Part 20

A czár hallgatott. Ez jó jel volt. Puskin bátorságot nyert tovább beszélni.

– Fölség! Az egész világ forrong, s kitörésre készül, mint a Vezuv. Ezt a vulkánkitörést egy papirlappal le lehet takarni, a mire ez van irva «Charta!» Nem én szólok, egész országod beszél így. Minden becsületes ember, minden hazafi, minden hive a trónnak így beszél, így gondolkozik. Nem kivánjuk, hogy rögtön, rohamosan felszabadíts mindent; nem kivánjuk, hogy idegen mintára építsd újra országodat. Vezesd be népedet a szabadságba óvatosan, lépésenkint, fejleszd ki alkotmányodat népünk szokásai, szükségei szerint. Töröld el a rabjobbágyságot. Távolítsd el Arakcsejeffet, a ki közéd és a nemzet közé ékelte magát; vedd el a népnevelés ügyét a szent synodustól s bizd ismét Galiczyn kezére; hivd zsámolyod elé az ország notabilitásait, s parancsold nekik, hogy szóljanak szívük szerint. Törüld el az előleges censurát s engedd napvilágra jönni a titkos gondolatokat, s a mi igazság lesz bennük, emeld fel, a mi hazugság, tipord el. Űzd el hűtelen sáfáraidat, kik kifosztják az országot s kifosztanak téged. Szüntesd meg a katonai koloniákat, a mik a népre csapásul nehezednek. Hivd össze régi ezredeidet; add kezeikbe a zászlóikat, egyesítsd őket táborrá; állíts bennünket az élükre s aztán küldj bennünket testvéreink, a hellenek segítségére, a kik vérük tengerében fuldokolnak. Látni fogod, mivé lesz egy nemzet, s minő csodákra képes, ha az saját szabadságát védve otthon, a más nemzetek szabadságáért harczolva ottkünn, valamennyi népek fölé emelkedik. Adj szabadságot nekünk, s végy dicsőséget magadnak!

A czár végighallgatá a merész beszédet csendesen, s azt mondta rá:

– Kelj föl. Megbocsátok neked, hogy így beszéltél…

Néhány nap mulva Arakcsejeff szép csendben elutazott grusinói falusi kastélyába. Beszélték titokban, hogy több hónapi szabadságidőt kapott – saját kértére. Eltávozását még jobban illustrálta Ghedimin herczegnek meghivatása az Arakcsejeff után üresen maradt bizalmi állásra. Ő lett a czár tanácsosai között az, a kinek minden órában szabad bejelentés nélkül a czárhoz bemenni.

Még több is történt. Magniczky, a leggyűlöletesebb tanácsos a felvilágosodási osztálynál szintén szabadságot kapott, s a vén censorok helyébe újak lettek kinevezve.

Azt is megtudta mindenki, hogy a portánál levő nagykövet utasítást kapott erélyesen szót emelni a görög szabadságharcz alatt az emberiség szabályainak megtartása mellett s azzal egyidejüleg el lett határozva egy tábornak az összevonása Bender közelében.

Végre, egy új korszak legérthetőbb jelenségeül, behivattak a katonai koloniából a régi testőrezredek s mindannyian Szent-Pétervárott lettek összpontosítva.

Ez a szabadság apostolainak mind új reményt adott. Az északi titkos társulatok mind azt határozták el, hogy ha a czár a szabadelvüség útjára tér át, akkor minden erejükkel támogatni fogják.

Csak a déli társulat fejei nem hagyták magukat megzavarni. Pestel azt izente vissza Ghediminnek: «komédia az egész, bolonddá akarnak bennünket tenni, nem tart három hónapig az egész hűhó; én maradok a régi tervemnél.»

A «Medvesonka» vendégei azonban nagyon megfogyatkoztak, s Jakuskin a kése hegyét arra használta, hogy a fogát piszkálta vele.

Puskin pedig egészen a vőlegénységnek és a versirásnak adta magát.

Megirta a gyönyörű «Bákcsiszeráji forrás» czímű románczát. Azt is Zsófiának olvasta fel legelőször.

Az enyhített censura mellett most már a kinyomatás sem járt nehézséggel.

