Part 23

– Majd én segíteni fogok neked, hogy otthon tartsd és visszatartóztasd a Szent-Pétervárra jöveteltől. Írok neked leveleket, a mikben az lesz, hogy a czár fel volt ingerülve a miatt, hogy az, kit ő leányának szánt vőlegényül, a temetés napján egy más menyasszonynyal tudott megesküdni. Nem lesz az igaz, én elmondom a czárnak Zsófia végrendeletét s ő meg lesz úgy nyugodva abban. De Puskinnak azért kegyvesztetté kell lenni – szinből, ő engedelem nélkül nem térhet vissza Szentpétervárra s mi kitöröljük őt a zöld könyvből, hogy tőlünk se kapjon meghivást. A te két karod lesz az ő temetője, míg a feltámadás napja el nem jön; vagy a mit jobban hiszek: a mi temetkezésünké. Ha vége lesz mindennek, akkor majd visszatérhettek a világba. Addig azt kell vele elhitetnünk, hogy felülről számüzve, alulról kitagadva, nincs más világ a számára, mint szerelme és Olympja. De hát hisz az már két világ: két mennyország!

Puskin benyitott hozzájuk.

– Még nem vagytok készen?

– Hagyj békét! Most rontom a feleségedet. Megtanítom, hogyan kell téged jól igában tartani. Nem szabad azt meghallanod.

– Hasztalan, ő nekem az első órában mindent elmond.

A kántorok a halottas szobában rákezdték már az éneket.

Ez már hosszabb szertartás volt, de annak is csak vége szakadt egyszer. A pap felvette a két gyertyatartót s keresztbe téve egymásfölé, kimondá a megáldó «mio vszem» szót; aztán háromszor tömjénnel körülfüstölé a koporsót, s a bűnlajstromot tartalmazó pergament, a minek végére a feloldás fel van írva, odatette, mint túlvilágra szóló útlevelet, a holt gyermek kezei közé, s arra kioltottak minden gyertyát a katafalk körül.

A két galamb még akkor is csókolódzott a katafalk keresztjén.

A koporsót kivitték a gyászszal bevont dereglyébe. A kert valamennyi virágai mind vele mentek kiséretül, el volt halmozva koszorúkkal. A lampionok kék, zöld, vörös fénye rikítóan világlott az alkonyderületben. A kántorok folytatták zsolozsmájokat, mihez az evezők csapása verte a lassú ütenyt. A távozó dereglye után sokáig bámultak az ott maradottak, míg a legközelebi zöld sziget el nem takarta azt szemeik elől.

– Ez már elutazott, mondá Zeneida. (Ő nem sírt.) Most rajtatok a sor. Csak gyorsan. Minden búcsúvétel nélkül, az olyan unalmas. Menjetek, vigyétek egymást! Nekem is vendégeim vannak. Víg társaság! – Sietek. – Elég volt egy csók, Bethsába. A többit add Alekódnak. Vidd gyorsan magaddal, a mi a tied.

– Kár, hogy nem egészen. Sohajta fel Puskin, kinek megvolt az a bűne, hogy a mit gondolt, nem tudta elhallgatni. Egy részét magával vitte «az», a ki ott a gondolán utazik tova, más része tenálad szakad, ennek a szegény gyermeknek nem marad, csak a töredék.

– Nem igaz! szólt Zeneida büszke ragyogással arczán. Az, a ki az égbe utazott, ő rá hagyta a maga részét; ez, a ki itt maradt, épen ez órában adta neki azt, a mi az övé lehetett volna. Bethsába tudja azt már jól. Te az övé vagy egészen! Isten veled.

S kezét nyujtá neki. (Az új korszak szövetségesei nem csókolódtak – üdvözlésül.)

S a midőn Puskin a kezét megszorítá, Zeneida arczán egy örömsugár villámlott végig. A szabadkőmüveseknek van egy jeladásuk, a mivel a kézszorításkor egymásnak megfelelnek. Puskin most elmulasztá a jelt megadni!

Már elfelejtette régi szeretőjét!

Már egészen ujé, a kinek hitvesi hüséget esküdött.

