Part 21

– Ghedimin herczegnek! Mille tonnères! Csak nem következik tán, hogy azért, mert a herczegnőtől megkértem Zsófia kezét, még a herczegtől is megkérjem? A herczeg «hors d’oeuvre».

– Nem a leánykérés végett barátom, hanem azért, hogy a herczeggel törültesd ki a nevedet a zöld könyvből. Mert azt észreveszed talán, hogy a czár leányának a férje nem ragyoghat (akarom mondani: nem «feketélhet») ott a Zöld könyv lajstromában.

– Igazad van. Erre még nem gondoltam.

Innen aztán még nehezebb szivvel távozott el Puskin.

Zeneida nyári kastélya a Kreisztofszki szigeten épült. Innen nagy út még Zsófia nyári lakáig, mely Oranienbaum kertjei közt volt. A park fenyőfái közül messzire kivirított annak világos zöld teteje; a minek tarka rudján fehér zászló szokott esténkint lobogni. Ezt mindig maga huzta fel Zsófia, annak a jeléül, hogy őt várja. Néha a partig is eléje jött, s a fehér ruhás alakja messziről integetett felé a tamarisk bokrok közül.

Most se fehér leány, se fehér zászló.

Alig várhatta Puskin, hogy a parthoz érjen. Máskor a csónakok kikötőhídjáról, ugyanakkor, a mikor az övé megérkezett, szokott egy másik gondola elindulni, mely Bethsábát vitte magával. A királyleány sohase várta be ott Puskint, csak messziről üdvözölték egymást. Most a Ghedimin-család szineire festett gondolát ott himbálta a hullám a padhoz lánczolva, s az evezősök aludtak hasra fekve benne.

Puskin kiszökött a partra, nem várta, míg a csónak kiköt, s sietett az ismerős utakon a nyári lak felé.

Az úton kétfelől Zsófia kedvencz rózsái voltak, s alattuk a föld terítve lehullott szirmokkal.

– Mi történt veletek? kerdezé Puskin, hogy védnőtök nem jött el az estve virágaitokat leszedni.

– Majd megtudod, csak eredj oda, felelték neki a rózsák.

A verandán senkit sem talált. Benyitott az ismerős kis szőnyeg-ajtón, mely Zsófia belső szobáiba vezetett, s ott aztán megtudta, hogy miért nincsenek a rózsalevelek felszedve.

Zsófia ott feküdt az ágyon: halaványan, mint egy halott. A tegnapi életpir eltünt az arczáról; csaknem átlátszó volt az. Ágya szélén ült Bethsába, a kinek a kezét úgy fogta, hogy az ujjait imára kulcsolva tartá a magáéval.

Puskin óvatosan lépett oda hozzá, visszafojtva megrettenését. (Betegnek nem szabad azt látni a látogató arczáról, hogy az meg van rémülve.)

– Mi az? Hát te beteg vagy?

– Nem Alekó. – Haldoklom. – Ne riadj fel. Már meg van. – Én kiálltam. – Kiállod te is.

– Oh ne mondd azt! rebegé Puskin, odatérdelve a leány ágya mellé, s annak halavány homlokát csókjaival árasztá el. Muló változás az egész. Máskor is elmult, most is jobbra fog fordulni. Sietek orvosodat felkeresni.

– Nem mégy sehova. No nem mégy, ha mondom. Ne kényszeríts hangosan beszélni, hanem fogadd meg egy szóra, a mit mondok. Gondold meg, ha te most Wyliet fellármázod azzal, hogy én oda vagyok, ő elmondja azt a czárnak… A czár most nagy, országalkotó eszmékkel van elfoglalva, hadjáratra készül: szabadságát, jobblétét várja az ő elhatározásától annyi millió ember. Ez elhatározásához teljes lélekerejére van szüksége. Ha meghallaná a hirt, hogy én rosszul vagyok, orvosától, a milyen érzékeny s a mennyire engem szeret, ez az egész lélekerejét megbénítaná. Nem tenné meg a nagy elhatározásokat, a miket tőle várnak. Elvesztené az erejét attól a gondolattól, hogy leánya haldoklik. Mit gondolsz? A míg éltem, nem tudta tíz ember, hogy vagyok a világon. S mikor meghalok, milliók és milliók átkozzanak-e azért, hogy születtem, s azért, hogy meghaltam? Ne háborítsd a czárt az én bajommal most!

