Part 18

– Ez a czár elvette tőled is, tőlem is a hazánkat; elvette népünktől a szabadságot. És aztán, mikor árvákká, hontalanokká tett bennünket, akkor pártul fogott, atyánk helyett atyánkká lett; kis hazánk helyett adott nagy hazát, csendes otthonunk helyett a világ dicsőségét! Mint ember, atyánk volt; mint czár zsarnokunk. Nem tudok hozzá háladatlan lenni az egyikért, nem tudom neki megbocsátani a másikat. S itt állok e kettős kötelesség közé lebűvölve. Mint fogadott atyámnak, oltalmaznom kell érzékeny szivét orgyiloktól, bánattól, keserűségtől; mint zsarnoknak, ki kell csikarnom vaskezéből hazámat, népemet és a szabadságot! Megértettél-e?

– Látlak előttem repülni, de nem érlek utól. Szólj. «Ez» is benne van-e az összeesküvésben?

Zeneida elértette, hogy kinek a czíme az «ez»?

– Nincs. Nem szabad neki. Én nem akarom, hogy legyen.

– Oh, akkor engedd meg nekem, hogy én se legyek ott! Ha azt mondtad volna, hogy ott van, akkor én sem tehetnék máskép.

– Úgy lesz. Tinektek egymást kell visszatartani. De mégis segítenetek kell a nehéz kötelesség egyik felében.

– Mondd, mit tegyek? Azt teszem.

– Legelső dolgunk Zsófiát idehozni, hogy megizenhessük annak, a kinek a szive fáj miatta: «ne fájjon!»

Megengeded, hogy én lépjek be Zsófiához legelébb?

– Csak egyedül te. Más szavát úgy sem fogadná meg.

Bethsábának pedig nem lehetett annál nagyobb öröme, mint hogy ő léphetett be a petrovszki kert rejtett házikójának az erkélyére legelébb a csónakból. Az árvíz az erkélyig ért már s ő siethetett a kétségbeesett leányhoz e szóval: «meg vagy szabadítva».

Szegény leánynak már akkor nem volt semmi enni valója, sem fűtőszere, mert azt mind ott lepte az árvíz a pinczében és a földszinti kamrákban. Ott ült bundákba takargatva az ablakában, s az üveglapokra lehellve, bámulta azon a világos folton át, hogy úsznak a nagy jégtáblák a végig ledöntött kerítésen keresztül, némelyik élével surlódva, mint a fűrész, vágja ketté derékban a nagy szálfákat, a másik meg hosszában felágaskodik az útjában álló törzs előtt, a többi a hátára torlódik s egyszer csak recsegve törik le alattuk a vastag nyirfa; majd ha az egész parkot összetörte a jég, akkor kerül a házra a sor.

Az iróasztalkán el volt készítve a czédulka, szalmapapirból, mellette az irón. Zsófia írni akart valamit.

Egy postagalamb volt nála kalitban. Azt az atyja hozta neki, hogy ha valami igen nagy bajban lesz valaha, tudósítsa általa.

Várt a tudósítással a legvégső határáig a veszélynek. Hiszen tudja jól, hogy milyen nehéz annak az ő szabadítására jönni. Az volt aztán az öröm, mikor Bethsába beugrott hozzá az erkély ajtaján.

Zsófia rögtön fogta az irónt, e szavakat irta dermeteg ujjakkal a szalmapapirra: «Meg vagyok szabadítva, jó kézben vagyok, légy nyugodt!»

Nem kérdezte, hogy hová viszik? Elég volt, hogy Bethsába hívta.

A czédulát a galamb szárnya alá kötötték; a szárnyas posta csattogva repült a magasba s aztán sebesen vágott le a téli palota felé.

GÓG ÉS MÁGÓG.

A czár le sem vetkőzött ezen az éjszakán. Ruhástól feküdt le egyszerű medvebőrrel terített nyugágyára.

Reggel már napfelkölte előtt talpon volt, s új öltönyt sem váltva, legelőször is az ablakához lépett. Az be volt fagyva, tehát ki kellett nyitnia. Egyszerre becsapta ujra. Ah, az iszonytató kép volt, a mit látott.

Lázas izgatottsággal vette fel köpenyét s indult kifelé.

