Part 2

Itt volt, történetünk idejében (1824–25.), egy nagy parkkal körülvett palota, a Bulavszky-kert; (1862-ben a nagy tűz elhamvasztotta ezt az Apraxin Dvorral együtt, s jelenleg a czarszkoe-zelói vasut indóházának raktárai állanak a helyén.)

A park magas aranyozott vasrácsozattal van körülvéve, melyen keresztül hajlanak a jégburokkal fedett fenyőfalombok. A szarvas tán azt hitte, hogy ez a vadaskert.

E park és palota mentében, nem messze tőle van a nagy Obuchov kórház.

Ötszáz lábbadozó beteg, férfi és asszony (többnyire nyavalyatörősek) jött épen akkor szembe az utczán. A Szentháromság templomában voltak áldozni ezen a napon, onnan tértek vissza a kórházhoz.

Ha ez a vad iram e nyomorult csoport közé zúdul, azon mind kitör az epileptikus roham. Azok nem birnak elfutni, szélhüdött tagjaik, mankóik, hülye elméjük nem segítik meg őket a veszedelemben. Maga a rémület elég megölni a lábbadozót, a kibe csak hálni jár a lélek.

Csak egy nagy jajkiáltás chorusa hangzott a tehetetlen tömeg felől, mely mintha le volna igézve, mozdulatlanul állt meg a megfoghatatlan roham előtt. A beteg embernek nemcsak a lába, hanem a feje is zsibbadt.

Hanem azért csak «hajrá!»

A mint aztán az üldözött szarvas a Bulavszky-park főkapuja előtt elrohant, e kapun keresztül egy lövés dördült el; a szarvas a lövésre oldalt szökött, a szarvait a hátára csapta, azután csülkeire bukott, s még egyet rúgva magán, véres orrával barázdát turt a hóban s aztán elnyult holtan, odafektetve fejét, véres agancsaival a kapu küszöbére, mintegy köszönetül annak, a ki üldözőitől egy jó lövéssel megszabította.

A vadásztársaság mulatsága el volt rontva.

NEM «NEBEN…»

Hallatlan vakmerőség, elrontani az urak mulatságát!

– Ki tette ezt a lövést? kiálta a legelől vágtató lovag, korbácsát a levegőben fütyöltetve.

A kopófalka dühösen rohant a nyitott kapunak, a honnan a lövés történt, a sinkorán-társaság is meg volt sértve a vadászbecsületében.

A kérdés oroszul volt téve s a taglejtés is illett hozzá, bár a lovag arcza egészen simára volt borotválva, francziásan (a többiek mind pofaszakállt viseltek).

– Én voltam olyan bátor! felelt rá egy női hang, s a kapu fölött egymásba hajló fenyőfák alul, a mik a palota bejáratáig egy hosszú sétányt képeztek, előlépett egy nőalak, délczeg, karcsu, mint a Kalevala hősregéinek amazonjai, hosszukás halavány arczát a veresbe játszó szőke haj szabadon szétszórva repkedi körül, mint egy oroszlánsörény; finom egyenes orra, fölvetett ajkai a Niobe-csoport alakjaira emlékeztetnek; míg az a két nagy lángoló fekete szem, tele megverő varázszsal, a Szakuntala péri tüneményeinek illik oda. Három külön égalj mythosából összevarázsolt tündér.

– Én voltam az a bátor! szólt a nő, a ki egyedül jött elé, minden kiséret nélkül s míg balkezével a rárohanó ebeknek fittyet hányt, a jobbjában tartott kétcsövű puskát arczához emelte s a kérdező fejének szegzé. És még van egy lövésem az ön számára is, ha le nem ereszti azt a fölemelt korbácsot.

A kutyák megszelidülten nyihogták körül a nőalakot, melyet egy percz előtt még szét akartak tépni, s a lovag sem volt hozzájárulhatlanabb a varázs előtt, mint a kopók. Megfordítá kezében a lovagostort s a gombjával tisztelgett, s most már francziára fordítá a discursust, a mi az orosz előkelő társaság nyelve.

