Part 16

A vadász, egy óriási finn legény, aztán megfogta zablájánál fogva az első lovat, úgy akarta azt a néptömeg között vezetni, jobbjával ütlegeket osztva az útjába tóduló muzsikok fejére. No, a muzsiknál még az megjárja, mert az hozzá van szokva, mert ő paraszt; de az ostorhegyes ló nemes vér, s az angol paripa nem engedi magát a zablájánál fogva czibáltatni. Egyszer csak felágaskodott s a patkójával olyat csapott a vadász fejére, hogy az eszméletlenül rogyott össze.

– Most mit csináljunk? szólt megrémülten a herczegnő s elkezdett sírni.

– Én tudok rajtunk segíteni, mondá ekkor Bethsába. A gyeplőst lehet nyeregből vezetni.

– De ki ül fel rá? szólt kezét tördelve a herczegnő.

– Hát én! Megszoktam a lovaglást.

– Jó lesz, mondá a herczegnő.

Mindenekfelett önző volt. Nem gondolt rá, hogy Bethsábának, ha az első lóig akar eljutni, előbb térden felül érő jeges árban kell végiggázolnia; azután kitenni magát fagyasztó viharnak, bunda nélkül, csupán a könnyű prémes kaczabajkában, s azonkívül egy őrjöngő néptömegnek, mely a sötétben nem ismer se Istent, se urat! És hogy elvégre is az egy király leánya, a ki nem azért lett bizva Ghedimin herczegnőre, hogy ő nála fullajtári szolgálatot teljesítsen.

Azt mondta neki: «jó lesz».

S arra a leány hirtelen leveté nyusztszőrmés bundáját, kiugrott a kocsiból, bele a vízbe; odafutott az első lóhoz, azt szépen a nevén szólította, megveregette a nyakát, s aztán egy aczélruganyosságú szökéssel ott termett a hátán, a gyeplőszárt kantárnak fogva a kezébe.

Most aztán meg lehetett indulni.

A leány szelid szóval kérte az útjába tódulókat: «kedves bátyám! kérlek; áldjon meg az Isten!» s ez többet használ, mint az erőszakoskodás. Az emberek szorítottak utat előtte s a hintó kivergődött az Izsák-térről és a széles utczákról s sikerült azzal befordulni egy mellékutczába, a mit nem leptek el a futó tömegek.

Hanem annak is megvolt a rossz oka, hogy miért nem jött azon szemközt ember?

Azért, mert a tulsó utczán már megkerülte őket az áradat.

Mentől inkább haladtak azon az utczán, annál bizonyosabbak lehettek a felől.

A hullám már becsapott a hintóba s a herczegnőnek fel kellett állania a kocsi ülésére, hogy a lábai fel ne ázzanak. Ő tehette azt; de Bethsábát az előre vágtató paripa csuromvízzé fecskelte, s a hullám folyvást a térdeig csapkodott fel.

– Csak a nyefszkij prospectre kiérjünk! Lihegé a herczegnő. Siessetek. Siessetek. Ott van a palotánk mindjárt közel.

Oda ugyan jó helyre értek. A mint a keresztutczából kijutottak a tágas, egyenes sugárútra, mintha a Névát magát látnák maguk előtt, mikor megindul rajta a zaj. Itt már nemcsak víz volt, hanem jég is. A sötét víztükör felett ott feküdtek az úszó jégtáblák. Az áradat a Moika csatornán át eléjük került.

– Szent Mihály arkangyal! kiálta fel e látványra a kocsis a bakon. Szabadíts meg bennünket a magad neve napján!

– Ne imádkozz most, hanem hajtsd a lovakat! kiálta rá a herczegnő.

– De asszonyom, nem szabadít ki innen bennünket más, mint vagy angyal, vagy az ördög!

– Ne ugass! kiálta a herczegnő, fejbe vágva a kocsist. Én egyikben sem hiszek, hanem bizom a jó lovaimban, azok hazavisznek. Vágtassunk, vágtassunk.

S a nő vágta a kocsist, a kocsis vágta a lovat, a ló meg vágta a haragos elemet, a jeges árt, haragudtak mind a hárman. Csak a királyleány könyörgött. «Én Istenkém, kis Istenkém: küldj valami szabadulást!»