Mikor a czár megtudta a költemény censura alá bocsátását (az ilyesmi «esemény» volt Szent-Pétervárott, a miről a czárnak referáltak), azt mondá Puskinnak:

– Szeretném, ha költeményedet valakinek dedikálnád.

– Menyasszonyomnak?

– Nem annak. Hanem Ghedimin herczegnőnek.

Puskin elértette az intést. Valami módon kellett neki Zsófia anyjához közelítenie, ez volt a legtermészetesebb.

Tovább azt mondá a czár Puskinnak:

– Mikor elviszed hozzá a költeményedet, mondd meg neki, hogy junius hó huszonegyedikén tartod a menyegződet Nariskin Zsófiával.

Ez is így volt rendén.

Puskinnak nem kellett magyarázat hozzá. Corynthiának értesülnie kellett arról, hogy Nariskin Zsófia férjhez megy. Magának a vőlegénynek kellett egy helybenhagyó csókot kapnia tőle. Ez igen helyes volt. A leánykérés és az odaadás mind a dedicatio felajánlása és elfogadása alakjában történik meg. A választott forma elég találó. Mind a ketten másról beszélnek és mégis egyet gondolnak. Leánykérés költői formába öntve.

Puskin minden tekintetben a legkorrektebb utat követte, a midőn egyenesen Ghedimin herczeget kereste fel.

– Maximovics Iván. Nekem van egy új költeményem. Ezt szeretném Mária Alexievna Corynthia herczegnőnek ajánlani. Kérlek, olvasd el, s ha érdemesnek találod, hogy a herczegnő nevét oda kölcsönözze hozzá, légy szószólóm mellette.

– Nagy élvezettel fogom elolvasni a versedet, szólt a herczeg, hanem annyit olvasatlanul is mondhatok, hogy a herczegnő nagy megtiszteltetésnek fogja venni a dedicatiódat, s büszke lesz rá, ha a neve a műved elé lesz nyomtatva.

Puskin még aznap kapott levelet a herczegtől, melyben tudatva volt vele, hogy a herczegnő holnap délutáni hét órakor kész őt elfogadni Névaszigeti nyári palotájában. (Korábban a hőség miatt nem szoktak járkálni sehova.)

Már ekkor az egész szentpétervári előkelő világ nyári kastélyaiba vonult ki. A gazdag polgárok is mind künn laknak már Névaszigeti «dacsá»-ikban. A czár maga is kedvencz tanyájára vitte Erzsébetet és udvarát «Monplaisir»-be, Nariskin Zsófia is ott volt egy közel fekvő nyári lakban. A czár igen ritkán látogathatta őt most meg; mert juniusban az éjjelek nem sötétek Szent-Pétervár vidékén. Hiszen ott volt neki a vőlegénye, gondot viselt az rá. Csak egy hét volt már a menyegzőig hátra.

POTIFÁR FELESÉGE.

Pontosan, a rendelt határidőre, ott volt Puskin a Ghedimin herczegi nyári kastélyban; ott egyik komornyik a másik kezébe adta, míg a sok pompás termen keresztül eljutott Corynthia boudoirjába.

A herczegnő mindig szép volt; de ma az is akart lenni. Azon év divatja nagyon emelte a női bájakat; a halványsárga selyem öltöny nagyon jól illett az arczához, összhangozva a magasra felsütött s elől csigákban leomló szőke hajjal, a fakó brüsseli csipkékkel, s az arcz és kebel incarnatjával. Még vállderékcsattja is csupa sárga gyémántokkal volt kirakva, s elől egy halványsárga thearózsa tűzve a csipkék közé, a tündérvölgy elzárásául.

Egész lényén rejthetlen nyugtalanság árulta el magát. Elpirult és mosolygott, midőn Puskin belépett hozzá. S ez elpirulás és mosoly többször ismétlődött arczán, a míg az első beköszöntés tartott, a míg a szokásos üdvözlő csók kicseréltetett. Azután leülteté Puskint egy karszékbe s maga szemközt vele foglalt helyet a selyempárnás kereveten.

Ő kezdé a beszédet.

– Gyönyörrel olvastam önnek a költeményét. Magam is annyit sírtam rajta, hogy odaillettem volna a Bákcsiszeráji könyforrás mellé.

– Nagyon örülök, ha szenvedő regényhősnőm megnyerhette a herczegnő rokonszenvét, mert abban én menyasszonyomat igyekeztem lefesteni, Nariskin Zsófiát…

Ah! Hogy átváltozott egyszerre ez az arcz ott előtte!