Puskin indulatosan tört ki.

– Mit nekem most egész Hellász és az orosz alkotmány, mikor te beteg vagy? Téged kell megmentenem!

Puskin keserű kitörésének indoka jellemzi azt a kort, a miben ez történt. Másutt, vagy más időben, egy szerető vőlegény azt mondta volna: «hát nem megyek a czár orvosához, hanem felkeresem a legelső, leghiresebb doktort, a ki nem hireszteli el a bajodat s gyógyíttatlak azzal!» Csakhogy az orosz medicusok abban az időben arról voltak hiresek, hogy ki siettetni akarta a halálát, az hamar czélt ért velök. Inkább kuruzslókkal, vajákos asszonyokkal gyógyította magát minden ember, s házi szereket használt a baja ellen, mint hogy egy szentpétervári doktornak oda adja a pulzusát megtapogatni. Ez bizonyos kézfogó volt a halállal. Gyógyszertárba pedig épen csak patkányméregért küldött valaki, sőt Sándor czár alatt egyenesen meg lett tiltva orosz embernek patikát nyitni, csak németek kaptak rá engedélyt. Az orosz nem bízott a honfitársában, hogy az az ellenségei kedvéért nem mérget ad-e neki gyógyszer helyett? A főurak és urnők mind a czár és czárnő orvosaitól gyógyíttatták magukat, s ha azok elutaztak, azalatt egyszerűen nem volt szabad betegnek lenni.

– Mondtam már, hogy ne ingerelj – suttogá a beteg. Hasztalan hoznád ide a világ minden Galenusait, csodaszereikkel együtt; nem vennék be semmit. Nekem nem kell több gyógyszer, azzal a keserű mandulaízzel: nekem meg kell halnom. Érted-e, meg «kell» halnom. Szükséges, elmulhatatlan, hogy meghaljak. Nem azért halok meg, mert beteg vagyok, hanem azért, mert el vagyok rá itélve. S helyesen van így.

Puskin nem birta kitalálni e rejtélyt s Bethsábára tekintett, hogy majd talán attól megtudja. A királyleány e tekintetre felszökött a beteg mellől s távozni akart, Zsófia visszatartá.

– Itt maradsz. Nem mégy sehova. Nekem szükségem van mind a kettőtökre s egyiteket sem bocsátalak el. Puskin, légy férfi, és komoly ember. Hát gyermek vagy-e, hogy így reszketsz? Tedd, a mire kérlek. Végrendeletet akarok tenni. Hozd ide az iróasztalt az ágyamhoz. Gyujts két gyertyát s tedd közé a feszületet. Kérlek, előbb zárd be az ablaktáblákat: csináljatok éjszakát. – Oh ezek a rettenetes szentpétervári nyári éjek, egymásba olvadó hajnalaikkal. Az ember hiába várja az éjszakát! Folyvást nappal van. Ez engem úgy nyomaszt. Így, most már nyugodtabb vagyok, hogy sötét van. – No hát ülj le, és irj. Vagy jobban fog esni, ha ideteszed ágyam szélére az irótárczát s úgy irsz, térdepelve? az is jó lesz; – Bethsába, te ne távozzál el. Térdepelj te is oda mellé. – – – Figyelj hát és ird: «Lelkemet Istennek, hamvaimat a földnek ajánlva: én, Nariskin Zsófia, rendelem, hogy minden világi birtokomat örökölje az én egyetlen barátném, Dilairanoff Bethsába, grúzi királyleány. Ne hagyjatok meg nekem egyebet, mint azt a kis rézpléhet, a mit a keblemben viselek mindig, s aztán tegyétek a fejem alá azt a kis zöld vánkost, a mibe a rózsaleveleket gyűjtöttem, hogy majd azon olyan szépen alszom. – Nos, hát nem látod a betüket? hisz túlirsz a papir szélén! Puskin! Hát gyermek vagy-e te? – Folytasd! – Az én egyetlen kis barátnémnak hagyom az én legdrágább kincsemet ezen a világon: az én Alekomat, Puskint.

