Part 22

Az idő lassan telt. Kinyitotta szobájának a parkra nyiló ablakát. A fülemülék hangversenye zengett elő a bokrok közül. Az éjjeli pávaszem pillangó bejött a nyitott ablakon, s az is őt repkedte körül, őt nézte virágnak, nem azt az arczképet. Aztán jött egy másik éjlepke, a melyiknek az a kiváló tulajdona van a lepkék közt, hogy hangot tud adni. Kellemetlen siró, czinczogó zümmögést: a neve «Sphinx Atropos». Miért adták neki annak a párkának a nevét, a ki az életfonalat elmetszi? Azért, mert a sárga-fekete lepke háta és feje egy tökéletes halálfő ábráját képezi. «Hess innen!» Kergeté a csúf lepkét magától a delnő. Az azután megtalálta a maga helyét; rászállt az arczképre s meghúzta magát a ráma egyik szegletében.

Még is kezdett már egy kissé alkonyodni. Nehány türelmetlen tüzijátékos elkezdte a röppentyüit feleregetni a szigeti mulató kertekből; a Kresztoffszki-szigeten már a bengali tüzeket is meggyújtották.

No igen! Ma van Zeneidának a nevenapja. Az ő kedvéért szent Methód mellé szorítottak helyet e névnek az udvari almanachcsinálók. Ma ott nagy vigalom van! És talán még más is? A szojusz Blagodensztoiga gyűlése. Minden ünnepély czíme és ürügye alatt össze szokott az gyülni a szinésznőnél.

Ghedimin herczeg, midőn hazulról elment, azt mondta a nejének, hogy a czárhoz van híva s annál kell töltenie az egész éjet, fontos államügyek feletti tanácskozásban. És így kétségtelen, hogy egész éjjel ott fog lenni Zeneida nyári kastélyában. Corynthia nem tarthat tőle, hogy megzavartatik.

– A mi neked jó, az hadd legyen jó nekem is.

Jöhetne is talán már, a kire oly nyugtalanul várnak.

Hiszen mikor elkezdődik a tüzijátékozás a szigeteken, akkor minden cseléd, őr, a ki még ébren van, azt bámulja, senki sem ügyel a park tekervényes útjaira.

A nagy Lázár-féle antik óramű már üti a tizenegyet, négy haranggal verve a carillont minden negyednél. A mint az óraütés elhangzik, úgy tetszik, mintha a kert porondját hallaná csikorogni közeledő lépések alatt. Ki jönne más? A nemes ember lépteit úgy meg lehet külömböztetni a muzsikétól.

Úgy van.

A közeledő a kerti veranda ajtaja előtt megáll s az ajtót kulcscsal felnyitja. Azután a belső csigalépcsőn felhaladó léptek jelentik megérkezését.

Corynthia kiszámította az elhelyezkedést, melyben magát meglepetni engedje. Félig az ablakba dőlve, arczát féltenyerébe nyugtatva, egy álmodozó alak, a kit úgy elfoglalt a csalogányok hangversenye, hogy nem veszi észre, miszerint valaki a puha szőnyegtől tompított léptekkel közelít a háta mögé s odaérve, föléje hajol, s ingerlő szép vállára egy gyöngéd csókot nyom.

A hölgy úgy tesz, mintha felrezzenne, s mosolygó haraggal fordul a csóktolvaj felé:

– Ah ilyen későn?

Hanem aztán mikor meglátja azt, akkor igazán megrezzen. Nem csóktolvaj az: a magáét vette el csak, joga volt hozzá: ez a férj. Ghedimin herczeg.

Corynthia hebegve kérdi:

– Ilyen korán jött ön haza?

– Az előbb azt mondá ön, hogy későn jöttem.

– Fél álomban voltam akkor, nem tudtam mit beszélek. Merre jött ön be?

– A kerti veranda felől. Tudja ön, hogy magamnál hordom a kis kulcsot.

Corynthiának most az jutott eszébe, hogy ebben a nyomban az is itt lehet, a kinek ő e kulcs párját odaadta. A másik!

– Bezárta ön az ajtót maga után?

– Nem zártam én. Öt percz mulva megint visszamegyek.