Érezte, hogy nem soká fogja kitartani, tagjai megdermednek.

AZ ÖRDÖG.

Egyszer csak derengő fény kezdett egy mellékutczából a sötét hullámra vetődni; a vérvörös sugár élesen sütött ki a magas házak sorai közül.

Egy dereglye jött elő a mellékutczából. A hajó orrába volt letűzve egy fáklya. Két férfi evezett; egy a hajó orrán állva, hosszú csáklyával hárítgatva félre a sebesen közelítő jéghasábokat, egy pedig a kormányrudat fogta. A dereglye közepén állt egy nő, kurta prémes bundában, feje és csaknem egész arcza elburkolva a bashliktól, a ki azzal foglalkozott, hogy egy csoport apróbb-nagyobb gyermeket mindenféle pokróczokba takargatott s piskótákat osztogatva ki közöttük, csitítgatta őket, hogy ne kiabáljanak annyit a «tata», meg a «baba» után. (Az orosz kis gyerek mama helyett babát mond.)

Hja, biz a tata meg a baba azt szokta tenni, hogy mikor maga elmegy a népünnepre, hát akkor a sok mihaszna apró porontyot bezárja otthon a szállásán. A hátára csak nem veheti, mikor a «korsóba» megy.

Mikor aztán beüt a szerencsétlenség, hát biz akkor a tata, meg a baba (ha ugyan ura még a két lábának) hát csak elszalad valamerre; de a bezárt aprósággal mi történik? Ha tüzi veszedelem van, biz azok odaégnek; ha azonban csak az árvíz jön, hát akkor jó az Isten, majd csak küld innen-amonnan holmi jószívű uracskákat, a kik mulatságot csinálnak maguknak abból, hogy a benrekedt gyerkőczkéket ablakon, padláslyukon át összeszedegessék; hisz azoknak az uraknak ez olyan jó mulatság, mint a kacsavadászat. Lám, ezek is hogy megtöltötték már a dereglyéjüket, pedig még csak egyet fordultak.

A dereglyések észrevették a vízár közepett küzködő hintót, azzal egyszerre arra vette a jármű irányát. A fáklya szikrázva lobogott az erős szélben s tűzvilágot kölcsönzött az ifju férfi arczának, ki a csónak elején állva, mint egy szellemhős közeledett a fekete víztükör felett.

A torló jég harsogott a közeledő dereglye alatt.

Az ifjú férfi neki feszíté csáklyáját s odafaroltatta a dereglyét az úri fogat mellé.

Már ekkor Bethsába alig birta magát tartani a lovon.

Az ifju nem vesztegette a szavakat, hirtelen átkarolta a leány derekát, a ki ösztönszerün ragadta meg mindkét kézzel a karját s a másik perczben a leány a ló hátáról a dereglyébe volt emelve.

Bethsába e pillanatban az ifju szemei közé nézett és akkor megtudta, hogy mi gyönyör van abban, a mikor egy ember a másiknak a szemeiben elveszti a lelkét. Ő már egyszer találkozott e szemek lángjával; akkor még csak a szárnyait égette el náluk, most azután egészen beléjük hullott.

– Takarja ön ebbe a bundába! szólt a dereglye közepén álló hölgy a férfihoz, s saját bundáját levetve válláról, odaveté a didergő leányra. Aztán odalépett a hintó szélére s kezét nyujtá a bennülő hölgynek. E közben hátra hullott fejéről a bashlik, s Bethsába ráismert az arczára. «Ez az ördög», ez Ilmarinen Zeneida!

A herczegnő is ráismert.

Vad szenvedélylyel taszítá el a felé nyujtott kezet s rekedten kiálta:

– El innen! Nem kell az ön segítsége! Inkább a jégárba, mint önhöz: a pokolba!

S azzal kikapta a kocsis kezéből az ostort s közé vágott vele a lovaknak; azok vadul vágtattak előre, neki a jeges árvíznek, a tajtékzó hullámnak, mely szügyeiket verte már. Nem kellett neki ez a segítség.

Bethsába pedig ott maradt.

Reszketett, nemcsak a hidegtől, hanem attól a rémgondolattól, hogy most az ördög keze közé jutott. Már viszi magával, már az övé.