Az előszobában várt az orvosa, Sir James Wylie. Eléje állt a sietőnek:

– Sire! Felségednek nem szabad kimenni az árvíz közé.

– Nem szabad? Tehát nekem parancsol valaki?

– Csak «rendel». Ez a joga az orvosnak a fejedelmek irányában is fennáll.

– De én nem vagyok beteg.

– De bizonyosan az lesz. Egészsége veszélyeztetve van.

– Isten kezében van az.

S nem hallgatott rá, tovább ment.

A kihallgatási teremben találta Arakcsejeffet.

– Sire. Felségednek nem lehet ma kimenni az áradatba.

– Hát már te is rendelsz, nemcsak az orvos?

– Felséged élete forog veszélyben.

– Nem első esetben. A ki megvédett tegnap, megvéd ma is. Légy keresztyén, s ne tarts engem gyermeknek, a kit mesékkel meg lehet ijeszteni. Te maradj a helyeden. Én megyek oda, a hol az én helyem.

Arakcsejeff ismerte már Sándort, hogy azt az ellenmondás csak makacsabbá teszi s félreállt az útjából.

A czár egyedül haladt végig a folyosón, mely megvívott csatáinak képeivel volt tele. A folyosó végén várt reá egy kis szerecsen groom egy levélkével, a mit szótlanul nyujtott át neki. A czárnő emberkéje volt az; születésnapi ajándék valamikorból.

A czár elolvasta a levelet, aztán lecsüggeszté a fejét. Nem szólt semmit, visszament a szobájába, leveté a köpenyét s otthon maradt.

A levelet a czárnő irta s csak annyi volt benne:

– Én félek a palotában egyedül; kérem, ne hagyjon most magamra.

Ez már parancsolat! Ez előtt a világ urának is meg kell hajolni. A feleség fél!

Most azután el van itelve az otthon maradásra; jobban, mint a bebörtönzött rab.

Van tizennégy éve, hogy a feleség nem mondta neki ezt a szót: «kérem!» Soha. Semmiért. Se nagy dologért, se kicsinyért. Ma teszi először. Ezt nem lehet megtagadni.

Pedig nemcsak az uralkodói kötelesség ösztönzi a czárt odamenni, a hol nyomorultjai veszedelemben vannak, hanem az a nyugtalan futási vágy, mely lelkét untalan sarkantyuzza, mely birodalma egyik szélétől a másikig kergeti, mely éjjel felkölti az ágyából, kocsira ülteti s utczáról-utczára hajszolja. Az egy helyben maradás rá nézve kínpad. Ezen a héten érkezett vissza egy útból, a mit a kirgiz pusztákig nyujtott, odáig kergette valami! Most bele kell magát törnie a helybenveszteglésbe. A feleség «kérte».

Hiszen nem kért sokat. Nem kérte, hogy menjen oda hozzá, az ő szobájába, legyen vele, biztassa, vigasztalja: csak azt, hogy maradjon vele egy födél alatt.

Most azután járhat szobája egyik végétől a másikig, hallgatva a harangkongást, a vihar bömbölését, s a hullámok csattogását palotája falain, a miknek a tajtéka egész az ő ablakaihoz fölfrecscsen.

Egyszer csak felkiált:

– Hol vagy Zsófia?

Jó hogy nem hallotta senki; egyedül volt.

A lelke ott járt a hullámtól körülcsapkodott kis házban; végig futotta az üres szobákat, a miken keresztül-kasul fujt a szél, a miken végig járt a köd, s mikor nem találta sehol, akkor kiáltotta a nevét: hol vagy Zsófia?

Ez a képzeletbeli rémlátás még kínzóbb volt, mint az igazi rémkép, a mit a haragvó természet támasztott odakünn. Inkább azt nézte.

Kisietett a téli palota erkélyére, s felszakítva annak nagy üveges ajtajait, onnan bámult ki a pusztulás képébe.

Az rettenetes látvány volt!

Szélesen, mint egy tengeröböl, hömpölygött visszafelé a Ladoga-tóhoz az óriási folyam. A távol ködéből, mint rémlátványok bontakoztak ki egymás után a vizió képletei, miket a szélesen rohanó víztükör végig tüntetett előtte.