– Nincs szüksége önnek, madame, a lőfegyverhez folyamodni, a midőn szemeiben oly hatalmas kettős tűzfegyverrel rendelkezik.

A lovag elárulta, hogy Versaillesben járta a főiskolát, a hol tudnak bókokkal harczolni s bókokkal fedezni a meghátrálást.

A vadásztársaság többi része ez alatt szintén megérkezett a kapu elé.

A férfiak, a mint meglátták, hogy kivel beszél az első lovag, visszarántották a paripáikat, mintha szeretnének nem lenni jelen az értekezésen; csak egy éltesebb úr, kinek a bundás bekecsén gyémántos rendcsillag ragyogott, léptetett közelebb. A nők egyike azonban egyenesen oda vágtatott a kapuhoz s ott megállt szemben a másik hölgygyel. Csak az elesett vad választotta el őket.

A lovaghölgy kékrókaprémes bekecset viselt, hasonló süveggel, mely alul csigafürtökben «a l’anglais» omlott vállára dúsgazdag világos szőke haja. Arcza egész a szeméig volt pirulva a hevélytől és a csipős hidegtől, s az égő arczszín még elevenebb kékké tette kissé kiülő szemeit; finom keskeny ajkai nyitva voltak, a kék szalag, mely állát a hideg elől eltakarta, s a kék fátyol, mely homlokát körülövezte, nem engedett egyebet láttatni. Hanem a mint a másik hölgy elé ért, a lovagnő hátratürte álláról a burkoló szalagot (szép rózsás áll volt, gödröcske által kétfelé osztva), talán hogy szabadabban beszélhessen.

– Hogy merte ön e szarvast meglőni? kiáltá a másik nőre. Nem tudja ön, hogy ez a czár vadja?

– Hogy merték önök e szarvast a kórház felé hajtani? felelt az vissza, nem tudják önök, hogy az a nyomorultak háza?

– Remélem, elismeri ön talán mégis, hogy első úr Oroszországban a czár!

– Első úr az egész világon – a beteg ember.

– Ön vakmerő, madame!

– Azt elismerem.

A lovagnő most már a fátyolt is hátratépte homlokáról, melege volt. A lovagkorbács nyugtalanabbul játszott kezében.

– Miért nem vagyok most férfi! morzsolá a szót összeszorított gyöngyfogsorai között.

A sima arczú lovag azt látta e vonagló arczvonásokból, e megölő szemekből, hogy valami egyébről is van szó, mint egy meglőtt szarvasról; oda hajolt a lovagnőhöz s elég hallhatólag szólt hozzá németül.

Mert a franczia nyelvet (akkor még a legszeretettebb ellenség nyelvét) minden ember érti már az orosz fővárosban, de a németet (a leggyülöltebb jóbarát nyelvét) csak a kiválasztottak. Ha tehát azt akarja az ember, hogy a cselédnép ne értse, mit beszél, németül szól.

– Talán egy «Nebenbuhlerin?» kérdé a sima arczú lovag.

A lovagnő megvetésre biggyeszté ajkait s szempilláit összehúzva, azt felelé elég hangosan – németül:

– Nem «Neben».

A leggonoszabb sértés egy nő ellen.

Az a másik nő jól hallotta azt, s a kezében tartott lőfegyver egyik csöve még töltve volt.

E mondás után maga a kimondó is elsápadt, mint egy párbajvivó, a ki kilőtte a saját fegyverét, megsebzé az ellenfelét s most azt látja, hogy az is készül ő rá lőni.

De a halavány hölgy nem azt tette vele. Hiszen van szó, van tekintet, van mozdulat, mely fájóbb a sebet ütő fegyvernél. A mint az elejtett vad ott feküdt a lábainál elterülve, rátette az egyik lábát annak az agancsára s úgy nézett mosolyogva a lovagnő szeme közé, s hogy a kihivó insultus annál erősebb legyen, fölemelte a lőfegyverét s a másik csövet kilőtte a levegőbe. Mert fegyverrel védtelen ellenében, az injuriának nincsen elég éle. Most már volt.