Még a bundáját is ráadta a martalékára, hogy annál biztosabban elvihesse. Milyen jó meleg bunda. Bizonyosan ez is a pokolból jött.

– Ön meg fog fázni, mondá a csáklyás férfi Zeneidának.

– Evezni fogok s majd kimelegszem, viszonzá a nő, s azzal kezébe kapva a lapátrudat, elkezdé azt feszíteni, hogy keble csak úgy emelkedék bele. Így tesznek az ördögök, mikor sietnek a martalékukkal. Ezt a sok gyermeket is bizonyosan mind a pokolra viszi most.

A dereglye sebesen sikamlik végig a sötét utczákon.

Majd egy nagy kert elé jut, melynek kőfala gátat vet a hullámnak. Bethsába megismeri azt a czifra aranyozott vaskerítést. Itt lőtték le a szarvast, a mit ők hajtottak a mult tavaszszal. Az ördög odaviszi őt most magához!

A dereglye kiköt a palota küszöbe előtt, egész odáig tódul az árvíz, a márványlépcsőkig. Hanem az a palota jó menedék. Alapja úgy fel van emelve, hogy a pálmakert növényeinek a tövét soha sem érheti el az árvíz. A tornácz fényesen ki van világítva s cselédsereg fényes bérruhában siet lámpásokkal az érkezők elé. Benn nagy sürgés-forgás van. A nagy tánczteremben végtül-végig ágyak vannak vetve, s közepett asztal terítve, gőzölgő samovárokkal; egy csoport gyermek már fekszik az ágyakban; nehányat most itatnak meleg levessel, theával. Sok ember van itt, a kiknek arczát Bethsába, úgy rémlik, mintha látta volna valahol.

Azok úgy kerültek oda, hogy a Mihály arkangyal-napi ünnepi sokadalmat szokás szerint felhasználta a zöld könyv társasága az ország minden részéből összebeszélt gyűlés megtartására. Ilyenkor a rendőrség figyelme meg van bénítva.

A vezetők alig kezdtek a tanácskozáshoz, a midőn berohan Puskin azzal a hirrel, hogy a Néva kiáradt s elöntötte a várost.

Erre a hirre mindenki elfeledett politikát, alkotmánytervet, összeesküvést, csak a közös vész állt előttük. – «Siessünk menteni, a mit lehet!»

Zeneida parkjában volt egy nagy halastó, a melyen tavaszszal egész regattákat szoktak rendezni a vidám vendégek; a csónakok, dereglyék ott voltak télen a félszerben. Azokat hirtelen elővontatták, s azzal felosztva egymás között a feladatokat, mindannyian csáklyát, evezőt ragadtak, s indultak szerteszét árellenében, segélyt vinni a nyomorultaknak. Nehány csónak már megelőzte Zeneida járművét. Az volt a jelszó, hogy a veszélyben forgó házakból a gyermekeket kell legelébb megszabadítani, meg az olyan nőket, a kik gyermekeikkel otthon maradtak.

Zeneida egész kastélyát, konyháját, ruhatárát rendelkezésükre bocsátá.

Neki jutott az oroszlánrész; nem is bocsátotta ki a kezéből. Felkapta az ölébe bundástól a királyleányt, úgy vitte fel maga a lépcsőkön, egy virágillatos langymeleg szobába, mely puha szőrmével volt szőnyegezve. Az nem is tudott volna a maga lábain ide feljönni. Nem volt semmi önakarata; engedett magával mindent tenni – az ördögnek. Az ellen úgy is hiába minden daczolás.

Zeneidának első dolga az volt, hogy letépte Bethsábáról a testére fagyott ruhákat mind; ollóval vágta, körömmel hasította; nem hagyott rajta semmit. Hát hisz az ördög így szokott bánni a martalékával.