Mikor Napoleon nézte a Kremlből Moszkva égését, a hogy a lángtengert hömpölyögteté felé a vihar, elkeseredve kiálta fel: «de hát mi az a szél?» Most Sándor kérdezé ezt az égtől, midőn a vihar a tengert hajtá fővárosába fel: «de hát mi az a szél?»

Felfordított faházak, összeroncsolt tetővel, a szarufákba félmeztelen emberek kapaszkodnak, egy-egy kicsiny kéz könyörögve emelkedik elő anyja öléből. Valaki egy szál deszkával evez s nem talál partot, – a merre tartson.

A látványt tova viszi a szél és a hullám.

Aztán jön egy állatsereglet roncsa. Az egymáshoz csatolt kalitkákat körben forgatja az örvény. Egy királytigris kitör a kalitkájából s az most ordítva vágtat végig, egyik kalitról a másikra ugrálva. A rácsozatokba emberalakok kapaszkodnak, s nem mernek fölmászni a födélzetre a fenevadtól. Ott fognak elveszni. Ember és vadállat rikácsol és bömböl.

A hullám tovahömpölygeti azt is.

Azután jön egy hid. Az álló fahidnak egy darabja. Nagy tömeg jég közé szorulva, az tartja fenn magasan. A gerendák között ott van még egy hintó, rúdjával az ég felé, alóla egy rózsaszinű női köntös látszik elő. Az is elhalad előtte. A hollók kárognak körülte a jégen és a légben.

Ki mehetne utána e képeknek?

A folyam oly sebesen vágtat, mint a kilőtt nyil, s a paskolt hullám játszik a jégtorlaszokkal. Pyramidokat emel szemlátomást a folyam közepén s megint ledönti azokat, s forgatagot hágy a helyükön. A gránit rakpart szét van már tépve nagy messzeségben, nincs part: tenger ez itt.

A téli palota közelében van az admiralitás palotája. Annak érczből van a teteje. Az iszonytató vihar felszakította egy helyen a tetőt, s oly dörömbözéssel, mely a mennydörgést utánozza, fölgöngyölítette, mint egy ív papirost, s azután megint kiegyenesítette azt, fel a levegőbe s ott rázza, ropogtatja és tépi le róla az egyes táblákat, a miket messze elhajít, mintha kártyát osztana, míg utoljára elbirja azt szakítani s lecsapja a piacz közepébe nagy zuhajjal.

Majd meg ezernyi ezer hordó úszik, megrakva liszttel, czukorral, gyarmatárúkkal, miket a börze-épület raktáraiból söprött el az áradat. Egy egész világvárosnak egy télre felhalmozott élelmiszere vész ott a hullámok közé! Most egy új változat következik. Jönnek egymás széltében, sorakozva, mint egy flotilla, hadirendben olyan csónakok, a mik nem arra készültek, hogy azokkal valaki a víz felett utazzék, hanem a föld alatt. Koporsók! Az áradat keresztültörte a Szmolenszkája katona-sirkert falait s az ezernyi sirdombot felvájva, hozza vissza magával azokat a szomorú lakóit a városnak, a kik már rég elbúcsúztak innen. Az eltemetett katonák jönnek, még egyszer végig vonulni a czár előtt! a trombita szót harsogtatja az orkán, a dobot veri a hullám! A sok sirkereszt kiáll a jégtorlat közül; maga a fakápolna is jön!

S a rettenetes cyclorámának nincs vége, nincs szünete, nincs csillapodása, egyre fokozódik az iszonyat. Most a távol ködében egy három árboczú rémalakja kezdi körvonalait felmutatni. Egy gálya szellemképe! A vihar elszakított horgonyairól egy hadi hajót a kronstadti kikötőben. S most azt az áradat behozza Szent-Pétervár közepébe!

E pillanatban a czár elfelejtkezett koronás voltáról s kezével eltakarta arczát és sírt.

Nem is gondolt rá, hogy látja-e valaki?

Látták sokan.

A kiket az éjjel a külvárosok roskadozó házaiból összeszedett, a kik a népünnepi zűrzavarból nem tudtak hova menekülni, mindazoknak a számára megnyittatá a czár a téli palota nyugoti lakosztályait, s a fényes termeket átengedte a nyomor képviselőinek.

Még ilyen vendégsereget nem látott a teli palota.

