Part 24

– Tudom, hogy vissza fognak hivni rövid időn, s tudom, hogy visszaesem megint a régi betegségembe.

– Tehetetlen! Csak legalább addig tartottad volna meg a czár kegyét, a míg ezeknek a kulacsoknak a dolgát elintézted volna.

– Ejh, ne beszélj olyan ostobaságokat. Danolj inkább nekem valami szépet. Olyan régen hallottam asszonyt énekelni.

És Alexej Andreovicsnak volt kedve Daimona hangját élvezni, mikor az azt dalolásra fogja. A pávahang ehhez képest hattyúdal! Hamis, elcsukló, durva hang volt az; de ha az úrnak az tetszett. Hát maga a nótának a verse, – miben minden végsor így hangzik: «kést neki!» Ugyan furcsa kis dal. És különös, hogy Daimonának épen ez jutott most eszébe! De ugyan mi volna benne különös? Ha a megbukott kegyencz gazdasszonyának épen a forradalmi dal jön a nyelvére, mikor az urát elkergette annak az ura, elintézetlen hagyva a kulacsok ügyét. Ez csak elég ok arra, hogy a ki tegnap még lábáról csókolta le a port az egyedúrnak, ma az arczához vágja a port!

S a megbukott kegyencz nem szakította azt félbe. Végig hallgatta valamennyi strófáját. Az utolsó versnél olyan jól esett az embernek – megvakargatni a hátát!

– Hát te kitől tanulhattad meg ezt a bolondos verset?

– Vasfejű! Hát nem találod ki? Hát nem magad küldted ide hozzám a czigányleányt – nevelőbe? Mi aztán szépen kineveltük egymást.

– Ah, igaz! Hisz a sok keserű öröm között, a mi itt rám vár, egyik az ő tréfája! Elkergette a fiamat Archangelszkbe! Még hírt sem hallottam felőle. Mennyire vitted azóta a leánynyal?

– A hogy te utasítottál. Ha akarsz benne gyönyörködni, mindjárt behivatom.

– Soha jobbkor!

Daimona intett a talpát vakaró cselédnek, hogy hivja ide Diabolkát.

Az alatt aztán susogva beszélt valamit Alexej Andreovics fülébe, miközben festett szemöldökei csak úgy tánczoltak a gonosz jó kedvtől, a mit az úr teljes mértékben osztott, úgy kaczagott, hogy egész köhögést kapott miatta s az öklével verte az asztalt. «Nagyon jó! Fölséges! Pokoli élvezet lesz!»

Mikor aztán a leány bejött, mind a ketten komoly arczot öltöttek.

Diabolkára alig lehetett ráismerni. Kisasszonyos öltözetet viselt, hosszú ruhát félkeztyűvel, a mellett orosz hajadon pártát a fején. A két kezét, orosz illedelmi szabály szerint, eldugva tartá az öltönye hosszú bő ujjaiban s csak akkor vette elő, mikor kezet kellett csókolni az úrnak és asszonyságnak. De szemeit világért fel nem emelte volna, azok lesütve maradtak szemérmesen.

– No hát kedves leánykám, mondá neki az úr, hogy érzed magadat védasszonyod mellett?

A leány halk, suttogó hangon felelt:

– Istennek hála, a kegyelmes uramnak köszönet azért a szerencséért, hogy e helyre küldettem, a hol egészen boldog vagyok.

Az úr alig fojthatta el nevetését.

– Hiszen te már egészen válogatott szavakban tudsz beszélni.

– Ez nem az én érdemem, hanem a kegyes Prokop tisztelendő úré, ki nem sajnálta a fáradságot tőlem, hogy oktatásában részesítsen.

– Ejnye, hiszen te egészen finom, művelt kisasszony vagy már. Te neked ide kell ülnöd hozzánk az asztalhoz és velünk vacsorálnod. No, ne szemérmeteskedjél. Te hórihorgos ficzkó! Adj tányért, étszert a kisasszonynak! Ide, velem szemben!

– Nagy megtiszteltetés lesz rám nézve, érdemetlen szolgálódra, hogy ha asztalodhoz ültetni kegyeskedel, de bocsánatodért kell esdenem, hogyha ételt nem veszek magamhoz. A kegyes Prokop atya vezeklésül hagyta rám, hogy egy egész esztendeig az estebéd helyett bőjtöt tartsak.