Hanem egy különös dolog mégis feltünt Bethsábának. Gyakran szokott ő Corynthiával együtt fürödni, s olyankor keresztanyja soha sem mulasztá el, hogy azt ne mondja neki: «ejh, milyen szép vagy!» s eldicséri gyönyörű idomait. Ez a másik nem teszi azt. Összehuzott szemöldökkel tekint rá, mintha haragudnék s aztán fog egy durva gyapotszövetet, s azzal kegyetlenül végigdörzsöli a levetkőztetett leány minden tagját, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá, mindaddig, míg a dermenet eloszlik izmaiból, s jótékony melegség váltja fel a reszketést. Akkor aztán bepólálja őt a kandallónál megmelegített patyolatlepelbe s lefekteti jó puha ágyba, odahelyezve a fejét a vánkosra, melyen szétbontott haját körül elteríté, hogy könnyebben megszáradjon, s azzal betakargatja paplannal. Hát hiszen az ördög így szokott bánni eleinte azokkal, a kiket elragad!

Akkor aztán finom porczellán csészében hoz neki valami párolgó italt, a miből Bethsába, a mint egy kortyot lenyel, az mint az olvatag tűz járja végig az ereit. Ez bizonyosan az ördögök bűvitala! S aztán ennek az a tulajdonsága van, hogy ha az ember egy kortyot lenyelt belőle, a másikat utána kivánja, mindaddig, míg csak az utolsó cseppben tart; s mikor az egészet megitta, lecsukódnak a szemei, akárhogyan iparkodik ébren maradni, nem bir magával, elalszik. Akkor aztán az ördög elviszi őt álmában mindenféle tündéri tájakra, a mik eleinte nem nagyobbak, mint egy férfinak a szemszivárványa, hanem aztán egyre tágulnak, míg egész leirhatatlan paradicsomok válnak belőlük, a mikben az ember nem járkál, hanem repül. Egyszer olyant is álmodik, mintha az ördög odajönne hozzá, megtörülgetné homlokát, lebontogatná testéről az átizzadt burkot, s friss inget adna rá. Reggel aztán, mikor fölébredt, látta, hogy az ing csakugyan rajta van. Ha ez sem volt álom, akkor a többi sem volt az.

Felült az ágyában és körültekintett az ördög szobájában. Csakugyan ilyennek kell annak lenni; mert nincs benne semmi szent kép, ellenben chinai és japáni bálványszobrok nagy választékban. Ezek a Belzebub szobrai, meg az Asmódié kétségtelenül.

A min még jobban elbámult, az, hogy öltönydarabjai mind oda vannak szépen egymásra rakva az ágya mellé egy alacsony karszékre. Hogy lehet az? Hisz azokat tegnap az ördög diribről darabra tépte, szakgatta, vagdalta; s most itt vannak épen, szárazon. Hejh, az ördögnek sok szolgálattevő szellem áll rendelkezésére. Ehhez értenek azok. Megkisérté felvenni ez öltönyöket, hátha nem égetik meg? nem mulasztá el, valahányszor egy kapcsot összeakasztott, rá mondani «Christeleyson, Kyrie eleyson», hogy megrontsa a gonosz varázst.

Aztán mikor fel volt öltözve, elkezdte fürkészni, hogy mi lehet ezen a szobán tul az ördög kastélyában?

Végig járt két-három szobát, azok mind nem olyanok voltak, a minőket ő keresztanyjánál szokott látni, a ki pedig gazdag herczegasszony. Egy szoba épen tele volt eleven madarakkal, meg kitömött állatokkal.

Egyszer aztán valami hangokat hallott meg, a mik hasonlatosak a gyermeknyafogáshoz. Aha, itt kinozza az ördög az elrabolt kis gyermekeket.

Odavitte a kiváncsiság. Egy szőnyegajtó mögül jöttek a hangok, a mi félig nyitva volt. Bekandikált rajta. És ott látott egy csoport apró porontyot, a kiket Zeneida mozsdatott, fésült, öltöztetett. A mosdatottak nyafogtak, a kik pedig már fel voltak öltöztetve, azok örültek az új ruhájuknak.

Különös foglalatosság egy ördögtől!

Az volt Zeneida fürdő-szobája.

Bethsába bátorságot vett magának belépni. A kiváncsiság vakmerő.

– Ah, ön már fel is öltözött kis herczegnő? szólt Zeneida, a midőn őt meglátta.

– Mit csinál ön a kis gyerekekkel? kérdé Bethsába kiváncsian.

– Látja ön, fürösztöm és öltöztetem őket. Az anyjaik ki tudja merre vannak? Az áradás még egyre nő; az egész város víz alatt van. A míg ez el nem múlik, addig ezeket ápolni kell. No, a ki hamar felöltözik, szólt azután a gyerekekhez Zeneida, az majd mehet az étterembe, s kap a mamzeltől jó levest reggelire.