A harag lángoló pirja futott át rajta; szemöldei kézíjakká alakultak és szemeinek sugarai nyilakká.

– Ön Nariskin Zsófiát akarja elvenni? kiálta indulatosan, s lecsapta az iratcsomagot az asztalra. Az lehetetlen!

– Lehető pedig, már ki is van tűzve a menyegzőnk junius 21-ikére.

– Egy hét mulva? Tehát már ki is van hirdetve.

– Nincs! Egyházi feloldás mellett esküszünk meg.

A herczegnő felugrott helyéből s indulatosan hebegé:

– Az nem lehet! Az nem lehet!

Puskin nem követte őt a felállásban, ülve maradt. Ő nem volt az az ember, a ki valakinek a haragjától meg szokott ijedni, még asszonyétól sem. Igen nyugodtan szólt:

– De hát kérem önt, herczegnő, mi kifogása lehet ez ellen?

Corynthia észrevette, hogy elhagyta magát ragadtatni indulata által s erőt vett magán és visszaült helyére, s aztán úgy tett, mintha a hő lég ellen védné magát legyezője szárnylebegtetésével.

– A ki önnek azt a tanácsot adta, az nem volt önnek jóakarója, sziszegé ércztelen hangon.

– A czár volt az.

Corynthia összecsapta a legyezőjét, s aztán az ajkai elé tette azt. Rövid hallgatás után megszólalt:

– E szerint ön tudja, hogy Nariskin Zsófiának az atyja a czár?

– Sejtem.

– Hát azt sejti-e ön, hogy mi jövendő vár önre, ha a czár leányát nőül veszi? Száműzve lesz abból a társaságból, a melyben eddig élt, s lenézve abban, a melybe feltolakodott. A míg a czár él, mi lesz ön? foglyul tartva az udvar czifra kaliczkájában; megfosztva minden önakarattól; egy szerencsétlen ember, a kit az Isten arra teremtett, hogy világoljon, s a ki arra kárhoztatta magát, hogy árnyéka legyen másnak! S ha a czár meghal, akkor elmehet ön a Kaukázusba, vagy az Amurhoz kormányzónak.

– Nem, herczegnő. Én nem megyek sem az udvarhoz czifra fogolynak, sem Kamcsatkába kormányzónak, hanem hazaviszem a feleségemet kis birtokomba Pskovba s leszek erősen földmívelő paraszt, s közbe-közbe egy kicsit poéta.

– Ön nem szereti azt a leányt, önt csak a hiúság bíztatta erre a lépésre.

Puskin nem szokott adós maradni a vágásokért: még asszonynak sem.

– Oh herczegnő, ha ön ismerné azt a leányt, akkor tudná, hogy azt lehetetlen nem szeretni.

A herczegnő vérig harapta szép ajkát. Ez kegyetlen vágás volt. Pedig még jött utána a másik is.

– Ez a leány csak atyjának a szelidségét örökölte és semmi mást! (Most már felállt a helyéből.)

Ezt nem viselhette el a herczegnő tovább. Az arcza holthalavány lett, csak a szemei égtek. Odament Puskinhoz, megragadta a kezét s hevesen suttogá:

– Megmondta önnek a czár Nariskin Zsófia anyjának a nevét is?

– Nem mondta.

– Senki sem mondta azt meg önnek?

– Senki sem mondta, a kinek joga volna azt felfedezni.

– Jöjjön ön. Üljön le mellém. Rebegé a herczegnő, görcsös erőszakkal kapaszkodva Puskin karjába s odavonta őt maga mellé a kerevetre. Hallgasson rám. Meg akarok önnek gyónni. A mit soha senkinek a gyóntató patriarchán kívül el nem mondtam, ezt most megvallom önnek.

Itt a nő el kezdett zokogni s nem tudott szóhoz jutni a fuldoklástól.

Azután kettészakított egy csipkezsebkendőt indulatosan, melylyel könyeit felitatta volt.

– Soha a férjemnek meg nem mertem azt vallani! S most meg kell mondanom önnek. Én vagyok Nariskin Zsófiának az anyja…

Puskinnak úgy kellett tenni, mint a ki nagyon meg van lepetve egy soha nem hallott felfedezés által.

