Part 13

– Hátha azt mondom neki, hogy én szeretem a tánczot? Agyonüt?

– Azért sem.

– De hát ha szabad szeretnem epret, barátnét, tánczot, miért nem egy ifjut is, ha az jó és szép?

– Oh isteni együgyüség! De hát mondd, abban az országban, a hol te születtél, soha sem beszélnek szerelemről?

– Nem.

– Hát ott nincsenek ifjak és leányok?

– Vannak. De ott, ha egy ifju legény el akar venni egy leányt, megalkuszik az apjával a jegypénzben s hazaviszi. Ha jó lesz hozzá az asszony, vesz neki szép ruhát; ha rossz lesz, vesz másik feleséget.

– Az nálunk nem megy. A mi vallásunk azt parancsolja, hogy egy asszonynak csak egy férfit kell szeretni.

– Oh az már egészen más! Hát miért nem mondtad mindjárt az elején, hogy a vallás parancsolja a szerelmet? Oh én a vallást híven meg fogom tartani. Ugy-e te is megtartod? Ugy-e te is szereted a férjedet? Szoktál az ő szemébe nézni mélyen? Én nem láttam tőled ezt soha.

– Tudod, kedveském, az élet nagyon hosszú s a mézes hetek, a hogy a szerelem idejét nevezik, igen rövidek.

– Oh azt nem úgy kellene ám felosztani; hanem a mézes heteket felaprózni perczekre, hogy azután az életnek minden napjára jutna belőle egy pillanat.

– Majd megtudod te annak a lehetetlenségét, ha megismered, hogy mi ez?

– Most már hát tudom, hogy Bethsába azért vétkezett, mert nem szerette azt, a kit a vallás parancsolt. Csak azt szeretném tudni, hogy mint keveredik ebbe a dologba bele Dávid király?

Az ám! Corynthia is azt szerette volna megtudni, hogy mint jött ebbe a mesébe bele Dávid király; de a fecsegő leány úgy félre vitte képtelen képzelődéseivel minden nyomozását, hogy nem juthatott a nyomába annak, hogy miket mondott Dávid királynak a próféta, mikor megfeddette? Az orosz a legjobb titoktartó. Abból, a mi a petrowszkii diadalkapu alatt történt, a czáron kívül senki sem beszélt ki semmit. Arakcsejeff elhallgatta azt, mert saját szörnyeteg tervének megbukása volt abban jelezve: a kisérő kozák-csapat fel lett küldve Kazánba s a többiek tudtak hallgatni.

CORYNTHIA.

Ghedimin herczegnőhöz egészen jó iskolába volt adva a fiatal grúzi királyleány.

Corynthia lehetett tán a mintaképe annak az orosz természettudósnak, a ki (Darvint messze megelőzve) azt törekedett bebizonyítani, hogy a «nők nem egyebek, mint elfajult macskák». (És hasztalan volt minden törekvés a tudóst annyira lágyítani, hogy ismerje el legalább, hogy a nők «megnemesített macskák;» hajthatatlan volt; nem engedett a rendszerből.)

A szép Corynthia tudott kaczér lenni, mint egy Aspasia, és kegyetlen hideg, mint egy Diana. De ezúttal nem Diana csinált Actæont a férfiakból, hanem a másik.

A kit úgy kitüntetett kegyének tanujeleivel, mint a szép Galban lovag, az soha sem jutott el oda, hogy a szép Sphinx talányait megoldja. Corynthia engedte magát a vadászaton kisértetni általa, tánczolt vele a bálban s rábizta a virágcsokra őrzését, ha mással tánczolt; kaczagott a tréfáin, összeült vele embertszólni, búcsufejében a szokásos csókkal is üdvözlé; hanem azért olyan távol tudta őt magától tartani, mint a planéta a drabantját. S aztán ilyen holdja annyi volt neki, mint Saturnusnak. Mindegyik élvezhette a ragyogását és megfagyhatott mellette.

Hanem ha volt egy ember a társaságban, a kire istennői kegyetlenséggel tekintett alá, a kinek üdvözletét azzal az ajkmozdulattal fogadta, a mivel a nők a megvető szemrehányást tudják kifejezni, az volt az igazi! Azé volt a szív titkos lángja!