Bethsábának valami jutott eszébe. Ki akarta próbálni az ördögöt.

– De hát ezeket a gyerekeket nem imádkoztatja meg valaki, mielőtt reggelit kapnának?

– Nem ám, kedvesem; mert ezek sokkal inkább éhesek, mint áhítatosak.

– De imádkozni mégis csak jó; mondá a királyleány.

– Mire jó?

– Hát most épen arra, hogy muljék el ez a nagy szerencsétlenség a városról.

– Kedves kis herczegasszonykám, szólt Zeneida. Azt a szelet, a mi a Névát ide felhajtja, úgy hiják, hogy «Auster». És ha az egész földet lakó ezerkétszázmillió ember mind elkezdene a szájával fujni, még az sem volna elég arra, hogy visszafujja az Austert, ha az megindul.

Ez már csak igazi ördöghöz illő észrevétel! Az imádkozást nem tartani egyébnek, mint a szájból kijövő fujásnak!

Bethsába a vakmerőség legszélsőbb eszközéhez folyamodott. Megkisérlé az «Isten» nevét kimondani az ördög előtt. Hátha erre rögtön kén és szurokfüst közé feloszolva, elveti csábító külsejét, s átváltozik szarvas, kecskelábas ősalakjává?

– Hát ön nem hiszi, hogy e szörnyű csapást Isten mérte rá az emberekre?

– Nem, kedveském! mondá Zeneida, épen egy kis pityergő leánykának a fejére kötve fel a meleg főkötőcskét; mert ha Isten küldené az elemi csapást büntetésül az emberekre, hát akkor gondoskodnék róla, hogy az árvíz ne menjen be a jó emberek házaiba; hanem csak a rosszakéba.

(Bizony csak ördög vagy te! Különben nem mondanál ki ily rettenetes szavakat.)

Bethsába még tovább vitte a bátorságot. Rá akarta szedni az ördögöt.

– Ejh, önnek sok dolga lehet most; nem könnyíthetném meg a fáradságát? Ha nekem megengedné, én is megtudnám e kis gyerekeket mosdatni, fésülni; én nagyon szeretem azt; az nagyon mulatságos lehet.

– Igazán! Szólt Zeneida derülten. Dehogy nem! Így önnek is adok valami foglalatosságot. Nekem úgy is gondoskodnom kell, hogy ennyi embernek legyen mit enni. Hát vegye magára a gondját az apróságoknak!

Azzal odaültette Bethsábát a maga helyére s a sok piszkos gyerekre ráparancsolva, hogy szót fogadjanak, még egyszer szivesen mosolygott a királyleányra s aztán otthagyta őt a fürdő-szobában.

Bethsábának első gondja volt, valamennyi gyermeket rögtön letérdepeltetni s aztán közéjük térdelve, elmondatni velük a Miatyánkot. «De szabadíts meg a gonosztól: Amen!»

No most ezzel az ördög ugyan fel lett tromfolva.

Akkor aztán hozzáfogott a kis árvák mosdatásához, fésülgetéséhez.

A ZÖLD SZEMŰ EMBER MESÉJE.

Hanem az apró porontyok nem viselték ám magukat olyan csendesen az ő keze alatt, mint mikor az a másik nő bánt velük. Annak egy ránézése elég volt a nyafogást, szepegést egyszerre elnémítani; ez a másik pedig csak olyan gyermek volt előttük, mint maguk; egy cseppet sem féltek tőle; egyik rákezdte s arra aztán valamennyi folytatta, hogy «hol a baba, hol a tata?» S aztán, hogyha összemázolják a könyeikkel a képeiket, akár újra mosdassa őket az ember.

Hát bizony a tatát, babát ő sem tudta nekik előteremteni; hanem ekkor eszébe jutott, hogy mit szoktak ő vele csinálni a dajkáló asszonyok, mikor kis gyerek volt, aztán sírt az anyja után? Mesélni szoktak neki.

– No ne sírjatok, viseljétek magatokat szépen, majd mindjárt mondok nektek egy szép mesét a «zöldszemű emberről». Az ám a szép mese, hallgassatok csak rá.