– Ugyan mi vétkedért?

A leány nagyot fohászkodék.

– Oh kegyelmes uram, te tudod azt legjobban, mi az én nagy bűnöm, a melyet én soha holtomig le nem tudok vezekleni.

S egész töredelmesen lehajtá fejét.

(Igazán megtért ez, vagy csak komédiát játszik?)

– Hát azután mit csinálsz az alatt, a míg mások vacsorálnak?

– Az alatt nekem zsoltárokat kell olvasnom a többiek előtt.

– Ah! Tehát már olvasni is tudsz? És még zsoltárokat. No azt szeretném hallani. Hozzatok neki egy zsoltárt. No hát ülj ide az asztal végére s pohár helyett olvass a zsoltárból. Melyik következik?

A leány leült az asztal-végre, egy kezét az ujjai hegyével illedelmesen az asztal-szélre téve s a másiknak a mutatóujjával taszigálva a szótagokat egymásután.

«Ör–ök–öd–be –ur–am –pog–ány–ok j–ött–ek.»

– Nagyszerű! Hát aztán érted te azt, a mit olvastál? Kik azok a pogányok?

– A törökök. (A leány kiköpött a szó után, a hogy illik igazhivő orthodox muszkának.)

– Hát az az «uram» kicsoda?

A leány felállt a helyéről.

– A mi felséges urunk: a czár.

– Hát az az «örököd» micsoda?

– Görögország.

– Nagyon jól van, mondá az úr. No lám, milyen szépen megtanultál olvasni? Bizonyosan irni is tudsz már? Még pedig úgy, hogy nem fogja senki a kezedet, mint mikor azt az első leveledet irtad. Emlékezel még rá? Jól van no! Tréfa volt az! S aztán Daimonához fordulva szólt, de úgy, hogy Diabolka is hallhassa: Hiszen ebből egészen tisztességes leányt csináltál.

– Még majd jó keresztyén asszonyt is csinálok belőle, szólt Daimona.

Diabolka úgy tett, mint a ki nem hallotta azt s tovább szótagolt.

«Jér–uzs–ál–em vár–os–át elr–ont–ott–ák.»

– Állj elé Sinkó! szólt Daimona a háta mögött álló legényre. No hát nem derék vőlegényt választottam-e számára?

– Ah! Ez is az én küldöttem. Ez az a bizonyos «bátya?»

– Azért meg is becsültem. Derék egy legény. Nincs olyan hű emberem, mint ez! Úgy fél tőle az egész parasztság, mint az ördögtől. Ő az én jobb kezem.

– No akkor képzelem, mennyi korbácsot elnyűtt a más hátán!

– A lakodalmukat én tartom ki, s akkor Sinkót megteszem háznagyomnak, a Diabolkát pedig belső frajomnak.

– No a nászajándékról meg majd én gondoskodom.

Diabolka csak olvasta az alatt a zsoltárt félbeszakítás nélkül. Más leány már legalább elnevette volna magát egyszer, mikor a férjhez adásáról beszélnek – a választott szeretőjéhez.

– De hát most lássunk egy kis tánczot, meg éneket, vacsora végével! mondá az úrnő, Sinkónak intve.

– Ah! Hát azért csak tud még Diabolka tánczolni is, meg nem szent nótákat is énekelni.

– Az nem tud már se tánczolni, se énekelni. Annak más hivatása van. Lesz itt más, a ki tud hozzá.

A mellékajtón tizenkét szép fiatal parasztleány lépett be lanttal a kezében, valamennyinek az arczán inkább elfojtott félelem, mint mulatási vágy látszott meg. A hátuk mögött kullogott Sinkó, egy hosszú ostorral az egyik kezében. A másikkal meg egy kis púpos hátú törpe embervakarcsot vezetett lánczon fogva, mint a medvét, a kinek hóna alatt duda volt. Válogatott csúf ficzkó volt: elől-hátul púpos; nagy idomtalan feje odaszorulva felhúzott vállai közé; arcza egy rosszul sikerült torzkép, melyet azután, mintha le akarta volna róla törülni a teremtő keze nyomait, a himlő is össze-vissza tépett, imitt-amott hagyva meg rajta egy-egy bajusz, szakáll sertecsomót, a szemek közül csak az egyiket. Utálat ránézni. Hanem mikor a dudát fujja, akkor tökéletes szörnyeteg. Annak a nyekegő kecskebőrnek hozzáillőbb fujtatót nem lehetett volna kigondolni.