Így akarta «ő» is, s mosolyogva integetett fehér kendőjével a távozó gondola felé, melyre a tulparton várt a befogott troika; s csak aztán takarta el arczát azzal a fehér kendővel, mikor már azok nem láthatták, de azt sem tudja, azon a fehér kendőn kívül senki, hogy sírt-e vagy nem?

Csak akkor vette azt le szemeiről, mikor az ő saját gondola-kormányosa megszólítá:

– Asszonyom! Nézd, már eregetik a röppentyüket fölfelé a Kresztovszki-szigeten.

– Ugy, Igaz! Hisz még hátra van egy harmadik temetés is!

Azzal gondolájába szökött s a függönyös ernyőzet alá behuzva magát, dalolá csendesen:

«Hogy a babyloni vizeknél ültünk»; . . . . . . . . . . . . . . «Mondták nekünk az idegenek, Zengenénk a Sionról éneket.» . . . . . . . . . . . . . . «Ha én te rád meg nem emlékezem, Felejtkezzék magáról jobb kezem!»

HAMVAK ÉS SZIKRÁK.

Zeneida sietett evezős gondolájával a Kresztovszki-szigetre vissza, megelőzve a gyászdereglyét.

Vendégei mulatták magukat nála nélkül is. Szokva voltak már ahhoz.

Az összeesküvők ma teljes számmal voltak együtt.

Eljött Pestel is távol Nikolajefszkből.

Ma kellett a pártoknak megmérkőzniök, hogy kinek a terve legyen elfogadva? Azoké-e, a kik a szabadság művét a czár által akarják kivívni, vagy azoké, a kik ő ellenére, a kik rajta keresztül, vagy élve, vagy halva, akarják a munkát elvégezni?

Mikor a tüzijáték elkezdődött, azok, kiket «bojár» néven hívtak, a csillogó látvány alatt félrehuzódtak – a roulette-szobába.

Huszonhárom férfi volt és Zeneida.

Csak Ghedimin herczegre vártak, a kinek a czártól kellett megérkeznie.

Megjött az is.

Egy hosszú, öt pecséttel lezárt boriték volt a kezében.

Mindenki feszült aggodalommal várta, mit tartalmaz ez a boriték?

A herczeg felvágta a pecséteket ollóval, felnyitá a boritékot. S ekkor – kiomlott abból – egy csomó elhervadt papirlap foszlánya, elégve, a hogy a kandallóból előkerült. A várvavárt okmányok hamualakban.

– Megmondtam előre! Kiáltá Pestel, diadalmaskodó arczczal. Komédia volt az egész. Nem tartott három hónapig. Vége a szép beszédnek! következnek a rút tettek!

Nem lehet más hátra, mint szavazni.

Megtörténjék-e a tett?

Szavaztak nyiltan és névszerint.

Tizenkettő volt az «igen», tizenkető a «nem».

– Még van egy, a kinek a szava dönt! mondá Pestel. Itt van a «votum Minervæ!» Itt Zeneida. Döntsön az ő szavazata.

Zeneida látta Ghedimin herczeg arczán azt a halálsápadást elterülni.

Csendes, nyugodt hangon mondá ki:

– Igen.

Tizenhárom szavazat lett tizenkettő ellen, mely azt mondá, következzék a tett!

De mikor?

Ez volt a másik kérdés.

Pestel azt mondá: rögtön! Rylejef azt indítványozta, a szeptemberi katonai összpontosítás alkalmával.

– Ma még! dörmögé Jakuskin, ne holnap!

Erre ismét szavazni kellett.

Azonnal-e, vagy szeptemberben?

Ismét tizenkét szavazat volt tizenkettő ellen.

Ujra felhívták Zeneidát a votum Minerværa.

Egy lehelletétől függött, hogy fenekestől felforduljon a világ még ebben az órában.

Szeptemberben. Mondá ő. S Ghedimin nagyot lélekzett.

Pestel boszusan vállat vont.

– Akkor jobb lenne egész a jövő évi májusig elhalasztanunk, a mikor Kiovban lesz a nagy hadseregösszpontosítás, ott a Délen egészen mi vagyunk az urak.

– Szégyen reánk! Dörmögé Jakuskin. Tizenketten vagyunk, s nem merünk hozzáfogni! Tizenkét Brutus! több egy armadánál. – Majd ha magam maradok, én megteszem magam.