Pedig újesztendő napján meg szokott abban fordulni negyvenezer látogató, s mikor nagy ünnepélyek vannak, selyemmel seprik, gyémánttal világítják ezeket a márványtermeket.

Ezúttal a rongy teljes pompája volt ott összegyűjtve. A szegénység, a nyomorúság világtárlata volt ott együtt. Minden, a mi egy világvárosnak a fenekén rejtőzik, a miről a pompás utczáknak tudomása nincsen, a mi nappal el nem hagyja bűzös pinczeodúját, a keserű inségnek, az elvetemült sülyedésnek keveréke volt az. A czár küldött nekik ételt és italt. Azok aztán egész éjjel danolták a «kés dalát». Eltanította azt nekik a «Medvesonka» társasága. Sándor hallotta a dalt odafenn a maga lakosztályában s örülhetett neki, hogy a vendégeinek olyan jó kedvük van.

Azok kinyitották a palota ablakait s a ki odafért, kidugta rajtuk a fejét s kiabálta, a mit látott, hogy más is hallja.

A téli palota homlokosztályának két kirugó szárnya van. A megmentettek a nyugoti osztályba voltak letelepítve. A két szárny között, mint az E betűnek a középső ága nyulik ki az az erkélyszerű csarnok, a honnan a czár nézte a romlás panorámáját.

Mikor az erkélyen meglátták a palota vendégei, akkor elcsendesültek.

Megragadó alak volt, kopaszodó magas homlokával, mely fedetlenül fordult a vihar felé. A míg mozdulatlanul állt, mint egy szobor, a mozdulatlanság a nézőkre is áthatott.

Hanem a mint egyszer azt látták, hogy összeroskad, hogy sír! A mikor azt látták, hogy ez nem czár, hanem csak ember! akkor egyszerre felzúdult az egész tömeg. A gyöngeség a düh felébresztője.

Egy férfi, Marat öcscse, kapva a hangulaton, felugrott az ablak párkányára, s onnan kiáltott a czár felé:

– Sirhatsz már! Sirathatod a szép városodat! Ezt a pusztulást is a te bűneidért küldte ránk a boszuló Isten. Dögvészt, szárazságot, éhhalált, mind te miattad bocsát fejünkre az ég. Mert siket vagy dicső testvéreink, a hellenek jajkiáltásait meghallani. Engeded, hogy büntetlenül lemészárolják a mi hitsorsosainkat! Az ő ártatlan vérük kiált ellened az égre. Te vagy az oka ennek a romlásnak! Miattad ver minket az Isten!

A népzaj elnyomta a végszavakat. Az ordítás túlzengte a vihart. A lázító beszéd az úgy is ingerült szerencsétleneket dühre gyujtá. A késdal refrainje hangzott, s közbe heves döngetés. A nyugoti szárnyépületbe összegyűlt nép megkisérté betörni a nehéz ajtókat, a mik a czár lakosztályába vezető folyosókat elzárták.

A czár ott, az erkélyen, kettős rémület által volt lebűvölve. Háta mögött a vesztét ordító néptömeg, előtte a sebesen közeledő gálya. Egyike volt a nagyobb hadi hajóknak. Télen azokon nem lakik hajós személyzet, mikor be vannak fagyva a jég közé. A mi őrség volt rajta hagyva: az talán elmenekült, mikor látta, hogy nem birja a hajót feltartóztatni s az most jön teljes erővel a száguldó víz tetején. S úgy látszik, mintha egészen a téli palotának tartana.

A lármahangra azonban a középosztály ablakai egyszerre mind feltárultak, s valamennyiből háromszoros szuronycsoport meredt elő. Egyik ablakban ott állt Arakcsejeff s kegyetlen recsegő hangon kiálta át a lázongókra:

– Elcsendesülj Góg és Mágóg hada azonnal! Vagy visszahánylak benneteket a jeges árvízbe, a honnan uratok kiszabadított: hálátlan vad nép!

Ez még olaj volt a tűzre.

– Hahhó Arakcsejeff! ordítá ezernyi ezer torok. Ott van a gonosz szellem!

– Jöjj hát ellenünk! kiálta Marat; meglássuk, a te ezer szuronyod ér-e többet, vagy a mi tízezer késünk? Kezdd el! Vagy mi kezdjük!