A Sisera hadja erre az igéretre rögtön elcsöndesült; odatelepedtek Bethsába körül, odatették az állaikat a térdeire, belekapaszkodtak a szoknyájába, úgy hallgatták.

– Hát, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis királyfi; akkora, mint te bozontos fejű itt a lábamnál. Annak volt egy jó apja, meg egy még jobb anyja, a kik őtet nagyon szerették. Egy napon aztán a király is, meg a királyné is egyszerre elutazott. Nagy hosszú czifra érczládákba feküdtek le, a miknek a tetejeit rájuk csukták. Azután feltették őket nagy-nagy aranyos-ezüstös szekerekre, a mikbe hat-hat ló volt fogva, s aztán sok ember, meg katona, meg ágyu kiséretében elvitték őket, nagy muzsikaszó mellett. A kis királyfi, mikor egyedül maradt a kastélyában, azt kérdezé a nagyvezértől:

– Hová utazott az én apám, meg az én anyám?

A nagyvezér azt mondta neki:

– Jaj, kis királyfi, azok elmentek messze-messze; egy másik világba.

– Hát minek mentek abba a másik világba? kérdezte a királyfi.

– Azért, mert az sokkal jobb világ, mint ez az innenső, a miben mi lakunk, felelt neki rá a nagyvezér.

Azt mondta erre a királyfi:

– De hát akkor engemet is miért nem vittek el magukkal abba a másik világba, ha az a jobbik?

– Jaj, kis királyfi, mondá a nagyvezér; te neked még előbb sokat kell fáradni, küzdeni, szenvedni ezen a világon, a míg megérdemled, hogy abba a másik világba eljuthass, a hova az apád meg az anyád elutaztak.

Hát sehogy sem tetszett ez a biztatás a kis királyfinak; hogy ő még fáradjon, küzdjön és szenvedjen is sokat, s azt mondta magában: «no megállj, majd utána megyek én az apámnak, anyámnak abba a másik jobbik világba s itt hagyom nektek ezt az innensőt; kínlódjatok benne, ha nektek úgy tetszik».

S azzal azt tette, hogy fogta a kis puskáját s kiment az erdőre, mintha madarakat akarna lődözni. Ott azután addig ment a sűrű rengetegben, míg egyszer utólérte a záporeső. Aztán, hogy meg ne ázzék, keresett egy odvas fát, hogy majd abba meghuzza magát. Hát – jól van – a mint az oduba bebujt, akkor látta, hogy ott már van egy ember elrejtve. (No te borzas, mit csináltál volna, ha te jártál volna így?)

– Nagyot sikoltottam volna.

– Bezzeg a kis királyfi nem azt tette ám, hanem megszólította bátran az idegen embert: «hallod-e ember, ez az erdő az én erdőm, ez a fa az én fám, én nem engedtem meg neked, hogy benne lakjál. Hanem ha megmondod nekem, hogy merre van az a jobbik világ, a hová apám anyám elutazott, akkor neked adom a fát is, az erdőt is; nem bánom: lakjál benne».

Azt felelte neki erre az idegen ember az odvas fában:

– Nem úgy van az kis királyfi: hamarább itt laktam én, mint ez az erdő felnőtt s innen engem senki ki nem üzhet. Azt meg, hogy merre van az a jobbik világ? csak akkor mondhatom meg, ha én is megszeretlek téged s te is megszeretsz engem. Én már megszerettelek ám.

– No én ugyan nem szerettelek meg! mondá a kis királyfi.

– De hát miért nem? kérdé az erdei ember.

– Azért, mert zöld a szemed.

Az idegen embernek csak úgy világlottak a szemei, mint két szentjános-bogár.

– No hát eredj, Isten hirével, mondá neki az ismeretlen; a miből a királyfi megtudhatta, hogy ez nem valami gonosz szellem, mert külömben nem tudná az Isten nevét kimondani.

– El is megyek! szólt a kis királyfi; megtalálom én az utat a jobb világba nálad nélkül is. Hallottam én már elégszer, hogy merre van annak az útja!

