Part 12

– Ah! Te engem a Daimonához akarsz küldeni?

– Igen, a Daimonához.

Ah! A szigorú Cato Censoriusnak még egy érzékeny ideg volt a szivében. Sokkal érzékenyebb még, mint a mely fia balesete miatt sajgott.

A Daimonáról sokat tudtak beszélni. Csupa rosszat.

És a mit beszéltek róla, még mind csak töredéke, árnya volt a valónak.

Egy nő, a kit a czár kegyencze imádott! Jobban, mint minden földi és mennybeli szenteket. Annál tölté minden idejét, a mit az államügyektől ellophatott. Az volt életének napvilága. Az volt az ő zsarnoka és boldogítója. Olyan kegyetlen, olyan durva, oly indulatos nő, hogy azt senki más nem szerethette, csak Arakcsejeff. Épen azért szerette tán? A ki Arakcsejefftől valami kegyet ki akart nyerni, a ki valami boszuját ki akarta engesztelni, annak a bálvány elé kellett járulni előbb, s annak a lábaihoz lerakni áldozatait. Még pedig értékes áldozatot, nem valami kecskegidót! A zsarolás, a mit Daimona elkövetett, hirhedt volt a birodalomban.

Diabolka korallpiros ajkai közül a két fehér fogsor úgy világított elő!

– S te szivesen elmégy a Daimonához? – kérdé a főúr.

– Hogyne? Hisz az is olyan magamforma némber.

– Nem azért küldelek oda, hogy szolgálj neki, hanem hogy barátnéja légy.

– Oh, mi nagyon jó barátnék leszünk egyszerre!

– Ő unja magát s te tudni fogod őt mulattatni.

– Még a gondolatait is kitalálom.

– Ha meg fog szeretni, igen jó dolgod lesz nála. Kapsz tőle szép ruhákat, ékszereket, paripát, a min lovagolsz.

– És korbácsot, a mivel segítek neki rabszolgákat ütni.

– És aztán, ha jól viseled magadat, ha finom kisasszony válik belőled, akkor a Daimona férjhez is fog adni.

A leány arcza erre a szóra egyszerre megint elsötétült. Egyet rázott a fején, a mire zilált fürtei ismét a homlokára hullottak; két öklét indulatosan csapta a tomporaihoz s lábaival dobbantva, dörmögé összeszorított fogai közül:

– Nem megyek oda!

Arakcsejeff gonoszul mosolygott.

Folytatá azon a kegyes atyai hangon:

– Értem a dolgot. Neked van itt a czigányok között valami szeretőd.

– Bátyám! – mondá a leány haragosan.

– No hát «bátyád!» A czigány leányok szemérmesek, nekik csak bátyjaik vannak. Hátha ezt a bátyádat is elküldeném a Daimona kastélyába? Ő jó lenne ott a jobbágyok felügyelőjének.

– Lehetne az? – kiáltá a leány kitörő örömmel.

– Bizonynyal úgy fog lenni. Együtt küldelek titeket a Daimonához. S ti lesztek ott az ő belső megbizottai.

Diabolka e szóra odaveté magát arczczal a főúr lábaihoz s összecsókolá azokat. Arekcsejeff pedig keresztyéni szelidséggel simogatá meg a czigány leány borzas, kondor fejét.

S a lábcsókolás és fejczirógatásnak e pillanatában mind a kettőnek a szíve tele volt a boszu kifinomított ötleteivel: a czigány leány tudatlan lelkében épen olyan messzeható terv keletkezett Arakcsejeff ellen, mint a milyet az szőtt-font az ő megkínzására, s a czigány leány épen úgy tudott tettetni, hazudni, szinlelni, eltitkolni, teste lelke érzéseit megtagadni, mint az államférfi. A vademberek és a diplomaták erénye!

Vajjon melyiké sikerül?

Diabolka és a «bátyja» még az nap elszánkáztak Arakcsejeff falusi lakára, a hol már várta őket Daimona.

ÉGVERESLÉS.

Arakcsejeffnek az volt a legfőbb gondja, hogy a czárt kiragadja ellenségei befolyása alól.

Erre legjobb alkalom volt a katonai coloniák meglátogatása.

