Part 15

– Ez a szó az, a mi véremet fellázítja. Őszintén szólok ön előtt. Mikor e küldetést, mely bennünket Arakcsejeffel együtt ide hozott, elvállaltam, megvallom, egészen más fogalmakkal voltam a herczegnő felől, mint most, midőn előttem látom. Nagyon sok nőt tanultam ismerni a küludvaroknál, kik azt hitették el magukkal, hogy a koronás fők szerelme más forma, mint egyéb halandóké. Mindannyian tudták magukat vigasztalni, mikor csalódásaikból fölébredtek. Mikor az állam magasabb érdekei azt kivánták, hogy az ő szerelmük áldozatul essék, egy grófi, herczegi czímmel, egy fényes birtokkal meg lettek vigasztalva, s nem haltak bele.

– Mi hasonlat lehet azoknak a sorsa és az enyim között, ki ünnepélyes szertartással lettem feleségévé a férjemnek? Az oltár előtt nyujtottam neki a kezemet legelőször s viselem azóta az ő nevét, s birom igaz szeretetét.

– Ah, herczegnő! A diplomatia szívtelenségéről önnek még sejtelme sincsen. Ez mind igaz. Ön bizonyosan észre sem vette, hogy esküvésekor a pap a nagyherczegnek nem a jobb, hanem a balkezét tette az ön kezébe, de hát ez nem csalás, nem megalázás. Szokásos ez fejedelmeknél, s a nő és utódok lehetnek erre büszkék. Hanem – most következik az infamia: – Arakcsejeff a czárevicsot akarja a czár trónörökösévé kineveztetni. Neki a nagyherczeg az eszményképe. Úgy, de annak mulhatlan föltétele az, hogy a nagyherczeg vegye vissza első feleségét, a ki még él, a ki uralkodó fejedelmi család tagja; mert másforma nőt az ország alaptörvényei a trónon el nem tűrnek, s azon esetben tudja herczegnő, hogy mi sors fog önre várni?

– Bármi legyen az, nyugodtan fogom azt elviselni.

– Önt meg akarják fosztani férje nevétől, s miután Grudzinszky gróf sem hagyja nála a magáét, meg fogják önt tenni Lovicz herczegnőnek, – s akkor – képzeli ön, hogy mi lesz önnek a sorsa?

– Türelem és megnyugvás.

– Nem vette ön észre herczegnő azt a kegyetlen mosolygást Arakcsejeff arczán, mikor önnek kezet csókolva, azt mondá: «Ah ez a boldogság látása emlékeztet engem a saját magaméra». Ő egysorba akarta önt állítani azzal a nővel, a kinek neve Daimona, s a ki neki csak szeretője: egy markotányosné!

– Nem éreztem a sértést.

– Nem! nem! Az lehetetlen! Hiszen mikor e tervet velem közölték, én is azt mondám: eh mit? hát az történik vele, a mi annyi más asszonynyal. Ő sem hal bele, mint amazok sem. De a mióta megláttam önt; e tiszta szent tekintettel, a miből nem olvasni ki egyebet, mint nemes lelkét és hallgató szenvedését, azóta megszüntem a józan észtől kérni jó tanácsot, mely azt mondaná, ha hallgatnék rá, hogy fussak innen száz mérföldnyire s hitessem el magammal, hogy a mit láttam, az csak álomkép volt. Azóta nem gondolok egyébre, mint hogy önnek a sorsát megfordítsam, ha a saját fejem utána vész is. Az nem lehet, hogy ön ily pokoli cselszövénynek áldozatul vesse oda magát! Az nem lehet, hogy egy lengyel nő így meg hagyja fertőztetni apja nevét, őseit, czímerét, minden védelem, minden megtorlás nélkül.

– Mit akar ön?

– Mit akarok? Tudatni akarom, hogy van önnek módja a boszuállásra. Van önnek módja megelőzni a cselszövőket, s válaszul a megalázó ajánlatra azt felelni: tartsátok meg Lovicz herczegnői czímeteket a főrangú kéjhölgyek számára; engem, lengyel nemes nőt, lesz a ki becsületes nevével, egész szivével mindazok fölé emelni kész; egy egész férfi, a ki engem imád és megbecsül!…

Galban lovag arcza, szemei, theatralis mozdulatai illustrálták e beszédet; Johannának nem lehetett kétsége az iránt, hogy mi értelme van e hódolatnyilatkozatnak?