A tüzijáték végjelenése dörgött odakünn a néző sereg tapsai között; a tűzkévék csillagkalászai hullottak alá köröskörül szikraeső közepett az égből. «Tehát szeptember 20-ikán», suttogák egymásnak, kezet szorítva az összeesküvők. A vidám vendégsereg hahotázott s éltették a háziasszonyt. A Néva tükrén, a hulló szikrák között sikamlott tova a gyászdereglye a mosolygó arczú halottal, s a gyász-zsolosma felhangzott a tapsok közül:

«Ember, rettegd a holnapot, Por vagy, kire más rátapod, Ma kaczagva, holnap sírva, Aztán némán néma sirba.» . . . . . . . . . . . . . .

Aztán elmult a zaj és ének. A szikrák kialudtak, a hamvak lehullottak. Hajnalodni kezdett. Senki sem járt már a Néván, mindenki aludni ment, átaludni a szürke napot. A szentpétervári délelőtt csak erre jó.

Még a hajnala is oly idegen valami! Az ég fehér lesz, s a mint a csendes Névában visszatükröződik, az olyan, mint egy fényes ezüst lap, a hosszú felhővonalak az égen pedig éjfeketék s a Néva tejszinű tükréből visszatetsző fák is mind feketék. – A halál gyászpompája égen és földön.

DAIMONA.

Grusino úrnője, a ki épen úgy uralkodott Arakcsejeff fölött, mint Arakcsejeff az egész birodalmon, nem volt valami csodaszépség, fiatal sem volt már. Arcza ifjú korában sem lehetett szép s termete férfias idomokhoz közelített. Vannak ugyan rút nők, a kik tudnak kellemesek lenni, a kik tudják azt, hogy ők nem szépek, s abból igyekeznek kifejteni a rút vonásokkal harmoniázó sajátszerű varázst. Daimona azonban erőltetni akarta magát arra, hogy szép legyen. Arczbőre igen barna volt, s azt ő igen fehérre és igen pirosra festette ki, de már a nyakán nem folytatta a helyreigazítást s annálfogva olyan volt az arcza, mint egy lárva. Minthogy semmi szemöldöke nem volt s ő akarta, hogy az is legyen, s a mellett rossz szemmértéke volt, annálfogva hol az egyik, hol a másik szemöldöke állt feljebb a szükségesnél, fogai feketék voltak az arczfestéstől, a tulságos czukorevéstől és a pipázástól. A mellett a legnevetségesebb bizarr szineket és divatokat szedte össze az öltözetéhez, a mi szüntelen túl volt halmozva szalagokkal és ékszerekkel. S ha megszólalt, a hangja durva, férfi bariton volt, vegyítve az indulatkifejezéseknél elcsukló sikoltásokkal. Pedig egész nap lehetett hallani a hangját. És az félelem volt mindenkinek. Mert a mibe az a hang kapott, az mindig pör és szidalom volt; mikor szolgával, szolganővel beszélt, sajátszerű interpunctiókat használt; a «vessző» (komma) no az volt a vessző, a kettős pont (colon) pofon jobbról, balról; pont (punctum) a kancsuka.

S ez volt a mindenható kegyencznek az eszményképe, boldogítója, tündére!

Köztudomású volt országszerte az a varázs, a mivel a bizalmas államférfit lekötve tartja. S a kinek valami elnyerni valója volt Szent-Pétervárott, tudta jól, hogy Grusinót útba kell ejtenie; mert egy jó szó Daimonától többet nyom, mint egy szekérderék ajánlólevél, meg egy zsák érdem. S e jó szót nem osztogatták ingyen. Daimona értette a dolgot. S igen jól kidolgozott tariffája volt nála az osztandó kegyeknek. Mit kell hozni ilyen meg ilyen fokú államhivatalért? mi jár egy szállítmányi szerződésért? mi a díja egy érdemrendnek? s mi a váltság egy akaratlan Szibériába rándulásért, kancsukakiséret mellett, vagy a nélkül? gyalog vagy szánkóval? Ezt ő mind akkurate meg tudta mondani könyv nélkül.