– No ez zenének elég remek, mondá az úr, de hát a táncz milyen lesz?

– Azt várd el még. Az a java.

Sinkó még egyszer kimegy s behozza a ballerina assolutát – a nyakánál fogva, hogy meg ne haraphassa a kezét.

Ez meg asszonyi kiadásban tökéletessége a szörnycsodának. Törpe és púpos, s a mellett oly hosszú karjai vannak, hogy szinte a földet érik. Pisze orra alig látszik, a haja szemöldökéig lenőve, a szája félrehúzódva, kivigyorgó agyarakkal. S a mellett vadállati gonoszság minden vonásában.

Ez fog ballettet tánczolni a főúr mulattatására. Szép aranyos papiros ruhába van öltöztetve, a mit ha mérgében össze fog tépni, sem kár.

Be van tanítva tánczra, akár egy majom, s tudja, hogy annak meg kell történni.

– Fujjad, Vuk! Járjad, Polyka! szól tenyerébe csattantva Daimona, s a mint a csimpolya rákezdi a nótát, a tánczosnő is elkezdi a maga balletparodiáját, s csinál olyan piroutteket, hogy a két karjával (azok a hosszúk, nem a lábai) elsepri maga mellől az énekkart, mely a dudaszót dalával kiséri.

– Hoppsza! Hoppsza! kiáltoz közbe Sinkó, az ostor hegyével oda csippentgetve a tánczosnő lábikráiba, ha az nem ugrik elég magasan; mire a ballerina komikus dühtől fintorgó pofákat torzít. A főúr és Daimona egymás ölébe dőlnek a kaczagástól, a nagy államférfi, a finom diplomaták mintaképe, a sarkantyús lábával dobol az asztalon féktelen jó kedvében s az asztal túlsó végén ott syllabizál a Diabolka, szemeit fel nem vetve a zsoltárból: «Hus-ok-te-szent-idn-ek.-Ét-el-ül-vett-ett-ek-A-zerd-e-i-vad-akn-ak. –» Mintha nem történnék körülötte semmi.

Utoljára a pokolbeli mulatság végén az asszonyi szörnyeteg megragadta a gallérját a hímnemű szörnynek, s azon módon dudástul együtt elvitte magával keringőt tánczolni; az még akkor is fujta a dudát, kidülledt pofával, kimeredt szemekkel; Sinkó pedig pattogott közbe az ostorral, mint ki lovakat iskoláz.

– No ez is szép pár lesz, mondhatom, szólt tele torokból kaczagva az úr. Együtt tartsuk meg mind a két párnak a menyegzőjét?

A miért azután Daimona olyat csipett a karjába, hogy feljajdult bele.

Másnap mindjárt hozzáfogtak Diabolka menyasszonyi köntösének a hímzéséhez. Valamennyi jobbágyleány, a ki Daimonát szolgálta, mind abban fáradt. Diabolkát délben rendesen az asztalhoz ültették, hol a főúr a vidékről összehívott notabilitásokat megvendégelte. Mindenki szivesen látott vendég volt, a ki elszánta rá magát, hogy Daimonának kezet csókoljon. Bizony drága ebéd!

De még másra is el kellett szánva lenniök a vendégeknek. Arra, hogy ha egyszer többet talált inni a házi gazda az elégnél, beléjük vesz és sorba veri valamennyit. Azért másnap megint csak visszajöttek s hagyták a hátukat ütni. Nagyon drága ebéd!

Néha aztán a későre nyúlt lakoma egész orgiává fajult, a szép jobbágyleányok veszedelmére. Ebben sem talált már senki valami különöset.

Kivételt csak Diabolka képezett. Arról meg van mondva mindenkinek, hogy arra nem szabad ránézni, mert az menyasszony. És azonfölül Daimona fogadott leánya, kegyencze. Azt, mikor a mulatság goromba része következett, elküldték a pópához. Annak a háza volt egyedül biztos hely a városban. A ki még azonkívül bizonyos volt felőle, hogy nem kap ütleget, az volt a Sinkó, Diabolka vőlegénye. Ez is csak azért, mert ő osztotta az ütleget. Ő volt a palota főkorbácsnoka. Minden vesszőzést, ostorozást, kancsukázást ő hajtott végre. Hát ilyen a hivatal! A mit az embernek parancsolnak, azt meg kell tenni. Ha azt parancsolják, hogy csépeljen rozsot, hát csépel rozsot, ha azt parancsolják, hogy csépelje a muzsikot, hát csépeli a muzsikot. Elég szerencse ránézve, hogy ő az, a ki üt, s nem az, a kit ütnek. Még azonfölül czigány is volt, s annak erősebbek az idegei, mint másnak.