A lovagnő arcza lángolt a haragtól. A lovagkorbácsot két keze közé fogva csavargatta, mint egy kigyót, mintha azon tusakodnék, hogy ezzel a kigyófarkkal összezúzza-e ezt a sértő mosolygást ezen az arczon?

A másik két nő közül az egyik egy fiatal leány volt, alig több még, mint gyermek. Tökéletes tojásdad arcz, finom hegyes állal, parányi, virágbimbó csukódású ajkak, nagy sötétkék szemek, a mik messziről feketéknek látszanak, egyenes vékony fekete szemöldök, s aczélragyogású hajfonadékok. Az egész tekintete a növendékleányok elbámuló tudatlansága. Legkülönösebb rajta az, hogy férfinyeregben lovagol, s a viselete is ahhoz van alkalmazva, cserkesz beshmet, bő fehér salavári, magas csizmákkal, széles kázsmiröv, lecsüggő kindzssállal.

Mindenki értette, csak ő nem, hogy mit beszélnek ezek most.

A ki a nyelvet nem értette, megértette a mozdulatokat, meg az arczok összefeleselő vonaglását, a szemek kereszttüzét, ő még azt sem. Csak bámult. Azt látta, hogy két asszony nagyon haragszik egymásra, egy szarvasnak az agancsai miatt.

A lovagnő erőszakos kezében addig hajlott a lovagkorbács, míg csakugyan ketté törött. Mással kellett ütnie.

– Bethsába! kiálta a bámuló hajadonra, s azután valamit mondott neki valami olyan nyelven, a mit kettőjükön kívül senki sem értett: talán cserkeszül; hanem az arczkifejezéséből a beszélőnek, az elképedéséből a ráhallgatónak meg lehetett érteni valami ilyen formát: «azt kérdezted tőlem, milyen az ördög? itt van: ez az!» A fiatal leány lehúzta a fejét s keresztet vetett magára, nagy kék szemeivel félénken sandítva azon alak felé, a ki maga az élő sátán.

Akkor aztán megfordítá a lovát a delnő s megragadva a leány lovának zabláját is, előre vágtatott, vissza, a merről jött, nyomában az uri társaság és a kopófalka. Az elejtett szarvast otthagyta mindenki az utczán.

HADITERV EGY ASSZONY ELLEN.

Az egész úton végig mind a Ghedimin-palotáig természetesen nem folyt egyébről a beszéd, mint a lefolyt izgalmas jelenetről.

– Parole d’ honneur! mondá a sima arczu lovag, korbácsával saját lovagcsizmáira huzogatva. – Föl van fordulva az egész világ! Ha Erzsébet czárnő idejében mert volna ilyen insulteot elkövetni egy Ghedimin-herczegnőn egy asszony, megkancsukázták volna a piaczon; elvágták volna a nyelvét, mint Lapoukhinnőnek. Ezt köszönjük a túlságos philantropiának! Soha sem volt az nekünk való. Minket megöl a voltairianismus! Hogy türhet el ilyet Arakcsejeff? Tán csak nem orosz ez az asszony? Tán valami angol, vagy német dáma, a ki idejött bennünket boszantani s a követség oltalma alatt áll? Bezzeg 816-ban, mikor utoljára voltam itthon, nem merték volna velünk ezt tenni! Ezek az idegenek! De mindegy! Ha nincs a rendőrfőnöknek az ilyenek számára büntetése, majd mi magunk fogjuk kezünkbe venni a korbácsot. Csak az ön jelenléte tántoritott vissza most is, Mária Alexievna herczegnő, esküszöm rá.

– No, no! Ön nem tudja, hogy ki ez a nő.

– Bárha herczegnő is!

– Több annál.

– Nem bánom, ha expatriált királyné is, onnan Georgiából.

– Csitt! (A hölgy egy óvó tekintettel figyelmezteté a lovagot a balján lovagló leányra.)