E monstruosus eszme Arakcsejeff agyában fogamzott; ő volt e katonai telepek létrehozója. Fél millió katonát, a ki végigharczolta a nagy európai hadjáratokat, azzal jutalmaztak meg, hogy ezredenként elhelyezték őket az állam birtokaiban telepítvényesekül a jobbágyok közé. A parasztok tanítsák meg a katonákat szántani-vetni, s a katonák tanítsák meg a parasztokat fegyvert forgatni. Így papirra leírva rémséges nagy gondolat! Az államnak e rendszer mellett időjártával három millió betanult, ezredekre osztott katonája lesz s azoknak a tartása nem kerül semmibe.

A kapa eltartja a puskát.

Hanem egy adatot kifelejtett az állambölcs a számításából. Azt, hogy a paraszt tenyere nem szereti a puskát s a katona tenyere nem szereti a kapát.

A czár legelső útja a nowgorodi katonatelepeket érinté. Arakcsejeff is vele járt. Nagyon hirtelen visszatértek belőle: a mit a hivatalos hirlapok azután úgy magyaráztak ki, hogy a czár mesés sebességgel szokott utazni s hihetetlen utakat tesz meg egyfolytában. Az uráli útját négy hét alatt végezte be. Éjjel-nappal vágtatva szokott járni. Aztán leirták a nagyszerű fogadtatást minden városban, a varázsszóra emelkedett új telepek közepett, a fényes diadalkapukat, a számos küldöttséget, a népies ajándékokat, a mikkel mindenütt tanusítá a nép uralkodója iránti határtalan hódolatát. A nagy katonai szemlék is apróra le voltak irva s senki abban nem kételkedett, hogy azok mind akképen történtek meg rendén.

Arakcsejeff e körút bevégeztével Varsóba utazott – hivatalos küldetésben. Az is be volt jelentve a hivatalos lapokban, minden commentár nélkül.

A szép junius hó egyszerre meghozta a tavaszt Szent-Pétervárra is. Nariskin Zsofia szobája tele van gyöngyvirágokkal. Minden edénykében, gyertyatartóban, kosárkában gyöngyvirág van. Az ő kedvencze.

A rossz hónapok elmultával az ő egészsége is helyre látszott állni, legalább most gyámol nélkül tud vegigsétálni a szobában s többet gondol az étvágyára, mint a gyógyszerekre. Nagyon számít rá, hogy a jövő télen már az udvari tánczestékbe is el fogják vinni. Egy nagynénje fogja bevezetni a társaságba. Talán még menuettet is szabad lesz tánczolnia.

Bethsábát most nagyon sokszor óhajtja látni. Ő tőle kérdezősködik a felől, hogy milyen az az udvari bál? A királyleány látott már egyet.

A czár hazatérte után egy napon megint meglátogatta Bethsába Nariskin Zsófiát.

– Ah, hogy tele van a szobád gyönyvirággal. Ki küldte ezt neked?

– Ki küldte volna más, mint az atyám.

Bethsába előtt nem volt titka Zsofiának. Úgy hítta a czárt, hogy «az atyám».

– Itt volt nálad?

– Egy egész estét itt töltött. Oh ha tudnád, milyen szomorú este volt az! – Én szintúgy félek tőle már.

– Megharagítottad talán?