– Itéljen ön fölöttem, szólt a herczegnő, a vékony bajadert is levetve rózsaszín válláról, (hogy annál jobban lehessen fölötte itélni.) Gyermek voltam még, alig tizenhat éves. Apa, anya nélkül nőttem fel. Egy férfit láttam magam előtt, a kit az egész világ bálványozott. Nevelő rokonom, nagynéném, hiú, nagyravágyó volt, s hiúságát belém tudta csepegtetni. A kik csak körülvettek, mind azt mondták: «szeresd őt; ő boldogtalan miattad!» És elbeszélték nekem, megmutatták nyomtatott krónikákból, hogy volt rá eset, mikor a czár régi nejét, a kit nem szeretett többé, kolostorba küldte, elvált tőle, helyébe emelt egy másikat, a kit tudott szeretni, azt tette czárnéjává. Hizelgés, nagyravágyás, tapasztalatlan ifjukori ábránd elszédítette fejemet. Elestem. Nagyot estem. Olyan nagyot, hogy egész életemen keresztül sirok miatta. De nem mondtam le a reményről, hogy az, a ki elbuktatott, majd eljön és fel fogja emelni arczomat a porból, a melyben fekszem. Nem jött el: otthagyott. Még folytattam az álmodozást, hogy szégyenemet fel fogja egykor váltani dicsőséggel. Unszoltam, könyörögtem érte: lábainál fetrengtem. Ekkor kiadta azt az ukázt, miszerint az orosz trónra csak uralkodó családok leányai emelhetők. Ez volt a válasz az én álmaimra. Mikor aztán elvesztettem a reményt, még rettegnem kellett a fenmaradt emléktől. Akkor jött egy férfi, magamhoz illő kérő. Nem szeretett, de nevét nekem adta. Én sem szerettem őt, de nevét becsülettel viseltem, s azon egy szégyenfoltot nem ejték. A világ előtt büszkén hordozhattam fejemet. És most egyszerre bekövetkezik rám a rettegett catastropha, mely álmatlan éjeimnek réme volt tizenhat év óta: Nariskin Zsófia férjhez megy s az egész világ azt fogja kérdezni: hát ki az a Nariskin Zsófia? Ki volt annak az atyja és az anyja?

– Ez iránt legyen egészen nyugodt, herczegnő. Az esküvő egészen titokban megy végbe a petrovszki szigeten, Nagy Péter czár kastélyának kápolnájában, a soloveczki patriarcha szertartása mellett és senki Nariskin Zsófiát és annak a férjét Szent-Pétervárott többé látni nem fogja; sem összekelésükről beszélni nem fog.

Ez a vigasztalás meg épen méregcsepp volt a herczegnő szivére, hogy Puskint ő soha se lássa többé.

– De hát miért ez a lázas sietség? Hisz az a leány még valóságos gyermek, még nincs tizenhat éves.

– Herczegnő! szólt Puskin szomorúan. Az időt nem az évek számítják, hanem a mit szenvedtünk alattuk; s ebben Zsófia élete nagyon hosszú! Tizenhat éven át rabnak, száműzöttnek, az egész világból kitagadottnak lenni; tizenhat évig nem hallani egy gyöngéd szerető szót, nem ismerni semmi örömet: ez elég nagy «kor». Most ennek a szegény gyermeknek ez az ő ábrándja az egész élete. Ő egy álomjárója ennek a világnak: ébreszszék föl s meghal.

– Ön tehát csak nemes önfeláldozásból csatolja hozzá az életét? ön nem szereti őt?

– Imádom és ragaszkodom hozzá.

– Jól van. Engedjen ön gondolkodnom ezen. A meglepő hír oly rohammal szakadt rám, hogy az eszem egészen ködbe van borítva általa. Nem tudok önnek mit mondani. Az idő oly rövid. Csak hét nap van már közben. Nem halasztható ez?

– Nem.

– Miért nem?

– A czár útra készül; meglehet, hogy igen nagy útra. E napokban fogja tartani a nagy szemlét a testőrhadsereg fölött, s aztán valószínüleg hosszú időre eltávozik. Ezt Ghedimin herczegtől jobban megtudhatja, herczegnő. S az egybekelést még ittléte alatt akarja megtartatni.