Még csak gyönge pír sem gyuladt ki érte az arczán. Igen csendes, nyugodt hangon felelt:

– Galban lovag. Látja ön ezt a körfalat, mely a Belvederét és a Laziénkát körülveszi? E falon belül ön az én vendégem. És szabadsága van önnek e falakon belül mindenre, még arra is, hogy engemet megsértsen; a míg kedve tartja önnek, hogy vendégem maradjon… De a mint egyszer túl fog ön lépni ezeken a falakon, megszünik vendégem lenni… Én nem szólok senkinek arról, a mit ön most nekem beszélt. Lengyel nő nem árulkodik soha, még a férje előtt sem, maga vesz megtorlást magának… Én önt ezért a vakmerő megbántásért, a mint e falakon túl lépett, megbotoztatom. Parancsol még egy kis czukrot a kávéjába?

Galban lovag felkaczagott.

– Ma foi! Ez nem új dolog. Három eset közül kettőben az ember sikert arat, a harmadikban megverik. Kérek még egy kis czukrot a kávémhoz.

Aztán még lekisérte Johannát a parkba, megdicsérte a tulipánjait, mély alázatos bókkal búcsut vett tőle s visszatért a mesteréhez, nagy dudolva. Ott tudjuk, mivel fogadták.

– Hol hagytad a feleségemet? kérdé tőle a nagyherczeg, mikor az asztaltól fölállt.

– Lekisértem a parkba; ott váltunk el az eremitagenál.

– Jer, Arakcsejeff, keressük őt fel, te indulj el az egyik úton, én majd a másikon. A melyikünk hamarább rátalál, a Belvederébe visszahozza.

A nagyherczeg szerencsésebb volt: ő talált rá Johannára. A nő a fűben térdelt s a tengeri nyulakat etette a markából, Constantin kedvencz állatjait.

A nagyherczeg is odadűlt le mellé a fűbe.

– Vigyázz magadra, dörmögé, a föld nedves még, meg találsz hülni. Este lesz már, harmatos a fű.

– Nem árt az nekem meg, én edzett vagyok.

– Az nem igaz. Nagyon is gyönge vagy. Alig várom az időt, hogy elküldhesselek, a hova olyan nagyon vágytál, Emsbe, fürdőkre.

– Már nem kivánok odamenni.

– Miért nem?

– Hát, elgondolkoztam rajta; te nem jöhetsz velem. Nehéz állásod itt lekötve tart. S hogy én hetekig, hónapokig távol legyek te tőled; ne lássalak, ne legyek veled: azt én nem állom ki. Inkább itt maradok. Hiszen nagyon jó itt.

– Mit? kiálta fel a nagyherczeg szenvedélyesen. Hát te oly nagyon szeretnél engem, hogy nem tudnál nálam nélkül meglenni, hogy nem volna semmiben örömöd, ha engemet nem láthatnál? Oh te egyetlen egy igazgyöngyöm!

S azzal felkapta a nőt karjaiba, mint egy bábut s a hol érte, ott csókolá; nevetve, hizelkedve, gyügyögtetve.

– S ezt az asszonyt akarják, hogy én dobjam el magamtól! Úgy-e jó lesz? Majd ide beledoblak a tóba! (úgy tett vele, mint tréfából ijesztgetett gyermekkel szokás, egyet lódítva rajta karjai közt). Félsz-e, hogy beledoblak? Hahaha! Hát attól félsz-e, hogy elhagylak magamtól választatni, kineveztetlek Lovicz herczegnőnek; kifizetlek, a mért szerettél, a mért hívem voltál, egy uradalommal, s aztán más feleséget veszek? Hát attól félsz-e? No beledobjalak a tóba? Huss!

Johanna átölelte a férj nyakát s megcsókolá annak homlokát, szeliden suttogva:

– Ha meggyalázasz, ha elkergetsz magadtól, én még akkor is visszatérek hozzád. Ha leszállítasz feleségből szeretővé, szolgálóvá, szolgállak, szeretlek, nem tehetek róla…

– Hahaha! És ezt akarják én tőlem elvenni. Arakcsejeff! Héj, erre tarts! Arakcsejeff! Rátaláltam!

