisz ezt én nem kérdezém ő tőle soha. Soha sem kérdeztem meg, hogy «de hát több-e az, mint ábránd?» egy beteg leánynak az álma? Ő csak engedte magát ez álom rémei közé besoroztatni. Ennyi az egész. És szivében mást szeretett. Ő érte csak feláldozta magát. Hiszen, a mit én teszek, az mind hiba, s a mi hiba történik, azt mind én teszem.

S ezt nem a keserüség hangján, de a meggyőződés szomorú mélaságával mondá az országok ura. Szánni való volt.

Hirtelen odafordúlt Zeneidához.

– Kivánja ön tehát, hogy visszavegyem a tilalmat Puskin visszatérése ellen?

– Nem, Sire. Ő ott van jó helyen, a hol van. A ki jót akar neki, az azt kivánja, hogy legyen távol innen és legyen boldog.

Ez meglepte Arakcsejeffet. Ledobta a tollat a papírra s felnézett Zeneidára.

– Hát magára nézve nincs önnek semmi kivánsága? kérdé a czár.

– Én holnap elhagyom Szent-Pétervárt, Sire.

– S nem kivánja ön, hogy kinevezési patensét visszaküldjem?

Hahó! Mint emelte fel e szóra a leány azt a büszke homlokot. Ő is királyné. Megmutatta.

– Sire! A hol velem egyszer azt tudatták, hogy jelenlétem kellemetlen, onnan én elmegyek.

Ez vakmerő szó volt! Határos a feloniával! Így nem szoktak beszélni a minden oroszok czárjai előtt! A kegyencz felugrott helyéből s a méla koronás fő helyett ő felelt meg a kevély hölgynek.

– Tudja meg, kisasszony, hogy vannak kötelességek, a mik nem szünnek meg a sértett önbecsérzeténél; s ezek közé tartozik a hódolat azon trón, azon uralkodó iránt, a kinek ön köszönheti minden hirét.

Zeneida keble hullámokat hányt, rózsaszínü orrczimpái tágultak, mint a farkassal küzdeni kész vad czebráé, nagy, világgyujtogató fekete szemei elemészteni készültek a kegyenczet; az ajka reszketett, mint a hidegleléstől.

– Kegyelmes úr… lihegé… Vannak emberek, kik a jóltevőjük iránti háladatosságot elviszik magukkal még a föld túlsó felére is; a kik, ha szerencsétlenek voltak elveszteni felséges pártfogójuk kegyét, azért még nem mennek haza a «kés dalát» énekelni!

Ez egy olyan kegyetlen csapás volt Arakcsejeff fejére, hogy jónak látta visszaülni az asztalhoz, s úgy tenni, mint a ki nem tartja érdemesnek ez insinuatio ellen egy szót is felelni. (De hát tudna ez a hölgy valamit? Tán neki is volnának titkos kémei? Tán Diabolka? Hisz a czigányleány már írni is tud.)

A megnémult kegyencz helyett aztán a czár vette fel a lándzsát. Úgy illett. Ha a szolga megvédte az urát: az úr megvédi a szolgát.

– Nagyon rossz helyen alkalmazta, Ilmerinen kisasszony, keserű észrevételét. Ha van férfi Nagy-Oroszországban, a ki tökéletes mintaképe a hűségnek és alattvalói ragaszkodásnak, úgy ő az! Ő, ki velem járt csatáimban, s megosztott velem minden vészt, és a dicsőségből nem kért részt magának soha. Ő, ki ébren marad, azért, hogy én alhassam; a ki az egész világgal daczolt, azért, hogy engem megvédjen, a ki egyedül maradt meg mellettem, mikor mindenki elhagyott: ez Arakcsejeff. Hányszor kellett kiszenvednie hűsége legnehezebb próbáit? Hányszor kényszerítettek ellenségei, hogy őt eltávolítsam magamtól! Mikor hívtam, újra itt volt, s nem panaszolt soha. A szivére sujtottam. Száműztem egyetlen fiát. S ő azt mondta: igazságod volt, kezemet csókolta és hívem maradt. Ez Arakcsejeff.