– Úgy engedje ön legalább a lehető legvégső időig halasztanom a válaszadást. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Engedje meg, hogy az utolsó napon adjak önnek választ. Jöjjön el hozzám huszadikán. Akkor is csak a legutolsó órájában a napnak. A mikor már nincs olyan nagyon világos: nem tünik fel önnek a jövetele. Hogy felötlés nélkül bejöhessen, (ön érteni fogja, hogy miért nem akarom Nariskin Zsófia vőlegényének látogatását nálam, a menyegzője előtti napon közhirűvé tenni) fogja ön ezt a kis kulcsot, ez a kastélykert felőli veranda ajtaját nyitja fel, a honnan ön egy csigalépcsőn egyenesen hozzám jöhet s akkor aztán majd beszéljünk sok mindenről, a mit önnek meg kell tudnia.

Puskin eltette a kezébe adott kulcsot, s búcsút vett, megcsókolva a herczegnő kezét. Corynthia visszaadta neki a csókot az ajkára s egész az ajtajáig kikisérte.

Bizony igaza volt annak a muszka tudósnak az «elfajult macskák» elméletében, legalább erre az egy asszonyra vonatkozólag.

AZ ANYAI ÁLDÁS.

Illatos fenyőfáktól árnyékozott kis nyári lakban éli világát az ifju menyasszony. Valahára nem börtönben lakik már, nincs rabságban tartva. Oh mert legnagyobb rabság a betegség; mikor minden lépten-nyomon azt mondják az embernek: «ne szaladj! ne danolj! ne igyál vizet! ne vesd le a kendőt a nyakadból! Ebből ne egyél! Meg ne hűlj! meg ne melegedjél!»

Nem jár már a házhoz az orvos. A panacea csodát tett.

A csodaszép rózsák hónapja megérkezett. A vőlegény teleültetteté az utak mellékét, a miken Zsófia jár, hónapos rózsákkal, s a vidám leány egy kosárkával minden reggel, este sorba járja azokat, egy hulló levélnek nem szabad a földre leesni, az elnyilt virágokat ő mind maga szedi össze. Mi lesz majd abból? Ha megszáradnak a levelek, egy kis selyempárnát fog vele megtölteni; s milyen jó lesz majd azon aludni!…

Épen a megszedett levélszüretet teríti ki a verenda napos oldalán, s dalol mellette. Nem tiltja már neki senki a dalolást: szabad; csak a vén Helenka zsörtölődik vele miatta, de az is csak azért, hogy nem jó péntek napon dalolni, mert akkor az ember vasárnap sírni fog; de hát ezért ő a vén cselédet csak ki szokta kaczagni. Ki érezne még mai világban babonás sejtelmeket? a midőn egyszer csak felsóhajt mellette a jó öreg Helenka keservesen: «Jézus, Mária szent Anna! Hát ez minek jön ide?» Azzal nem szól többet, hanem elfut a verandából, mintha nem akarna találkozni azzal, a ki most jön.

Zsófia a verandából kitekintve, a kerti úton egy fiatal szép hölgyet lát közelíteni. A hölgy ragyogó szépség, öltözete csupa tarka himzés; szalmakalapján paradicsommadár leng: vállára kashmir shawl van vetve.

És Zsófia, a mint a hódító szép alakot látja maga felé közelítni, úgy érzi, mintha titkos rettegés fogná el minden idegét, mintha szívverése elállna. Most érezte a sejtelem babonáját.

A hölgy egyedül jött, kísérő nélkül s egy olyan kora reggeli órában, a mikor urhölgyek még nem szoktak kijárni a házból. Egyenesen felment a veranda lépcsőin, mint a ki a helylyel nagyon jó ismerős.

Mikor ott állt Zsófia előtt, svédkeztyüs kezét oly mozdulatra emelve, mely kézcsókra hív fel, mondá halkan a leánynak:

– Én Ghedimin herczegnő vagyok.

A leány szive nagyot dobbant. Mégis meg kellett csókolnia ezt a keztyüs kezet.

– Ön még nem látott engemet soha? mondá a nő.

A leány csak a fejével inte, hogy «nem».

– No hát jöjjön be velem a szobájába. Nincs önnél valaki?

– Senki.