A mint Arakcsejeff az útkanyarulatnál meglátta a nagyherczeget, ölében Johannával, egészen megértette, hogy mi történt.

– Mondd meg nekik! kiálta messziről a czárevics, lihegve az indulattól. Mondd meg nekik – odafenn – hogy én nem adok oda cserében egy asszonyt, a ki szeret, egy országért, a ki gyűlöl! Mikor mégy vissza Galban lovagoddal együtt?

– Fenséged engedelmével még ma itt maradok; de Galban lovag már odábbállt; most értesülök a czédulájából. Nagyon sürgős útja volt. Johanna herczegnő azt igérte neki valami szaváért, hogy megbotoztatja.

– Megbotoztatja! kiálta fel a nagyherczeg. Mit? Az én Johannám? Botoztat? Jer a jobbomra feleség!

S azzal letette Johannát az öléből s a jobb karjára fűzte.

Semmi sem hiányzott már a tökéletességéből!

– Eredj hát haza, jó barátom, s mondd meg otthon, hogy én Lovicz herczegnőt törvényes jobbkézről való hitvesemmé teszem. S minthogy neki nem szabad engem Szent-Pétervárra követnie, hát majd én kisérem el őt Emsbe. Nekem szabad. Aztán azt a bolondságot majd készítsd el, a mit alá kell irnom.

Azzal tovább ment; de hogy mit beszélt még Johannával, azt a csókoktól és a nevetéstől nem lehetett kivenni…

A mit Krizsanovszky igért a szojus blagodensztoiga gyűlésén, megtörtént. A képtelenség, hogy a világ egyik legnagyobb birodalmának trónörökléséről lemondjon valaki önkényt, lemondjon úgy, hogy később, még ha maga megbánná is, vissza ne vehesse, a miről lemondott: lehetővé lett és beteljesült. S a talány neve: «Johanna» volt; a hogy azt Zeneida kitalálta még akkor.

Hanem erről nem tudott senki meg többet, csak a kik érdekelve voltak, és azok a vén fák ott körül.

*

S ez az idyll – vajmi világrendítő catastrophának lett az okozója!

A KI MINDENNÉL NAGYOBB ÚR.

A míg a «Zöld könyv» titkos társulata a maga messzelátó tervén építgetett, az alatt a «Medvesonka» egyesültjei mást gondoltak ki. Ők oldalt hagyták a katonaságot, hátat fordítottak a főnemesek szövetségének s terveztek a saját szakállukra.

Elnevezték magukat «napoleonistáknak».

Ugyan miért választották azt a különös nevet?

Hát – szegény emberrel nem nehéz elhitetni azt, hogy rosszul megy a dolga. Abban az időben keletkezett az az orosz népdal:

«Lelkem az Istené; A fejem a czáré; Hátam az uramé; Enyém csak a sirom.»

Különösen az utóbbi négy esztendő alatt rendkívül sok Isten csapása nehezedett az országra, rossz termések voltak, a gabona nem adta meg a vetőmagot. Iszonyú tűzvészek hamvasztották el a legnagyobb városokat. Valami eddig ismeretlen dögvész beszabadult a határon s végigtizedelte az országot. Apró patakocskák megnőttek özönvízzé s egész városokat sepertek el nehány óra alatt. Sáskák, férgek, minőknek ember hírét nem hallotta soha, jöttek elő tábor számra, megkínozni embert és állatot. Nagy hadihajók sülyedtek el a tengeren minden legénységgel együtt.

Mindez pedig Isten büntetése azért, hogy a szabadságukért harczoló görököknek nem megy segítségükre a czár.

S a csodák ellen csak csodák segíthetnek.

Van egy csodája e századnak, emberi alakban, a kinek neve «Napoleon».

Nem igaz, hogy az angolok elfogták Waterloonál! Nem igaz, hogy fogva tartják Szent-Ilona szigetén! Itt van ő, jól elrejtőzve, de nem szabad elárulni, hogy hol? Csak annyit szabad tovább adni, hogy Irkuczk környékén. Onnan fog ő előjönni, mikor a nép keserű pohara színültig megtelt, s összetöri a hatalmasokat, s felszabadít minden népet!