– Hiszen nem ért németül. – No hát – királynő az a némber?

E kérdésre a delnő elkezdett kaczagni.

– Az bizony, királyné! Igazán királyné! Uralkodó királyné! Absolutegyeduralkodónő. Hahaha! Mi mindnyájan alattvalói vagyunk: ön is, én is, Alexej Maximovics is. Hahaha! Egy olyan királynő, a kit az országából nem ágyuval szoktak kikergetni, hanem ezzel ni!

A delnő az összetört lovagostor fogantyuján levő sípot nyujtá a lovag elé.

– Micsoda! Egy komédiásnő?

– Az hát. Mi volna egyéb?

– Ah, haha! A ki ellen füttyhang a revolutió, a kinek a trónját síphanggal lehet felforgatni! Ah, Mária Alexievna! ajándékozza ön nekem ezt a sípot, úgy fogok vele harczolni önért, mint a «Ritter ohne Furcht und Tadel».

A delnő átengedte a nevezetes pokolgépet, a mivel a szinpadi potentátokat szokták a levegőbe vettetni, a lovagnak, mikor az őt a Ghedimin-palota vestibulejében lesegíté a nyergéből.

A lovag megcsókolta a delnőnek a kezét, a miért az megcsókolta a lovagnak az arczát. A szép gyermekleányt kézen fogta a delnő s együtt mentek fel a széles, hármas üvegajtóval elzárt fűtött lépcsőn.

Itt aztán az egész vadásztársaság szétoszlott, találkozót adva egymásnak ma estére az operaházban.

A sima arczú lovagnak a hátára veregetett a tenyerével a rendcsillagos hallgatag úr, ki nem vegyült a társalgásba.

– Te pedig jőjj fel hozzám, Nikolaj Szergievics, egy szóra.

– Parancsolj velem, Alexej Maximovics.

Az Arakcsejeff-palotához lovagoltak.

Szentpétervárott nincsenek ősrégi paloták, az egész város csak másfél századot számlál még; a czári kegyencz palotája a Nefszkij-prospekten fekszik s inkább kényelemre, mint pompára van berendezve. Télen át magukat a falakat fűtik alagcsöveken át éjjel-nappal, minden ablakot hármas üvegtábla tart elzárva s a szobák keményfatáblákkal vannak kirakva.

A vadászatból hazaérkezőket készen várta a forró thea, arakkal és valami sajátszerű járulékkal, a mi cayenne-borsból és spanyollégyből van készítve, egy késhegynyi belőle átmelegíti a zsibbadt idegeket: más égalj alatt méreg volna az.

A főúr, kit most már palotájáról ismerhetünk, Arakcsejeff bezárta maga után a szobája ajtaját s aztán egy amerikai hintaszéket tolva a kandallóhoz vendége számára, leülteté azt, csibukot dugott a szájába s maga a kandalló elé állt.

– Hallod-e, Nikolaj Szergievics. Azt mondom neked, hogy azt a sípot, a mit a herczegnőtől kaptál, tedd el jól az ereklyéid közé, s ha fütyülni akarsz rajta, eredj ki vele az erdőbe; mert ha te azt, a mit a herczegnőnek esküvel fogadtál, megteszed, másnap útban vagy Irkuczk felé s bizony Isten nem tudom, hogy mikor jösz vissza.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy a czár azt tartja, hogy olyan herczeget, mint te vagy, tud ő teremteni egy óra alatt százat, hanem olyan énekesnőt, mint Ilmerinen Zeneida, egy század teremt egyet.