E szóra Bethsába fel akart ugrani helyéről, de Zsófia nem engedé. Egyik karjával átölelte Bethsába nyakát, a másikkal Puskinét s egymáshoz szorítá arczaikat.

– Hát nem szabad-e nekem végrendeletben elhagynom azt, a mi az enyim? – Azt hiszed, hogy én nem tudom, hogy te őt szereted? – Addig mindig magasztaltad előttem, a míg én meg nem sugtam, hogy szeretem, azóta nem beszélsz róla, a nevét sem mondod ki. Azt hiszed, hogy én nem tudom, mi ez? Mikor ő közelitett hozzám, te mindig tova siettél. Azt hiszed, én nem tudom miért? Az előtt piros voltál, életvidám, enyelgő; most halvány vagy, szomorú és szótalan. Azt hiszed, én nem tudom mi bánt? Te is úgy szereted őt, a hogy én. Ne titkold tovább! Ne mondj hazugságot; ne rejts el egy titkot egy haldokló előtt, ki holnap már úgy is lélek lesz, s mindent megtud, a mi a lelkedben van. Ne várd el, hogy álmaidnak kisértő lelke legyek, a ki minden éjjel eljön, választ kérni arra a kérdésre, a mit életében nem adtál meg neki. Valld meg, hogy szereted Alekót.

Bethsába szive elszorult, s egyszerre csak felnyitott ajakkal, elforduló szemekkel esett hanyatt eszmélet nélkül.

– Emeld fel, s fektesd mellém az ágyba, mondá nyugodt kedélylyel Zsófia. Így, már most két halott menyasszonyod van: válogathatsz közülök. De ez a másik fel fog éledni, mert ő nincsen megölve. Már most tudod, úgy-e, hogy szeret? Hagyd aléltan. Jobb, ha nem hall belőle semmit, a mit most fogok neked mondani. De te szivedbe zárd, a mit mondok és egy szavamtól el ne térj; mert tudod, hogy a kik menyasszonyi fővel halnak meg, azokból villi lesz: s azoknak a haragját nem jó ingerelni. Hallgass reám. Te neked Bethsábát nem szabad többé a kezedből kiadnod. Én tudom, hogy miért mondom ezt. Ha őt haza bocsátod, soha nem látod többé, sem ő nem az Isten szabad világát. Bezárják a Katalin-kolostorba, örök időkre!

Puskin sejteni kezdé, mi történhetett itt.

A moszkvai «Katalin-zárda» nevére Puskinnak mind eszébe jutott, a mit a kaszárnyában erről a nőkolostorról beszélnek. Azok a kalandok, a miket a testőrtisztek lakomáikon dicsekedve adnak odább, tulhaladják a párizsi Visitandinek botrányait, s az egész kolostort olyan hirbe hozzák, a milyennek a montmartrei apáczák hirhedett zárdája örvendett. A fiatal testőrtisztek a moszkvai Katalin-apáczák olvasóit viselték karperecz gyanánt; s épen ez évben lett közhirré egy rémeset, a mit a hatóság szépen eltakargatott. Egy előkelő család egyetlen fiatal sarja egyszer csak eltünt a moszkvai társaságból, s miután egy hónapig hasztalan keresték, végre rátaláltak darabokra vágott holttestére a Katalin-kolostor egyik kútjában. És Bethsábát ide akarja küldeni a keresztanyja, a hol a szerencsétlen leány nemcsak erre a világra, de a jövő élet üdvére nézve is el lesz veszve! Kitelik ez asszonytól!

– Azért semmi tétovázás, semmi érzelgés, szólt Zsófia. Azon a napon, a melyen én meghalok, neked nőül kell venned Bethsábát, külömben ez a leány el van veszve. Azt fogják utánad kiáltani, az egész világ: «oh a czudar! azon az órán, a melyen a menyasszonya koporsóját lezárta, egy más számára tudta felnyitni a szivét!» de te nálad ott lesz az én végrendeletem, a mit én mondtam tolladba, s aláirva az én reszkető kezemmel, s ha ezt ráteszed szivedre, azt megnyugtatod vele, s ha ez a biró fel fog menteni téged, mi gondod az egész világ itéletére? Légy merész. A solovecski patriarcha ott vár, elrejtve a petrovszki szigeten, Péter czár ó-kastélyában. Utasítása van neki egy fiatal leányt egy testőrtiszttel összeesketni kihirdetés nélkül. Nem tudja a neveiket. Két tanura lesz szükségetek. Már gondoskodtam arról is. Az egyik Zeneida, a másik Helena férje, a vén Ihnatkó. Jó barátaink. És aztán, a míg az egyik gondola az én koszorúzott ágyamat szállítja csendesen, a kántorok zsolozsmái között, a szép fűzfás sirbolt felé ott a Névaparton, az alatt ti ketten a másik gondolán siettek a Néva másik partján készen álló troikátok felé s azzal – Isten hozzád!