Ez volt általánosan elterjedve.

A «Medvesonka» szövetség közt volt egy gipszalakkészítő művész («a mi Canovánk»), a ki maga kétszázezer Napoleon-szobrot küldött szét a világba műhelyéből. A muzsiknak az lett a szent képe, a kit a feszület helyébe állított. Az volt a Messiás, a ki elé családostul letérdelt imádkozni; attól várta minden bajainak megorvoslását.

Még mai nap is igen sok orosz kunyhóban ott lehet találni azt a kis gipszalakot a keresztbe tett csónakkalappal a fején, mellén összefont karokkal, hosszú kabátjában, kurta derekú frakkjában. Még halála után negyven év mulva is várták, hogy eljön.

Ez tehát egészen megérthető jelszó volt: «majd eljön Napoleon!»

A nép csak annyit tudott, hogy tizenkét év előtt, mikor a Napoleon eljött, az urak nagyon meg voltak ijedve, bezzeg kedves volt nekik a paraszt! Hej hogy futottak, otthagyva prédára a kastélyaikat. Aztán volt pénz, mint a polyva! Nem lehetett olyan árt kérni, a mit meg ne adtak volna a zabért, meg a rozsért! Hát még a fényes igéretek! Azokkal bántak még csak bőkezűen. Eget-földet igértek a muzsiknak. Azt persze mind elfeledték. Hát csak jöjjön még egyszer az a Napoleon.

A «medvesonka» vezéreinek tehát ez volt a tervük.

November 8-án lesz orosz naptár szerint Mihály őrangyal ünnepe. Ezen a napon az Izsák-téren s a Néva jegén nagy népünnepet szoktak tartani. Belevegyül az egész lakosság; úr és paraszt. Mikor aztán már jól össze lesz a világ keveredve, egyszer csak elkiáltják a jelszót minden téren: «itt jön Napoleon!» Arra a sokaság közül kiválik, a lelkesült nép vállain emelve, a hős corsicai ismeretes alakja, személyesítve Dobujoff (a mi Rosciusunk) által, a ki igen jól tudja mimelni a nagy császárt s erősen is hasonlít hozzá. Több aztán nem kell. Ezzel a szóval: «itt van Napoleon», fel lehet fordítani Szent-Pétervárt s az innen kiinduló hógörgeteg meg nem áll Nowgorodig, a hol a régi «köztársaság» népe rögtön csatlakozik hozzá, s ez eltemeti Moszkvát és mindent, a mi ellen akar állani ennek a szónak.

A terv egészen bizonyosra volt számítva. A néptől el lehet venni a szabadságot, el lehet venni a kenyerét, de a mulatságát ne próbálja elvenni senki. A mely nap a nép megszokta, hogy mulasson, azzal a nappal nem rendelkezik semmi hatalom.

A mellett az egész csataterv is jól ki volt főzve. A részvételből minden ember ki volt zárva, a ki az urakkal bármi összeköttetésben áll.

Még egy körülmény kedvezett vakmerő tervüknek. Október közepén már a Néva beállt, s azontúl folyvást erős fagyok voltak, de hó még nem esett, mely más évben már november közepén lábnyi magasan fedi a tetőket s csak májusban olvad le róluk. Most tehát könynyű leendett a város több helyén vésztüzeket gerjeszteni, a mi különben télen Szent-Pétervárott nem olyan könnyű, mint Moszkvában, a hol sok a faház. Ha tíz helyen egyszerre kigyullad a város, a zűrzavar tökéletes lesz.