Azt nem tudja senki; mert a kit ért, nem adta tovább, hogy egy genialitásról és korhely kalandjairól hirhedett testőrtisztnek a masliczahét utolsó napján egy rejtélyes küldöncz finom borítékú illatos levélkét hozott, a miben az állt, hogy: «egy ismeretlen jótevőnő, kit önnek a sorsa érdekel, kész önnek minden adósságát kifizetni, ha ön ma este nem megy el Ilmerinen kisasszony saturnaliájába».

Alapos gyanunk lehet, hogy az uzsorás, ki annak a fiatal tisztnek a lidércze volt, nem minden alapos tudomás nélkül mondta ezt: «vannak a városban fiatal, szép gazdag úrhölgyek, kik egy zavarba jött lovagot készek lennének megszabadítani».

A fiatal Endymion azzal válaszolt erre a levélre, hogy azon az estén Zeneida szánkójának a bakján vonult be a tiltott Eleusisba.

Oh bizonyára Corynthia nem Ghedimin herczeg miatt gyűlöli Zeneidát, hanem Puskin miatt.

A Ghedimin herczeggeli viszonya Zeneidának csupán anyagi kérdés Corynthia előtt.

Azt, hogy előkelő főurak a szinház első rangú művésznőivel viszonyban álljanak, a világon mindenütt igen illetékes állapotnak tartják. Ez nemcsak divatszerű; hanem egyúttal jogalap egy kétoldalú szerződésre. «A mi neked jó, azt, engedd meg, hogy nekem is jó legyen.»

Boszantó csak az, hogy a vetélytársnőnek a palotájában sokkal pompásabb pálmakert van, mint a herczegnőében; hogy annak a paripái szebbek, mint az övéi, s hogy a toilettjával mindenütt diadalmas marad az övé fölött, a hol összejönnek. Pedig minden fényes ünnepélynél összekerülnek. A művészi hirnév nyitva tart Ilmerinen kisasszony előtt minden ajtót. Találkoznak minden fényes tánczestélyen, a lovaik egymás mellett futtatnak a turfon, az előfogataik a Marsmező ünnepélyein s a herczegnő meg van felőle győződve, hogy mind az a fényüzés Ghedimin herczeg siberiai ezüstbányáiból kerül elő, a mik elég gazdagon ontják, hogy egy férfi két asszonyt versenyeztethessen egymással a pazarlás tökélyében. Ha Corynthia maradna a győztes, a pazarlást megbocsátaná, csak azt nem, hogy ő marad hátrább egy asszonyi hajszál hosszával.

Ez a második ok, a miért Zeneidát gyűlöli.

S van még egy harmadik is.

Az a tiltott gyöngeség, a mi őt ifju leánykorában a czár egész életére nézve oly végzetessé tette, el volt feledve már. A halottak országába tették. Ha három ember volt együtt, nem beszéltek róla. A czárnőt mindenki bámulta, imádta, sajnálta. Látták őt lassankint elhervadni a néma bánat miatt. S a közvélemény oly sulyosan itélt e tekintetben, hogy az összeesküvők közt többször szó volt róla, hogy ismételni kell a mi III. Péter és II. Katalin közt történt: a czárt elfogni, bezárni és Erzsébetet kiáltani ki czárnőnek. És azért Ghedimin herczegnő még is arra gondolhatott, hogy ő közelebb áll most is Sándorhoz, mint Erzsébet czárnő; mert egy vékony selyemszál (Nariskin Zsófia) még most is hozzákötve tartja az ő emlékéhez. Ezeket a selyemszálait a gyöngéd összetartozásnak rég elszakították Erzsébetre nézve – a sírboltajtók. A férj szerelme utolsó gyermekének koporsójával együtt lett eltemetve.

És Corynthia még itt is útjában találta a gyűlölt vetélytársnőt.

A míg őt a czár mindenütt kerüli, amazt kegyének teljével halmozza el. Az énekesnőnek helye van a czár és czárnő között. Mindketten kedvelik, kényeztetik. A czár és a czárnő csak úgy tudnak egymással ketten együtt lenni, ha Zeneidát meghívják harmadiknak. Mikor ő énekel, felolvas, vagy kedélyesen fecseg előttük, akkor a nő és férj azon veszik észre magukat, hogy kezeik egymást keresik, hogy egymáshoz közel simulnak. Míg, hogyha egy ünnepélyen az uralkodó pár karöltve megjelen s meglátják véletlenül Ghedimin herczegnőt, egyszerre kibontják karjaikat egymásból, s elfordítják arczaikat. S ezt ő mind tudja jól.