A gálya egyenesen a téli palotának tartott.

Mikor már csak három fonalnyira volt tőle, a czár észrevette, hogy a kormánykerék házikójában egy ember van, a ki a kereket forgatja.

– Mit csinálsz? ember! Kiálta rá haraggal a magasból.

Az tudta, hogy mit csinál. Barbatusoff volt az, a mellőzött tengerésztiszt. Hogy jutott a hajóra? azt nem tudta meg soha senki. Egyenesen neki akarta azt rohantatni a téli palotának, hogy rászakítsa a bennlevőkre, s a romjai alá temessen mindenkit: magát is. Az árbóczra vörös zászló volt felhúzva.

A feleselő néptömeg és a testőrök nem láthatták azt az előttük álló erkélycsarnoktól.

Most mindjárt kitünik, hogy a faház erősebb-e, vagy a kőház?

A víz sodra azonban erősebb volt, mint az emberi akarat, s az orra helyett az oldalával vitte neki a gályát a téli palota szegletének. A hajó mély járatú volt, s a fenekét betörte a gránit rakpart feldúlt párkányzatán, úgy hogy rögtön oldalra dőlt és félig elmerült s akkor aztán az árboczait előreszegezve, mint a torna lovagja a kifeszített lándzsával, rohant az összecsapásra kőellenfelének. Egy irtóztató roppanás, recsegés hangzott, két árbocz összetört az oszlopokon, a harmadik keresztül tört az ablakon, egész az árbocz kosaráig, a mire az egész tömör épület a fundamentumaitól az ormójáig megrendült: hanem mégis ő maradt a győztes. A nehéz gálya derékban törött ketté; a roncs egyik felét a hajó orrával kidobta a víz a Sándor-térre, a hajó fara, a kormányossal együtt hanyatt bukott az örvénybe, azután a fenék élével felfelé fordulva, rohant tovább az áradatban.

Az a taszítás olyan volt, mintha földindulás volna.

Egyszerre elcsendesült minden. Mindenki térdre esett. A nép, a katonák, Arakcsejeff maga is.

Csak az az egy ember az erkélyen maradt állva.

Ő valamit látott a levegőben.

Egy galambot.

A galamb egyenesen feléje repült, egyet fordult a légben s aztán rászállt az ő vállára. Ez Zsófia postagalambja volt.

Sándor meglelte a galamb szárnya alatt a levélkét: megtudta belőle, hogy Zsófia jó helyen van, s akkor a két kezét hálateljesen imára kulcsolva, tartá fel az ég felé.

A galamb pedig az orosz népnek a csodatevő szent madara.

A mint a postagalamb a czár vállára leszállt, a nép haragja egyszerre átváltozott babonás áhitattá. A szentlélek megjelenését látták benne. A ki el nem akart kárhozni, annak meg kellett térni. Ez égi csoda!

«Bozse czarja chrani!» kezdé rá egyszerre egy vén muzsik a dicsérő hymnust, s valamennyi utána zendíté azt. Nem volt többé szükség Arakcsejeff szuronyaira. Marat utódja is eltünt a rostrumról, s elvegyült a sokaságban. Ki kereste volna őt ki tízezer egyforma ember közül? S ha megtalálta volna is, az kitagadta volna magát, hogy nem ő volt.

A vihar és az áradat még aztán két napig tartott s hagyott maga után háromezer ledöntött házat, s meg nem számlált sokaságú halottat.

A nép közt tovább is azt hiresztelték, hogy ez is az ég csapása volt, mert a görög szabadságharczosok segélyére nem húzza ki kardját a czár.

A PÁLMÁK ALATT.

Künn tíz fokú hideg volt, tomboló zivatar, árvíz, pusztulás, nyomor, népforrongás, rémjelenetek: – a pálmák nem tudtak arról semmit. A nagy, tágas, magas dómban, melynek üveg volt a teteje, folytonos tavaszi meleg van, s nagy, tejüveggel borított lámpacsoport pótolja a napvilágot.

A tropikus növényzet meg hagyja magát csalni. A távol keletről elhozott növényfejedelmek elfelejtik, hogy nem hazájuk földjében gyökereznek s csak zöldülnek, de nem virítanak soha. Alagcsövekkel fűtik még a talajt is alattuk, s töveiket melegíti a gyapottrágya.