A hölgy előre ment s mikor a szobában voltak, levette a kalapját. Szép, gazdag szőke fürtei magas à la giraffe fésűre voltak tűzve.

– No hát csókolj meg. Én vagyok az anyád.

Zsófia megtette, a mire fel volt hiva.

A herczegnő körülnézett a szobában. Mindenütt himzések, feldíszített öltönyök hevernek, az egész menyasszonyi kelengye bűbájos rendetlenségben szétszórva.

– Ah, ez mind menyegzői disz. Tehát te férjhez készülsz menni, kis leány? Nem gondolod, hogy ilyen dologhoz az anyád áldását szükséges lett volna kikérned?

A leány mert válaszolni.

– Nekem azt mondták, hogy meg van tiltva anyámat meglátogatnom, vagy hozzá levelet írnom.

– De megízenhetted volna kis barátnédtól Bethsábától, ki téged minden nap meglátogatott.

– Én azt hittem, hogy ő azt elmondta kegyednek.

– Nem tette, a kicsike. Oh a kis leányok mai nap nagyon jól tudnak titkot tartani. Soha még «azt» a nevet sem említette fel előttem. Egész véletlenül tudtam meg. Tegnap odajött hozzám Puskin úr, egy újabb költeményét nekem ajánlani: a Bákcsiszeraji forrást.

– Kegyednek ajánlotta?

– Van ellene talán kifogásod?

– Nagyon örülök, hogy azt tette.

– Tehát egészen mellékesen hozta elő, hogy ő egy hét mulva szándékozik tartani menyegzőjét Nariskin Zsófiával. Engemet egészen meglepett a dolog. Azt hittem, te még most kis babákkal játszol. Hát ki hozta neked ezt a nagy babát?

– Atyám.

– Hát te már most azt hiszed, úgy-e, hogy egész érett eszű leány vagy, a kinek férjhez lehet menni?

– Nem tudom, milyen eszem van, csak azt tudom, hogy szeretem azt, a ki el fog venni.

– Categoricus válasz! Egész bizonyossággal mondod, hogy szereted és egész bizonyosan azt, hogy elvesz. Hol ismerted te meg Puskint?

– A Néva-áradás alatt. Oh akkor én nagy veszélyben forogtam, ha értem nem jönnek, én elveszek.

– És ki ment érted?

Zsófia nagyot bámult e kérdésre.

– Kegyed nem tudná azt? Hát Bethsába nem mondta el otthon?

– Bethsába! Nem, te rólad és Puskinról egy szót sem beszélt. Oh a ravasz titkolozó! Kerülj elém! Hát téged ugyanaz a tündér vitt magához, a ki Bethsábát elragadta az én kocsimról? Ez az ördög asszonyi ruhában. S Bethsába jónak látta ezzel a titokkal elhallgatni! S te ott töltöttél napokat és éjeket e pokol királynéjának a bűnbarlangjában! Most már értem a kifejlődést. Ez lett az eredmény! Ez hát az ő ördögi munkája volt.

– Anyám, ne szidd őt! Én boldogá lettem általa.

– S te tudod, hogy mi az a boldogság?

– Szeretve lenni.

– S tudod, hogy mi ennek az ellentéte?

– Még nem tudom.

– Megcsalva lenni.

– Ki csalna meg engem?

– Hát ki más, mint a kiről azt hiszed, hogy szeret.

– Az én Alekom?

– A tied, mint annyi másé. Ha kerested volna a széles világon, hogy hol van egy csapodár, nőcsábító? jobban ki nem választhattad volna.

– Mi oka volna engem elámítani?

– Az, hogy általad remél magas polczra, uraságra jutni.

– Az ellenkezőjét teszi. Visszautasított minden kitüntetést, minden czimet és rangot, és minden birtokot. Így megyek hozzá, a hogy vagyok. Minden ékszerem, a mit hozzá viszek, ez a pléhdarab, a mit a nagy catastropha napján kaptam ő tőle, egy forgács a téli palotához csapódott hajóból. Ő szegény akar maradni s olyan nevet szerezni, a mi elé nem kell «herczeg!»

– Hogy el tudott ámítani! Neki vágyai vannak, a mik egész a trónig emelkednek! Nőül akar venni, hogy egy nagy világfordulatnál, mint egy pariódája az «Égalité» herczegnek, tolhassa fel magát. Mit Égalité! Mint egy második Pugacseff. Nem tudod, hogy ő az összeesküvők közé tartozik, kik a czárt le akarják taszítani a trónról?