Puskin elkezdett a szobában, mint az őrült, alá s fel járkálni, jéghideg kezeivel kuszált haját tépve.

Azalatt Zsófia azzal vesződött, hogy elalélt barátnéját életre költse, kifűzve vállderekát s vizet fecskendett arczába.

Magával is tehetetlen volt s mégis a más bajára gondolt.

Bethsába felocsudott nagy sokára, s aztán elrejté arczát a párnák közé.

– Már mi elvégeztünk Alekóval mindent, mondá halk, nyugodt hangon a halni induló. Te csak tartsd magadat ahhoz, a mit ő mondani fog. Neked hagytam menyasszonyruhámat, ezt a rózsaszinűt, s azt a platina diadémot is; majd megtudod, mikor kell feltenned. Ugyan, Puskin, hogy lehetsz oly élhetetlen, hogy nem irsz be mindent a végrendeletembe, a hogy azt mondom. A rózsaszin araköntöst és a platina pártát ki ne hagyd. A vén Helenkát is rátok hagyom. Ő igen hű dajkám volt. Rábizhatjátok majd egyszer, a mi drágátok lesz. Most adj tollat és papirt Bethsábának Alekó. Meg kell irni a herczegnőnek, hogy itt marad, ne várjon rá. Irjad kis leánykám: «Kegyelmes asszonyom, jó keresztanyám! Zsófia beteg, szüksége van rám: itt maradok nála, mig Isten könyörülni fog rajta. Keresztleánya, Bethsába.» Küldd el majd e levelet, kedves Alekóm, a gondolásoktól a magas úrnőnek, hogy legyen megnyugtatva. Ha készen vagy a végrendelettel, tedd elém, hadd irjam alá.

Zsófia végig olvasta:

– Mennyi mázolás van rajta… suttogá, s halvány mosoly vonult el arczán e szavakra. Azok a mázolások az irásra hullott könycseppek foltjai voltak. Tréfált felettük és azt akarta, hogy Alekó is mosolyogjon a tréfán, meg Bethsába is.

Azután aláirta szép nagy betükkel a nevét. A tollban megmaradt tintát nem fecskendezte ki, hanem beletörölte a hálóköntöse himzett fodraiba, úgy adta vissza Puskinnak.

És akkor a két karját a nyaka körül fonva, odavonta őt magához.

– Még ma az enyém vagy. Még most hadd nézzek ezekbe a te szemeidbe, a mikben olyan sokáig voltam otthon. Milyen paradicsomi élet volt az ottan! Köszönöm neked, hogy olyan sokáig engedtél boldognak lennem. Köszönöm neked azt a te hűségedet, azt a te gyöngéd szeretetedet, a mi engemet üdvözített.

S annyiszor megcsókolá.

Aztán levette karjait nyakáról, s eltolta őt magától.

– Utoljára volt. Alekó! Bethsába! Most öleljétek meg egymást! Én azt akarom látni, hogyan ölelitek meg egymást. Még most, a mikor élek és láthatom. Ha engem szerettek. Ha azt akarjátok, hogy igaznak higyjelek benneteket. Ha az én áldásom ér nektek valamit. Öleljétek meg egymást.

S a haldoklón keresztül azok egymás vállára tették karjaikat.

– Igy! Jól van. No még adjatok egymásnak egy csókot Az ajakra. Nem jól van; nem értek egymáshoz. Ez hideg csók volt. Igazit!

És két kezét a két főre téve, egymásba forrasztá ajkaikat, s a fejeikre tett kéz árasztá rájuk az áldást.

Aztán megdicsőült arczát ég felé emelve, s két karját feje fölé téve, összekulcsolt kezekkel suttogá alig hallhatóan:

– Anyám… egy bünödtől megóvtalak!»