És bizonyosan nem tartották magukhoz illetlennek az előkelő főurak és asszonyok mindannyiszor, a mikor szükségét látták, nyájasan, alázatos arczczal megjelenni a gruzinói úrnő előtt, a ki nem volt se jobb kézre, se balkézre megesküdött felesége a kegyencznek, hanem volt egy elcsapott és Szibériába küldött matróznak a felesége, s kiszolgált markotányosné az izmailovszki ezredből, a kit a gránátosok a «kancsal Dajna» név alatt tiszteltek.

És mégis oly teljes mértékben s oly igazán meg tudta hódítani azt a bölcs embert, a kitől az egész ország rettegett.

Arakcsejeff csak akkor érezte jól magát, ha letehette a szentpétervári «vas álarczot», s feltalálhatta a valódi «régi embert» önmagában a gruzinoi asszony karjai között.

Az udvarnál mindig hidegvérű és alázatos, minden sérelmet, megaláztatást eltürő, (azért hogy befolyását megtartsa;) sima és hizelkedő, modorában minden diplomatánál finomabb s belsejében tele boszuálló szenvedélylyel, féktelen dölyffel és nyers utálattal minden iránt, a mi vele ellenkezik. Már az maga egy penitenczia volt rá nézve, hogy folyvást francziául kellett beszélnie, mert az udvarnál, a társaságokban ez volt a kizárólagos idioma, s a ki ott oroszul talált megszólalni, koczkáztatta, hogy összeesküvőnek, vagy pláne «tudóstársasági tagnak» tartják. Pedig ő gyűlölte a francziát minden porczikájában: nyelvét, viseletét, zenéjét, italát és diplomatáit, színműveit és philosophiáját. Aztán kénytelen volt nagyon vigyázni magára: minden szóra, a mit száján kiejt, s minden pohárra, a mit a száján betölt. Nemcsak azért ez utóbbinál, hogy mérget ne itassanak meg vele, hanem, hogy annyit ne igyék, a mennyitől többet találna beszélni, mint szükséges. Mert ismerte a természetét, hogy ha egyszer bort iszik, akkor kitör belőle eltitkolt természete. Azért még ascétát is kellett játszania; mert tudta jól, hogy rá nézve minden asszonyi csáb csak finom tőrvetés, a miben ellenségei meg akarják fogni. Olyan életet élt, mint egy remete. Pedig sardanapali vágyai voltak.

Mikor aztán egy-egy rövid időre kiszabadulhatott az udvari légkörből, haza, a senkitől nem ellenőrzött eleusi barlangba, s levethette magáról a kényes francziát, öltözetestől, álarczostól együtt, felvehette a megtagadott őseredeti oroszt, neki ereszthette rabbá tartott nyelvét annak az igazi novgorodi stylusnak, a melyen a hajdani köztársaság bojárja szidta a parasztot és a czárt egyformán; versenyt pörölve a tökéletesen hozzá illő élettárssal, a kivel reggel összeverekedett, délben összecsókolódott, délután együtt agyalták ketten sorba a jobbágyot, szolgahadat, sztarosztát, s este együtt itták le magukat: akkor érezte magát csak boldognak. Itt minden szabad volt. Daimona versenyzett vele minden kicsapongásban. Ha dühösködött, még jobban dühösítette, ha haragja epéjét kellett kiöntenie, keresett a számára élő emberi tárgyakat, s a kegyetlenkedésben asszonyi kifinomítással segített neki. Mikor a főur Grusinóba hazajött, éjjel nappal volt lótás-futás, jajgatás, püfölés, aztán evés-ivás, dorbézolás, táncz, zene, kátrányba mártott s tollban meghempergetett asszonyok kergetése az utczán, vadászat, kutyaheczcz, felgyujtott gunyhók, vízbe dobált leányok, bolondok tréfái, saturnáliák, s egyszer legalább egy «szvacha» (leányvásár). A szultánának arra is volt gondja, hogy a maga padisahjának egy bajrám-ünnepet szerezzen.

Alexej Andreovics herczeg saját valódi «én»-jét tartotta ott a nem szép Daimonánál s ez tette őt kedvesebbé ránézve a világ minden szép asszonyainál.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon a derék Zsabakoff jelent meg alázatos térdfejhajtással a hatalmas Daimona előtt. Ezuttal nem abban a rongyos öltözetben, a mihez Puskinhoz beravaszkodott, hanem igen tisztességes úrnak kiöltözve. Voltak neki különféle jelmezei, a felvett szerepekhez képest.