Ezen a napon az Izsák-tér egész búcsujárás képét ölti fel (a Mihály őrangyal ünnepét még akkor itt tartották, nem a Mars-mezőn). A máskor puszta térség helyén egy éjszaka egész új város emelkedik, utczákra sorakozott bódékkal; a mik között eltehenkedik a bódék apja, a sok népszerű szinház. És minő szinházak! Fabábok, a mik úgy játszanak, mint az igazi emberek s egész harczjátékokat adnak elő. És az az egész csapatja a művészeknek, a kiknek védistene nem Apollo, hanem Pan; a nép mulattatói, a kik nem hívogatják a nagy urakat, a finnyás tudósokat deszkából összeütött szentélyeikbe, hanem vándorolnak vásárokra, búcsukra, ünnepekre, s nem szégyenlik leszállni a nép közé s levett csörgő sipkáikba szedni össze a rézkopeket. A nép hívei: a pojáczák! A kik nem olyan orczátlanok, hogy a halhatatlanság számára dolgozzanak, beérik vele, ha ma kikereshették a tegnapi korcsmai számlát s azért épen olyan jól játszanak, mint Talma, vagy Macready, megeszik a csepüt, s pántlikát húznak elő az orrukból vég számra, elnyelik a tüzes parazsat, az éles kardot s a lábujjuk hegyével megvakarják a füleiket. Csinálja ezt utánuk Sulliván, vagy Kean, vagy a mindkettőnél híresebb Dimitriefszki!

Ott mutogatják egy bódéban a valóságos vizileányt, a kinek halfarka van és eleven halat eszik, s csak annyit tud mondani, hogy «mama» és «papa». A másik sátor alatt a kötélen tánczoló elefánt tiszteletére ütik az öreg dobot; ki mellett négykezű erdei emberek vicsorgatják a fogaikat.

Az óriás hölgy is itt látható, a kinek hóna alatt a legmagasabb férfi elmehet; pedig nem visel ám sarkos czipőt s megmutatja a lábikráit, hogy nincsenek kitömve. A panoráma-mutogató énekelve magyarázza a nagy harczok, vezuvkitörések, tengeri viharok és rémes gyilkosságok történeteit, a miknek hű képmását mindenki megnézheti két kopekért egy nagyító lyukon. Hát még azok az élvezetek, a mik nincsenek födél alá rejtve. Itt egy banda kürtzenész játszik, a kik közül mindegyik csak egy hangot fuj, mint az orgona a sípjait, s mégis nóta lesz belőle; amott czigányleányok tánczolnak énekkiséret mellett; keringelők, hinták, szélmalom alakra röpítik a légbe ujjongó terheiket; az orosz csúszkán szánkóval, korcsolyával iszánkodik alá a jó kedvében sivalkodó ünneplő nép, s valamennyi dicső mulatságon felülemelkedve fogja bámultatni csodaművészetét a kötél-tánczos, a ki egy szál kötélen, a mi az Izsáktemplom tornyától az admiralitás erkélyéig van kifeszítve, fog egy talyigát keresztül tolni, s abban a talyigában a saját kis fia fog ülni.

Van is dicső kedv: a szamovárok nem győzik a forró theát ontani, s a theára nyomban czukros jeget, meg sós uborkát fogyaszt, a ki igazán jól szeret élni, s hallgatja a népénekesek dalait, s maga is beleénekel, s ha elhozta a háromszegletű balalajkát, muzsikál is hozzá; a mi nem nagy tudomány, mert csak két hurja van a szerszámnak.

De nemcsak a köznép mulat ma; az úri rend is kijött az utczára a maga pompájával. Arról ugyan gondoskodva van jól, hogy a fekete nép (a csort narod) meg az úri rend össze ne keveredjék. A «nyári kert» el van zárva ez alkalommal, s ott vágtat körben az előkelő világ, mindenféle alakú hintóiban, a batardtól kezdve a nemzeti proleotkiig, s mutogatja drága prémeit és boglárait, meg bolognai kutyácskáit. A Néva jegén pedig ezernyi, meg ezernyi szánka futtat versenyt, szabadon vágtatva a széles folyam tükre felett, aranyozott szánok angol telivérekkel, s egyszerű lappon vasokok, a mik elé széles szarvu iramszarvas van fogva. Az észak Bábele van együtt.

S majd a mikor le fog szállni az est, akkor a nyári kert pavillonjának terraceán meggyujtják a bengáli tüzeket: a vásártéren kátrányos máglyákat lobbantanak fel, s tarka tűzijáték eleveníti meg a zsibongó népünnep képét.

S erre a tűzijátékra három ágyulövés a vár fokáról fogja megadni a jelt, akkor valamennyi toronyban megszólalnak a harangok Mihály őrangyal hódolatára.