– Ah! Tehát ez a hölgy Ilmerinen Zeneida, a hirhedett Cimarosa hősnő? Tisztelet! Már ennél a szónál nem pipázok. Mikor Ghedimin herczegnőnek esküdtem, akkor nem tudtam, hogy kiről van szó. Ez felold a fogadásom alól. Az «isteni» Zeneida ellen még az «angyali» Maria Alexievna kedveért sem lehet föllázadni. Inkább egy sereg legitim uralkodó ellen! De mily ostoba vagyok én! Bizonyosan megfagyott az agyvelőm ebben a nagy hidegben, mint a kényeső a thermometrumban. Hisz azt már odakünn hallottam, hogy a «diva» a czár és czárnő protegéeje s azonfölül pedig a derék Maximovics Iván kedvese. Abból a párbeszédből, a mit a két nő vetett oda egymásnak, kitalálhattam volna, hogy a feleség és szerető találkoztak véletlenül össze.

– Most aztán még azt kell kitalálnod, hogy mind a két nőnek a kegyébe bejuss: mind a feleség, mind a szerető kegyébe.

– Az könnyű feladat, egyiktől a másikhoz hírt hordani.

– A nőnél könnyen fog menni, mert az őszinte, egyforma, szenvedélyes; hanem a kegyencznőnél nehezebb lesz, mert ez az életben is annyiféle alakot tud játszani, mint a szinpadon. S neked meg kell tanulnod, hogy melyik az igazi?

– A milyen igaz, hogy Galban lovag a nevem.

– No hát, Galban lovag, azt elképzelheted, hogy mikor téged hazahivattunk Versaillesbol, a hol reánk nézve az voltál, a mi a szem és fül az emberre nézve, hát annak nagy okának kellett leni. Remekül betanultad, hogyan kell a legtitkosabb diplomácziai cselszövényeket az asszonyi szíveken keresztül kicsalni, s nem hagytad rajtakapatni magadat. Most itthon kell ebből a mesterségből letenned a remeket.

– Hogyan? A szent Oroszországnak volnának titkai, a miknek a rendőr és a pópa nem tud végére járni?

– Kedves Galban lovag. A mi jó Khulkinunknak elég baja van a tolvajokkal s azokkal is igen kevés szerencséje. Tanácslom is neked, hogy éjszaka, mikor a klubból hazamégy, ha valaki megállítja a szánkódat, hát csak add oda neki nyugodtan a tárczádat, mert ha patrouillért kiáltasz, a katona még a bundádat is elveszi. Ha rendőr kezébe jutsz, az a tolvajt is kirabolja, meg tégedet is. A pópának pedig épen semmi keresete a mi embereinknél, hisz ezek azon kezdik, hogy tagadják az Istent.

– Ennyire jutottunk?

– Ennyire bizony. Jól mondta Kutusov tábornok, mikor a franczia hadjáratból visszatértek seregeink, hogy «most legjobban tenné a czár, ha ezt az egész győzelmes sereget belefojtatná a Keleti-tengerbe.» A visszatérő ezredek mind inficiálva voltak a szabadelvűségtől s elragályosíták az egész hadsereget. Bizonyosan mondhatom neked, hogy valamennyi fiatal tisztnek mind ott a zsebében a «szabad ember katechismusa», meg az «alkotmányterv».

– Hol veszik azt?

– Titkos nyomdájuknak kell lenni.

– Nagyon sokáig engedtétek őket játszani a szabadsággal.

– Ez volt a kisebb veszedelem. A míg engedtük őket a szabadkőmüvességgel alakoskodni, mindent nyiltan vittek; az udvari bálokban maga a czár hallatára beszéltek szabadságról, értekeztek népjogokról, jobbágyemancipatióról. De hát ez mind csak akadémiai disputa volt. A mint azonban a szabadkőmüvesek páholyait bezárattuk, a mint a titokzatos jelvényeket csúfságra elkótyavetyéltettük az Apraxin Dvor zsidópiaczán, az eltakart baj annál jobban elmérgesült. Momonov szabadkőmüvesei öt-hatféle alakban támadtak fel. Az egyik elnevezi magát a «közjó egyesületének.» Ennek a feje Orloff. A másikat úgy nevezik, hogy «szojusz spaczinia», a harmadikat «hősszövetségnek», a negyedik neve «szojusz blagodenstoiga.» Van egy, a mely a «nyolcz szláv nép köztársasága» czíme alatt alakult; tagjai ismertető jelül nyolczágú csillagot viselnek. (Az egyik ágára Magyarország is oda van írva.) Ugy támadnak, mint a gomba.