És aztán játszania kell az egész világra nézve a kaczért azokkal szemben, a kik iránt közönyös; a lenézőt, kevélyet az iránt, a kiért lángol; a gyöngédet a férj iránt, a kit gyűlöl, s a hódolatost, alázatost az iránt, a kihez jogát tartja. S még azonfölül a nagylelkű pártfogónőt a vetélytársnő iránt, a kire féltékeny.

Hiszen a féltékenység elég szép szörnyeteg, ha egy feje van is. Hát még ha három feje van!

Az ő féltékenysége sárkányfejeinek a nevei: «Szenvedély, büszkeség és emlékezet».

És ennek az iskolájára van bízva a gruzi királyleány, a kinek mindjárt azon kezdte a nevelését, hogy nevet választott ki számára a bibliából a megkereszteléskor, a minek viselője olyan virtusokról lett nevezetes, a miket épen csak szent Dávid iránti barátságból bocsát meg az ifjasszonynak a világ.

Jó szerencséje Bethsábának, hogy tudatlansága és ártatlansága mellett nagy adományával van megáldva a találékony képzelődésnek s a nemzetével közös ösztönszerű ravaszságnak, s hogy még emlékezik valamire, a mit az anyjától tanult, a kit most is meglát minden évben egyszer: újesztendő napján, a mikor az uralkodó párnak eljön hódolni negyvenezer ember a nagy trónterembe. Ott áll az ő anyja is olyankor a trónemelvény lépcsőzetén; korona helyett most már csak ránczok vannak a homlokán, s valahányszor Bethsába meglátja őt, mindannyiszor az jut eszébe, hogy ez az ő anyja, a kit neki megszólítani nem szabad, azért cserélte fel a koronáját ezekkel a mély redőkkel a homlokán, mert halálra szúrt egy férfit, a ki neki azt merte mondani: «én szeretlek, szeress te is engem!»

És aztán tovább képzelődik rajta, hogy mi lehet hát az a «szerelem», a miért az egyik embernek jól esik valakit megölni, s a másiknak jól esik meghalni?… A mi egyszerre jó is, szabad is, kötelesség is, mégis rossz, és fáj, és bűn.

A SZÖRNY.

Krizsanovszky épen végezte előadását a Szent-Pétervárott történtekről, a mire egy halvány hölgy hallgatott, a midőn az őrt álló duegna benyitott az ajtón s halkan suttogá:

«Arakcsejeff megérkezett.»

Azzal visszavonult.

«Oh Istenem!» sohajta fel a halvány hölgy, kezeit összekulcsoltan szorítva keblére.

– Most légy erős, mint egy férfi, sugá Krizsanovszky. Ez itt a válság!

– Azért jött volna? kérdé a nő remegve.

– Azért. Galbant is magával hozta. Asszonyaidra vigyázz, mert ez az asszonyok kéme. Szép ember. Veszedelmes ember.

Most ujabb kocsizörgés hangzott az udvaron s rá heves lárma, férfi kiabálás.

– Siess innen, a nagyherczeg jön! suttogá az asszony Krizsanovszkynak.

Az felkelt és megfogta a nő kezét.

A duegna ismét benyitott az ajtón; most már lélekszakadva rohant be.

– A nagyherczeg érkezett meg a hadgyakorlatról… A kapuban elbotlott a phaéton nyerges lova, a fullajtár leesett fejtetőre, a nagyherczeg pedig szájába ütötte a pipáját s kitörte a fogát. Iszonytató dühös.

– Oh Jézusom! sikolta fel a nő s rohanni akart kifelé. Krizsanovszky visszatartá kezénél fogva.

– Most jó lesz az útjából kitérned!

– Sőt most kell eléje mennem! szólt a nő, kiszakítva magát. Te fuss innen! Itt ne lásson valaki.

– Akkor hát légy erős, mint egy asszony, súgá Krizsanovszky.

S azzal eltűnt.