De ebben az uralkodói elismerésben mind nem gyönyörködhetett már a kegyencz, mert a mint az asztalhoz leülve, azzal akará megvető közönyét tanusítani, hogy a Zsófia postával érkezett leveleket bontogatta fel, épen a kezébe akadt az, a mit Jakuskin közlött Zeneidával. A mint abba belepillantott, az úgy magához ragadta figyelmét, hogy attól még (hihetetlen!) a czár ajkáról feléje hangzó magasztalást se hallotta meg.

És Zeneida látta ez arczot egyszerre pokoli kíntól eltorzulni, az ijedelem, a névtelen rémület vonaglásaitól fintorgatva, egy őrületes kisértet-lárvává átalakúlni; látta, a mint haja felborzadva meredt szanaszéjjel, ajkai elkékültek és szemei kimeredtek fehér karikáik közül.

– Jaj nekem! ordítá fel egyszerre oly vadállati hangon, hogy a czár ijedten fordúlt vissza. Arakcsejeff a levelet mindkét kezével a szivéhez csapta, mint a hogy a veszett eb szőrével gyógyítják annak a marását, mint a hogy az összetört skorpióval gyógyítják annak a csípését, s azzal felszökött a helyéből. Jaj nekem, jaj, hogy én idejöttem! Hogy én nem voltam ott akkor!

S rohant, mint egy őrült, kifelé.

A czár csakugyan azt hitte, hogy kegyenczét őrülési roham lepte meg, s útját állta.

– Alexej Andreovics… mi lelt? Hová futsz?

– Bocsásson fölséged! Futnom kell Grusinóba.

– Te itt akarsz most hagyni engemet? Az államügyeket? Az országot?

Zeneida összefont karokkal állt Arakcsejeff előtt s úgy nézett annak az arczára.

Ettől a tekintettől a kegyencz egy pillanatra kijózanodott; arczára visszakényszeríté vas ridegségét, s engedte, hogy a czár karjára tegye marasztaló kezét, küzdött az álarcz az igazi emberével.

Ezúttal az ember maradt az álarcz fölött a győztes.

Homlokon üté magát öklével, a miben az összegyürt levelet tartá s azzal az őrjöngés hangján ordíta fel:

– Mit bánom én most Oroszországot! Mit bánom ezt az egész czudar planétát! Mit nekem most a czárok és az Istenek! Ha ezt meg hagyták történni! Jaj nekem!

S azzal eltaszítva magától a czár kezét, elrohant, végig ordítva a termeken, mint egy halálra sebesült. A czárhoz irt levelet is magával vitte.

– Mi történhetett ez emberrel? szólt a czár elbámulva.

Hisz ő épen e perczben magasztalá őt fel oly tényekért, a mik csak egy emberben egyesülhettek oly tömegesen, s most ez az egy ember engedi magát egy olyan durva, erőszakos kitörés által elragadtatni, a mit egy ember sem próbálna megtenni nem az orosz czár, de a legkisebb duodecz uralkodó fejedelem szobájában sem!

Tán ennek a leánynak a szemében van valami olyan megverő igézet (ez nézett folyvást rá), a mitől a józan emberek megbolondulnak, hogy felugráljanak helyeikről s odavágják az uralkodóik lábaihoz az ország pecsétnyomóját, s azt mondják, mi gondom nekem a te országodra, te rád magadra és a te isteneidre!

Tekintete kérdeni látszott Zeneida arczától a titkot.

A művésznő vissza akart húzódni.

– Maradjon ön!

– Ha felséged kívánja: maradok és nem utazom el.

– Mit tud ön, mi lelte ezt az embert?

– Én tudom, hogy mi lelte.

– Beszélje el.

A GRUSINÓI COMITRAGOEDIA.

A kettős menyegzőnek meg kellett már tartatni, mert az egész vidék népsége fel volt csődítve másnapra nászseregnek. A grusinói kastély udvara már korán megtelt bámészkodó jobbágy-néppel. Volt is miért kiváncsinak lenni.

A legszebb és legcsúfabb mátkapárt kellett ma oltárhoz vezetni.