Hallotta sokszor a kis herczeg, úgy fülhegygyel, mikor azt beszélték, hogy ott a sziklák között lakik egy kegyetlen nagy vérszopó vadállat, egy tigris, a mely sok vadászt, kecskepásztort elvitt már a másvilágra. No az majd őtet is elviszi.

Ment, csak ment, a míg csak el nem ért a sziklák lábához, a hol a vadállat barlangja volt, a mire rátalálhatott arról a sok elszórt csontról, a mikkel annak a bejárata be volt terítve. A tigris akkor is otthon volt, a barlangban hallatszott a mormogása. (No te borzas, oda mertél volna-e menni a barlangba?)

– Nem én, ha a lapdám beesett volna sem.

– No látod, a kis királyfi nem volt ám olyan gyáva: bátran bekiáltott a barlangba: «hej te, tigris, gyere elő! itt vagyok én: a királyfi! Jer, vigy el engem is a jobbik világba, gyorsan!»

A szörnyeteg előmászott az oduból, körülnyalta a véres száját, hosszú farkával megcsapkodta az oldalait, s aztán lesunyta a fejét, hogy egy ugrással elkapja a kis királyfit. (No ne sírj, na, te kis pisze: hiszen nem kapja el!)

Mert abban a perczben egy sziklahasadékból előrohant egy óriáskigyó, az a tigrisre vetette magát, átszorította rettenetes gyűrűjével a szörnyeteg derekát, torkát; beleharapott a nyakába. A tigris ugrált, ordított, fetrengett; a két szörnyeteg elkezdett egymással élethalál-harczot küzdeni s utoljára lehengeredtek egymásba tekergőzve a mély szakadékba, a sűrű bozót közé, a honnan csak a nagy csörtetés és ordítás hangzott aztán elő. Azok bizonyosan megették egymást.

A kis herczegnek vissza kellett térni a palotájába.

Az útban találkozott egy vadászszal, a kinek tegez és puzdra volt a vállán.

– Ejnye de furcsa vadász ez, a ki még most is nyillal, kézijjal vadászik! mondá magában s jól a szemébe nézett.

Az volt a zöldszemű ember.

– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a jobbik világba, hacsak engem meg nem szeretsz! mondá neki a zöldszemű s azzal egyszerre eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

– Megálljatok csak, mondta magában a kis királyfi. Tudom én még annak másik módját is, hogy hogyan lehet eljutni a másik világba? Sokszor hallottam, hogy van egy nagy tenger; sok ember, a ki arra rászállt hajóval, nagy szépen megtalálta az utat a jobbvilágba. Hátha én is megtalálom.

Azzal mindjárt kiadta a nagyvezérnek a rendeletet, hogy készíttessen fel egy nagy hajót a Fekete-tengeren, azon ők el fognak utazni a tűzimádók országába, a hova a herczeg anyja való volt; odamenet nem történt velük semmi veszedelem, hanem mikor visszafelé jöttek volna, útközben megkapta őket egy szörnyüséges nagy zivatar. Villámlott, mennydörgött, az egész ég beborult, s mikor a villám végighasította az eget, meglehetett látni benne a fényes angyali sereget, s mikor a szél kettészelte a tengert, meglehetett látni a tengerfenekén a vizi tündéreket. «No most mindjárt, no most mindjárt! mondá magában a kis királyfi, akár ott fenn, akár ott lenn; de most mindjárt megtalálom én az utat abba a jobbik világba.»

A nagy hullám már a kormányt is összetörte, a kormányost is leseperte a hajóról, s vitte azt sebesen neki egy nagy sötét sziklapartnak, a hol annak bizonyosan össze kellett törni.

Ekkor azt veszi észre a királyfi, hogy valaki elfoglalta a kormánypadot. Egy idegen ember, a ki egy régi formájú timonnal kezdi kormányozni a hajót.

– Ejnye, de furcsa egy kormányos ez! mondá magában a kis királyfi, a ki ily ócska timonnal akarja kormányozni ezt a gályát.

Hanem arra egyszerre lecsendesedett a vihar: az ég is, tenger is becsukódott, a hajó kikerülte a fenyegető nagy sziklákat s szerencsésen bevitorlázott az otthoni kikötőbe.

A kis királyfi szétnézett a furcsa kormányos után, a kiről senki sem tudta, hogy honnan került ide. Hanem az nagyot nevetett.