– De én kérem, hogy zárja be, s hagyja benne a zárban belülről a kulcsot. Ön tudja, hogy félek a tolvajoktól.

– Jól van, hát visszamegyek és bezárom.

Az alatt, míg a herczeg a lépcsőn lement és visszajött, Corynthia egy nagy shawllal burkolta be magát; nem kellett azt hazudnia, hogy fázik; valóban reszketett.

A herczeg visszatért.

– Sietve kell önnek valamit elmondanom; most jövök a czártól.

– Ah, hát nem Zeneida kisasszony névestéjéről jön kegyed?

– Nem, kedvesem, a czártól és a czárnétól jövök.

– Tartozom elhinni.

– Bizonyosan el fogja ön hinni, ha elmondom, a mit láttam.

– Kezdjen hozzá.

Corynthia az ablaknál maradt, hogy ha hallani találja annak a másiknak a közeledő lépteit, egy hangos közbeszólással észrevétesse vele, hogy nincsen egyedül.

– Ő felsége már két napja, hogy ismételve odarendelt magához, a végett, hogy több rendbeli, igen sürgős ügyeket elintézzen velem; de mindannyiszor vagy bezárkózott a szobájába s nem bocsátott maga elé, vagy a Czarszkóje Zélóba rendelt s maga nem jött oda, hanem az Eremitageba ment. Ma estére ismét oda rendelt Mon-Plaisirbe. Keresztül-kasul jártam a palota minden szobáját, míg utoljára megtaláltam őt a felső verandán, a czárné társaságában. Háromszor, négyszer üdvözöltem a czárt, de ő felém sem fordult, mintha tudomást sem venne rólam. A czárné intett, hogy maradjak és várjak. A czár oda támaszkodott a márvány mellvédre, mozdulatlanul, mint egy szobor és tekintete a Néva tükrén látszott elmerengni. A czárné ép oly feszülten, mondhatnám félelemmel vizsgálta férje tekintetét. Száz csónak sikamlott ide s tova a víz tükrén, czikázva, mint a vizi pókok. Egyszer a sok mulató-jármű közül kiválik egy nagyobb dereglye, melyet nyolcz evezős hajt a folyamon felfelé, lassú sikamlással. A dereglye meg volt világítva rudakon emelt templomi lampionokkal, s a közepén volt egy koporsó, világos kék atlaszszal bevonva. A nyitott koporsóban feküdt egy nő-alak; fehér halotti mezben, czipruskoszorúval a fején: fiatal leány. Túl rajta álltak a kántorok s énekelték halotti zsolozsmájukat, mely felhangzott a czárig: «Ember, rettegd a holnapot! Por vagy, kire más rátapod. Ma kaczagva, holnap sirva, Aztán némán néma sirba». Ez egy halotti menet a Néván. A gyászdereglyét nem kisérte semmi csónak. Mikor a Mon-Plaisir előtt végighuzódott a dereglye, el lehetett olvasni a koporsó mellé helyezett födélen az arany szegekkel kivert nevet: NARISKIN ZSÓFIA.

(Most lehet már összehúzni azt a shawlt, madame! Ugye, hideg van?)

A herczeg nem vette észre a hatást, a mit szavai előidéztek, ő azt látta még most is, a mi emlékében maradt, nem azt, a mi előtte áll.

Folytatá:

– Nem lehet emberi szavakkal leirni azt a fájdalmat, a mi e perczben a czár arczán ki volt fejezve. Szemei égtek, ajkai reszkettek, két szemöldöke vonaglott. De összeszorítá ökleit s míg szemei folyvást az előtte elhaladó koporsót nézték, tekintetében egy óriás küzdelme látszott egy istenség ellen. Sok kínt láttam már életemben, de így még nem sajnáltam meg embert, mint ez egyet! nem volt szabad elárulnia magát, hisz a czárné ott állt mellette. Az is az ő arczát vizsgálta nagy figyelve. Egyszer aztán odarohant hozzá a nő, megragadta a férj kezét s azt kiáltá: «Hát mért nem sir ön? mért nem engedi magának, hogy sirjon? Hisz az ön leánya az, a kit ott temetni visznek.» S hogy felszabadítsa a czár könyeit, keblére veté magát s ő maga kezdte el a sirást. S arra a nagy hatalmas ember, a ki előtt milliók reszketnek, porrá zúzva omlott oda az elhagyott, a megvetett feleség lábaihoz, s annak a térdeit átölelve, el kezdett zokogni, és csókolta annak az asszonynak a ruháját, a ki visszaadta neki a könyeit. Ah, az egy jelenet volt, a mit emlékemből ki nem fog törülni semmi. A két egymástól elvált házastárs ismét egymáshoz olvadt ez iszonyú könyek özöne által s föltalálta egymásban, a mit régóta elvesztett, és nevezte egymást angyalának, egyetlenének: s utoljára mind a kettő kihajolt az erkélyről s kezeivel integetett Istenhozzádot az eltávozó koporsónak! Magamnak is köny szökik a szemembe, mikor ezt elmondom.

Jól is tette a herczeg, hogy könyezett! kettőjük közül az egyiknek mégis csak illett e dolog felett sirni.

– Egyszer aztán, öklét szivére szorítva, e szavakat fuldoklá a czár: «és senki sem kiséri a koporsóját!» igazán keserű szó! Hiszen még a koldus temetésénél is akad egy másik koldus, a ki utána biczegjen. Ennek senkije sincs! Ekkor egy eszmém támadt. Siettem a gondolámhoz s onnan önhöz. Én vagyok a czár legközelebbi tanácsosa, és ön egy Nariskin herczegnő. Mi ketten a gyors gondolánkon utólérhetnők még Nariskin Zsófia gyászdereglyéjét s gyászkiséretül mehetnénk utána a családi sirboltig. Nem igaz, kedvesem?

És ennek a «másiknak» nem volt szíve hozzá, hogy ő is azt tegye, a mit az az egyik és megragadja a nemes férj jobbját, és szabad folyást engedjen könyeinek és azt mondja neki: «menjünk hát, hisz az én halottam is Nariskin Zsófia!» Nem! Ez erősebb lélek volt, mint a czár. Le tudta küzdeni asszonyi büszkeség alá az állati ösztönt, (mert hisz az anyai érzés csak ennyi!) s nyugodt és hideg hangon tudta ezt felelni férje felhivására:

– Hová gondol ön? Mivel igazolnók a világ előtt ezt a felhivatlan kiséretet? Késő is lenne már. Nekem gyászba kellene öltöznöm elébb s az alatt a dereglye rég elhaladna előlünk: utól nem érnők. És utóvégre is – hát mi közöm én nekem Nariskin Zsófiához?

Ki tudta mondani ezt a szót! Ki tudta mondani ebben a rettenetes órában! Oh az a muszka természet-tudós! Elfajult macska ez! Mert az igazi macska megsiratja a kölykét.

– Mi közöm nekem Nariskin Zsófiához?

Ghedimin herczeg vállat vont. Elővette a zsebkendőjét s kifútta az orrát. Azért bizony nem érdemes az embernek a más baján elkönyezni magát, hogy az orra megveresedjék tőle! Ez már igaz.

– No hát, ehhez nincs önnek semmi köze. Én sem beszélek róla többet. Hanem még egyéb okom is volt az idejövetelre, a mihez önnek talán még is csak lesz valami köze. Mikor a gondolámba beültem, a kormányosom egy levelet adott a kezembe, a mire az volt irva, hogy nagyon sürgős. A levelet Puskin Szergievics Sándor irta hozzám.

– Puskin! hördült fel ijedten a hölgy.

– Az ám, Puskin. S mivel hogy a levél tartalma oly csodálatos, hogy én annak az értelmét a magam eszével ki nem tudom magyarázni, azért is siettem önt feltalálni, hogy megkérjem, fejtse meg nekem, miben áll ez a rejtély?

Corynthia úgy érzé, mintha a padlat emelkednék lábai alatt.

– Puskin? hebegé. Mit tudhatok én Puskinnak a rejtélyeiről?