A MI SZIVEN TALÁL: PEDIG NEM GOLYÓ.

A czár rendkívüli szemlét tartott a Mars mezőn.

A rendes szemlék május 21-én, a védszent Miklós napján s szeptember 20-án szoktak megtartatni. Ez rendkivüli volt: csupán a testőrezredek fölött.

Ezek nem olyanok, mint a többi hadsereg. Minden ezrednek külön egyenruhája van: a nemes testőrlovagok ruhája fehér, aranyos fényes mellvérttel; a testőr vérteseké világoskék, fehér ezüstözött pánczéllal. A jeruzsálemi ezred öltönye karmazsinpiros, aranyozott vérttel s ennek minden tisztje a Szent-János rend lovagja egész a káplárokig le: a közkatonák mind nemes emberek.

S minden ezrednek multja, története van, a mit fennen emleget s az mint hagyomány megy át az utódokra s a nevét elveszni nem engedi.

A jeruzsálemi Szent-János ezredet kétszer aprították úgy össze a csatában, hogy nem maradt egy századból több tizennyolcz embernél.

A Preobrazsenszki ezred sokat tart arra a hirére, hogy Iván czárt ő tette le a trónról, s Erzsébetet ő emelte helyébe. A ki ebbe az ezredbe jutott, mind nemes levelet kapott.

Az Izmailoffszki ezred hét csatatér döntő diadalait hordja zászlóján, Borodinonál fele ott maradt halottan s egy sem jött haza seb nélkül.

Ezek az aristocratiái a testőr hadseregnek.

A többi testőrsereget is jellemzi a tarka változatosság. Huszárok, mindenféle szinű egyenruhákban, vértesek, lovas granátosok, hidászok, kozákok, s aztán az ázsiai csapatoknak fantasztikus fegyverzetű csoportjai: a kirgizek, kalmukok, karcsu dárdáikkal, nyilterhes puzdrával a hátukon; cserkeszek, pikkely-pánczélaikban, hegyes sisakjaikkal, – és aztán az ágyúk hosszú sora, a hadi társzekerek, mind világos zöldre festve, a hidász vonatok, a kerekekre tett hajóhad, mind ez egy roppant térre felállítva, négyszögökben, mértani vonalakban, a mik egy jelszóra megmozdulnak, előre rohannak, falként megállnak, mint egy felhúzott gép.

Nem méltán képzelheti-e magát egy Istennek, a kinek egy intésére mindez áll és mozdul?

S csak egy másik intés kell, és előre fog rohanni s végig festi vérével a mezőt.

Mikor a testőrsereg kimozdul Szentpétervárról, az azt jelenti, hogy a hadjárat megindult! Szedje össze minden erejét az, a ki ellen felkelt!

A Mars-tér közepén vannak felütve a pompás sátorok a czár, a külföldi követek, a kormánytagok számára; de ő maga paripáján lovagol, kisérete élén s végig mustrálja a felállított hadcsapatokat; a mint ellovagol az egyes ezredek előtt, azok egész köszöntő verseket kiáltanak eléje, ütenyre, mint egy óriási szinpadi kar, s mereven tartva a közben a puskát, kardot, dzsidát kezeikben.

A czár arcza oly ragyogó, mint maga az a verőfényes nap. Mindenki a lipcsei hőst látja még egyszer benne. A hadsereg lelkesedése ő rá is elragadt.

S e sorban álló, vezérszóra üdvözlő ezredek között ott vannak azok mind, a kik ellene összeesküdtek. A tisztek tarsolyában meg lehetne találni a «szabadember katechismusát.» De ez egyetlen szóval: «előre!» meg lehet fordítani valamennyit. Az összeesküvő ezredek az ellenségre fognak rohanni s azt mondják, hogy «éljen a czár.» Mikor az megmutatja nekik a csatamezőt, elfelejtik minden panaszukat; elfelejtik, hogy meg akarták őt ölni s rohannak érte meghalni.

Ilyen az orosz nép. A szabadságvágy elnémul a harcz alatt.