– Ellenkezőleg. Azért félek tőle, hogy olyan nagyon szeret. Mikor itt megáll előttem, kezemet két kezébe szorítva, sokáig néz rám hallgatva, hogy végre nem állhatom a némaságát: «mi bajod? mondd meg, mi fáj!» Aztán azt feleli rá mélán: «az a bajom, hogy nem mondhatom meg senkinek, mi fáj!» – «Hát egy ilyen nagy embernek is lehet baja, a min nem tud segíteni?» Akkor a szivére mutat s azt mondja: «Itt van az!» Én aztán addig könyörgök neki minden szép hizelgő szóval, hogy fedezze fel nekem, mi bántja? hátha az én együgyü gyermek-eszemmel tudnék kitalálni valamit, a mi ezt a bajt meggyógyítja, vagy legalább megenyhíti? míg egyszer aztán odahúz magához, a fejemet ölébe veszi s azt mondja: «Beteg vagyok, és nincs orvos a világon, a kinek elmondjam a bajomat; nyomja a lelkemet valami, és nincs pap, a kinek azt meggyónjam. Éjjel rettegek az álmaimtól, s nappal a gondolatimtól. Félek az egyedülléttől, s félek a sokaságtól. Tudom, hogy senki sem szeret. Tudom, hogy el vagyok itélve». – «Kitől?» – «Az Istentől és az emberektől, – mindenki hizelkedik szemembe, csak az, a mi ide benn dobog, mond igazat és vádol!» – «Nem igaz! kiálték én fel hevesen; ez is igazat mond, a mi itt dobog, s az téged dicsér, imád, szeret! Hadd halljuk, vitázzanak egymással. A két szív.» – Erre megölelt. S aztán azt suttogá: «Legyen úgy. Hiszen senki ellen a világon nem vétettem oly nagyot, mint te ellened. Miért ne gyónnék meg neked? te az én martyrom vagy; ha te feloldasz, fel vagyok oldva!» S azzal letérdelt elém és oh minő keserű szavakat beszélt! Nehéz azokat utána mondani. – «Lásd: én atyámnak holttestén keresztül léptem a trónra. Én elfogadtam az ő gyilkosai kezéből a koronát és föltettem azt a fejemre. Mikor halála hirét hallottam, nem sírtam, megkönnyebbültem, hogy haragja nem érhet többé utól; mert haraggal vált el tőlem. Hány csatamezőn kerestem a bünhődést! Nem találtam. Homlokomra volt irva, hogy kikerüljenek a golyók, a mik körülem búgtak, mint a saskeselyük; ki volt rám mondva, hogy úgy kell bűnhödnöm, a hogy vétkeztem. Vasból volt a szivem, mint fiunak az apám iránt! Jaj! mit kellett szenvednem, mint apának, gyermekei miatt? Valamennyi gyermekem koporsóját mind én kisértem ki a sírboltba. Utolsóm és egyetlenem te vagy! Mint a féreg, úgy vonaglok a sors lába alatt, mikor rád gondolok, mikor arczodat nézem. Hát te is az én nagy tévedéseim elitéltje lészesz-e?» – Én aztán megvigasztaltam, hogy nincs már semmi bajom, hogy boldog, nagyon boldog és egészséges leszek, és őt végtelen sokáig fogom szeretni. Ezen aztán sirtunk mind a ketten. «Nem rettegek magam miatt, suttogá ő. Én látom a fejem fölött függő kardot, hallom a csendes éjben, hogy fenik a kést palotám szegletkövéhez: készen vagyok rá. Vérben jutottam a trónra, vérben kell leszállanom. De rettegek te érted! Isten itélete ne sujtson téged is az én vétkem miatt!» Én aztán fölemelem őt és beszélek neki olyan okos szavakat, hogy magam is csodálom, ki sugja azokat nekem, holott rendesen oly együgyü vagyok. Elmondok neki százféle vigasztalást, míg utoljára mosolyra kényszerül s azt mondja: «Christ’eleison!» Már annyira is vetemedtem, hogy elkezdtem politizálni. Igen bizony; állami dolgokról beszéltem neki. Azt mondtam neki, hogy mit nyugtalanítod te magadat ilyen rémeszmékkel? nem olyan rossz emberek a te népeid, mint más uralkodóké. Én ismerem a világot jól! Láttam én olaszokat, németeket, francziákat ünnepnapokon, mikor jól ittak; azok mind kiabáltak, veszekedtek, még verekedtek is. Aztán elnéztem a te népedet, ha ünnepnap sokat ivott; ez se nem kiabál, se nem verekedik, csak dülöngél, csókolódik és nevet.

– Hát aztán erre sem nevetett?