– Hát hiszen hallgassa végig a levelet, majd elolvasom. S hogy jobban lásson, most már a herczeg lépett a nyitott ablakhoz, mig Corynthia a szoba hátterébe vonult vissza, hogy a félhomályban keressen takarót felizgatott tekintetének.

«Kedves Maximovics Iván! Kezdé a herczeg az olvasást. – Én kénytelen vagyok Neked töredelmes szivvel vallomást tenni. Én azzal a nemes bizalommal, a melylyel Te engem családod szentélyébe bevezettél, visszaéltem. Szenvedélyem, mely erősebb volt rántad tartozó tiszteletemnél, szolgáljon – nem mentségül, – de okul. – Én házadnak legdrágább, legféltettebb kincsét elloptam.

(«Megőrült ez az ember!» mondá magában Corynthia.)

A herczeg folytatá:

«Ha az elkövetett sérelemért megtorlást akarsz rajtam venni, én minden elégtétel-adásra kész vagyok: rám találsz falusi lakomban, Pleskovban. – Alázatos szolgád, Puskin.»

A nő csak bámult maga elé.

Még nem volt sejtelme az árulás minősége felől.

– Nos? Hát? A herczeg magyarázatot várt.

Legjobb pánczél a hidegvér s legjobb fegyver a tagadás.

Corynthia megrázta a fejét s azt mondta:

– De hát mi közöm van én nekem Puskin úrhoz? Mi dolgom van nekem az ő rejtélyeivel?

– Hát persze, hogy önnek semmi köze sincs Szergievics Sándor barátunk rejtélyeihez; azt nem is szeretném. Hanem hát valami köze még is lesz önnek ehhez a levélhez, mert benne volt még egy másik kis levél bezárva, a minek a külsejére, úgylátszik asszonykézzel, az ön czíme van felirva: «Ghedimin Mária Alexievna Corynthia herczegnőnek». A rejtély megoldását alkalmasint ez a levél képezi. Azért siettem volt önhöz, hogy kérjem, törje ön fel maga, s ha lehet és nem tartja szükségesnek előttem titokban tartani, közölje velem a tartalmát.

Most már a herczegnőn volt a sor az ablakhoz lépni, hogy világossághoz jusson. A mint a levelet a kezébe vette, meglepetve mondá:

– Ez Bethsába irása.

– Ön ismeri az irását, én soha sem láttam.

Corynthia felszakítá a levelet, s a míg végigfutott rajta, az arcza lángveresre gyulladt.

Mikor készen volt vele, összegyűrte öklében a levelet, indulatosan kiáltva fel, hystericus kaczagás mellett:

– Hahaha! Elszöktette Bethsábát és összeeskette magát vele!

Maximovics Iván – átaljában véve igen jó tréfának találta ezt a dolgot. Valami rosszabbat képzelt. S most nagyon megörült neki, hogy «csak» Bethsábát vitték férjhez, a ki már a szent Katalin-zárdának volt eligérve. De még inkább tévútra vitte a feleségének a kaczagása. Azt hitte, azt viszhangoztatni kell.

De ha már az imént a sírással olyan félsikert aratott, a nevetéssel tökéletes kudarczot vallott. A herczegnő odavágta a fejéhez az összegyűrt levelet s mint egy mænade, rohant rája, furia arczczal, fehéreiket mutató szemekkel s összecsikorgatott fogakkal.

– Ez a ti munkátok volt, nyomorultak! Ezt ti terveztétek ki együtt!

– Kik? kérdezé a herczeg elámulva.

– Te! És a te szeretőd! az az endori boszorkány! Ti szőttétek ezt a hálót, a mivel elkerítsétek ezt a leányt Puskin számára. Ti készítettétek ezt a méregbe mártott tőrt.

– Asszonyom. Én megnem foghatom, hogy mi ingerli önt ily haragkitörésre Puskin úrnak, meg Dilarianoff kisasszonynak a szívviszonya miatt?

Corynthia észrevette, hogy indulata által az önelárulásig hagyta magát ragadtatni. Hirtelen megtért.