S aztán azt hiszi az a szegény katona, hogy ha ő a vérét ontotta idegen földön, attól az ő hazájában lesz zöldebb a fű! A pópái azt verték a fejébe, hogy a ki idegen országban elesik ellenség fegyverétől, az otthon támad fel újra, s mindjárt megtalálja szülői házát, feleségét, gyermekeit s ha rabjobbágy volt, felszabadul.

A hadvizsgálás után maga a czár veszi át a vezényletet. Fényes hadmívelet indul meg: egészen az ő terve szerint. Az akkori korszak hadtudománya, a rohamrendszer egyik remeke készült az lenni: kiszámított támadás hadi oszlopokkal, lovas tömegekkel és ágyutelepekkel. A nyargonczok széthordták a rendeleteket s vágtatva jöttek és mentek keresztül-kasul a nagy Mars-mezőn. A czár maga osztotta parancsait s távcsővel nézte azoknak végrehajtását.

Egyszer egy segédtiszt vágtat oda hozzá s megáll előtte.

– Sire!

– Mit hoztál? Röviden mondd!

Az ellenség ágyui megdördültek a támadó hadoszlop ellen.

– Sire! Mondá a tiszt. Nariskin Zsófia herczegnő ez órában adta át nemes lelkét az örökkévalóságnak.

A czár szivéhez kapott. Oda volt találva. Pedig nem is volt az ágyúkban golyó!

Jobbjában aláhanyatlott a kard, baljával eltakarta arczát.

– Tévedéseimnek büntetése ez! Rebegé csüggeteg hangon.

S a fényes ember nem volt már sehol. A fél Isten nem volt sehol. Egy összeroskadt alak ült már a helyén: egy ember, a kit a sors végső csapása a földig alázott.

Ordíthatjátok már a «hurrát!» Rengethetitek már a földet rohanó dobogástokkal! Ki van véve a vezérből a lélek ezzel a szóval: «meghalt Zsófia!»

A táborkar főnöke, Miloradovics utasításokat kér a fejedelmi vezértől a harczjáték további működése iránt.

– Hívjátok őket vissza, mondá a czár. Küldjétek a csapatokat kaszárnyáikba vissza. Be van végezve minden.

Azzal megfordítá a lovát s indult a sátora felé vissza, mélyen aláhajtott fővel; a kik visszatérni látták, alig ismertek rá elsáppadt arczára.

A hadtestparancsnokok aztán alig birták a hadcsapatokat kibonyolítani és helyeikre visszavezetni. Olyan zúgolódás támadt, mintha egy vesztett ütközet lett volna az.

A czár azt sem várta meg, hogy végigvonuljanak előtte a hadcsapatok, a hogy szokták, tábori sipjaikkal, kardalaikkal, dobjaikkal. Ott hagyta az egész tábort a nagyherczegekre, s maga a troikájába vetve magát, hazahajtatott a téli palotájába.

Felsietett dolgozótermébe. Ott voltak az asztalán kiterítve nagy, nevezetes iratok; világrendítő, korszakmegfordító, népátalakító, nagy elhatározások. Csak az aláirásra vártak még.

A czár szomoruan végig nézett rajtuk. Olvasott belőlük, de nem azt, a mi a betükbe volt irva, hanem azt a palimpsestet, a mit a fatum ir keresztül az emberek szépen kidolgozott tervein.

Aztán nyalábra fogta mind az egész irathalmazt: sok éjszaka fáradságos művét, s beleveté a kandallóba, tüzet gyujtott alá. Nariskin Zsófiának a menyasszonyi hozománya volt az mind! Hamu lett belőle.

Azután leült az asztalhoz s levelet irt.

Csak e két szó volt benne:

– Jöjj vissza.

A levélborítékjára ez a czím jött:

– Arakcsejeffnek.

A LÉGYOTT ÓRÁJA.

Csodálatosak ezek az északvidéki nyáréjek, idegen azokat még kevésbbé tudja megszokni, mint a kegyetlen hideg hosszú téli éjszakákat. Az alkonyfény csaknem éjfélig eltart s éjfél után már kezdődik a reggeli szürkület. Alig birnak megjelenni a világos égen az elsőrendű csillagok; köztük a két fényes bolygó: a Vénus és a Jupiter, a mik úgy égnek a sárga égen, mint aranytengerbe dobott gyémánt. A telehold maga fénytelenül járja körül rövid karéját, fölösleges világítótest! s a «Masinkák ünnepén» nyugtalanul lesik azt a fél órácskát, a mikor egészen bealkonyul, hogy el lehessen lobbantani Néva negyven szigetén a készen tartott tüzijátékokat (mert fényes nappal csak nem lehet röppentyüzni.) S Szentpétervár utczáin ebben a hónapban nem gyújtják meg éjjel a lámpásokat.