– Csak megcsókolt. Azt mondta, hogy nagyobb állambölcs vagyok Talleyrandnál és Metternichnél; hanem nagy hamar elkomorodott. «Látod kis leánykám, az csakugyan így volt «hajdan», a hogy te láttad, öreg szemeddel. Hanem az újabb időkben valami szállong a légben, a mitől a legbékésebb népek is feldühödnek, hogy a ki tegnap látta ugyanazon embereket, ma nem ismer rájuk, mikor újra összekerül velük. Hallgasd meg csak, mi történt velem az utamban? a miről nem szól senki, a mit jól titokban fognak tartani, s nem hirdetik odább a hirlapok és az évkönyvek. Mikor a petrovszki katonatelep felé közelítettem, már alkonyodott, a lemenő nap az eget beborító bárányfelhőket bíborvörösre festette. Olyan volt az, mint egy összevissza tépett császári palást. (Ezért én aztán meg is fedtem, hogy minek mond ilyen hasonlatokat? Kinek volt már valaha a világon összetépett császári palástja? Ő erre azt felelte: Julius Cæsarnak, a többek között.) «Az égvereslés szelet jelent.» «Az csak előitélet,» mondá Arakcsejeff. Az alkony viharjósló verőfényében a petrovszki nagy telephez vezető úton felállított diadalkapu úgy tünt fel a távolból, mint egy csupa aranyból összerakott tündérlugas. Az útközben elmaradozott többi díszkapuk mind fenyőgalyakból voltak összerakva, a mi sötétnek marad, ha a nap rásüt is. Vajjon miből lehet ez, hogy úgy ragyog? Roppant néptömeg vette körül a diadalkaput. Mikor aztán közel értem hozzá, megtudtam, hogy miből van az? Oh én sok diadalív alatt haladtam már keresztül, a mik üdvözletemre voltak emelve. Láttam diadalkapukat bársonyból, selyemből. Láttam olyant, melynek két oszlopát csatákban elfoglalt ágyúk tömege alkotta, a boltívet ellenséges zászlók mennyezete árnyazta körül, s közepén a korona elesett hősök arany rendjeleiből volt kirakva s körülötte a szétsugárzó aureolet elfogott tábornokok kardjai képezték; hanem a petrovszki diadalkapu túltett valamennyin. Az, a mit a lemenő nap verőfénye a távolból aranynak mutatott, nem volt egyéb, mint rongyos ingek és szoknyák felaggatott halmaza, koldustarisznyák, mint lecsüggő lampionok az ívhajlaton, s a koronát legfenn képezték egy lyukas fenekű kondérba tüzködött mankók. Diadalív rongyos ingekből és koldustarisznyákból! Míg én a bámulattól megmerevedve néztem a szörnyalkotványra, a néptömeg közül elém lépett egy hosszú ősz szakállú férfi, valamennyi között a legrongyosabb, kezében a szokásos üdvözletül hozott fatállal és azon egy kenyérrel. S így szólt hozzám: «Ime itt van az a kenyér, a minőt a te katonáid számunkra meghagytak. Ízleld meg. Fenyőkéreg lisztjéből van sütve. A szokásos sót nem tehettük mellé, mert azt csak könyeinkből ismerjük. Íme e diadalíven láthatod összes drágaságainkat, a mit katonáid még meghagytak nálunk, feleségeink, leányaink rongyos ingeit és szoknyáit. Azért nincsenek ők maguk jelen, mert mezitelen nem jöhettek ide. A tizenkét ártatlan hajadont nem állíthattuk ki üdvözletedre, a hogy a hetman parancsolá; mert a mi környékünkön, a mióta katonáidat ide telepítetted, ártatlan hajadon nincs!»