A menyegzőre kitüzött nap előestéjén Daimona felpróbáltatá Diabolkával a menyasszonyi köntösét, felöltöztette egész czifrára; úgy mutatta be az úrnak… Az úr nagyon megdicsérte a leányt, s megveregette az orczáját:

– No látod, mondá neki. Annak örülök, hogy ilyen tisztességes leány lett belőled. Kiszabadítottalak abból a fertőből, a mibe el voltál merülve. Úgy-e, milyen jó: becsületes leánynak lenni?

Diabolka odaborult a lábaihoz s megcsókolta mind a kettőt.

– Úgy-e, milyen szép dolog menyasszonynak lenni? Most már csak szereted a Sinkó bátyádat, úgy-e?

A leány elrejté szemérmetesen arczát.

– Hadd látom, hogyan tudod megcsókolni? Hol vagy, Sinkó?

Diabolka sehogy sem hagyta magát megcsókolni. Sinkó várjon az esküvőig.

– Derék egy leány! dicsérte őt az úr. No most kisérjétek el őt a pópához, hadd imádkozzék, gyónjon meg, áldozzék meg: reggel aztán majd érte mennek a nyoszolyók, a násznagyok, meg a vőfények, s elhozzák. Eredj, kisérd el odáig, Sinkó.

Mikor ez a pár eltávozott, akkor Daimona előhozatta a másik mátkapárt.

Az is egymáshoz illő két alak volt: Vuk meg a Polyka.

A púpos vőlegény csinos samojéd köntösbe volt öltöztetve, talpig fókabőrbe, sipkáját két nagy nyúlfül diszítette, a ferdeszájú menyasszony pedig török odaliszknak volt álczázva, a mi még rettenetesebbé tette.

– Gyönyörű egy pár! mondhatom, kaczagott az úr. Csak azt szeretném tudni, hogy ettől a nagy púptól hogy tudják ezek egymást megcsókolni?

– Arra nincs nekik semmi szükségük, mondá az asszonyság. Elég hosszúk a karjaik, hogy egymásnak a haját megtéphessék.

S ezeknek nem kellett volna nagy biztatás, hogy próbálják meg esküvő előtt, egy szóra készek lettek volna a hitvesi gyöngédségnek ilyetén tanujeleit adni egymás iránt.

– No az fölséges mulatság lesz holnap, szólt Daimona.

– Tökéletes tréfa! mondá az úr.

– Meg vagy elégedve az ötletemmel?

– Remekeltél vele!

– No már most, ha szeretsz, hát tedd azt, a mit én teszek!

Mikor ne lett volna erre kész az úr?

Hisz azért szerették egymást olyan nagyon, mert egyik nem gondolhatott ki olyan bolondot, a mihez a másik társul ne szegődött volna.

A dobzódás után következett a danolás. Daimona rágyujtott a «kés dalára». És Arakcsejeff – vele danolta azt is. «Kést neki!»

Mert valamennyi tiltott gyümölcsei között a tudás fájának, legédesebb az, mikor egy hizelgéshez, hajlongáshoz, csúszás-mászáshoz szokott udvaroncz, úgy négy fal között, mikor már csak feje látszik ki a borból, de annak sem a nemesebb része, az édes ész, neki eresztheti a hangját egy forradalmi dalnak, a miben az ő urát és annak a szolgáit végigokádhatja.

Tehát: «Kezdjük még egyszer elől!» Hol a pohár? (Mivelhogy a kiivott pohár a falhoz vágva törött szét egymásután.)

Ekkor azonban a pohár helyett a főpohárnok, Sinkó, egy levelet nyujt át az úrnak ezüst tálczán, a mit e perczben hozott a lovas futár.

A levél borítékján már megismeri az irást Arakcsejeff.

S ezzel felugrik a kerevetről, lebontva nyakáról Daimona ölelő karjait, s elébb megtörli a száját hirtelen s aztán a levelet előbb a homlokához értetve, tompa hangon mondja Daimonának:

– Add ide az ollót!