Daimonához az hozta, hogy Zsabakoff úrnak tudomására jutott, miszerint a czár nagy hadsereget fog megindítani a török ellen. Erről még senki sem tud a kerek földön semmit. Még Arakcsejeff sem. De egy ember mégis tud valamit. Ez a czár komornyikja. Ugyanaz a jószivű lélek, a ki Jevgen úrfinak kikölcsönözte egy estére a czár saját Wladimir-rendjét. Ez «jó barátságból» mást is megtesz.

Zsabakoff úr kedvéért például megteszi azt, hogy összetakarítás közben belepillant a czár asztalán hagyott iratokba, s a mit azokból megtudott, a mik még a miniszterekkel nincsenek közölve, azt (nem üti dobra) dobszó nélkül árúsítja el. (No ezen nem kell megütközni; valahány ház, annyi szokás; hisz az is megtörtént ebben az időben, hogy az egyetemi tanárok – erga modicam remunerationem – a rigorosum előtti napon azokat a kérdéseket kiszolgáltatták a censurandusoknak, a miket másnap fel fognak nekik adni az examenen.)

Azonban Zsabakoff urat ebben az egész dologban nem az érdekli, hogy Hellász szabadsághősei fogják-e addig tarthatni magukat Missolungiban, a míg az orosz sereg segítségükre megérkezik; hanem csupán csak az, hogy a czár terve szerint az összes katonaságnak, az eddigi felszereléshez még egy kulacs is adassék, a mire nagy szükség van a hadjáratban. Tehát kétszázötvenezer bádog kulacs. A ki ennek a szállítását megnyeri, urrá van téve. A becsületes komornyik azonban ezt a titkot nemcsak Zsabakoff barátjával, hanem sok más hasonló barátjaival is közölte, a kik valószinűleg már csináltatják is nyakra-főre a rengeteg sok kulacsot; mert ennek két hét alatt ki kell állítva lenni. S valószinű, hogy a ki közülök elnyeri a megbizatást, nem az lesz, a ki legolcsóbb árt szab, hanem a ki legjobban ért a főintendatura szekerének a kenéséhez. A miért tehát Zsabakoff úr idejött, az a kegyes óhajtás, vetné közbe magát a hatalmas úrhölgy a mindenható főintendáns úrnál, hogy az utolsó órában venné rá a czárt, hogy az egészségtelen bádog kulacsok helyett fakulacsok rendeltessenek meg. Akkor a bádog kulacsos versenytársai mind elesnek. Zsabakoff úr maga marad a versenytéren, s azt kérhet, a mit akar. Óhajtása nyomatékául egy kis ajándékot is hozott, a mi nagyon jól fog illeni a bájos úrhölgy homlokára: egy antik gyémánt ferronièret, melynek rózsája közepén egy igen szép tüzű solitair ragyog.

– Ez természetesen csak foglaló, mondá a kegyencznő. Ilyen nagy vállalatnál, tudhatod, hogy nekem a nyereségből osztalékot szoktak adni.

– Számból vette ki a szót, kegyelmes asszonyom. Őszintén beszélek. Igaz ember vagyok. Mindig az egyenes úton jártam. Minek tagadnám. Én az általam tett árajánlat szerint minden kulacson nyerek fél «grivát», ebből átengedek kegyelmességednek két kopeket.

– Hát tudod mit? Szabj olyan árt, hogy nyerj rajta egy egész grivát s abból adj nekem négy kopeket.

Zsabakoff úr azt mondta, hogy úgy még jobb lesz.

Daimona azonban nem valami nagyon gyöngéd a vendégei irányában. Tartott a háznál egy szakértő kitanult ékszerészt (az is jobbágya volt), azt mindjárt oda hivatta s megbecsülteté vele a Zsabakoff által hozott ékszert, az ajándékozó jelenlétében. Ez volt a szokás. Az ékszerismerő azt mondta, hogy megér az ezerötszáz rubelt; de hogyha az a középső solitair nem volna sárga, hanem tiszta fehér, megérne kétezeret.

– Kend ahhoz nem ért! Förmedt rá Zsabakoff. A sárga gyémánt a ritkaságok közé tartozik. Azt úgy hivják, hogy «fantaisie». Aztán az antik. Azt legjobban keresik az uraságok.