Ez a három ágyulövés, meg az a harangszó lesz jel az összeesküvőknek is, hogy előrohanjanak oduikból késeikkel, fáklyáikkal, elkiáltva a jelszót: «itt van ő! itt van Napoleon!» A mikor aztán a harangbömböléstől elnyomott csataordításban, az úri néppel és katonasággal összekeveredve, az általános zűrzavar közepett egyszerre juthatnak be a várba, leölve mindenkit, kiről a «kés dala» szól.

Egészen tiszta munka volt.

Délután erős délnyugati szél támadt a tenger felől, mely sok mulatságot elrontott. Az ilyenre ugyan itt mindenki el van készülve; ha nem elég egy bunda, felvesz kettőt; hanem a szegény komédiásoknak sok bajt okozott: felforgatta a sátoraikat, félbeszakította a legmulatságosabb tréfákat; a kötéltánczos nem is merte megkisérleni nyaktörő útját; az erős szél úgy lefujta volna arról az egy szál kötélről fiastól együtt, mint egy pár legyet. A nyári kertben kocsikázó hölgyek is panaszkodtak, hogy a fátyolaikat mind letépi a kalapjaikról a szél, s különösen nagy volt a panasz a miatt, hogy a tűzijáték egészen dugába dől, mert a bengáli tüzön s a tűzkerekeken kívül semmi sem fog sikerülni.

A szél pedig estefelé nem hogy csillapodott volna, hanem valóságos orkánná növekedett.

Ekkor megdördültek a vár fokáról az ágyúk, s azokkal egyszerre megszólaltak a harangok. Háromszáz harang egyszerre. Az aztán a carillon!

A harangozáson a népzaj nem törhetett keresztül, hanem az ágyudörgések igen.

A nép szokta számlálni, hogy hányat lőnek?

Három lövés volt a jeladás a bengali tűz ellobbantására.

Hanem az ágyúk tovább dörögtek.

Mikor huszonegyig elszámlált a nép, akkor azt kérdezték az emberek egymástól: «nini! mi ez? herczegasszony született tán a téli palotában?»

Nem biz az, az ágyúk csak tovább dörögtek.

Az ötvenedik lövésnél azt kérdezte minden ember: «ej ha! valami tengeri csatát nyertünk meg valahol?»

Annál sem állt meg az ágyudurrogás, tovább dörgött a harangzúgás között.

Mikor aztán a százegyediket dörögte az ércztorok, akkor minden ember bámulva kérdezte egymástól: «de hát a czár születésnapja van-e ma, vagy micsoda?»

Az sincs! A dörgést folytatta a rézszörnyeteg. Százkettőt, százhármat, száznégyet. A százötödiknél aztán senki sem kérdezte, hogy mit jelent ez? hanem felordított az egész város, oly hangon, mely túlharsogta a harang bömbölését:

– «Itt jön! Ő jön!»

De nem «Napoleon jön», hanem még annál is nagyobb úr: a Néva!

Jön visszafelé s hozza magával a tengert! Az egész darabokra tört jég-tengert, kristály torlaszaival, hullámsánczaival, sebesen, rohamosan, ordítva, harsogva, tombolva.

Ezt jelzi a szakadatlan ágyulövés a várfokról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor I. Péter czár hozzáfogott annak az eszmének a létesítéséhez, hogy a finn mocsár közepett egy új világvárost emeltessen, s az őserdőket, a mik a mostani palotasorok helyét elfoglalták, kezdé kiirtani, talált egy vén veresfenyőfát, a minek a kérgébe mély vonalak voltak vágva körül. «Mit jelentenek ezek a vonalak?» kérdé egy vén paraszttól. «Ezek jelzik, uram, a Néva magasságát, mikor megárad s a vidéket elönti.» A czár levágatta a fát is, a parasztot is. Azok pedig igazat mondtak mind a ketten. A Néva a hatalmas czári városnak örök ellensége maradt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jön, visszafelé folyva, már nem a medrében, hanem a medrén kívül, nem is a Néva már, hanem a tenger. Maga a keserű tenger, s majd mikor le fog futni a víz, a paloták falai odáig be lesznek húzva sóval, a meddig a víz emelkedett.