S a mesterséges pálmaligetben gyermekcsoport játszik, mely elfeledte, hogy apja, anyja távol van: talán nem is nagyon bánja. Itt nem éhezik, nem verik meg. Karikába fogózva tánczolnak és dalolnak.

Két szép kisasszony ügyel fel rájuk, miként a mesékben: a tündér-királynő védenczei. Királyleányok, mint a regékben szokás.

Bethsábának most már van olyan elmondani való regéje, a mi igazán megtörtént. A csodaszerű megszabadítás az iszonyú vészből: a deli hős megjelenése a nagy baj válságos perczében; annak a szép szemei, bátor tekintete, daliás alakja.

Zsófia egészen kiváncsivá lett őt megláthatni.

– Hiszen majd meglátod. Ide fog jönni. Nekem megigérte.

De soká késik az igérete beváltásával: a késő dél veti vissza.

– Nem szabad neki megtudni, hogy én ki vagyok! mondá Zsófia. Az itt titok. Háziasszonyunk kivánja.

– Csak Zsófiának fogunk nevezni.

– Különös, hogy nekünk mind a hármunknak csak egy keresztnevünk van, nem úgy, mint nálunk szokás; az anyánk keresztnevét se nálad, se nálam, se Zeneidánál nem mondják hozzá. Ennek én nem tudom kitalálni az okát.

– Én sem.

– No most ő jön!

– Honnan tudod?

– Megismerem a lépteit.

Valóban ő jött. Zeneida vezette őt ide.

Most még sárosabb, vizesebb volt, mint mikor utoljára látta Bethsába. Hajfürtei szerteszét borzolva; arcza kivörösödve a hideg széltől. De így volt szép!

Ah azt már el kellett mondani Bethsábának Zsófia előtt, hogy a czár ellen itt is nagy forrongás, összeesküvés van; de hogy «ő» nincs ám benne!

De hátha mégis? Zsófia nem hisz, a míg nem lát.

– Jer, jer, Puskin, szól Zeneida, valami sajátszerű ragyogástól sugárzó arczczal. Beszéld el ő előttük is, a mit nekem említettél. Beszéld el hosszasan.

Puskin elmondotta előttük azt, a minek szemtanuja volt, a téli palota jelenéseit. Egy költő ihletésével, kit a catastropha nagyszerű képei úgy fölhevítettek, mint a Pythiát a tripósz.

Ő nem ismerte azt a másik fiatal leányt. Ha tudta volna, hogy az kinek a leánya, talán nem szólt volna oly látnoki hévvel arról a rémlátványról, mikor a czár fedetlen fővel ott állt a viharos ég alatt, fenyegetve a nép dühe és a közeledő gálya rohama által.

Ah milyen reszketve kisérte az ifjú ajkait a szenvedő leány figyelme. Szemei felitták annak tekintetét. Annak az arczvonásai parancsoltak az övéinek. Ajkai némán utána látszottak mondani, a mit az beszélt.

Hogy takarta el arczát összeborzadva, mikor a hajó hozzácsapódott a palota szegletéhez. Ő is érezte azt a zuhanást s megreszketett alatta.

De mikor aztán el kezdett a galambról beszélni, – az ő galambjáról, – hogy szállt le az a czár – (az ő atyja) – vállaira; mily malaszttal emelé kezeit a hatalmas ember akkor az ég felé; hogy zendült fel rá egyszerre a háborgó nép ajkairól a hymnus: ah akkor nem állhatta ki tovább a szegény beteg, ideges teremtés; felsikoltott az örömtől s odavetve magát Bethsába keblére, kaczagott és sirt.

Puskin költői előadásának számítá be ezt a sikert s kezdett rá hiú lenni.

– De most már nincs semmi veszély? rebegé Zsófia, fel merve emelni könyező szemeit az ifjuhoz.

Az nem értette meg a kérdést.

– Oh a vész még nem szünt meg; bár a vihar már kezd alábbhagyni, s ha az megszünik, akkor a Néva is visszatér majd a medrébe; de addig még igen sok baj van.

– Nem azt kérdeztem, hanem hogy ő nincsen-e veszélyben? Ő! A czár.