– Minek neked az olló? Törd fel úgy!

– Az ollót, ha mondom! rivall akkor az úr dörgő hangon, s erőszakosan kapja el a Daimona övéről hosszú lánczon lecsüggő ollót, a mivel aztán a kezében reszkető levél pecsétjét felvágja; s a közben olyan hangon, mint a kit a hideg ráz, dörmögi: «a czár pecsétjét nem szokták összetörni».

– A czár? kérdi bámulva Daimona.

Arakcsejeff nagyon hamar elolvashatta a levelet; csak két szó volt benne az aláiráson kivül: «jöjj azonnal».

– Hozz vizet! Hideg vizet! kiálta rekedt hangon Sinkónak, s a mint az egy vederrel hozott eléje, nem tudva, hogy mire kell neki, azt megfogta két kézzel s úgy ivott belőle hosszasan. Daimona bámulva nézett föl rá.

– Hát téged mi lelt?

– Mennem kell azonnal, hörgé az úr. Fuss, Sinkó, fogass be. Tizenkét lovas kisérjen fáklyákkal; egy vágtasson előre, váltott lovakat rendelni a postaházaknál. Repülj!

– Te el akarsz menni? kérdé Daimona bámulva.

– E pillanatban. A czár parancsol velem.

– S te sietsz az ő parancsára vissza?

– Mint a kozák lova, mikor az ura füttyentését hallja.

– Te itt akarod hagyni a holnapi napra készített ördögi mulatságot?

– Le kell mondanom róla.

– Te itt akarsz hagyni engem? szólt szemrehányólag a nő. Hát nem szeretsz többé?

– A czár sajátkezüleg irt nekem! mondá az úr, a levelet Daimona elé tartva.

– Mit nekem az ő levele! kiáltá fel Daimona s megkapva a bal kezével a levelet, a jobbjában tartott ollóval belécsippentett, úgy, hogy egy csücskéjét levágta vele.

Erre az úr oly haragba jött, hogy megütötte Daimona kezét. Megütötte oly erősen, a hogy haragból szokás ütni.

– Te megütöttél engem! Te megütöttél engem búcsú fejében.

A nő félrefordult s a kerevet vánkosára fektetve arczát, hevesen sirt.

Az úrnak pedig most nem volt arra ideje, hogy őt vigasztalgassa, engesztelgesse.

«Seisász!»

– Ez a jelszó: «Azonnal! Azonnal!»

Ha egy tenger volna az útjában, azon is át kellene úsznia, hát még egy asszonyi könycseppen?

Végbemehet már a jó mulatság a kettős esküvővel, a főúr nem fog azon kaczagni.

– Siess! siess! Sinkó! sürgeté a főúr a szolgát. Aztán jer a szobámba, borotválj meg gyorsan!

A főúr az alatt, a míg Grusinóban időzött, meghagyta a szakállát, bajuszát nőni, (Daimonának ez így tetszett) s csak visszatérett borotválkozott meg újra.

– Rám vigyázz, hogy bele ne vágj az arczomba a borotváddal, mondá Sinkónak, mikor az hozzá fogott. (Más emberre nem merte rábízni, hogy borotvával járjon a torka körül.) Mert ha megtalálod vágni a képemet, rögtön főbelőlek.

A két utipisztoly oda volt téve a kezeügyébe az asztalra.

Sinkó ugyan vigyázott is a kezére s elvégezte a borotválást, a nélkül, hogy megsértette volna a főúr arczát. A mi nagy szerencse volt Arakcsejeffre nézve; mert a czigánylegény arra volt elszánva, hogy ha megtalálja őt vérezni, nehogy főbelőhesse igérete szerint, egy kanyarítással elvágja neki a torkát. Soha közelebb nem járt Arakcsejeff a sírja széléhez.

Mire készen volt, már ott rázta a csengetyűt az udvaron a három befogott mén.

Arakcsejeff keblébe dugva a czár levelét, sietett búcsút venni Daimonához.

Az bezárta magát a szobájába.

– Már lefeküdtem alunni.

– No hát Isten áldjon meg, kedvesem.

Több szóra nem volt idő.

Daimona láthatta az ablakából, hogy vágtat tova az úti hintó, kisérve tizenkét fáklyás lovastól.