Nagy volt az előkészület: három nappal előbb hozzáfogtak a sok nemzeti sütemény készítéséhez, hosszú lugasok voltak felállítva az udvaron a vendégsereg számára, a kapubejárat egy diadalívvé lett átalakítva koszorúkkal és színes papiros átlászókkal. Az udvar közepén volt egy lépcsőzetes állvány, letakarva czifra kecskeszőr szőnyegekkel, azon volt az asztal, a Szűz Mária-képpel, a letakart tállal, melyben a jegygyűrűk vannak, a kelyhekkel, a sóval és kenyérrel, a mik mind szükségesek az esküvő előtti ceremoniához. Mert még az is sok teketoriával jár, míg a házasulandó fél odáig eljut, hogy a pap kezébe kerül. Annak még odáig sokat kell kiállani a násznagyaitól, a vőfélytől, a nyoszolyóitól, meg az örömanyától.

Az örömanya igen nagy szerepet játszik. A templomajtóig ő parancsol.

Ezúttal Daimona az. Ő adja férjhez a maga rabnőit a maga rabszolgáihoz: ő az anyjuk. Számára van felállítva az a magas karszék ott az emelvényen.

Az első harangszóra megindul a szertartás. A pópa háza felől előhozzák a leányok a felöltöztetett menyasszonyt. Diabolka menyasszony köntöse csak úgy ragyog a skofiumos himzéstől, karcsú derekán drága öv, ötsoros aranypénzfűzér a nyakán; pártája csupa csillogó kő. Az ember azt hinné, valami herczegasszony.

Más oldalon a kürt és balalajka szólal meg, s a vőfélyek és legénység kisérik a vőlegényt, Sinkót, kinek hosszan vállaira omló csigákba göndörült szénfekete haja, az orosz népviselet daczára is, elárulja keletindus eredetét.

A vőfélyek versben köszöntik fel a szemközt jövő menyasszonyt, vőlegényt s azzal felvezetik őket az emelvényre.

Akkor aztán az ólak felől valahonnan előhozzák a másik mátkapárt. Azokat éktelen zsivaj, rikongató csimpolyaszó kiséri idáig. A nászpompa, a mibe vannak öltözve, még nevetségesebbé teszi mind kettőt. Ezeket gúnymondatok fogadják, a mi azoknak nagyon tetszik: erősen fel vannak már pálinkázva mind a ketten, s sorba csókolják, a kit megfoghatnak. Csak mikor egymáshoz kerülnek, akkor fintorítanak torzpofát egymásra, s a míg a lépcsőn felhaladnak, a menyasszony nagyot csíp a vőlegény karjába, az pedig a fél lábával odarúg hozzá.

Azokat is odaállítják az asztal mellé, úgy, hogy a két vőlegény és a két menyasszony az asztal szögletét foglalja el.

A második harangozásnál aztán leszáll a kastély tornáczlépcsőjén az örömanya, egész kiséretével: tizenkét szép rableánynyal, a kik mind fehérbe vannak öltöztetve. Azok a lépcsőzet két oldalán állnak fel; ő maga pedig felmegy az emelvényre, sorba csókoltatva az emberekkel kezeit, a kik a sorfalat képezik útjában, s ott elfoglalja a trónusát.

Egész királynénak van öltözve, bársony palásttal, gyöngyös, aranyos nyuszt süveggel; az arcza kifestve fehérre, pirosra.

Ő kezdi el a szertartást.

– Sinkó! Mit hozasz a menyasszonyodnak mátkatálul?

Sinkó elsorolja, a mit nászajándokul szánt.

– Két tarkára festett nyoszolyát, egy rókaprémes bundát karassia posztóból, egy selyem pruszlikot ezüst gombokkal, egy szironyos sarafánt, egy gyöngyös kokosnikot, két pár piros csizmát, «egy» himzett gyolcsinget, tizenkét czintányért, meg egy tálat, meg egy aranycsipkés főkötőt fátyollal, ha jól viseli magát.

Mindezek a vőfélyek által odahordatnak s egyenkint fel lesznek mutatva a násznép előtt.

A menyasszony válasza aztán viszont az ő általa hozott ajándékokból áll: öltözetek, ékszerek, házi bútorok; miket berekeszt egy csomag nyirfavessző, «ezzel pedig verjen meg, ha rosszúl viselem magamat».

Most következik a másik mátkapárra a sor.

– Hát te, Polyka, mit hozasz a vőlegényednek?

De már az a szép összeválasztott pár nem engedi azt, hogy egyik a másik előtt szóljon, hanem kikapkodják egymás szájából a szót s röhögve vágnak egymás elé.

– Én egy rongyos szürt.

– Én egy folt hátán folt tulupot.