Puskin elbámult. Mit érdekli olyan nagyon a czár ezt a fiatal leányt, Bethsába barátnéját?

– Olyan veszély, a mi embertől jön, nem érheti. Arakcsejeff minden intézkedést megtett, hogy meg legyen védve. A néptömeget, melyet a czár palotájába befogadott, átszállítják az admiralitás raktáraiba. És ilyen időben a czárt, ha vannak ellenségei, azok védelmezik.

– Hogyan lehet az? kérdé Zsófia s oly áhitattal várta a választ Puskin ajkairól, a minővel hajdan az oraculumok kimondását lesték.

Puskin érezte, hogy erre egész szive szerint kell megfelelnie ennek a leánynak.

– Ez úgy lehet, hogy az «emberiség érzete» erősebb, mint a «szabadság-vágy» s ez védelmére kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi – s a czárnak, ha azt a rabszolga üldözi!

A két leány teljes sóhajjal szívta fel a levegőt, mely e szavakkal megterhesült.

– Te egész pusztítást követsz el a szivekben itt! sugá Zeneida Puskinnak. Eredj dolgodra már.

– Hát nekem nem hozott ön ajándékot, a mit igért? kérdé szomorúan Bethsába.

– Bizony mondom, nem feledkeztem meg róla, de reggel óta azzal vesződtünk, hogy az elszabadult gályát félretereljük és lekötözzük. Valakinek kellett lenni a hajón, a ki átvetett köteleinket mindig elvagdalta. Ezért nem tudtam a kis gyermekek mentése után látni.

– Máskor, ha igér ön valamit, ne felejtse el, mondá a leány a szemrehányás bánatos hangján.

Puskin nem értette, hogy mért ez a hang? Hiszen nem is érthette.

Megigérte, hogy estére majd visszajön ismét, s akkor hoz jó hírt és még valamit.

Zeneida sem mondta meg neki, hogy ki volt az a másik leány?

Azután félrevezette a két leányt saját boudoirjába. Közelgett az óra, a mikor sok olyan ember gyülekezik össze nála, a kiknek nem szabad őket meglátni. A szojusz Blagodensztoigának ez a catastropha kedvező alkalmat nyújtott a háborítatlan tanácskozásra.

A zöld-könyv országos napja volt ez.

A két leány is megtalálta a maga «zöld könyvét» az alatt.

Addig kutattak (de hogy ne tették volna?) Zeneida boudoirjában, míg ráakadtak Puskin költeményére, a «czigány leányra». Ezt természetesen eddigelé senki sem adta az ő kezükbe. Mert a jó társaság fogalmai szerint az előkelő ifju leánykáknak tizenöt éves korukig regényt – in natura jó példákban látni – ugyan szabad; de olvasni nem szabad. Aztán még ekkor ez a költemény nem jelent meg nyomtatásban, csak irva volt kapható. Puskin Sándor egymaga egy egész osztályt hozott létre, a mi azelőtt nem volt: a leirókét. Minden városban voltak emberek, a kik abból éltek, hogy Puskin költeményeit leirták, s a könyvárusok úgy árulták azokat a censura daczára. Még most is sok költeménye az orosz Petőfinek csak így, irott alakban forog a közönség kezén.

Most aztán kaptak a tiltott gyümölcsön a kis leányok.

Egyszer Bethsába olvasta el azt Zsófiának, másodszor Zsófia Bethsábának; harmadszor meg ketten együtt – duettben.

Akkor aztán elnevezték Puskint magát a románczhős nevével «Aleko»-nak.

Ha beszélni akartak róla, azt mondták, hogy Aleko.

Az ám, megfordítva. Aleko úr volt s a czigányok közé keveredett. Puskin pedig maga a czigány, («poéta» vagy «bohéme» az egynek tartatik) a ki herczegasszonyok közé tévedt valahogy.

S az nap este csakugyan eljött hozzájuk az Aleko és hozott, a mi az egész társaságnak szólt, jó hírt. A szél alábbhagyott. S arra a vízáradat rögtön csökkenni kezdett, két óra alatt egy arsint apadt, de azért sokáig fog tartani, a míg lefolyik egészen, mert nyolcz verstnyire terül el a két part mentében.