Pedig innen nehéz volt eltünni. Ez a hely a lengyel alkirály várlaka: a Belvedere, Varsón kívül, a Lazienka királyi park közepette. Maga a park is erős fallal van körülvéve s azt minden oldalon fegyveres őrök fogják körül; de a kastély meg épen erősség; magas bástyákkal, vízárkokkal, sánczczölöpzettel körül zegzugozva, kapuját felvonó hid képezi; minden bejáratot ágyúlőrések védnek, s a tornyokban őrök állanak. Körülötte ágyulőtávolban ki van vágva a gyönyörű ősliget, a sík pázsiton tulipán-ágyak virítanak. Ide észrevétlenül közelíteni, vagy innen eltávozni embernek nem lehet. És Krizsanovszky még is el tudott menni. Pedig az egész Belvederét maga Constantin nagyherczeg építteté, s saját maga ügyelt fel annak minden alakítására. Itt rejtekút az ő tudtán kívül nem lehet. De hátha van? Az építész lengyel volt, s attól kitelt, hogy éjjel dolgozott a rejtekúton s nappal mindig elfalaztatta a munkát, hogy a nagyherczeg ne tudjon róla: – úgy is volt. Akármikor meglephették volna őt az ágyában, ha a lengyelek nem utálnák az orgyilkot.

A nő futott ki eléje.

Mikor azt hallotta, hogy Arakcsejeff érkezett meg, azt sohajtá: «oh én Istenem!» akkor az erős boszuálló Isten jutott eszébe, s mikor azt mondák neki: a nagyherczeg jő dühös haragban, akkor azt kiáltá: «oh én Jézusom». Akkor a szeretet martyrja jutott eszébe. S tán nem volna igaz, hogy azóta is voltak sokan, kik egy néptömeg, egy Izrael üdvéért keresztre hagyták magukat feszíteni?

A rettegett ember már jött rá szemközt a fegyvertornáczon.

Olyan volt, a minőnek kortársai leirják, ahhoz nem találhat ki semmit a phantásia.

Constantin nagyherczegnek elég oka lehetett a panaszra testvérei ellen. Azoknak arczra és termetre mind az anyai juss jutott osztályrészül. Szép deli férfiak voltak. Egyedül ő kapta meg az apai örökséget. Olyan rút volt, mint az apja.

Pedig a megboldogult Pál maga is eszményképe volt az iszonytatónak, annyira rút volt, hogy nem engedte a képét a pénzekre veretni egész uralkodása alatt.

Constantin egészen Pál czár hasonmása lett. Nagy veres tülök-orra úgy kiállt az arczából, mintha semmi összefüggésben sem volna a homlokával; apró tengerszin szemeit alig lehetett látni bozontos szemöldökétől s folytonosan pislogó, összehúzott szempilláitól. Haja, szemöldöke, szakálla, pillái oly szőkék voltak, mint a kender, s az egész arcza veres, mint a bagaria. S még hozzá az arczának egyik fele nem hajazott a másikhoz, mintha a teremtői szeszély még azzal akarta volna befejezni remekét, hogy a két külömböző torzképből a két felemást ragaszsza össze egygyé, egyik ajkszeglete lefelé görbült, a másik fölfelé; ránczok, bibircsók és ragyagödrök versenyeztek a torzításban, úgy, hogy a festők, a kik az arczot megörökítették, csak arczélben merték azt levenni. Szemközt eltalálni ezt a képet festőnek valóságos felségsértés lett volna. Ilyennek irják le, a kik vele együtt éltek.

S a külső csak hű anyamintája volt annak, a mi belül lakik, s minden arczvonása rabja volt az indulatainak, a ki ránézett meg kellett rémülnie, vagy el kellett magát kaczagnia. Lelkülete is megfelelt vonásainak. Dühös, felfortyanó, kegyetlen volt. A bot mindig kezében. S annak mindig volt dolga. S ha tény az, hogy testvére a czár évenkint kétezer rubel árú irótollat szokott elhasználni, úgy hozzá lehet vetni, hogy Constantinnál mennyit vethetett az elhasznált nádpálczák rubrikája az évi költségvetésben?

Most is összetörve hozza haza a botját a kezére akasztva, derékban elnyaklottan s hosszában végig hasadtan. Bizonyosan sorba verte ma is a zászlóaljparancsnokokat. Azoknak ez volt a mindennapi imádság.