– E szókra Arakcsejeff parancsot adott a kisérő testőrkozák szotnyának, hogy verje szét a lázadó csoportot. Hanem azok nem voltak lázadók, csak kétségbeesett emberek. A mint a trombitarecsegés felhangzott, mint egy jelszóra, egyszerre mind arczraveték magukat a lovak lábai előtt, az út széltében, hosszában, s ott a földön fekve ordíták valamennyien, kezeiket és arczaikat felém emelve: «Szabadíts meg minket a katonáidtól! Vidd el tőlünk a fegyvereseket! Mi nem akarunk fegyver alatt állni! Mi jámbor parasztok vagyunk. Dolgozni akarunk. Gázolj át rajtunk, ha tovább akarsz menni!» Nem lehetett az utat ellepő néptömegtől megmozdulni. A lovak nem taposnak rá a földön fekvő emberre. Se haragos szó, se biztató kegymondat nem használt. Egyre azt kiabálták: vidd el közülünk a katonákat! Még soha uralkodó ily gyötrelmes fogságba nem esett. Végre e kínos helyzetből kiszabadulásra segély érkezett. A katonai telep felől rendes zárt hadsorban közeledett az országúton a veteránok tömege. Élükön egy tamburmajor: az is olyan vén, hosszú szakállú ficzkó, minő a parasztok szónoka. Megismertem eylaui granátosaimat. Ezek tudták, hogyan kell útat csinálni a hadoszlop előtt, ha akadály van közben. Egy trombitajelszóra előléptek a sappeurők s az útban heverő parasztokat szépen megfogták kezeiknél, lábaiknál fogva s egyiket a másikra fektetve, utat nyitottak az előnyomuló dandárnak. A hosszú szakállú szónok, a mint elém jutott, leütötte a kezében hozott zászlót a földbe s elkezdett hozzám beszélni. «Uram ne hagyj minket tovább ez átkozott helyen! Hűségesen szolgáltunk a harcztéren tizenöt esztendeig, küzdöttünk francziával, némettel, olaszszal, ne küldj most bennünket küzdeni ürgével, sáskával, hernyóval, földevő féreggel; s a mi rosszabb valamennyinél: a paraszttal. Mi ifjuságunkban megtanultunk harczolni mint a medvék, vénségünkben nem tanulunk meg szántani, mint az ökrök. Puskához, kardhoz szokott a tenyerünk, nem áll neki a kasza, kapa sehogy s a paraszt kineveti ügyetlenségünket. Vigy minket ellenség földére, a hol minden bokor mellett egy gyilkos leskelődik, csak itt ne hagyj minket a parasztjaid között! Küldj hadjáratra a hitetlenek ellen, a kik, ha mi szúrjuk, visszaszúrnak, csak itt ne hagyj a paraszt között, a ki szid, ha szépen kérjük, szid, ha ütjük, s akkor is jajgat, ha ránézünk! Zárj be minket ostromolt várakba, a hol megeszszük az elesett ló húsát, puskaporral sózva s szomjuságunkban lenyaljuk a falról a nyirkot; csak arra ne kényszeríts, hogy a keserves földből, Isten csapásai között, csaló, tolvaj paraszt irigysége mellett teremtsük elő az elátkozott kenyeret! Temess el minket a tetemhalmok alá a csatatéren; de ne temess el élve a katonai koloniákba! Átkozott legyen a neve, a ki kitalálta őket!» Arakcsejeff megfuvatta a trombitákat, hogy elfojtsa a szónok szavait, a mire aztán egyszerre a parasztok is, a katonák is kitőrő ordításra zendültek fel, hogy az elnyomta a trombitaszót. Ilia (így hiják a czár vén kocsisát) erre, minden parancsszó nélkül, visszafordítá a lovakat, s az úton, a melyen idáig jöttünk, visszahajtott. A rongyászok diadalívén nem haladtunk keresztül. Ott dicsőséges körutam véget ért. Haza értem. S most aztán olvasom a fényes leirásokat a lapokból, a mik a diadalutam emlékét megörökítik. Az égvereslés hát mégis vihart jelent.» Ezt beszélte el nekem szegény atyám.

– Ez bizony nagy szomorúság egy olyan úrra nézve, ha azok nem akarnak boldogok lenni, a kiket ő boldogokká akarna tenni. Az én apámnak boldogabb népe volt. Miért nem megy a te apád ő hozzájuk? Most az ő népe az is.

– Hallod-e Bethsába, az jó eszme! Ne felejtsük el! Majd egyszer hozzuk azt elő neki. A mikor jobb kedve lesz. De most nagyon levert. Mikor búcsut vett tőlem, ismét visszajött. «Elfelejtettem tudakozódni hogyléted felől.» «No lásd, ez nagyon jó, mondám én, ebből az látszik, hogy igen jó szinben vagyok.» Aztán gyanakodva nézett az arczomra: «Mindíg ilyen piros az, vagy csak néha gyullad ki?» Én aztán nevetve biztosítottam róla, hogy bizony mindíg ilyen az. «De hát miért féltesz úgy? Hát nem tudja-e az Isten, hogy olyan nagyon szeretsz s nem vagy-e te az ő felkentje, választottja? S nem imádkozol-e te érettem hozzá?» «Nagyon jól tudja Isten, hogy szeretlek, felelt ő szomorúan; de hát nem volt-e Dávid király is az ő felkentje, választottja, s nem hangzott-e fel éjente a szent király kétségbeesett zsoltára hozzá: «Éjjel kezem feltartom. Az égre hozzád nyujtom!» S nem vette-el el mégis tőle a kedves gyermeket, kiben megbüntette, a mit Bethsábával vétkezett?»