– Atyám vezette őt ide hozzám.

– Igen, mert méz van a szájában, a mivel el tudta kábítani a czárt, a hogy el tudta áltatni a leányát.

– Anyám: Ön nagyon gyűlöli őt!

– Van okom rá. Nem fenyegeti-e e házasság egész lényemet megsemmisítéssel? E házasság napfényre fogja hozni születésed titkát, mely egész ifjukorom átka volt!

– Anyám! Ön megátkozza az én születésemet!

– Nem ma, de mindennap kétszer; mikor fölébredek és mikor lefekszem! Mint egy kimondott halálitélet, a minek nincs meghatározva a napja, olyan voltál reám nézve te! Rettegés fogott el, ha rád gondoltam. Bűntárs voltál rám nézve, élő tanuja megölt becsületemnek. És most be akarod rajtam tölteni a sorsomat, a mit évek során rettegve vártam. Kikiáltod, hogy itt vagy! Lássanak! Megjöttél!

– Nem, anyám. Elrejtőzöm. Nem látnak. Senki se tud rólam.

Corynthia úgy tett, mintha a szánalom, az anyai érzés vett volna rajta erőt; siránk hangot kezdett erőltetni.

– De te szerencsétlen gyermek: nem tudod, hogy eltemeted magadat? Hogy az élet, a mit választasz, rosszabb a pokolnál. Hitvese lész egy kalandornak, ki úgy bele van merülve minden bűnbe, úgy összeczimborásítva minden rossz társasággal, hogy ha akarna, sem tudna menekülni többé. Követni akarod-e őt egy napon Szibériába?

– Ha balsors éri, megosztom vele.

– S ha ellenkezően üt ki? Ha győzni talált az őrült merénylet, a minek ő előharczosa, ha egy napon atyád vérétől bemocskolt kézzel fog eléd jönni?

– Akkor én megtalálom az utat az Istenhez, hogy bűnbocsánatért könyörögjek a számára.

– Elvakult teremtés! Az ideáltól, a mit fejedben alkottál, nem látod a valót. Te azt hiszed, hogy kalitban tudsz tartani egy szivet, a mi a szabadban repdeséshez szokott; s mit meg sem fogtál, mert Puskin téged nem szeret. Nem! Nem szeret! Légy bizonyos felőle, hogy nem szeret.

Zsófia bámulva nézett Corynthiára. A női szív ösztöne, az ideges sejtelem kitaláltatta vele a rettenetes valót. Megragadta Corynthia kezét s azt mondá neki:

– Ön szereti őt!

– Te mondád! lihegé őrjöngő szenvedélylyel Corynthia.

A leány két kezével a szivéhez kapott, elsápadt, a szemei lezáródtak, lélekzete elakadt s azzal leroskadt a földre.

A herczegnő felkereste a cselédet.

– Jelenka! Eredj be a kisasszonyodhoz. Valami baja van.

Azzal beburkolta magát a shawljába, (mert reggel köd van a partvidéken), feltette a kalapját a tükörből s elhagyta a villát. Tudta, hogy nem használna a szegény elalélt leánynak semmit, ha megcsókolná búcsú fejében, hát inkább nem is tette.

A HAGYATÉK.

Puskin e napon oly valami nehezet érzett a szivén, mintha a világ minden bünét s azonkívül az európai államok minden államadósságának a sulyát viselné rajta. Talán előérzet volt az, a mire az idegeivel dolgozó munkás, a költő olyan fogékony? Nem tudott semminek örülni.

Elment Zeneidához, hogy tudassa vele házasságát – hivatalosan. Hirből rég tudta az azt már. Neki jó titkos rendőrsége volt. Zeneida hideg, stoikus gunyorral mondá:

– Én még most sem hiszem, hogy téged elvesz a czár leánya.

– Nem is úgy lesz. Én veszem el a czár leányát.

– Tudja már Ghedimin herczegnő?

– Bejelentettem neki.

– Akkor nem lesz belőle semmi!

– Nem függ tőle semmi.

– Én megjósolom. Hiába volnék Pythonissa, azaz boszorkány? – Hát Ghedimin herczegnek megmondtad-e már?