S még hozzá e mostani eset. Az elbotlott paripa s a lebukott lovász hibája miatt a nagyherczegnek a szájába ütődött a pipa szárra, a mi soha sem szakadt ki a szájából s kitörte egy fogát. Szitkozódás közben vérnyomokat köpköd maga körül.

– Átkozott kutya! Mihelyt magához tér (Dobjátok a vízbe, hogy ocsudjék fel!) azonnal hozzátok elém! Gaz kutya! Minden csontját összetöröm! (Most észrevett egy szemközt jövő férfit.) Kicsoda az úr? Galban lovag? Akasztófáravaló gazember! (Annak a gaz kutyának mondtam, nem az úrnak.) Hát mit akar? Hogy Arakcsejeff megérkezett? Az ördög… (majd mit mondok!) Nekem borbély kell most, nem miniszter! Nem látja, hogy kitörött a fogam? Átkozott kutya! disznó! varangyos béka! Mi tetszik még Galban lovag?

Most sietve jött eléje a nő, félretaszítva Galban lovagot.

– Az Istenért, mi történt veled? sikolta a nő, s odaveté magát a férje keblére. Lelkem! szerelmem! meg vagy sértve? Mi bajod?

S megcsókolta azt a véres ajkat.

S arra a szörnyeteg arcza elkezdett egyszerre mosolyra térni. Valami mély fájdalommal vegyült öröm északfénye volt az a mosolygás, a mi azt a rút arczot egészen átváltoztatá. Megszünt ijesztő lenni. A kuszált vonások keresték az összhangzatot egymásközt, a rút száj igyekezett tetszetős lenni.

– Semmi sem, galambom; mondá, olyan hangon, mint mikor az oroszlán hizeleg a nőstényének. No, ne sírj, ne ijedj meg. (Mindig halkabban suttogott.) Semmi baj sincs.

– De igen. Ajkad vérzik! fogad kitört!

Zsebkendőjével igyekezett letörölni a vért róla.

– Nem tört ki… dörmögé Constantin. Csak a koronája tört le. S vigye az ördög azt a koronát!

– Hogyan, fenség? szólt közbe Galban lovag, beavatkozva a szelídítő társalgásba. Vigye az ördög a koronát?

– Még most csak a fogam koronájáról van szó! szólt recsegő, döczögő hangon az alkirály. Csak menjen ön Galban lovag Arakcsejeffhez. Pihenjék ki az út fáradalmait. Majd ráérünk beszélni ebéd után. A míg nem eszem, iszom, addig államügyekről nem beszélek; nem rontom el az étvágyamat. Zdravtvujtye! Ti pedig azt a semmirekellőt, ha felocsúdott, rögtön elém hozzátok; egy pár pofonnal meg akarom próbálni, hogy hát az ő foga áll-e oly erősen a helyén, mint az enyim? A tökfilkó! ha nem fogom jól a pipát a fogam közt, beleüti a torkomba, hogy a nyakcsigolyámon jön ki a csutorája!

– Az ég szerelmére! rebegé a nő, reszkető kezeit a nagyherczeg szája elé tartva, babonahárító iszonyattal. A miért az aztán megcsókolta a tenyereit. S átölelve a hozzá simuló alakot, bevonta magával a belső szobába. Galban lovagot ott hagyta a faképnél.

– Hát igazán sajnálnád te, ha egyszer úgy hoznának eléd halva, keresztül szúrva… elől-hátúl?

– Oh, nem mondj ilyent! rebegé a nő, keresztet vetve arra a helyre, a hova Constantin mutatott a mellén. S hogy elhallgattassa e szörnyű szavakat, lefojtotta ajkait egy forró hosszú csókkal.

– Te-e! Dörmögé a szörny, két keze közé fogva a nő fejét s szemébe nézve: mint a hogy egy medve megfog egy bárányt, mielőtt agyonharapná. Nem utálod az én számat megcsókolni? Nem undorodol a csúf pipabűztől?

A nő ártatlan tekintettel felelt.

– Azt hiszem, hogy minden férfiszájnak ez a szaga. Atyámé is ilyen volt.

A szörnyeteg e szóra oly erővel szorítá őt magához, mintha meg akarná fojtani az ölelésével.