– Nevetség! Az én időmben is voltak ilyen clubbok, a melyek titkos összejöveteleket tartottak. Mondhatom, hogy semmi államellenes dolgok nem történtek bennük. Ha a rászedett férjeknek nem volt ellene kifogásuk, a rendőrségnek ugyan nem lehetett.

– De ezek nem ahhoz hasonlók, szólt Arakcsejeff, indulatba hozva. (Az a szokása volt, hogy odahaza, mikor titkos látogatójával beszélt, folyvást egy pálcza-tőrrel volt dolga, azzal a spanyol falakat, meg a függönyöket szurkálta keresztül, mintha mindenütt hallgatózó kémeket akarna felspékelni, s ha hallgatójának a kabátja valami tárcza, vagy zsebkendő miatt fel volt duzzadva, oda is beszurkált a pálczatőr hegyével, mintha meg akarná tudni, hogy mi van ottan?) – Mindenütt ott vannak és sehol sem találhatók. Összejöveteleiket el tudják álczázni bálok, hangversenyek, orgiák mögé, kijátszszák minden kémkedésünket. Mit gondolsz? van egy könyvük, a mi egy valóságos országgyülési napló. Minden tartomány képviselőinek tanácskozása van abban feljegyezve: hogyan kell Oroszországban egy rendszeres forradalmat előidézni? minő legyen az alkotmány? Mi történjék a dynastiával? Hogy legyen az ország felosztva? Rendi képviselet, vagy népképviselet legyen-e? S ugyanebbe van beírva az összeesküvők teljes névjegyzéke, a kik az egész birodalomban a Fekete tengertől a Jeges tengerig kezükben tartják a háló csomóit. Ezt ők úgy hiják egymás között, hogy a «Zöld könyv». Hol van az a könyv? Ez a kérdés.

– Egy ellenkérdéssel felelek. De ne szurkáld a bundám gallérját azzal a hegyes stiléttel! Látta-e azt a könyvet valaki, s ha látta, miért nem mondja meg, hol látta?

– Azt is megtudhatod. Három osztályra vannak felosztva az összeesküvők. Az első a «testvérek». Ebbe mindenki bejuthat a kiről a bevezető jót áll. Hanem ezek csak annyit tudnak, hogy ők egy összeesküvésnek a tagjai s szabad bejáratuk, van a gyülekezetbe. A második osztályban vannak a «férfiak». Ezek már kipróbált emberek, a kikre egy bizonyos adott jelszó szerinti cselekvés van bízva. (A tiszti karnak egy harmadát közéjük számíthatod.) Még ezek nem tudnak egyebet elárulni, mint kiki saját magát s a reá bizott dolgot. A harmadik osztály tagjai a «bojárok». Ezek az intézők. Ezek közé nehéz bejutni s a ki egyszer köztük van, az el nem árul többé semmit.

– Nincsenek feleségeik, szeretőik?

– Erre a kérdésre magamtól is rá tudtam jönni. Hogy a titkokat legjobban meg lehet az asszonyok által tudni, gyémántokkal és szép szemekkel sok sötét helyet meg lehet világítani: az régi dolog. A «Zöld könyv» őrzése asszonyra van bízva; ez kétségtelen. De fölfedezéseinkkel még eddig mindig kudarczot vallottunk. Megtudtuk, hogy a zöldkönyv Orloff szeretőjénél van. Iszonyú kincs árán megszereztük azt tőle. Aztán találtunk benne egy sereg botrányos adomát a szentpétervári életből, a mit a nélkül is tudunk. Azután más nyomot találtunk. A zöldkönyv a «martinisták» birtokában van. Főnöküknek van egy szeretője a ki ennek fanatikus híve: semmi pénzzel rá nem vehető, hogy őt elárulja. Egy éjjel megleptük a szállásán a némbert, megkötöztettük, szétbontattuk a szobája gerendáit s megtaláltuk a «Zöld könyvet.» Hát az meg tele volt istentagadó thesisekkel. De hát ki törődik azokkal? Az Isten ellen szabad föllázadni, csak a czár ellen nem szabad. Végre rájöttünk, hogy a valódi lelke az összeesküvésnek, az a liga, a mi «az észak egyesületének» nevezi magát. Ennek a feje pedig Ghedimin herczeg.