– Te! ki volt az a Bethsába? szólt közbe hirtelen a királyleány. Hát csakugyan élő lény volt az én névelődöm?

Hasztalan lestem eddig, hínak-e mást is a társaságban ezen a néven? hasztalan kutattam a naptárban, van-e ott ilyen szent? nem találtam rá. Keresztanyám, a herczegnő, a ki ezt a nevet választotta a számomra, mikor megkereszteltek, (hat éves koromig pogány voltam) mikor kérdeztem tőle, miért nincs a nevem a naptárban, azt mondta, hogy az csak elforgatott mása az Elisabethnek, s azzal együtt van a nevem napja, akkor is kapok ajándékokat. S nézd, a czár azt mondja, hogy volt egy igaz Bethsába: ki volt az?

– Én sem tudom, mert ezt nekem nem tanították. Pedig én is kiváncsi voltam rá. Megtudakoltam a Helenkától, az annyit mondott felőle, hogy az szent Dávidnak a felesége volt. De többet ő sem tudott róla, mert a bibliát csak a papoknak szabad olvasni.

– De hát miért nincs a neve a naptárban, a szentek között?

– Bizonyosan azért, mert zsidó asszony volt.

– De hiszen Sára, Rebeka, Rachel szintén zsidóasszonyok voltak, s mégis ott van a nevük a szentek sorában. Bizonyosan azért hagyták ki onnan, mert vétkezett. Hiszen «ő» mondta: ugy-e? De hát mit vétkezhetett? De hát minek adták nekem egy olyannak a nevét, a ki vétkezett?

Bethsába közel volt hozzá, hogy sírjon.

– Kedveském! mondá neki Zsófia, hanem aztán, tudod azt, a mit én neked elmondtam a czár útjáról, meg arról a diadalívről, el ne beszéld ám senkinek.

– Hátha a keresztanyám kérdezni fogja, szokás szerint, hogy miről beszéltél velem?

– Mondj neki valami mást.

– Micsoda «mást?»

– Hát hazudj neki valamit.

– Hazudjam? Hogyan kell azt? Én nem próbáltam soha.

Nariskin Zsófia szépen kinevette vele. Neki már kis gyerek korában elkezdték azt tanítani. Hogy «mama» helyett azt kell neki mondani, hogy «szép asszonyság!» ha más is hallja; s ha a papa hozott neki egy czukorsüteményt, vagy játékszert, azt kell mondani mindenkinek: «a Mikulás hozta». Hogy a mit Helenkától hallott, azt nem kell mondani a madamenak, a mit a madametól hallott, a Helenkának, mind a kettőét a «nagy úrnak» s a mit a «nagy úr»-tól hallott, azt senkinek sem. Úgy hozzá szokott már, hogy még az orvost is kétségbeejté, mikor az kikérdezé a betegsége belső jelei felől. Egészen félrevezette a diagnozist. Milyen jól esett szegény gyermeknek, mikor az örök hazudás börtönéből kiszabadulhatott s talált két olyan lelket, a ki előtt szabad elmondani, a mi a szivén van! az atyját és a barátnéját.

– Hát te mindent elmondasz, a mit csak tudsz, mindenkinek? Kérdezé nevetve Bethsábától.

– Oh nem. Én ravasz vagyok. Hazudni nem tudok, nem értek hozzá. Hanem mikor valaki faggatni akar, akkor azt teszem, hogy én kezdek el kérdezősködni, s aztán addig kérdezek tőle összevissza, míg megunja és otthágy.

Azon aztán mind a ketten nevettek.

Ritka hang volt ebben a kalitban a nevetés zenéje.

BETHSÁBA.

Ghedimin herczegnő gyakran meglátogattatá a keresztanyai gondjai alá adott királyleánynyal kedvencz barátnéját, Nariskin Zsófiát.

A kik a herczegnő szívtitkaiba félig-meddig be voltak avatva, azok értették e látogatások okát. Ha már maga a herczegnő nem láthatja is (a világi illem tilalma miatt) Zsófiát, legalább Bethsába által hírt hall hogylétéről. Hanem ha volt valaki, a ki egészen be volt avatva a herczegnő titkaiba, az még többet is megérthetett.

A mindenki elől elzárkózott ember, a czár, a ki titkot tart a miniszterei előtt, még a papnak sem gyónik meg, ennek a kedves leánynak mindent el szokott mondani, a mi a szivét bántja.