– Nem foghatja meg? Itt nincs szó szívviszonyról, hanem árulásról! Mit bánom én, ha egy kaukazusi királyleány az én lovász-legényemmel szökik is meg? Az is jó neki! De ön jól tudja azt, hogy miért kellett ezt a leányt Puskinnak megkeríteni. Azért, mert ez bírja a czárnak minden titkait, a miket az leányának elmondott, az pedig ő vele közölt, s most ezek a titkok mind átmennek Puskin révén a czár ellenségei kezébe. Ön ezáltal elvesztette vagy magát – ha híve a czárnak; – vagy a czárt, ha összeesküvő ellene. Ezt cselekedték önök ketten.

Ghedimin herczeg meg volt lepve. Az asszony felyül került. Úgy hasonlított az igazsághoz, a mit mondott, hogy nem lehetett ellene védekezni.

– Mindnyájan egyetértettek! folytatá dühöngve az asszony. Felhasználták egy szegény leánynak a betegségét, hogy a másik leányt tőlem elcsalhassák! ide küldték hozzám Puskint egy verssel, hogy engem itthon tartsanak, hogy utána ne menjek a gondjaimra bízott leánynak, ő rá várva, a ki az alatt, míg a válaszért kellett volna eljönnie, felhasználta az időt, hogy egy halott koporsója mellől elszöktessen egy esztelen, félkegyelmű leányt! Pfuj az ilyen emberekre! Ennyi csalás, hitszegés, árulás. Egymáshoz méltók vagytok valamennyien; komédiások és komédiásnék. – Ki az én szobámból! Ott van az ön helye – Phryne orgiáiban!

Az embernek eláll az esze, mikor egy asszony szidja. Ez megbénítja a gondolkodást. Ghedimin herczeg okos ember is volt, jó ember is volt, s azonfelül valóban oly ártatlan volt ebben a bűnben, a mi nem is bűn, mint egy gyermek; hanem azért mégis oly elitélt bűnösnek érezte magát e szavak után, mint a ki csakugyan a legnagyobb merényletet követte el, a mit soha helyrehozni nem lehet, a legnagyobb kiszámítással; úgy hogy nagyon szerencsésnek érezte magát, mikor kimenekülhetett a házából s gondolájához visszajutott.

Pedig bizonyosan mondhatjuk, hogy még azt sem tudta, hogy ki volt Nariskin Zsófiának az anyja?

Csakhogy ezt nem hitte el neki Corynthia soha. Kiszámított szándékos kínzásnak vette ezt az egész jelenetet. Férjének megjelenését a légyott órájában s a szerelmi sovárgástól izzó női szivre először a temetési jelenet jégcseppjeinek, azután meg az imádott, a várva várt ifju hűtlensége méregcseppjeinek fecskendését!

S az illó méreg öl kívül és belül.

A mint Ghedimin eltávozott, Corynthia két kezét összekulcsolva feje fölött, arczczal a földre veté magát és keservesen zokogott.

Azután, hogy senki sem emelte föl, térdre fölállt, hajtekercsei, mint vonagló kigyók omlottak keblére. Öklét az esküre feltartott három ujjal az égfelé emelve, lihegé kegyetlen boszúval:

– Ha én te neked valaha ezt a keserű órát visszafizethetném!

Ajkai fölnyiltak, egymáshoz szorított fogainak csikorgását lehetett hallani.

Valamit gondolt. A szemei szikráztak bele.

Aztán felállt a helyéből. A fehér köntös patyolatujját feltürte vállig gyönyörű karjáról.

S akkor azt a gömbölyű vastag izmot a felsőkar közepén fogai közé szorítva, úgy beleharapott, hogy a vér kiszökött belőle.

S azt a vért felszítta a szájával.

Az orosz népbabona azt tartja, hogy ha valaki az átkának a beteljesüléséről bizonyos akar lenni, hát az átok kimondása után igyék a saját véréből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A halálfejpillangó úgy sírt a ráma szegletében, mint egy elkárhozott lélek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A SZÉTSZAKADT SZÍV.

Zeneidának három gyászünnepe volt ma. Az egyik Zsófia temetése, a másik Puskin esküvője, a harmadik – a saját névestéje.

Zsófiának az volt a végkivánsága, hogy az esküvő előzze meg a temetést.