– Egy lyukas vaskondért.

– Egy rongyos szoknyát, a miben kilencz macska se fogna meg egy egeret.

– Egy üres korsót, a miben valaha pálinka volt.

– Egy dunnát, a minek nincs czihája s csak toll kell még bele.

– Én még egy nyenyuska köntöst, a melyiknek «ujja hijja, gallér hijja, egy csepp alja sincsen!» Hozzám jösz-e, kincsem?

A násznép majd megvesz nevettében a mátkapárbeszéd alatt.

– No meg aztán tizenkét pár «dubinát!» kiált röhögve a vőlegény.

– Dejsz «két vége van annak!» nyerít vissza a menyasszony.

Ez a fényüzési czikk pedig, amit mindjárt tizenkét pár számra szereznek be, ez a gyöngéd hangzású «dubina» annyit jelent más egyéb barbár európai nyelven, hogy «pálcza!»

«Megtalálta zsák a foltját! Eczetes korsó a dugóját! No ugyan meg!» Zsibongja az egész násznép.

– No hát váltsatok már most gyűrűt, szól Daimona a párokhoz. Itt a letakart tálban vannak a jegygyűrűk. Az egyik páré arany és ezüst; a menyasszonyé az arany, a vőlegényé az ezüst, a másik mátkapáré vörösréz és ólom. Kiki válaszsza ki a magáét.

Az örömanya feltakarta az ezüst tálról a selyem takarót s inte Diabolkának, hogy kezdje ő el.

Diabolka kivette a tálból az arany- és az ezüstgyűrűket, az aranyat felhúzta a saját ujjára, az ezüstöt pedig odanyujtá Sinkónak.

Hanem Daimona megfogta a kezét.

– Nem úgy lesz az! Te az ezüstgyűrűt adod Vuknak, Sinkó pedig a veresréz gyűrűt a Polykának. Mert Vuk a te vőlegényed, Sinkó pedig a Polykáé. Így van ez elrendelve.

Óriási hahota követte e szavakat. Ez már aztán fölséges tréfa. Kiki párjával! A Vuk a Diabolkával; a Polyka a Sinkóval! Az örömanyának joga van úgy házasítani össze a rabjobbágyait, a hogy neki tetszik. Azoknak a teste az övé, akár a lónak és a szamárnak a teste. Úgy párosíthatja őket össze, a hogy neki tetszik.

A vendégsereg röheje még hangosabbra lázadt, a mint a két részeg szörny, az örömanyának a buzdító szavaira, egyszerre nagy örömmel rohant a neki rendelt deli párhoz. Csupa tréfa volt elnézni, a hogy a ferdeszájú Polyka hosszú karjaival a Sinkó fejét igyekezett magához lehúzni, hogy megcsókolja; az meg minden módon arra forgatta a képét, a melyik oldalán a Polyka pofájának nem volt szája. A másik vőlegény pedig, a púpos, törpe, minthogy a síkról nem érhette el a Diabolka arczát, felugrott az asztalra, s onnan nyujtotta feléje a karjait.

A röhögést csak az zavarta meg aztán, mikor a bomlott nászhad láttára Diabolka mind a két kezével olyat taszított a neki szánt vőlegény mellére, hogy az hanyat bukfenczezett, le az asztalról, emelvényről, a násznép közé kalimpázva.

No ebből baj lesz!

Daimona egy furia dühével ugrott az asztalhoz, s öklével nagyot ütött rá.

E csattanásra ketté volt metszve a néző sereg szájában a hahotázó hang. A vigyorgás még ott volt az arczokon, de a nevető szájban a nyelv megzsibbadt.

Nem tréfa ez már!

– Te nem akarod elfogadni a neked szánt vőlegényt? rikácsolá dühösen Daimona.

– Nem! kiálta vissza a leány, lábával dobbantva.

– Te kutya! Te czigány ördög! Még szembe mersz velem állni? A ki a szemétről szedtelek föl.

– Hát eressz vissza a szemétre.

– Meg lesz! Ha te neked nem kell a vőlegényed, a kit én adok, akkor vesd le a menyasszonyköntöst is, a mit én tőlem kaptál, s vidd el a czigánygúnyádat, a miben idehoztak.