– Az igaz, az igaz; hanem azért, ha fehér volna, mégis többet érne ötszáz rubellel.

– No látod, mondá Daimona. Ezt legközelebb ki fogod cserélni olyan szebbel és drágábbal. Aztán tudod, jobb szeretem, ha aranyba lesz foglalva, nem ezüstbe, mint ez.

Zsabakoff megigért mindent s nagy kéz- és lábcsókolások között eltávozott, mintha ő kapott volna valamit.

Egy pár hét mulva megint visszakerült Zsabakoff úr. Még nyájasabb, még alázatosabb volt, mint az első alkalommal.

– A hogy megigértem! Ezzel toppant be. Egy ember, egy szó! Itt hozom az ujdonatúj ferronièrt a helyett a kopott helyett. Ez már aztán csak gyönyörű. Ezt a követ kell megnézni. Micsoda tüze van! Milyen tiszta! Igazi golkondai brilliánt. Mikor erre a nap rásüt, az embernek elvesz a szeme fénye.

Addig dicsérte a pompás új ékszert, míg Daimona visszaadta neki helyette a régit. S átvette az újat cserébe.

– Ezt aztán megbecsültetheted! Tudom, hogy háromezer rubelen alól meg sem szólal az ötvös. Épen annyi volt. De nem sajnálom tőled. Csak arra kérlek, hogy most mindjárt írj a kegyelmes úrnak extrapostán, gyorsfutár által küldd neki a levelet, mert épen most dől el a dolog. Aztán rád nézve is négy kopek minden kulacs. Oh én szaladok. Sietek!

Zsabakoff úr aztán még egyszer kegyeibe ajánlva a kulacsok dolgát, sietett kifelé: szekerébe vágta magát, a mibe három ló volt fogva, s úgy elvágtatott, mintha kergették volna. Ezuttal nem várta be, a míg Daimona előhivatja az ékszerészt.

Daimona mindennél sürgetősebbnek találta levelet írni Arakcsejeffnek a kulacshistoria végett s az nála nehezen ment, mert a toll nem akart engedelmeskedni a kezében. Csak azután, hogy ez megvolt, adta át az ékszert a becsüsnek.

Az gyanús szemmel nézte körül a ferronièret, engedelmet kért, hogy a műhelyébe vihesse azt vizsgálat alá, a mi megtörténvén, azt az itéletet mondá ki, hogy az bizony testvérek között is megér három rubelt: a gyémántok csupa strassburgi hamis kő s a foglalat nem arany, csak similor.

Daimona az első pillanatra meg volt lepetve: el nem tudta gondolni, megőrült-e ez az ember, hogy őt így meg akarja csalni, épen akkor, a mikor kétszázezer kulacsról van szó. Hanem aztán meg haragba jött. Ez mégis otromba csalás. De hallatlan megsértés azonfelül. Három rubeles similor ékszert, hamis gyémántokkal, a markotányosnéknak szoktak ajándékozni!

– Sinkó te! kiálta sikoltó hangon Daimona, mire rögtön ott termett a «mindenes», egy izmos délczeg férfi, arczán félreismerhetlen jellegével a czigány fajnak. Ülj rögtön lóra, végy magadhoz még három csatlóst, vágtass utána annak az embernek, a ki az imént innen három lóval elhajtatott, fogjátok el, kötözzétek meg, hozzátok vissza! Kergessétek, a míg beéritek.

A czigány legény egy percz mulva már lovon ült, nyereg sem kellett neki, előre vágtatott; a három csatlós alig ért a nyomába.

Daimona bizonyos volt felőle, hogy az ő Sinkója utoléri röptében Zsabakoffot.

Azonban alig telt bele fél óra, hogy a három csatlós, Sinkóval együtt, ugyanazon az úton vágtatva jött vissza felé s mögöttük egy troika, a miben egy magányos férfi ült. De azt nemhogy ők hozták volna megkötözve fogolyképen, hanem inkább úgy látszott, mintha az kergetné őket; pedig csak egyedül volt, de kidugva a fejét a kocsiernyő alul, egy hatalmas pálczával kegyetlenül fenyegetőzött a futók felé, azok pedig vágtattak, a hogy a ló birta, ijedt képpel tekintgetve hátrafelé.