– Ördögbe is!

– Az ám. A trónhoz legközelebb álló urak! Ennél kell lenni a «Zöld könyvnek». Ott volt. Kire bízhatna az ember ily veszedelmes kincset másra, mint a feleségére? Hanem a vasláda kulcsát, melyben e könyv rejtve volt, a férj szüntelen a nyakába akasztva hordá. Hilarion atya a vallásos oldaláról kerülte meg a nőt s rávette, hogy egyszer vegye le a férj nyakából a kulcsot, mikor az épen hagymázban feküdt s nem tudott magáról s adja át nekünk egy éjszakára a «Zöld könyvet». A nőnek sok leimádkozni valója lehetett, a bűnbánatért cserébe megtette ezt a kis árulást, s én egy egész éjszakát töltöttem a Ghediminnél talált «Zöld könyvvel».

– És aztán?

– Hát aztán földhöz csaptam. A könyv tartalma ugyan csupa veszedelmes doktrinák gyüjteménye volt, de semmi egyéb, mint abstrakt thesisek, philosophemák, glossák; és főleg semmi megfogható nevek. Mit bánom én, mit mond Seneca, Rousseau, Saint Just? Én azt akarom tudni, hogy mit mondanak a Muravieffek és Turgenyeffek? Ez is csalás volt. A ravasz Ghedimin nem bizott a feleségében. Olyan könyvet adott neki a megőrzésre, a mit ha az elárul a censornak, az nem fog tőle sajnálni egy hasáb fát, hogy megégesse rajta, de ha a titkos rendőrfőnöknek árulja el, az sajnálni fogja az olaját, a mit elégetett az olvasása alatt.

– Tehát ha nincs a feleségnél az igazi «Zöld könyv», akkor a szeretőnél kell annak lenni. Az pedig Zeneida.

– Kitaláltad.

– Idegen nő ez?

– Nem. Alattvalónk. Finn leány Helsingforsból. A czárnak azért különös kegyencze, mert birodalmunk büszkesége, a ki leverte Catalanit. A czárné is beczézi. Tudod, ő felsége nagy zenekedvelő s nem akarja engedni hogy Cimarosa, Fernand Cortez és Pæsiello iskoláját a divatos Rossini megbuktassa. Ilmerinen Zeneida soha sem énekel Rossinitól. Minden órában szabad bejárata van az uralkodó családhoz, akárhányszor megvárakoztatnak engemet, sőt Miklós nagyherczeget is miatta. Az udvari tánczestélyeken úgy bánnak vele, mint egy uralkodó fejedelemnővel s a czárné kedvencz virágát, a fehér rózsát, egyedül neki van megengedve a hajában viselni. Hogy a finn diákok forrongása miatt a helsingforsi egyetemet át nem tették Kievbe, egyedül Ilmerinen Zeneida szép hangjának köszönhetni, a ki könyörögni is olyan szépen tud, mint énekelni. A czár már egyszer herczegnővé is akarta őt tenni s mit felelt rá az elkényeztetett? «Felséged degradálni akar engem?»

– S ez a nő lehet részese a czár elleni összeesküvésnek?

– Ha lehet szeretője az összeesküvés fejének, egy Ghedimin herczegnek, a ki az Oroszországban uralkodó tizenkét család leghatalmasabbika; – jobbágya, jövedelme több, mint a württembergi királynak. S mégis lehet összeesküvő, s mégis lehet neki híve Ilmerinen Zeneida. Ne felejtsd el, hogy a leány egy «kalevaine.»

– S micsoda jelek vannak e gyanura?