Az ő égnek emelkedő lelke még akarja látni, hallani azoknak a boldogságát, a kiket úgy szeretett.

Orosz szokás szerint a koporsóra csak a sirnál szegezik le a födelet, egész odáig feltakart arczczal utazik a másvilág vándora.

– Csináld rövidre a ceremoniádat; mondá Zeneida a pópának.

(A solovecski patriárcha lábainak volt annyi muszka eszük, hogy erre a napra gyógyíthatatlan köszvényt kapjanak, maga helyett egy pópát küldött. Ha görbére talál szaladni ez a dolog, annak a szakállát vágják le, ne az övét!

Mert ha egy pópa vigyázatlan módon esket össze egy szökevény-párt, a házasság ugyan érvényes, hanem a pópa szakállát levágják s magát elviszik katonának.)

Az esküvő alatt, orosz szokás szerint, két fehér galambot bocsátottak el szabadon az összekelő pár fejei felett. A két galamb egy ideig repkedve járta körül a magas verandát, azután leszállt a katafalkra, oda a halott fejéhez, a hol a gyászszal bevont feszület volt felállítva, az egyik az egyik ágra, a másik a másik ágra, s ott «a szeretet martyrjának» a feje fölött csókolóztak folyvást az egész szertartás alatt.

A szép halott meg volt elégedve az esküvővel. Minden úgy történt, a hogy ő elrendelé. Bethsába a rózsaszín ruhát viselte s a platina-diadémot tette fel a fejére.

– Ezen átestünk, szólt Zeneida. Következik a második! Gyorsan, gyorsan.

Bethsábának le kellett vetnie a rózsaszín köntöst, s felvenni a feketét a halottbeszentelési ceremóniához. Zeneida segített neki az öltözésnél. Puskin kívül maradt.

Bethsába egyre sírt, akár a piros ruhájára tekintett, akár a feketére.

Zeneida pedig nem árult el ma érzékenykedési hajlamot. Fásultsága egész a cynismusig ment.

– De ugy-e? szólt zokogását elfojtva Bethsába, a túlvilágon ismét látni fogjuk egymást Zsófiával?

– Oda, oda! dörmögé Zeneida – Hát aztán ott melyiteké lesz Puskin?

Ez ám a bökkenő!

Bethsába elbámult s nagy szemeit Zeneidára mereszté.

– És hátha egyiteké se lesz! szólt Zeneida, összehúzva erős szemöldeit. Vagy azt hiszed, hogy a túlvilágon is lesz egy nagy Muszkaország, a ki lába alatt tartson egy túlvilági kis Finnországot, hogy aztán legyen a túlvilágon is egy bolond, a ki azért, hogy más a paradicsomba juthasson, maga elmegy a pokolba!

E kifakadás leleplezé Bethsába előtt Zeneida titkát.

Elámultan rebegé:

– Te is szeretted őt?

– Ne kérdezd azt. Örülj neki, hogy a tied. S ne kivánkozz vele át a másvilágra. Azon légy, hogy megtartsd őt magadnak ezen a világon.

– Te is szeretted őt? ismétlé szomorúan Bethsába.

– No, ha kitaláltad, hát vedd hasznát! szólt Zeneida szinlett negéddel. Már most tudod, hogy kitől kell legelébb féltened. Azon légy, hogy hozzám közel ne ereszd. Most már ismersz, hogy ki vagyok. Örülök rajta, ha férjeket elcsábíthatok, asszonyoknak sírást okozhatok. Keresztanyádnak igaza volt. Én vagyok az ördög. Alekódat Szent-Pétervárra vissza ne hozd!

Bethsába odaborult Zeneida keblére, s átölelte annak a vállait.

– Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Engem nem csalsz meg. Mondd meg nekem, miért adtad nekem Puskin szivét, ha magadnak is megtarthattad volna? Nagy oknak kellett arra lenni! Fedezd fel! ő nekem már férjem. Mindent meg kell felőle tudnom. Ha nem szeret, – még azt is.