Diabolka szótlanul ölté le magáról a drága himzett öltönyöket s lerakott mindent a földre, még a hajfonadékaiból is kifejté a selyemszalagokat, míg egy ingben maradt.

– Még az az ing is az enyém, vesd le!

A leány arcza mélyen elpirult. Diabolka megtanult pirulni. Ez volt a czél: felébreszteni benne a lelket, hogy tudja meg, milyen fájdalmas a «szégyen.»

– Ennyi ember előtt! rebegé.

– Hátha a piacz közepén kötnek majd ki a pellengérhez, ott még több ember meglát! Van is neked mit szégyenlened! Te «város füle», «falu farka», «kocsmaczégérek virága!»

– Adasd ide előbb a rongyaimat!

– Mindjárt megkapod! Most keresik a kaczat közt. Nos, leveted, vagy letépessem rólad?

A leány végig ereszté termetén az utolsó leplet s aztán két karjával eltakarta az arczát és sírt.

– Hahaha! kezdé Daimona a kaczagást, s erre aztán a durva nászhad is rákezdé a nevetést. Ugyan szép menyasszony!

S ez a kaczagás milyen nagyon fájt. A «Skrossz stoi» (a vesszőzés) talán nem fáj jobban az elítéltnek, a ki hétszer alá, hétszer föl sétál a sorfal között, mint ez a megalázás, ez a kikaczagás annak a leánynak, a ki hozzá szokott már, hogy tekintsék, mint az úrnő kegyenczét, benső barátnéját, tisztességes kisasszonyt.

– Add vissza a ruháimat! dörmögé Diabolka Daimonához.

– Majd mindjárt megkapod, csak várj! A czigányöltözetnek még kiegészítő része is van. Elébb egy öltözet korbácsot kapsz a vakmerőségedért! Sinkó! Jőjj elő!

Magát a bátyát, a szeretőt, a vőlegényt szólítá.

Sinkónak még vőlegény korában is oda volt dugva az öve mellé hivatali jelvénye, a kurta nyelű korbács. A parancsszóra előhúzta azt onnan.

– Vágjad! parancsolá Daimona.

A leány rémülten tartá két kezét maga elé.

– Bátyám! Te meg tudsz engem ütni?

Annyira jutott, hogy félt a veréstől. Vagy talán csak attól irtózott, hogy Sinkó kezétől kapja azt.

A czigánylegénynek nem volt elég kemény szive azt megtenni. Eldobta a korbácsot kezéből.

– Fölveszed? kutya! rivallt rá Daimona, vagy szilaj lófarkára köttesselek vele együtt? Sújtsad, a míg azt nem mondom: «elég!» Ötvenet én értem, ötvenet Jevgen úrfiért.

Sinkó újra felvette a korbácsot.

A leány erre kétségbeesetten veté magát Daimona lábaihoz, kegyelemért esdő zokogással ölelve át annak térdeit.

– Ah! Ide jöttél jó helyre, utálatos! szólt fogcsikorgatva Daimona s a lábainál görnyedő leánynak megragadva a két hosszú hajtekercsét, odakiálta Sinkónak:

– Most sújtsd!

A czigánylegény erre egy ugrással ott termett előtte, mint egy párducz, s baljával megragadva Daimona torkát, jobbjával kirántá öve mellől a kést.

Daimona ijedten ereszté el Diabolkát s védelemre emelte a karját. A rabszolga kése a vállába döfött le: hogy a vér egyszerre magasra szökött fel belőle.

– Héj! Szolgák! Fogjátok meg! Segítsetek! rikácsolá a nő.

Egy ember nem mozdult a tömegből. Daimona látta, hogy magára van hagyva. Erős asszony volt, tudott küzdeni, kiszakítá magát a szolga kezéből, ellökte azt magától s leugorva az emelvényről futott fel a kastély lépcsőin.

Sinkó utána.

És egy kéz nem nyúlt Sinkóhoz, hogy visszatartsa. Az egész nép, a szolgasereg elnézte, hogy rohan a futó úrnő után, hogy sebesíti azt meg újra. A nő visszafordúl s elkezd vele dulakodni; a kés újra sebeket ejt rajta, s ő újra ellöki magától megtámadóját. Aztán odamenekül a leánycselédei közé: «segítsetek! oltalmazzatok!» Azok bedugják a füleiket kezeikkel, hogy ne hallják a sikoltását. Mindenki gyűlöli.