– Oh, te csudatevő kép! Nem hazudik nem hizelkedik, mint egy világi dáma; nem mondja, hogy ámbróziát lehellek ki. Azt mondja, kogy az apjától is ilyen csókot kapott; minden férfiajknak ilyennek kell lenni! Te asszony! Az én apám is épen ilyen csúf volt, mint én: s azt is épen úgy szerette a neje, mint te engem. Pedig csúf volt, mint én!

– Te azt nem tudod, hogy milyen vagy?

– De tudom. Az anyám mondta. Engem szeretett legjobban; engem kényeztetett el; nekem volt minden szabad. S mikor a testvéreim panaszt tettek e miatt, azt mondta nekik: «hagyjatok neki békét: olyan csúf mint az apja; azért szeretem olyan nagyon». De én még rossz is vagyok, a mi az apám nem volt. Igen, ő hevesfejű volt, hirtelenkezű; de én kegyetlen vagyok – ösztönből. Rossz vagyok, mert örömöm telik benne.

– Az nem igaz! Ki mondja azt?

– Én magam mondom magamnak. Sokszor, mikor egy elnyűtt bottal hazatérek, a mivel mindenkit összevertem, a ki a kezem ügyébe akadt, szeretném utoljára magamat is agybafőbe verni. (Csak akkor vette észre, hogy a hasadt bot még most is ott lóg a kézcsuklóján a káplárszíjnál fogva. Sietett azt eldobni.)

– Az nem úgy van; mondá a nő. Az emberek a rosszak, a kik haragra ingerelnek. Durva emberekkel foglalkozol mindig, a kik ostobák és sunyik, az tesz ingerültté. Ha jók volnának, szeliden bánnál velük.

A szörny megveregette tenyerével a nő arczát.

– És te csakugyan azt hiszed, hogy én jó vagyok? Csodálatos! Én azt hiszem, hogy eleget tettem már, hogy bebizonyítsam az ellenkezőt. Az gondoltam, hogy egészen hasonlítok az ördöghöz.

A nő ez alatt azt végezte, hogy leülteté toilette-asztalához a szörnyet, s mindenféle fésücskékkel, kefécskékkel rendbeigazítá annak üstökét, pofaszakállát, liliomvizes kendővel megmosdatta, megtörülgette por- és izzadságlepte arczát s ütődéstől vérző szája sebét beragasztá szépség-flastrommal.

– Szép vagyok már? kérdé az, a mosdatott gyerek arczfintorításával.

– Nekem mindig az vagy; de ma idegen urak lesznek az asztalodnál.

– Igaz, még pedig finnyás urak, Szent-Pétervárról. A muszka Párisból! Ezek bontonhoz vannak szokva. Jól van. Nyalj ki hát szépen. Ezek a francziák nem tudom, hogy lesznek majd megelégedve a te lengyel konyháddal? Háziasszonyok szokása szerint szóld le magad előttük az ételeidet: hadd dicsérjék ők.

– Akarod, hogy én is az asztalnál üljek?

– Hát mit? És ha a czár maga volna is a vendégem. Nem vagy-e te az én kis feleségem? No felelj, nem vagy-e te az én kis feleségem?

A nő félénken rebegé: «igen».

– Be is verném a fejét annak, a ki te rád csak úgy az orra hegyén át próbálna nézni, ha excellentiás úr is, kiálta az alkirály, saját képmását fenyegetve ököllel a toilettetükörben. Pedig ez az Arakcsejeff leghívebb embere volt szegény apámnak. Kutyája volt neki. De azért mégis jobb szeretném, ha ott volna azon a saját szigetén, a mit Koczebue kapitány fedezett fel a sárga tengerben s az ő nevére keresztelt, mint hogy itt van!

– Miért, kedvesem? kérdé a nő, míg az esze ott járt, hogy új csokrot kössön a nagyherczeg szétdult nyakkendőjén.

– Eh. Asszonynak nem kell államtitkokat megtudni, szólt az, azon törekedve, hogy egyformán idomítsa bajuszait; a mi sehogy sem sikerült, az egyik fele mindig két ágba szakadt. Pedig az volt a halála, ha rosszul kifent bajuszt látott a glédában valahol.) Csak azt mondom, hogy ne legyen akkor bot a kezemben, mikor vele beszélni fogok.

– Ne ijeszsz meg.

– Csak tréfáltam. Hát nem szabad nekem enyelegni is? Nos, hát indulhatunk az ebédre? Én éhes vagyok. Úgy dolgoztam ma, mint egy káplár.