Sötét volt és szakadt a zápor. Olyan idő, hogy ilyenkor még egy udvari kamarást se kellene kiverni az ajtón.

A MI SZIVEN TALÁL, PEDIG NEM KÉS.

Arakcsejeffet a palotában Galban lovag fogadta, mikor megérkezett.

– Mi történt idehaza? kérdi a főúr, mialatt úti ruhájából a díszegyenruhába átöltözött.

– Meglepő fordulatok. A czár leánya temetésén kibékült a czárnővel, s azóta mindig azt őrzi. Minden diplomatiai művelet félbeszakadt. A görög küldöttek nem fogadtattak el. A testőrezredek visszaküldettek koloniáikba.

– S mit beszélnek az asszonyok? Ez a fődolog.

– Az asszonyokhoz most nehéz hozzáférni. A mióta a czár és a czárnő kibékültek, egyszerre divattá lett Szent-Pétervárott az asszonyi hűség. Minden herczeg a maga herczegnőjét viszi kocsikázni. Ghedimin herczegnő is nagy ostentátióval jár a férje karján s olyan prude viseli magát, hogy alig fogadja az ember köszöntését.

– Hát Zeneida?

– Az kiesett a kegyből. Tudtára adatott a főudvarmesteri hivataltól, hogy ha a jövő staggionét más, egészségére kedvezőbb éghajlat alatt akarja tölteni, ebben magasabb helyről nem akadályoztatik, a mire ő rögtön visszaküldte kinevezési pátensét; butorait árverezteti és utazni készül.

S mi volt az oka a kegyvesztésnek?

– Puskin. Azt tudod, hogy neki kellett volna Nariskin Zsófiát elvenni.

– Azaz, hogy ez csak egy orvosi furfang volt. A beteg leány életét akarták hosszabbítani s kellemessé tenni azáltal, hogy menyasszonynak hiresztelték.

– De azért Puskin mégis csak vőlegénye volt, s a czárra nagyon kellemetlenűl hatott az, hogy Puskin azon a napon, a melyen Zsófiát temették, meg tudott esküdni a szép Bethsábával, a kit Ghedimin herczegnőtől elszöktetett.

– Ah! elszöktette a kis «országtalan» királyleányt?

– A czárt bántja e szívtelenség. Ezért neheztelt meg Ilmerinen kisasszonyra.

– S hogy kerül ebbe Zeneida?

– Ő volt a tanu Puskin esküvőjénél.

– Hogyan? ő maga? A ki Puskint imádta! Ez a nő veszedelmes jellem.

– Szerencsére nem sok kárt tehet már. Még ugyan kihallgatást kért utoljára a czártól, de ő felsége azt felelte, hogy nem hajlandó őt máskép elfogadni, mint a te jelenlétedben.

– No, akkor ez keserves elfogadás lesz! Köszönöm a jó hireket.

Arakcsejeff sietett az Eremitageba. Délelőtt ott lehetett találni a czárt.

Sándor érzékenyen nyújtá kezét a visszatért udvaroncznak, ki éjjel-nappal utazott, hogy hívására megjelenjék.

– Egyetlen és igaz barátom, súgá az uralkodó.

– Nem egyetlen, sire! Az első a czárnő.

– Igazad van. Mi ujra feltaláltuk egymást, s most tudom csak, hogy egy egész világot nyertem benne vissza. Alig várom a perczet, a melyben ez irathalmaz közül haza szabadulhatok hozzá.

– Parancsoljon velem, sire!

– Jó is lesz. Ülj te belé a papiroskazalba, a miből én már ki nem tudok igazodni s intézz el mindent belátásod szerint.

– Föl nem kelek addig.

– Itt van a sok között Ilmerinen kisasszonynak a kérvénye is utolsó kihallgatás végett. Válaszolj neki a nevemben. Elfogadom őt, de csak úgy, ha te is jelen lész a kihallgatásnál. Én most megyek a templomba. Ott találkozom a feleségemmel. Szegény Nariskin Zsófiának a requiemét tartjuk.

Arakcsejeff úgy tett, mint a ki most hallja ezt először; aztán csinált e meglepetéshez egy szinpadi jelenetet, mindenféle szemforgatásokkal, a minek a végén megcsókolta a czár kezét. «A szivemet érzem kiszakadni e gyászhirre, sire!» (Ő volt az egyetlen ember a világon, a ki e szerencsétlen gyermek halálhirének örült!)