Azután látják őt végigfutni a hosszú folyosón, sikoltozva; nyomában a véres gyilkos. Nem sietnek a segélyére.

A folyosó végén van egy szent szobor. Ahoz menekül, annak térdét öleli át. Az sem mozdítja a kezét a megszabadítására.

Végre a tornácz mellvédéhez fut s onnan akar alá ugrani. Ott azután végre eléri a gyilkos. Az egész népség látja őt, Grusino úrnőjét féltesttel aláfordulni a mellvéd párkányán, halottan.

S azzal a gyilkos csendes léptekkel alászáll a lépcsőkön. Nyitott út előtte! Fellépdel a nászünnepi emelvényre. Ott hever arczczal a földön egy leány, mozdulatlan az irtózattól, a kétségbeeséstől; mellette a szétszórt menyasszonyöltözet. A gyilkos beletörüli a kését a fehér ara-fátyolba, s azután megragadja a leányt kezénél, s felrántja a földről.

Azzal egymás szemébe néznek. Egy pillantás, mint két szilaj farkas összenézése. Elég beszéd!

Azzal futnak, egymás kezét fogva, ki a pusztába, ki az erdőre, ki a semmibe. Fel nem tartja őket senki.

Soha sem találtak rájuk többé.

Ki tudna két, kalitjából kiszabadult farkast előkeresni a maga országából, az erdőből, a berekből, a bozótból s a maga népe közül, a puszták őslakói közül?

*

Csak egy helyen tartottak pihenőt, a hol Diabolka vándor czigánytársai közé jutva, megirta azt a levelet Jakuskinnak, a miben a grusinói comitragœdia volt elmondva, s a minek a másolata azután a kegyencz kezébe jutott, értesítve őt a rémesetről, a mit a grusinói sztarosztjai nem mertek neki megirni.

*

Hogy ezt a történetet Zeneida maga mondta el a czárnak, azt nagyon helyesen tette; mert, a kik később jöttek jelentést tenni a grusinói vértettről, azok mind úgy adták elő az eseményt, mint összefüggő részét a szent-pétervári titkos klubbok merényletének. Keresték a tett rúgóit magas körökben, miknek érdekük volt a kegyenczet a czár közeléből eltávolítani, a mik egyszer már a fia számüzetése által akarták a czár és a kegyencz közti szoros kapcsot széttépni, a miknek csaknem sikerült már azt egész holdfogyatkozásba tolni Nariskin Zsófia tervezett házassága által, s a miknek most azután egészen beütött a tervük a Daimona meggyilkoltatása által. Sinkó és Diabolka az összeesküvők bérenczei voltak.

Volt-e ebben valami igaz? azt soha sem derítette fel senki. Hanem, ha irányozta valami kéz ezt a csapást, akkor az egészen odatalált. Szent-Pétervár utczái látták Arakcsejeffet végigfutni fedetlen fővel és aztán vágtatni végig a sugár-úton, a hidakon, kalap nélkül, széltől zilált hajjal. (Az igazi orthodox orosz, ha gyászol, két hétig csupasz fővel jár napfényben, zivatarban.)

S elfutamodása napján két egész társzekéren szállították a kegyencz palotájából a hivatalos iratcsomagokat a czári palota Eremitageába vissza, mint a rőzsét egymásra hányva. Érdemrendjeit, díszkardjait, kamarás kulcsát a kapus által küldte vissza a főudvarmesternek. S elutazása perczében a nagy szent Kristóf ágyu dördülése verte föl a lakosságot nyugalmából. Ez az ágyúk apja csak akkor szokott megszólalni, mikor egy tábornok meghal. A kegyencz maga ment fel a várparancsnokhoz, a lövést elrendelni. Az engedelmeskedni tartozott. Arakcsejeff volt a tüzérség főparancsnoka. A lövés eldördülte után kérdezé a várparancsnok, hogy kinek hivják a meghalt tábornokot?

– Arakcsejeff Andreovics Alexejnek!

Pár nap mulva rémdolgokat hallott felőle a czár. A kegyencz, úgy látszott, hogy megtébolyodott.

A REMETE.

Mikor Arakcsejeff magára hagyta a czárt, akkor érezte csak a nagy ember, hogy mennyire egyedül áll a világban!