– Igen. Hát nem választasz a pálczáid közül? (A nagyherczegnek minden szobában, a hol időzni szokott, még a neje öltözőjében is, ott voltak az elhagyott pálczái, a miket arról a helyről, a hova ő letette, főbenjáró dolog volt elmozdítani.)

– Pálczát? Minek? Hisz nem sántitok.

– No, hogy azt a bűnöst megfenyítsd, a ki miatt ily veszedelem ért. Az életedet veszthetted volna; megérdemli, hogy kikapjon!

– Igazán megérdemli? No hát válaszsz ki te egyet a botok közül. Ezt? Ezt a jó szivósat? No ez nem szakad el. Hát jobban sajnálsz engemet, mint azt, a ki engem megsértett? Ejh, ez ritkaság a te fajtádnál. Azok rendesen a bűnösért könyörögnek. No hát menjünk.

Johanna a balkarjába fogózott Constantinnak; a jobbjában a botnak volt helye. A fegyvertornáczon már ott várt a delinqens, bekötött fejjel és dagadt pofával. Reszketett, mint egy kis kutya, mikor a nagyherczeget látta kijönni.

– Te ficzkó! mordult rá a szörnyeteg, megsuhogtatva sombotját a légben. Ugyan megérdemelnéd ma, hogy végig páholjalak! Hogy nem tudsz vigyázni, mikor hajtasz? Aztán nagyon megütötted magadat? Nesze öt rubel. Végy magadnak rajta orvosságot. Akasztófáravaló. Sántítasz is? Nesze ez a bot, támaszkodjál rá. Gézengúz.

Azzal tovább haladt nejével.

Egy szörnyeteg és egy nemtő karöltve.

– Hm, furcsa biz ez, dörmögé a nagyherczeg. Te fölfedezted bennem a jó embert, s most már úgy vagyok, mintha magam is kezdenék rátalálni.

A vendég urak már ott vártak az étteremben. Csak ketten voltak. Az alkirály nem volt nagyon vendégszerető; nem is igen lett volna az erényét kin gyakorolnia, mert azok, a kik között lakott, nem igen taposták a küszöbét. Annak meg igen nagy bizalmas emberének kellett lenni, a kit akkor ültessen asztalához, a mikor Johanna is ott van.

Arakcsejeff egy volt azok közül. Ők ketten látták egyszer egymást sírni. Csak egyszer és csak ketten egymást. Mikor Pál czár halála után összetalálkoztak. A hű ember, (a kutya) épen úgy szerette a megholtat (a meggyilkoltat), mint a szörnyeteg (a második fia). A többiek nagyot sohajtottak, mikor becsapódott utána a kriptaajtó. Egy terhétől szabadult meg a föld. A gyilkosok amnestiát kaptak, némelyik még magas hivatalba is jutott, hadtestek vezetője lett. Csak ők ketten nem bocsátottak meg nekik soha: Constantin és Arakcsejeff. (Mikor Austerlitznél Benningsen tábornagyot a francziák körülfogták, Constantin mint egy Berserker hős rohant segítségére a testőrdragonyosok élén s vadállati elszántsággal vágta őt ki veszedelméből, s aztán leköpte: «Kiszabadítottalak, pedig te is ott voltál apám gyilkosai közt!») E közös gyűlöletért tűrhette Arakcsejeffet. «Tűrhette!» Már ez is nagy szó volt nála. Aztán meg az is, hogy Arakcsejeff olyan miniszter volt, a kit meg lehetett verni, ki lehetett kergetni, s megint visszajött.

– Zdravtvujtye! Üdvözlé vendégeit a nagyherczeg. Úgy-e még veletek lehet oroszul beszélni? nem vagytok egészen francziák? Csókoljatok kezet a feleségemnek!

Galban lovag a courtoisie legelegánsabb modorában hajtotta végre a parancsot, de Arakcsejeff a kézcsókot azzal az élvezéssel teljesíté, a mi az orosz parasztnak a szokása, hosszan tartón és megczifrázva s két kézzel szorítva a megcsókolt kacsócskát ajkaihoz s aztán édeskésen sohajta fel.

– Ah, e boldogság látása, ez a «sweet home» emlékeztet engem a saját magam édes otthonára.