Corynthia herczegnő nyári lakának termeiben sincs semmi szükség lámpafényre junius huszadikának estéjén. Az alkonyég még tizenegyóra tájon is elég világosságot ad, s egy kis homály, ahhoz, a miről itt beszélni kell ma, nem árt.

Corynthia izgatott kedélylyel lépett ki erkélyére, ki tudja hányadszor már ma este? végig tekinteni az óriási folyam tükrén. Az is aranyszinű most, s a hogy orosz képeken arany alapra vannak festve a szent képek, úgy festi magát ez arany tükörre a nagy világváros palotasoros látképe, az Izsák-templom oszlopcsarnokos domjával, a börze-épület hajóorr diszítette oszlopaival, a Szentháromság hidjával, az elszórt szigetekkel, miknek sötétzöld lombozatából a világ minden építészi szeszélye után alkotott nyári kastélyok virítanak elő, kék, zöld, veres, aranyozott és chinai alakú tetőkkel; s a szigetek közt hemzseg az egymást kerülgető csónak, gondola, dereglye, szandolin, némelyiket tizenkét evezős hajtja, másikat egyes ember maga; egyik sebesen sikamlik tova, másik csak andalogva kóvályog, a hajósok népdalokat énekelnek. Az alkonyfényben az alakok maguk úgy tünnek fel, mint fekete silhouettek. Corynthia találgatja magában, vajjon melyik gondola hozza magával azt, a kire ő vár, s melyik silhouette az ő alakja?

Leghosszabb a várakozásban az az utolsó félóra.

Corynthia az erkélyről visszatér szobájába s még egyszer megnézi magát a tükörben.

– Szép vagy, nagyon szép! mondja neki a tükör. Ez a fehér öltöny egész gyermeteg kinézést ád, s a gömbölyű márvány karokat egész vállig engedi láttatni. A gazdag szőke haj nincs feltűzve kontyba, hanem két koszorú tekercsbe fonva omlik alá. Semmi ékszer, karperecz, függő nem járul a bájak emeléséhez! a diadalbiztos viador pánczél és fegyver nélkül jő a küzdtérre. Még a jegygyűrű sincs az újján!

– Nagyon szép vagy! mondja neki a tükör.

És a tükör mellett van egy nagy aranyrámába foglalt kép. Egy fiatal leány képe, mythoszi pásztor ruhában. Oly gyöngéd, mint egy álomkép.

Ezt néhány év előtt kapta Corynthia ajándékba a czártól.

Talán akkor is sejtette már, hogy ez nem egy ábrándkép, hanem élő lénynek az arczképe? Talán ki is találta, hogy kié? Néhány nap óta már most bizonyosan tudja azt. Találkozott vele. Ez Nariskin Zsófia arczképe.

Ezt ugyan hamarább is megtudhatta volna, Bethsábától, a ki annyiszor látta a képet is, meg az eredetijét is, ha kérdezte volna tőle. De a grúzi királyleány, ha hazudni nem tudott is, de hallgatni nagyon jól tudott s volt benne annyi örmény vér, hogy a mit nem kérdeztek tőle, arra nem felelt.

Tehát a tükörbeli kép, meg a rámába festett egymásmellett álltak. S az összehasonlításban az eleven kép maradt győztesnek.

Mit akarsz te, halavány arczú gyermek, ezekkel az ábrándos szemekkel, ezekkel a panasztevő ajkakkal, ezzel a ködalak termettel versenyre kelni ez istennői alakkal szemben? Te, méla álomjárója egy más világnak, egy földi nő ellen, a kinek szépsége gyújt és olt, öl és elevenít? Ha neked Alekód van: az a czigány leányt választja; s az nem te vagy.

Hiszen maga is czigány: kóbor, kalandor, költő!

Corynthia félre nézett a saját vállára, arra a rózsás gödröcskére a vállán, s elnevette magát.