A czár magára hagyta őt dolgozó-termében, s a kegyencznek bizonyára nem az volt a legelső dolga, hogy Zeneida kérvényére válaszoljon. Elébb sok más ügy várt elintézésre. A begyült irathalmazból vehetni észre, hogy mikor nem érzik otthon a macskát, czinczognak az egerek! Már megint minden megmozdult, hogy a czárt a szabadelvüség útjára visszaidézze. Ezekkel el kellett bánni legeslegelől…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeneidát útikészletei közepett lepte meg egy közelebbi napon Jakuskin.

– Eljöttem örömömet kifejezni a fölött, hogy ön elutazik közülünk.

– Sajátszerű neme a búcsuvételnek!

– De érthető. Ön jól jár, hogy elmegy innen. S mi is jól járunk vele, hogy ön elmegy. Annak a szerepnek, a mit ön játszott, vége van. S ennek örülök.

– Úgy látszik.

– Arakcsejeff megint visszatért s vas kézzel dolgozik fejünk felett. Kegyed, szép madonna, szép szerével távolította őt el innen: finom eszközökkel. Kitünt, hogy a mi athmosphæránkban a finom cselszövények nem érnek semmit. A régi zsarnok megint visszakerült. S most már jobban hatalmában tartja a czárt, mint eltávozása előtt.

– Tapasztalom. Az utolsó kihallgatásra csak úgy kaptam engedélyt, hogy az az ő jelenlétében történjék meg.

– S ön el fog menni?

– Mindenesetre. Puskin iránt ki kell engesztelnem a czárt.

– Csak azért akar odamenni?

– Mi egyéb dolgom volna még itt?

– Hát nem azért, hogy Arakcsejeffet még egyszer kiüsse a nyeregből?

– Semmi eszközöm sincs hozzá.

– No hát nekem van.

– Valami erőszak?

– Már megtörtént. Holnap már ő nem lesz Szent-Péterváron. Én szivén találom őt, pedig nem is késsel. Már meg is történt a csapás. El van már temetve. Pedig még nem is tudja. Olvassa ön el ezt a levelet.

Zeneida arcza az alatt, a míg a Jakuskin által átadott levelen végigfutott, majd halavány lett, majd kigyuladt. Ajkai a bámulattól, az elszörnyedéstől nyitva maradtak, mikor átolvasta azt.

– Ti rettenetes emberek vagytok! rebegé, visszaadva a levelet.

– Ugy-e? Mi értjük a magunk dolgát?

– S ő nem tud még erről semmit?

– Nincs egy ember, a ki azt tudtára merné adni. Nekem maga írta ezt Diabolka. Én lemásoltam e levelet s az egészet elküldtem a Szofieszkája pósta útján, a czárnak czímezve. Hadd tudja meg az ő szájából. Vagy, a mi még valószínübb, ha ő bontogatja fel a czár leveleit, hadd jusson így a kezébe. Ah, Zeneida! Ha azalatt kapná meg ezt a levelet, a míg ön a czár előtt a kihallgatáson jelen van! Hogy ön láthatná őt abban a pillanatban! Ah, ennek a jelenetnek gyönyöreért én önt tudnám irigyelni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeneida másnapra volt rendelve a fogadtatásra.

A czár rendesen délután öt óra felé jött be a Mon Plaisirből s akkor egy rövid órát töltött az Eremitageban. (Ez a Téli palota melletti kedvencz tanyája II. Katalinnak.) Itt volt a könyvtára, a melyben dolgozni szokott; igen egyszerű butorzatu terem; ide hozták fel a Zsófia postával érkezett leveleit is. Az egész terem Arakcsejeff rendelkezésére volt most bocsátva, ki reggeltől estig ott dolgozott, egyedűl intézve az egész óriási birodalom sorsát – a czár nevében. Kül- és belpolitika, vallás, nevelés, kereskedelem, pénzügy, mind az ő akaratától függött; a miniszterek, helytartók csak az ő bábjai voltak.

Sándor tudni sem akart semmiről: olvasatlanúl aláírt mindent, a mit Arakcsejeff eléje adott. A mit az félredobott, az hiába volt megírva.

E napon is ott dolgozott a kegyencz a czár íróasztalánál, míg Sándor nyugtalanúl járt fel s alá a szobában. A mai napra nem volt másnak kihallgatás adva, csak Ilmerinen kisasszonynak.