Hiszen ha csak egy apa beszéli el ezt féltett leányának, hát akkor az csak kedély ügye; de mikor egy czár beszéli el, akkor ez államügy.

Minden szó, a mit a czár Nariskin Zsófia előtt kiejt, az ország helyzetének magyarázója. Az a kedélyállapot, a mit I. Sándor szavakban érthetővé tesz, alapja fél Európa jelenének és jövendő alakulásának. Ez egyetlen ember szivének ellágyulása, vagy megkeményedése a béke vagy a harcz, nagy felbomlás és nagy átalakulás titkait rejtegeti.

És Zsófia viszont mindent elbeszél Bethsábának.

Bethsába pedig nem tud hazudni.

– Hát kedves kis leányom, hogy van a kis barátnéd? kérdé a herczegnő a hazatért királyleánytól.

– Már nem szed orvosságot. Azt hiszem, ez nagyon jó. Én egyszer megkóstoltam nála egy port, nagyon keserű volt.

– Nem fecsegett-e nagyon sokat? A gyógyulónak a sok beszéd megárt ám.

– Csak azt mondta el, hogy a keresztatyja meglátogatta. (Ennyi hazugságot mégis megtanult már Bethsába, hogy «atyja» helyett azt a másik czímet említse.)

– Sokáig ott volt nála?

– Azt nem tudom.

– Beszélt neki sok érdekeset?

– Igen Dávid királyról meg a feleségéről, Bethsábáról. Keresztanyácskám mit vétkezett Bethsába királyné?

– Mít vétkezett Bethsába királyné? Micsoda kérdéssel állsz te ide elém?

– Hát azt «ő» mondta, s én szeretném tudni, hogy mit vétkezett? mivel hogy a nevét viselem. És senki más nem viseli a nevét; csak én. Ha valami olyan rossz asszony volt, hogy senkinek se kell a neve, akkor nekem sem kell, adjatok másikat.

– De nem vétett semmit! Bohó vagy.

– Zsófia keresztapja mondá: Dávid királylyal vétkezett.

– Ah, az nem volt vétek, az szerelem volt.

– Hát a szerelem micsoda?

Corynthia felkaczagott.

– No azt most én mondjam meg neked, hogy mi a szerelem. Majd megtudod, ha szeretni fogsz valakit.

– De hát hogyan jutok én ahhoz? Valami baj az, a mi az embert meglepi, mint a betegség? Vagy valami jó, a mit megkiván?

Corynthia még jobban kaczagott.

– Együtt a kettő.

– De hát hogy kezdődik az?

– Hát egyszer egy szép ifju mélyen a szemedbe néz.

– A szemembe! Oh azt én ki nem állom, hogy a szemembe nézzen. Hisz attól én meghalok. Inkább elfutok világgá.

– Igen, de az az ifju vőlegényed lesz, a ki megszeret, nőül kér, és eljegyez.

– Hát az hogyan megy? Mondd el kérlek! Mert én azt el nem tudom képzelni.

– Hát az mi nálunk úgy megy, hogy az ifju, a ki egy hozzáillő leányt kiválasztott magának, küld annak szép ajándékokat.

– S ez azt jelenti, hogy ez az ifju szereti a leányt. S ha a leány elfogadja az ajándékokat, ez meg azt jelenti, hogy szereti azt az ifjut. Oh az nagyon kedves. Ez nagyon könnyű. Hát a leány mit ajándékoz neki vissza?

– Csak «azt», szerelmet.

– És semmi mást? Oh az nagyon kedves, nagyon könnyű. S aztán ha jön egy másik ifju, a ki még szebb ajándékot hoz, azt is elveszi az ember s ád érte szerelmet?

Corynthia tapsolt nevettében.

– Attól függ, hogy az előtt az «egyik» előtt eltudja-e titkolni?

– Nem, nem, inkább megmondja neki az ember: «én azt a másikat is szeretem». Hát miért ne? ha a szerelem jó, és nem vétek. Hátha én nekem férjem lesz, és én szeretem az epret, nem mondhatom meg neki, hogy én szeretem az epret?

– Azt igen, de az csak inyenczség.

– Hátha azt megmondom neki, hogy én szeretem – Nariskin Zsófiát, azért megharagszik?

– Oh nem. Az csak barátság.