– Micsoda dolog ez? sikongatott Daimona, dühösen futkározva alá s fel a tornáczon s félrecsapva a fején a főkötőt. Sinkó te! Kutyafülüek ti! Hát elszaladtatok! Egy embertől el hagyjátok magatokat kergetni!

El bizony, mert olyan «egy» ember az. Mire a kastély elé ér, sikerül neki a troika bőrfedelét hátrataszítani, s akkor felugrik az üléséből s úgy ordít tele torokkal a futók után:

– Gazemberek! Megálljatok! Majd adok én ti nektek: fényes nappal utazókat kergetni az országúton! Várjatok csak! Száz kancsukát kaptok egyenkint! Kútgémre huzatlak benneteket. Bojnyikok! voncsikok, zsiványok!

Ez «ő!» az úr: Arakcsejeff maga.

Daimona erre még dühösebb lett. Lefutott a tornáczlépcsőn az udvarra, ott állt meg, az érkező elé rikácsolva:

– Miért kergetted vissza az én embereimet? Tolvajt kergettek, a ki engem meglopott! Hamis ékszert hozott s kicserélte az igazival. Én akarom őt visszahurczoltatni. A zsiványt.

Dehogy hallgatott rá az úr! Mikor ő a gazembereket szidja, akkor a füle nem ügyelhet másra.

Egészen veres volt az arcza. Az egyik kezében egy nagy bunkós botot fogott, a másikban a szijánál fogva egy öblös kulacsot, mikor a troikából leszállt.

Daimona pedig azt hitte, hogy a megérkezett úr egészen az események színvonalán áll már, annálfogva, odaszaladva eléje s megragadva porköpenyege gallérját, csak folytatá a megkezdett égető kérdést.

– Hisz ez Zsabakoff volt! Tudod? Zsabakoff! Csak nem adtad neki oda tán még a kulacsokat?

– Kulacsokat? Szólt elbámulva az úr. Nekem – ihol la – csak egy kulacsom van, s ezzel sem kinálhatok meg senkit, mert üres.

– Oh, hogy a szélvész pusztítson el! A kétszázezer kulacsot, a mit a hadsereg kap, mikor a török háborúba megindul.

Most még nagyobbat bámult az úr.

– Kétszázezer kulacs, háboru? Lehellj csak rám! Mit ittál ma?

Az asszony toporzékolt dühében és káromkodott; összehordott hetet-havat, négy kopeket kulacsfejenkint, kétezer rubeles karbunkulust, Missolungit és Omer Vrione pasát, mind addig veszekedve, míg a dühbe hozott úr jól hozzá nem vágta az üres kulacsot a hátához s félre nem taszította az útjából, melyre aztán Daimona (minthogy ő valósággal józan volt, s egy józan ember, meg egy pikós ember soha sem szokott összeveszni, csak két józan, vagy két kótyagos együtt) hogy sértett tekintélyét helyreállítsa, s boszuját kitöltse, a maga részéről a szerencsétlen ékszerbecsüsnek esett neki s annak a fején törte össze a végzetes corpus delictit, a hamis gyémántos ékszert; minek mondta azt, hogy a sárga gyémánt nem olyan jó, mint a fehér? ő az oka, hogy a tolvaj visszalopta az igazi ékszert, s most már szépen elmenekült vele!

Ilyen volt a szives «hozott Isten» a maga «sweet home»-jába megtérő államférfinak. A mi különben rendesen így szokott menni, eltérő változatokkal.

Hanem azért este a vacsoránál kibékültek s akkor aztán megérteté Daimona az úrral a kulacsok történetét.

– No édes tyúkom. (Ez volt a kegyneve Daimonának.) Ilyenformán te többet tudsz, mint én, a kinek a hivatalához tartozott a hadsereg fölszerelésének főintendánssága. Én el vagyok bocsátva az udvartól. Egészségem helyreállítása végett. Ezt tudta meg a te Zsabakoffod. Azért csalta vissza tőled az ajándékozott ékszert. Megtudta, hogy «ilyen» beteg vagyok.

– Hát mi bajod van?

– Az, hogy a czárnak hive vagyok.

– Gyógyulj ki belőle!