Zeneida most már szelid mosolylylyal tekinte le az ifju menyasszonyra (abban a gyászruhában) s aztán ő is magához ölelé őt:

– Tehát te nem hiszed azt, hogy én olyan rossz vagyok, a kitől a férjedet féltened szükséges? No hát megmondom, hogy kitől féltsd! Van egy csodaszép asszony, bájolóbb mindazoknál, a kiket valaha láttál, csábító, mámorító és telhetetlen. A neve «Eleutheria.»[2] Elcsábítja ez az oltár előtt álló vőlegényt a menyasszonya mellől, elcsábítja a hét gyermekes apát felesége, családja köréből és a kit magához csábított, azt a szíve utolsó csepp véréig, a lelke minden gondolatáig magának tartja. Ez a rettenetes asszony a te vetélytársnőd. Őrizd meg a férjedet, hogy vissza ne gondoljon rá: mert szerelmes belé!

– Az az «Eleutheria» azt teszi, hogy «szabadság?»

– Férfiak vérében szokott fürödni, attól olyan szép. Ajándékul csak hekatombákat fogad el férfiszivekből, s az emberek közül is csak azt, a mi arany és gyémánt. Asszony, a kinek ilyen gyémánt jutott, őrizze meg azt! Kéjencz, iszákos, kártyás nem esik vissza oly könnyen a csábító hivásra, mint a kit egyszer ez rabjává tett. S mikor az «Eleutheria» felkiált: «férfifejekre van szükségem!» ezernyi ezeren, az ő szeretői kiáltanak vissza: «itt az enyim, vedd el!» Vigyázz, hogy Puskiné köztük ne legyen!

Bethsába végig csúszott ölelő karjaival Zeneida termetén, míg ölelésével annak térdeinél állt meg.

– Oh te utolérhetetlen szentség! A ki elutasítottad magadtól az ő szivét, azért, hogy a fejét megőrizd! Mondd meg, tanácsolj, hogyan teljesítsem azt, a mit te kivántál? olyan nehéz az! Mit tegyek, hogy jól legyen téve?

Zeneida felölelte a kis menyasszonyt, s aztán elkezdett neki suttogva tanácsot adni, a hogy tapasztalt asszonyok teszik fiatal asszonykáknál.

– Járj mindenben kedvére! ne mondj neki ellent. Ha egy nap hétszer változtatja is a véleményét, te ugyanannyiszor fordíts a magadén. Találd ki, hogy miről gondolkozik, s előzd meg a kivánságát. Ha egy gondolatját bírod, arról a többit mind követheted. Ha rossz kedvét látod, ne fakgasd, mi baja? olyankor a legkedvesebb arcz is visszatetsző. Szerelmét viszonozd egész lelkeddel s boldogságodat ne titkold; de ne hizelegj neki, mert azért megutál. Légy rajta, hogy otthon jól érezze magát. Háztájad legyen csendes és tiszta, magad mindig vidám és kedélyes, recsegő hangodat még a cselédhez szólva se hallja. A kit ő szivesen lát, te is jól fogadd, férfias mulatságaitól vissza ne tartsd. Ne kérdezd ki, hová megy, honnan jött? És különösen féltékenységet el ne árulj. Azt nem érezni egy nőnek a férje iránt lehetetlen; de ott kell lenni a jó ügyvédnek, a szívnek, a ki tisztára mossa azt védelme által, még akkor is, ha a szemek és fülek a vádlók. Szemed soha se legyen kisírva előtte. Arra pedig, a mit magad tészsz, jól vigyázz. Nem szükség, hogy a vadembert játszd idegen férfiakkal szemben s minduntalan férjedhez menekülj, ez őt nevetségbe, sőt bajba hozhatná; de ne is engedj játékból, asszonyi hiúságból bárkinek is olyan előnyöket, a mik az ő féltékenységét fölidézhetnék. Ha valami bánt, mondd meg neki szeliden, azonnal; ne tartogasd, a míg nagyra nő, a míg az arczodon meglátszik a bú, s légy könnyen engesztelhető. És mindezekben egyforma légy, örökké! Mert egyetlen egy rossz óra: egy elátkozott negyed óra elég, hogy eszébe jusson az elhagyott szeretője, az «Eleutheria» s visszajöjjön hozzá.

A menyasszony hallgatta azt, mint a szentirást.