Úgy jön az óriási hullámszörnyeteg, mint egy útnak indult hegyláncz. Egész délután ostromolta, a nyugati széltől korbácsolva, azt a torlaszt, a mit saját maga rakott maga elé a kronstadti öbölben felszaggatott jégből, estére legyőzte azt s akkor aztán omlott be hömpölyögve a nagy Névába és ott tolta maga előtt a jégzajt.

Legelsők voltak, a kik az itéletnapi vészt észrevették, a nagy Néva jegén versenyszánkázók. A kik a jobb partra menekültek szánjaikkal, azok jól jártak, mert ott tiszta volt az út a menekülésre; de a kik a bal partot találták legközelebb s arra akartak kiszabadulni, azok egyszerre az ádáz rémületet vitték magokkal az ünnep mámorában tomboló sokaság közé.

«A Néva jön!»

Ez az egy kiáltás elég ijedelmet önteni a legbátrabb szívébe s nyavalyássá rémíteni a gyönge szívüt, mert az elől nincs menekülés. Ez mikor haragba jön, végigönt az egész városon, s a ki előle fut, az utcza tulsó végén már szemközt találja őt.

A zűrzavar egy percz alatt általános lett. A hintók serege az elkerített nyári kertből csak a rendes kapukon keresztül szabadulhatott ki. S ott a bejáratoknál összetorlódott. A kik aztán nagy nehezen kiszabadulhattak a térre, az utczára, ott az eszeveszettül rohanó népgomoly közepébe jutottak s az vitte őket magával, a merre maga rohant, nem tekintve a czímert a hintóajtón, s a paszomántos inast a bakon. Nem volt most se herczeg, se muzsik, csak ijedt ember.

S mielőtt kibirtak volna egymás közül keveredni, már ott volt a vízár.

Az első hullámcsapás, mint egy halom szemetet kapta fel a nagy Izsák-tér bódéhalmazatát. A lebujokból kiöntött dőzsölők ordítva jöttek elő pinczeoduikból; a vásárosok úszóbódéik tetejére kapaszkodva, kiabáltak segítségért; az óriás nő a sátora tetején dugta ki a fejét meg a két kezét s legjobban meg volt ijedve, a majomnak öltözött komédiások fölfutottak árboczaikra, a vízileány is megtalálta a lábait s igyekezék a szárazra jutni halfark nélkül; a betanított elefánt bömbölve gázolt a népen keresztül, hátára kuporodott gazdájával s az állatsereglet fenevadai rivalltak, mint az őserdőkben.

S a rémjelenet satyrájául a nyári kert pavillonja terraceán elhelyezkedett tüzijátékos meggyujtotta piros és zöld bengali tüzeit, s azok messze bevilágíták az özönvízi zűrzavar képét. Csak ő maga és segédei nem láttak semmit, elvakítva a fénytől, míg egyszer aztán a harangok, az addigi ünnepi zengésből áttértek a vészjelző kongatásra. Akkor vették csak észre a nagy veszedelmet. Akkor meg aztán siettek kioltani minden görögtüzet s arra az egész város sötét lett. A vihar nem engedte a lámpásokat meggyujtani, s a jégzaj, a merre előnyomult, mind kidöntögette a lámpásfákat.

A zűrzavarhoz, a vészhez még az éjsötétség is hozzájárult.

Az ész nélkül menekülő tömeg között ott volt Ghedimin herczegnő is Bethsábával. Orosz divat szerint két egymás elé fogott ló volt a hintójok előtt. Egy ilyen fogattal nagyon nehéz kikeveredni egy kocsitömkeleg és futó sokaság közül. Az első ló alig fékezhető. Kivált az ilyen tüzes angol mén, a minőt ma a herczegnő kocsijába fogatott. Be akarta mutatni, hogy neki mégis pompásabb fogata van, mint Zeneidának. Pedig hát nem ért vele czélt, mert Ilmerinen kisasszony meg sem jelent a népünnepen.

– Térj ki valami mellékutczába! parancsolá a herczegnő kocsisának.

Ezt könnyű volt parancsolni, de nehéz végrehajtani. A népgomoly minden oldalról körülfogta őket.

– Szállj le! parancsolá ekkor a vadászának, s csinálj helyet a csőcselék között.